Új Néplap, 1991. május (2. évfolyam, 100-125. szám)
1991-05-11 / 108. szám
8 Irodalom 1991. MÁJUS 11 Kende Sándor: í Édesapámmal kell beszélnem! Délelőtt 11 órakor Pisti besom- fordált a trafikba. A pult mögött kuporgó öregasszony sohase látta ezt a gyereket; emlékezne rá, az ilyen lurkó arcát nem lehet elfelejteni. Pisti éppen az orrával éri föl a pultot - a trafikos néni tehát csak a szemét meg a kobakját látja egyelőre. A gyerek gyorsan lehajtja a fejét, aztán megint fölkapja, és a mennyezet irányába tekinget. Később hátrább lép, és szilva-sötét nagy szemét riadtan forgatja, mintha csipkednék hátulról.- Tessék megengedni, hogy öt forintért telefonáljak! -szólal meg, s lányosán vékony a hangja.- ÍCét forint a telefonálás! - fi-, gyelmezteti a néni. - Aztán kivel akarsz beszélni, kisfiam?- Édesapámmal kell beszélnem.- A számot tudod?- 72-84! - vágja rá, és megint az égnek pislog.- Jajaj, drágaságom - teszi a jóságos asszony a kezét az ugrifüles gyerkőc kobakjára. - Ilyen nincs is!- Azért csak tessék megengedni, mert ott dolgozik apukám.-Hol?- A gázgyárban.- Na, megkeressük szépen a telefonkönyvben - már lapozgat is benne. - Itt van ni! A gyerek rácsap, olvassa a számot, s már kapja is a kagylót a füléhez. Közben a játékosan messzire röpült égbolt felé veti a szemét, és pörgeti a tárcsát összevissza.- így nem lesz jó - fogja meg a kezét a néni. - Inkább én. Jól van no, nem harapom le a füled. Szépen tárcsázunk, aztán te majd beszélsz. És Pisti máris beszél, pedig még nem is jelentkezik a szám:- Dévényi Lászlót kérem szépen! S ezt addig ismétli, míg odaátról is megszólalnak. Hogy nem ismerik Dévényi Lászlót. Pisti pedig erősködik, hogy:- De ő az édesapám! Beszélnem keH vele! Dévényi László! Ót tessék ideküldeni! - lányos hangja most nem csivitel, hanem sírásán kiáltozik: - Vele akarok beszélni! Egyszerűen leteszik amott, s Pisti a kattanástól behunyja a szemét.- Hát hol is dolgozik az édesapád? - kérdi az öregasszony, és lehajol hozzá.- A villanygyárban!- Gázgyárat mondtál.- Villany!- Jó, megnézzük. Megismétlődik azelőbbi. Dévényi László nem dolgozik ott. A gyerek mégis vele akar beszélni. Követeli. És hidegen megszakad a vonal. Az öregasszony most már félretolja a készüléket. Aztán visszaerőlködik, rossz lábát szidva, a pult mögé, úgy kérdi:- De hát mit akarsz édesapádtól?- Hogy jöjjön haza.- Most? Biztosan dolgozik.- Igenis. A Dohánygyárban.- Ejnye. Már meg a dohánygyárban?- De haza kell hívnom, tessék megérteni... Vastag asszony ront be, hatalmas asszonyság, nejlonköpenyben, szalmaszatyorral, nekitüzese- dett lilás arccal, fölfésült frizurával. Szinte berobban az utcáról, és ezzel a lendülettel szélesen pofon találja a gyereket.- Csavargó kölyke! Egyet térülök, és rögtön eltűnik! Még jó, hogy nyitva az ajtó, legalább megtaláltam! Az öregasszony föltápászkodik, a szemüvegét keresi, úgy próbál a fújtató szünetben egy-egy szót elcseppenteni:- Az... édesapját hívta csak... ne bántsa hát... Na, már tüzel is újból Pisti mamája, a szatyrát is a cementföldre csapja, és még egyet vág a fiú füle tövére. Az apját? Még hogy az apját?!... Mondtam már ennek az érteden kölyöknek, hogy meghalt!- Meghalt??? Istenem... A néni nem érti, hogyan lehet ezt így, ilyen élesen kiáltani. Állnak egymással szemben, elakadt mozdulattal. Nézi a gyerek anyját: milyen szakadozva csap föl belőle a levegő, még egyszer mondaná, hogy... de a szó nem ereszkedik el az ajkáról. A szeméhez nyúl, eldörzsöli jobbra és balra. ...Ketten indulnak bevásárolni. A hentesnél ijesztően sokan állnak, mert holnap vasárnap. Dévé- nyiné gyürkőzik, nagy fejcsóválá- sokkal méltatlankodik, és „hallatlan” meg „no de ilyet” felfohászkodások közben szépen előrébb sodródik, észrevétlenül megelőzve a kevésbé élelmeseket. Ez a fondorlatos praktika annyira elfoglalja, hogy föl sem figyel, amint Pisti ellép mellőle. Szemben fodrászüzlet.- Tessék megengedni, hogy két forintért telefonáljak. Mert most már tudja, tegnap megtanulta, mennyi a telefon. Ä Centrum Áruházát hívja föl először. De ott nem dolgozik Dévényi László. Aztán a Kokszmű következik. S akkor már fölfigyel a különös kis telefonálóra két fodrászsegéd is. Nincs vendégük, ésapénztáros- sal meg egy indulni készülő hölggyel körülveszik Pistit, aki ettől sem piskog erősebben, hanem hol oldalvást, hol pedig fölfelé járatja a tekintetét most is. Közben szorgalmasan ismétli, mint tegnap:- Édesapámmal kell beszélnem!- És minek? - kérdik tőle itt is.- Hogy jöjjön haza! - és újrázza,' szinte ritmikus erőszakkal: - Hogy jöjjön haza!... Hogy jöjjön haza!... Anyja még ziláltabb, mint tegnap, amikor bevillámiik.- Megint az a francos telefon! - és csattan a pofon most is azonnal. Itt azonban sokan vannak, Pisti tehát sími mer. Az éppen induló hölgy közéjük lép, próbál is mondani valamit, de Dévényiné szinte elsöpri. _ Mert kinek mi köze az ő fiához! Ő tudja, hogyan kell az ilyent nevelni! Csavargó! Apja vére folyik benne! De ő kiveri a fejéből a ha- zudozást, a tekergést, ki az istentelen kőikéből! A többiek közül csak az egyik segéd jut szóhoz - ő is csupán azért, mert olyan valószínűtlenül vékonyka termetű, hogy Dévényinél éppen a merészségétől csuklik el.- így megütni egy gyereket, amikor... Tovább ő sem jut, mert időközben az asszony magához tért:- Amikor??- Amikor, amikor... - nyeldekel a kicsike borbély. - Hiszen csak az apjával akarna beszélni.- Az apjával, mi?! A másik segéd is bátrabb már:- Ez olyan nagy baj? Az óriási asszony akkorát csap a pénztárpultra, hogy a virágosváza ugrik egyet, és tüstént földre veti magát. A kisasszony utána kap, s ezzel lever egy másikat is. Ettől most már dühösen nekibátorodnak mind, talán a kezüket is fölkapnák Dévényinére, aki viszont hordótermete teljes fenyegetésével mozdul egy retteneteset feléjük:- Az apja meghalt!- Ugye... Lám... - hiimmögnek emezek visszahúzódva. A hölgy is a pénztárnál:- Szegéhy gyerek... Dévényiné a kosarát is lecsapja:- Meghalt! Kiment, itthagyott minket, kész!- Mi???- Fene tudja, hová hordta magát!... Hát ennek a kötöknek úgy kell ezt tudni, hogy meghalt! Fölfordult! Mert azt kellett volna agyonütni, azt, a gazembert!... De ennek az átkozottnak tövestől tépem ki a fejéből a csavargást! Megint a kicsike segéd jut először szóhoz, s nem lehet tudni, miért mondja most ezt:- De hiszen ez a srác eszelős! Csak rá kell nézni! Orvoshoz vinné verés helyett!- Micsoda??? Jézusmáriám, még hogy eszelős?! Ez eszelős?!... Nagyszerű! Csak éppen én nem bolondulhatok meg, ugye?! Itt maradni a kölökkel, az adóssággal, a semmivel, értik, a semmivel! Aztán röhögni, azt lehet rajtam bátran! Meg oktatni, mint a jámborokat! És még meg se vesszen az ember!... Hanem ez, a végén még ez lehet eszelős! És az imént vásárolt marhapacalt lecsapja elébük a földre, hogy véresen-vizesen fröccsenve kiterül a papírból.- Zabálják meg maguk! És zabáltassák meg vele is! Nagyobb viharral tör ki az ajtón, mint ahogy berontott. Mély és tanácstalan csönd utána. A távozni készülő hölgy a kilincset fogja, a pénztároskisasszony és a nagyobbik segéd egymást nézi. Pisti legszívesebben a telefontárcsát próbálgatná már megint, amúgy vaktában, de még nem meri elkezdeni, addig inkább fölfelé kering a szeme. A kicsi borbély viszont olyan durván káromkodik, el se hihető, hogy ő volt. A másik segéd megvonja a vállát:- Alighanem ismerem ezt az asszonyt. Azelőtt, régen bejárt ide. Derék, szolid teremtés volt, nem ilyen... S Pisti végre hangosan pörgetni kezdi a telefon tárcsáját. Kondrák Károly nagybányai (Erdély) szobrász és festőművész munkái láthatók a megyei művelődési központ galériáján. A főiskola elvégzése után pályáját Bukarestben kezdte, majd 1966 óta a nagy múltú festőiskola városában, Nagybányán dolgozik. 1975 óta állítja ki önállóan is műveit - odahaza és külföldön. A mostani, szolnoki tárlat második bemutatkozása Magyarországon. Finom festői világa, szobrainak modern formagazdagsága joggal vált ki elismerést a látogatók körében. A kiállítás május 27-ig tekinthető meg. / \ Kiss Benedek: Szófián vagyok Tömtek engem, tömtek deres kővel, vassal - mindent lenyeltem! Ezért süt föl sok dögletes sebhely lázvert tekintetemben. Szótlan vagyok? Hát így van ez. Kővé lesz a kóevó ember. Vagy medve lesz, barlanglakó. őszinte vad, ki jó mancs és fog törvényén él, s táncolni nem fog, s nem tud bőgni, hogy csudajó, ha ót csúfolja meg az a jó, amit mocsokká válni látott! Kihányom már mind, amit ettem. Ez a való. S ahhoz való, kit nem ringat festett faló, s ki ha hisz, nem istenben. Ingyen kínál vízzel a tó, s ingyen-hallal, hogy legyen ennem. De már azt is rég megfizettem! A másik sor A kutyák veszettül rohangáltak a sövény mentén, s üvöltöttek mint a farkasok. Zubor Imre épp elégszer hallotta odakint az éhes farkasok vinnyogó üvöltését. Mintha a bélüket tépnék, gondolta, de hiszen az éhség csakugyan tépi a belsejét az embernek is. Azt is elégszer megtapasztalta. Odakint azt is. Julis, a húga, a moslékkavaró fával megállt a kamraajtóban:- Te, Imre, jön valaki.- Ki merne idejönni? De már maga is arra gondolt, hogy valaki csakugyan közeledik a tanya felé a fasor takarásában. A kutyák4»rsze rég észrevették, a kutya orra a legjobb távolbalátó. Ezt is odakintnről hozta magával, ezt a tudományt: a kutyák etetését évekig ő intézte. Persze volt vagy három-négy segítője, akiket maga választott.' Könyörögtek neki, hogy szeretnének a kutyák mellé kerülni, volt aki enélkül el is pusztult volna. A kutyák eledeléből annyit loptak, amennyit büntetlenül lophattak. Ha észrevették az őrök, különösképpen a rabiátus parancsnok, hogy valaki üzletel, netalán _ lop, az őrség vagy a kutyák rovására, valósággal őrjöngött. Egyszer saját kezűleg kötött ki egy Winginder nevű réti svábot, fejjel lefelé. A sváb fiú órákig rángatódzott és hörgött, míg kiszállt belőle a lélek. Ilyen kínhalált az isten ne adjon senkinek. Az öreg Keresztes Balázs állt a kaput helyettesítő saroglyarúdon kívül, az egyik nagy nyárfa tövére húzódva.- Mit akar már megint? - mordult rá Zubor Imre, miután elverte onnan a kutyákat.- Engedj be, Imre! - mondta az öreg alázatosan.- Mire lenne az jó, Balázs bátyám? Minek jön ide folyton? Megmondtam már elégszer, nem tudok semmit Sanyi felől.- Ki tudjon, hanem te!? - Számonkérő volt az öreg hangja, de továbbra is áradt belőle az alázatosság, meg a rimánko- dás. - Valamit kérdenék. Mért ne felelnél, ha tudsz felelni?- Semmire se tudok felelni!- Azt se tudod, mit fogok kérdezni.- Dehogynem! Nagyon is tudom... Nem mentek innen?! - kiabált rá a kutyákra. Azok végre megjuhászkodva el- oldalogtak. Négy kutyát látott Keresztes, de úgy lehetett hallani, hogy egy ólban rácsok mögött nevelkedik vagy egy tucat, ha ugyan annál is nem több. Mióta Zubor Imre megjött a málenki robotról, kutyákkal vette körül magát. Azt beszélték, meghibbant odakint egy cseppet, mert senki emberfiát nem tud elviselni, tart még a fehéméptől is, a húga az egyetlen, akit megtűr maga mellett. Eljártak fölötte az évtizedek, de se meg nem nősült, se senkit nem fogadott munkára, pedig volt úgy, hogy a húga évekig betegeskedett. Juliánná odaszólt a bátyjának a konyhákért lécajtajából:- Hallgasd meg, Imre. Úgyse nyugszik, amíg meg nem hallgatod.- Jöjjön, Balázs bátyám! Ha már ide ette a fene.- Lehetnél barátságosabb is - motyogta Keresztes, s rá akart gyújtani, de hogy látta a másik türelmetlen mozdulatát, visszanyomta zsebébe az agyondrótozott cseréppipát. - Honnét veszed, hogy meghalt a fiam, ha egyszer nincs konkrét tudomásod róla?- Annyiszor elmondtam már magának...- Láttad tán?- Más látta. Több transzportban jöttünk, aki később jött, az mondta. Aki látta és eltemette.- Azzal kívánnék én beszélni.- Kéréssé meg! Én nem tudom, hol van. Lökről mindenkit hazaengedtek. Dunántúli sváb volt, Steinemek hívták.- Magad mondtad, hogy beteg se volt.- Amíg együtt voltunk, nem. Le volt gyengülve, de mind le voltunk. Én harminchat kiló voltam, rühes, mint a koszos malac, a rongy lefoszlott rólam, a lábam körme kopogott a földön, mint a kutyáé... Aztán engem is, másokat is a kutyák mentettek meg. Három évig voltam mellettük. Kétévig meg sírásó voltam. Az is jó volt, mert kijárhattunk, loptunk, találtunk ezt azt. Na, akkor segítettem meg Sanyit is.- Ő is temető ember lett?- Az lett. Kértem. Láttam, hogy alig bír lábra állni. Te, Sanyi, csak addig tartsd magad, amíg a halottakat felrakjuk a taligára, akkor kapaszkodj meg a saroglyába, majd én kihúzlak. Odakint már másképp lesz. A temetőben a fényes lapátomon sütögettem a csalánt, azt faltuk. Attól kapott oszt lábra Sanyi is.- Elhiszem, a csalán az jó.- Fenéket jó. A kacsának, annak igen! Embernek csak muszájból. Hogy megmentsen az éhhaláltól. Meg a betegségtől.- Na ládd! Nem lehetett beteg! Ha a csalánt ette!?- Én már akkor nem voltam ott...- És a lány? - pislogott az öreg ravaszul, hogy most kifog Zubor Imrén. - Azt is mondtad, hogy egy bárisnya csalogatta. Hátha mégis csak kiment hoz- zá?! Oszt azóta ruszki unokáim vannak...!?- Nem mondom, ilyen is megeshetett - kaparta ősz sörtéjét Zubor Imre.- Csak azt tudjam, hogy nem halt meg! Akkor ugye... Egyszer csak fogja magát, és hazajön. Most már jöhet... nem igaz?- Úgy mondják, enyhült a politika... De az a bárisnya mindenkinek duruzsolt, mondta az nekem is, amikor a kolhozban krumplit szedtünk, hogy elbújtat, legyek az ura. Három napig keresnek, aztán elfelejtkeznek rólam... Keresztes elbóbiskolt az akáctörzsön, amin ültek. De hirtelen, mint aki rosszat álmodott, eszelősen belecsapott a levegőbe.- Él, ha egyszer mondom!- Ha magának úgy jó, én megértem... - Zubor tehetetlennek érezte magát az öreggel szemben. Ez még nála is bolondabb, gondolta, neki csak kutyái vannak, de azok valóságos kutyák, az öregnek viszont kísértetei a fejében.- Hiszen, ha élne, se jönne az már haza. Aki egyszer annyi időt tölt Szibériában, az már nem vágyik el onnan. Nem is tud az máson, mint priccsen aludni, répát rágni, és kását zabálni...- Holnap kimeszelem a kisházat - hadonászott az öreg, - ott ellesz akár családostul is. Jó kis ház az. Földes, de száraz amúgy.- Zubor Imre a gyomra környékét nyomogatta és nyöszörgött. A kutyák megint közelebb kerültek, s a farkukon ülve, moccanatlan lesték Zubort, várták a parancsot, hogy mikor ugoijanak neki az idegennek. Az öreg meg nagy könnyeket sírt, ráncaiban megült a nedvesség.- Te, Imre, ugye beszélsz vele? Megmondod, hogy bocsásson meg nekem. Rád biztosan hallgat...- Mit kellene megbocsátani?- Amikor összeszedtek bennünket, először megálltunk a Gere-tanyán. Ahogy ott álltunk a sorban, jött egy lityinánt. Kezdte válogatni az embereket. Valaki azt mondta, azokat hazaengedik. Sanyi, mondtam, eredj át oda, legalább te maradj meg... Szaladj, na, most nem néznek ide! En mondtam neki, hogy a másik sor, az a jó! Az öreg száján buborékot vetett a nyál, ahogyan tátogva sírt.
