Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)
1991-03-09 / 58. szám
4 Néplap 1991. MÁRCIUS 9. Szombatijegyzet A közép Jóval az ismert képregény, a filmsorozat megjelenése előtt - mintegy húsz éve, amikor katona voltam - megtudtam, hogy létezik olyan ember, aki pók, azaz pókember. Emlékezetem szerint ez a következőképpen történt: éjszaka kettő körül továbbszolgáló szakaszvezetőnk - szokásos tivornyájáról megtérve - felsorakoztatta a századot a folyosón. Ott álldogáltunk, kókadoztunk pizsamában, s álomittasan tompult fejekkel, szemekkel és fülekkel tűrtük a kívülről ismert „leegyemistázást” és az „ennek mától kezdve végét’ ’. Aztán hirtelen valami váratlan történt. Fásult szemeink felfénylettek, derekaink kiegyenesedtek, s alig visszafojtott röhögés gördült végig a századon. Százötven centis mini diktátor szolgálatvezetőnk ugyanis - napszemüvegben, csípőre tett kézzel, terpeszbe állva, felénk fordulva - megállt, és ezt süvítette: „Addig itt fognak állni, amíg ki nem lép az, aki azt mondta rólam, hogy randa, buta pók vagyok!” Végre megtudtuk. Boldogan, a megvilágosodottak üdvözült nyugalmával akár a leszerelésig is tudtunk volna várni ott a folyosón, pizsamában. Mindez nem véletlenül jutott eszembe. Nemrégiben ugyanis olvastam egy röpke kis írást egy fővárosi lapban, amelyben egyik jelentős publicistánk útonállónak nevezi a társadalom egyik csoportját. Mivel ehhez a csoporthoz állok a legközelebb, a nekem kínált inget felveszem, majdnem az én méretem. Nem akarok rébuszokban beszélni, tehát elárulom, hogy az általam őszintén tisztelt Bodor Pál (Diumus) egyik írásáról van szó, amelyben „a se baloldali, se jobboldali, se volt kommunista, se ellenzéki, se nagyfőnök, se egyszerű beosztott” magatartást pellengérezi ki. így válik nála a középúton állóból közép útonálló. Hasonlatokra szükség van, de természetesen egyik hasonlat sem fedi teljes mértékben a valóságot. Szükség van rájuk, mert szemléletessé teszik a lényeget, közelebb visznek ahhoz. Tulajdonképpen arról van szó, hogy nevet adnak egy bizonyos dolognak, ráadásul olyan nevet, amelyről mindannyian, amikor kimondjuk, ugyanarra gondolunk. Minden nap megítéljük egymást, anya a gyermekét és viszont, barát a barátot, a vezető a beosztottját és az őt. Ez elkerülhetetlen, mert törvényszerű, ez van. így tudjuk viszonyítani az embereket, dolgokat, eseményeket egymáshoz, s önmagunkat az egészhez. A hasonlatok ugyanakkor veszélyesek is. Adott szituációkban alkalmi események kapcsán elnevezünk egy dolgot, egy személyt valahogy, s az elnevezés, mint egy billog marad rajta. Pedig holnap már más jutna eszünkbe. De könnyebb a megszokott! Hogy a kezdeti példánál maradjak: szakaszvezetőnket külön-külön hívtuk mi csótánynak, görénynek, svábbogámak, pattogó bolhának, de csak saját önmeghatározása alapján neveztük ugyanúgy: randa, buta póknak, így volt ez egyszerű. Az igazság viszont az, hogy ő sokkal randább, butább pók volt, s mi pedig lusták, mert belenyugodtunk egy elfogadhatónak tűnő változatba. Lehet állítani magunkról is, másokról is számtalan dolgot. Magunkról szabadon ítélkezhetünk, szabadszájúan is beszélhetünk, legfeljebb buták leszünk. De mások meghatározásától én tartózkodom, ugyanis tudom, sohasem lenne igazam. A szavakkal nem lehet játszani, mert az a tulajdonságuk, hogy önálló életre kelnek, függetlenednek. Irigylem azokat, akik határozottak, és sajnálom azokat, akik határozottak. Nekik megvan az a jóleső érzésük, hogy tesznek valamit, a többiek viszont csak sejtik, hogy tesznek valamit. Az előbbiek azt gondolják, hogy "ők vannak", azutóbbiak nem gondolják, számukra ugyanis létforma az, hogy "vannak", s ez utóbbit nem lehet lesöpörni semmilyen színpadról sem. Szeles társadalmunkban emberek és szavak sodródnak, pörögnek ide-oda. Néha találkoznak is a nagy légáramlatban. Ez az ő dolguk. A baj az, hogy ezt a mozgásformát - mint egyetlen lehetségest - másoktól is elvárják. Pedig más út is van. A közép útja, lenn a földön. Aki azon jár, az nem feltétlenül bandita. Idézhetném Arisztotelészt, Horatiust, de nincs szükségem mankóra. Ha egy keresztúthoz érek, nem állok meg, hanem megyek tovább a középúton. A szelek pedig jobbról-balról - hadd fújjanak! Üdülés falun, tanyán Kevés a megyei vendégfogadó Képünkön vendégcsalogató fotó a katalógusból. Kérdezzen velünk!_____________________________________ Aki válaszol: Csepregi Éva „A gazdától senki sem kívánja, hogy a legnagyobb dologidőben a vendégeivel ingyen, barátságból, csupán a hagyományos vendégszeretetből foglalkozzék. A vendéglátás is lehet üzleti vállalkozás. A nyaraló: az egyik ügyfél, a gazda: a másik.” - így írt 1934-ben Sági Emő Miklós A falusi vendéglátás című művében. Ezt a tényt felismerve, fél évszázaddal később, 1989júniusában megalakult A Magyar Falusi, Tanyai Vendégfogadók Szövetsége, mely célul tűzte ki a falusi turizmus újjászervezését Magyarországon, ügy tűnik, az ország vezetése is egyetért álláspontjukkal, hiszen ma már évi 300 ezer forintig adómentes az így szerzett bevétel. A Világbank is felvette a kedvezményes hitelek közé a falusi turizmus támogatását, bár annak felhasználása még nem valósult meg az eredeti cél szerint. Évente bővül a szervezet pihenési lehetőségeit ismertető katalógusa. Az 1990-es kiadás 414- ig számozza az épületeket, de nagyon kevés köztük a megyénkbeli, hét-nyolc ilyen címet látni. Ezek között is van, amely pesti tulajdonos háza. Pedig a szakemr -k úgy értékelik, hogy a tanyai és a falusi üdültetés hozzájárulhat a helyi gazdaság megerősödéséhez, a falusi élet stabilizálódásához. Talán nem szerencsés lemondani erről a lehetőségről, amelynek bevétele valóban térségünk településeinek életben maradását segítené. A szakértők kidolgozták a vendéglátás alapelveit. Ezek szerint a falusi turizmusnak az integrált falusi fejlesztés részét kell képeznie. Illeszkednie kell a vendéglátó vidék jellegéhez, nem károsíthatja a társadalmi örökséget és a környezetet. A helybelieket kell a vállalkozásba beszervezni. A továbbiakban megyénkből is várják a leendő tagokat, a katalógusba jelentkezőket. A befizetett díj a lehetséges külföldi üdülőkkel való kapcsolatfelvételt szolgálja. A szervezet garantálja egyébként a minőséget is. Szabályozzák a higiénikus környezet kialakítását. Okos gondolat, hogy „... ha a külföld nem engedi meg, hogy terményeinket nála árusíthassuk, akkor a külföldet valamiképpen hozzánk kell édesgetni, csalogatni.” Számos kérdés érkezett a népszerű énekesnőhöz, Csepregi Évához. Sokan a pályakezdéséről érdeklődtek.- Attól függ, mit nevezünk pályakezdésnek, mert én elég kis koromtól kezdve a zene meg az éneklés körül forgolódtam. Annak ellenére, hogy eléggé gátlásos gyerek voltam, odalöktek a karácsonyfa alá, és énekelnem kellett. Aztán zenélést tanultam, de mint oly sok gyerek, én is abbahagytam a hegedülést és a zongorát is. Öt évig bírtam mindkettőt, de a szüleim sajnos nem voltak elég erőszakosak, amit most nagyon bánok. A popzene a gimnáziumban kapott el, akkor teljesen amatőr módon, baráti alapon odacsapódtam egy zenekarhoz, mellyel elég hoszszan együtt dolgoztunk. De akkor ez még játék volt, tudtam a slágerek szövegét, a dallamát, és szerettem is énekelni. Lőrinci gyerek lévén nem tudtam hova kell fordulnom, hogy folytathassam a dolgot. Most engem is sokan nyaggatnak, mondjam el mit kell csinálni ahhoz, hogy valaki énekesnő legyen. Nagynehezen kerestünk egy korrepetitort, akitől megtanultam zongorával énekelni, ott jöttünk össze előszóra lányokkal. Valamikor ’73- ban találkoztunk a fiúkkal, innentől elég ismert a történetünk. Hozzátartozik, hogy én mindig abba akartam hagyni, nem találtam a helyem. Az igazi fordulat 1977 volt, amikor találkoztunk Erdős Péterrel, s elkezdődött valami egészen másfajta munka. Akkor már nagyon élveztem a dolgot, reményteli volt minden.- Mi volt az első slágered? - kérdezi Kiss Anikó Kisújszállásról.- Ahogy hirtelen visszaemlékszem, a Vándorének jut eszembe, azután a Don Quijote, ami Japánban az egyik legnagyobb siker volt. Az igazi, megalapozó sláger egy ottani szám lett, a Smile Again, amit japánok írtak, de úgy csináltak mintha amerikaiak lennének, amerikai művésznéven futott a dal. Szép, kicsit érzelgős, nagy zenekarra hangszerelt szám volt. Itthon nehéz olyan lassú nótát csinálni, mely igazi sláger lesz, ám ilyenek nélkül nincs lemez. Végeredményben létkérdés, abban vannak tartott hangok, abban lehet énekelni. A gyors dalok mindig egy kicsit „limonádébbak”, tiszavirág-életűbbek. Az Oké, Gorbacsov élő példája annak, ha van egy jó ötlet, akkor arra felkapják a fejüket a világban. Sokan nem is értették, mert voltak olyan újságírók, szakmabeliek, akik rossz néven vették. A pusztamonostori Jenes Judit kérdése: - Mikor lesz új lemezed, milyen fellépésekre készülsz?- Csináltunk most egy gyermeklemezt, a Sárkánykirály birodalma a címe. Szeretnénk, ha megjelenne húsvétra. Nagyon sok lemezt terveztünk erre az évre, talán egy kicsit el is méreteztük. Van egy újfajta torna, amit külföldön tanultam. Egész másfajta dolog mint az aerobic, nem kell ugrálni, nem kell kimerülni. Az lesz a neve, hogy „neo-torna”. A zenei háttér a mi számainkból áll össze, főleg lazító és nyújtó gyakorlatok lesznek a videofelvételen. Tervezünk még egy szólólemezt és egy zenekarit, de lehet, hogy csak egy lesz, mert tényleg túl sokat vállaltunk. Elég sokat fogunk Csehszlovákiában fellépni.- Melyek voltak a legsikeresebb évek? - ez a besenyszögi Balogh Marcsi kérdése.- Talán az 1983-as, mert akkor nyertük meg a Yamaha Fesztivált, életünk első és utolsó fesztiválját. Itthon a ’84-es év, mert eladtunk egymillió hanghordozót. A legsikeresebb koncert a sportcsarnokbeli szilveszter volt.- Ezután következett a szakítás...- Ez egy nagyon nagy történet. Egyszer majd elmondom az egészet, akkor lehet majd igazán megérteni. Nagy és tragikus fordulat volt az életünkben, de nem volt más megoldás. Egy korszakot lezártunk, és egy viszonylag új élet kezdődött. Az ORI-tól is elváltunk, most a PRO Kft.-ben én vagyok az ügyvezető igazgató.- Üzletasszonyként is tisztelhetünk?- Tulajdonképpen nem igazán. Én nem nagyon értek az üzlethez. Inkább az a feladatom, hogy jó kapcsolatot teremtsek az emberekkel. Ezt élvezem is.- Ha a színpadi karrierednek vége lesz, így folytatod?- Lenne hozzá kedvem. Most is sokat gondolok rá, hogy szerződtetek előadókat. Egyelőre még nagyon nehéz a pénzzel gazdálkodni. Sok kell belőle ahhoz, hogy valakit híressé tegyünk, és sikerét tovább vigyük. Erre nincs kialakult módszer, nem lehet azt mondani, hogy a mi esetünkben egyszer már ez bevált, próbáljuk meg újra. Mert itt nem arról van szó, hogy el kell adni egy videokazettát vagy egy asztalt, itt embereket kell eladnunk. Kicsit rosszul hangzik, de végeredményben erről van szó. Minden ember más. Mindenki magában hordja a sikerét vagy a bukását. Ezt Érdős Péter is így csinálta velünk. Soha nem azt mondta, hogy valaki „így” lehet sikeres, hanem megpróbált mindenkinek a személyiségéből kiindulni. Például belőlünk nem lehetett volna egy heavy metal zenekart csinálni. Az a szörnyű manapság, hogy nincs idő a sikert megteremteni. Mindenki lemezt ad ki, azután csodálkozik, hogy nem veszik az emberek. Pedig egyszerűen nem volt idejük megismerni őket. Persze vannak^ olyanok mint például Dóra. Ó hihetetlenül tehetséges gyerek, aki megfelelő családi háttérrel rendelkezik. Ez nem azt jelenti, hogy protekciója van, hanem magába szívta a tehetséget és minden egyebet. Ilyenek vannak, és csak erősítik a szabályt. De egyszerűen nincs ideje a szakmának, hogy valakit háromnégy év alatt felkészítsen az országos hímévre. A következő kérdések az intimitás határait súrolják: - Milyen volt a gyermekkorod? - így Séra Józsefné, Szolnokról.- Teljesen átlagos volt. Ketten vagyunk testvérek. Gimnáziumba jártam, érettségiztem, néhány hónapig dolgoztam. Szüleim munkásemberek voltak, ma már nyugdíjasok. Annak örülök, hogy segíteni tudom őket. István Brigittát az érdekli: Mi akartál lenni gyermekkorodban?- Akkor még nem jutott eszembe, hogy énekesnő leszek. Amikor elkezdtem a gimnáziumot, orvos akartam lenni. Csak elkapott ez az egész. Egyébként nem hiszem, hogy orvos lettem volna. Annyira nem tanultam jól. Valószínűleg teljesen átlagos életet éltem volna. Abban a taposómalomban járnék, mint általában az emberek. Nagyon más lett volna az életem, főleg amiatt, hogy nem találkoztam volna Péterrel, aki nagyon meghatározó személy egész életemre. Ő egyébként a példaképem emberileg, az üzletben és életvitelben is. Kovács Alida, Tószegről kérdezi: - Megvan-e még a kutyád?- Persze. Donka 8 éves, és családtag nálunk. Nagyon helyes kutya. Igazi nő, időnként úgy ül mint egy manöken. Magammal viszem az utazásaimra is. Ezek a legszebb élményeim. Szeretek úgy utazni, hogy közben dolgozom. Szeretek fellépni, szeretek nyilatkozni, kiélhetem az exhibicionizmusomat. Másrészt, jobban megismerhetem az embereket. A legnagyobb ilyen élményem Japán és Izrael volt.- Sportolsz-e valamit? - kérdezi még tószegi olvasónk.- A tornát csinálom, amiről már beszéltem. Rossz tapasztalatom volt az aerobic-kal. Egyszer, több hetes kihagyás után nekiugrottam, és megsérült a derekam. Akkor kezdtem azon gondolkodni, mi lenne jó helyette. Ezt választottam. Horváth Erzsébet Rákócziújfaluból kérdezi: - Milyen a férfiideálod?- Soha nem mondtam, hogy nekem a magas, szőke, kék szeműek vagy az alacsony, barnák tetszenek. Nemcsak a külső számít. Elsősorban mindig az volt a fontos, hogy emberileg jól jöjjünk ki egymással, és fel tudjak nézni rá. Nem tudnék szeretni egy tisztességtelen embert. Túlságosan igénylem, hogy szeressenek, elfogadjanak a társaságban. Péterrel például mindig szívesen mentem bárhova, mert tudtam, hogy mindenhol szeretettel látnak. Büszke voltam, hogy ő velem van. Persze van egy másik része is a dolognak, ami nagyon fontos, annak is passzolnia kell. Állítom, hogy egy tartós kapcsolatnál ezek a lényegi kérdések.- Köszönjük a beszélgetést! Bakos Csaba Ezen a héten a szerencse Szabó Pálnak (Jászalsószentgyörgy, Táncsics M. u. I.) kedvezett 'A Kunság Füszért ajándékát, egy díszes tányért, eljuttatjuk. Továbbra is várjuk Olvasóink leveleit. Az eddig beérkezett kérdéseken folyamatosai: vizünk, _ s várjuk az újabbaf is
