Új Néplap, 1991. március (2. évfolyam, 51-74. szám)

1991-03-02 / 52. szám

1991. MÁRCIUS 2. Nyugdíjasok fóruma Találkoznak minden szerdán Nótaszó, muzsika, könyv, kártya Amikor ott jártunk, február vé­gi volt az idő, nagyon is: mínusz tíz fok a hőmérséklet, köd, zúzmara, fagyos, csúszós utak. Mégis: a mű­velődési ház nyugdíjasklubjában ezen a szerdán is telt ház volt. Pe­dig nem könnyű eljutni ilyen idő­ben egy nagy község kis utcáiból a társak látásra, a közös szórakozás színhelyére. Mégis, mintha kint a madarak énekeltek volna - s bent a jó meleg, barátságos klubhelyiség­ből csak feleltek volna rá. Cserháti Kálmán, aki két éve elnöke a ladányi nyugdíjasok klub­jának, mindezt teljesen termé­szetesnek veszi. Mindig van vala­mi fontos dolog is a klub életében, Kalmár István vezetésével próbál az énekkar Szajoli siker a fővárosban Február 19-én Budapesten, az Ikarus Művelődési Központban rendezték meg a nyugdíjas elő­adóművészek első országos fesz­tiválját. A Nyugdíjasklubok és az Idősek Országos Szövetségétől meghívást ugyan nem, de Dénes Pál szolnoki nyugdíjastól leg­alább hírt kaptunk a rangos ese­ményről. E szerint a legnagyobb sikert Török Mihály szajoli nyugdíjas aratta tárogatószólójával. Akik figyelmesen követik a fórumot, nem először olvasnak Török Mi­hály sikeréről. O ugyanis a Jász- Nagykun-Szolnok Megyei Nyugdíjas Ki mit tud? első verse­nyén tűnt ki, ahol mind a zsűri, mind a közönség legtöbb ponttal, illetve tapssal jutalmazott tároga­­tósa volt. Valószínűleg ez ismét­lődött most a fővárosban is - va­lamennyiünk nagy örömére. Dénes Pál nyugdíjas, aki egyébként a megye nyugdíjasai kulturális egyesületének titkára, arról is beszámolt szerkesztősé­günkhöz címzett levelében, hogy a kulturális egyesület tagjai több hét végén Kecskemétre látogat­tak a közelmúltban, s március 17- én újabb kirándulást szerveznek, meglehetősen szerény térítési költséggel. Ekkor megtekintik a Katona József Színház előadását is, a Leányvásár című operettet. Az egyesület a TESZ-székház­­ban (Szolnok, Szapáry u. 19. sz.) minden pénteken délután 2-5 óra között fogadja a rendezvényei iránt érdeklődőket. Kivételes, kiemelt nyugdíjak Lehet, hogy vége lesz egyszer? Február 19-én, a parlamenti ülés szünetében sajtótájékoztatón hallottunk arról, hogy az MDF, mint kormányzó párt megtette az első lépéseket, s az Országgyűlés rövidesen napirendjére tűzi az úgynevezett kivételes nyugdíjak ügyét. Persze ez se egyszerű dolog, hiszen a kivételes nyugdíjakról nincs sok tény, okirat se a parla­ment, se egyes főhatóságok kezé­ben. Az szinte bizonyosra vehető, hogy Magyarországon ma havonta 25-30 millió forintra tehető az az összeg, amelyet bizonyos érde­mekre hivatkozva egyes szemé­lyek élveznek a törvényes nyugdí­jon felül. Kiderült már azonban, hogy 1964-1989 között titkos párt- és kormányhatározatok sora szüle­tett arról, hogy politikai indokok alapján ki, mennyi nyugdíjra tart­hat igényt. Feloldották a titkos ira­tokra, határozatokra érvényes kor­látokat, s így fény derült a Kivéte­les Ellátások Bizottságára, amely pártutasításra bárkinek, bármilyen összegű nyugdíjat szavazhatott meg, dönthetett a korkedvezmé­nyes vagy korengedményes nyug­díjazásról is - már akit politikai indokból erre érdemesnek találtak. A téma szülőatyja természetesen az MSZMP volt, amelynek utódja, az MSZP most nem tud adatokkal az illetékesek szolgálatára állni. Az MDF érintett, vizsgálódó csoport­ja azt fogja ezért javasolni az Or­szággyűlésnek, hogy vonják meg az MSZP költségvetési támogatá­sát mindaddig, amíg teljes körben hiteles adatokkal nem segíti az igazságosságért dolgozók munká­ját. Ezért is kell a parlamentben döntést hozni az egyes nyugdíjak fölülvizsgálatáról, illetve nyugdíj­kiegészítések megszüntetéséről. Az már kiderült, hogy havi negy­venezer forinton felüli nyugdíjat csak kilenc ember élvez hazánk­ban. Az is bizonyos, hogy összesen huszonkétezer olyan nyugdíjas van, akit valamilyen módon, de kedvezménnyel érint a korábbi ál­lampárti intézkedés. A sajtótájékoztatón a törvény­­javaslat készítői nem ódzkodtak néhány valóban meghökkentő pél­da idézésétől se. Elmondták példá­ul, hogy az a bizonyos Kivételes Ellátások Bizottsága akkor is dönt­hetett nyugdíjazásról, ha az illető­nek nem volt meg a nyugdíj eléré­séhez szükséges munkaviszonya, szolgálati ideje. Gyakran a lakás­igényeket is e bizottság bírálta el, a „fontos tevékenységeket végző elvtársak” kaphattak lakást - min­den előleges lakáshasználatba-vé­­teli díj befizetése nélkül, vagy nagy lakást, ha erre családjuk lét­száma különösebben nem is indo­kolta volna a döntést. Szinte nincs olyan település a megyében, ahol ne tudnának az emberek arról, hogy egy-egy ko­rábbi, vezető funkcióban levő is­merősük meglehetősen szép nyug­díjat élvez - noha alig tudott meg­felelő szolgálati időt igazolni, s a nyugdíjjárulék megfizetése is meglehetősen szerény keretek kö­zött mozgott. Bizonyosan vannak persze már köztük olyanok, nem is kevesen, akik éppúgy szidják az inflációt, mint nem kivételezett társaik, hiszen a nyugdíjak értéke az évek, évtizedek során infláló­dott. Az emberek igazságérzete azonban pontosan a nehéz időkben megköveteli, hogy érdemtelen ki­vételezettek ne legyenek, s leg­alább a nyugdíj mércéje legyen azonos. Aki nagy szolgálati idővel s a társadalomnak nagy hasznú mun­kát végzett - vagy tudományos, művészeti, sporteredményeket mondhat magáénak, ami kis ha­zánk tekintélyét is növelte a világ­ban - kapja meg a nagy nyugdíjat, ne legyen idős napjaira forintos gondja. Az azonban egyszerűen nem tartható tovább, hogy az or­szágot nehéz, kritikus helyzetbe sodró, rosszul politizáló egykori politikai vezetők saját sorsukon egyáltalán nem érezzék a maguk okozta bajokat. Várjuk hát - bizo­nyosan minden kisnyugdíjas a leg­jobban -, hogy ebben is igazságos döntés szülessen végre, s társai ro­vására nem kapjon senki kiemelt, kivételes nyugdíjat! Januárban írtunk a rákóczifalvi nyugdíjasklub szorgos tagjairól. Teljesen véletlenül érkeztünk a múlt héten a Faluházba: nos, vagy negyvenen szorgoskodtak, csigatésztát csináltak az asszonyok, meg­lehetősen szolgálatkész férflsegítséggel. A nyolcvantagú klub tagjai e munka hasznából is utaznak egész évben kedvük szerint hazai és külföldi kirándulásokra. (K. É.) Az oldalt összeállította: Sóskúti Júlia Levél B. J. rokkantnyugdíjasnak, valahol a Tiszazugban A szerkesztőség gyakran kap olvasói levelet. Ennek most igazán örülni kell, hiszen már egy levélbélyeg árán is adnak majdnem egy fél kiló kenyeret, s az embereknek, miként az utazástól, félő, a levélírástól is egyre inkább elmegy a kedve. ATisza-parti, szép faluban élő rokkantnyugdíjas azonban 27 forintos, ajánlási bélyegdíjat se sajnált, csakhogy megírhassa, milyen sors köszöntött rá azóta, amióta - 1989-ben - leszázalékolták súlyos betegsége miatt. Negyvennyolc éves, családfenntartó a levélíró. Ráadásul pár évvel az ő megbetegedése előtt felesége az idős édesanyja ápolása miatt kilépett munkahelyéről, gondolván, nem adja a társadalom gondjára a magatehetetlen idős szülőt, gyermeki kötelessége szerint ápolja, gondozza. így jött el a család életében az apa betegsége, leszázalékolása, s minden, amit emögött sejthet az ember. Nos, olvasónk átélte: amíg a döntés megszületett nyugdíjazásáról, fél év telt el, egyetlen fillér nélkül a családban. Kénytelen volt az illetékes hivatalhoz fordulni, amikor már nem volt mit tenni - s talán mit enni se. Igen, kétszer is kapott méltányos­­sági alapon táppénzt, el nem felejti az igazságot se megírni. De hát kapott mást is az évek, a vizsgálatok során. Gondolom, mindenki a maga életéből tudja, a beteg ember érzékeny is. Nos, mit gondolnak, mit lehet egy rokkantnyugdíjason sérteni egy orvosímoknak? Semmit? A levélíró sorai szinte sírnak a fehér papíron: amíg vetkeztem, hogy az orvosok elé álljak, hallottam, hogy a hölgy, aki beszólított, nevem után nevetgélve megjegyezte: „ezek egytől-egyig nem szeretnek dolgozni’. Máskor az orvosok vizsgálata közben „szórakoztatta” magát a bete­gek sorsát átérző írnok. „Hogy sajnálom magát, gondolom, egy vödör szenet se bír bevinni a kályhára, vagy jól megy már, gázzal fűtenek?” Aztán a sorban következik egy orvosi tévedés: egy napon megkapja a levelet, miszerint továbbra is leszázalékoltnak tekintik, rá egy napra előírja ugyanaz a kéz, hogy márpedig ekkor meg ekkor jelentkezzen újra dolgozni, egészséges! Utazik hát a megyeszékhelyre, megmutatja a két, egymásnak teljesen ellentmondó levelet - s mi a válasz? Az illetékes némi kételkedés után előszedeti az aktáit, s kijelenti: hát, tényleg tévedett. Nem, nincs értelme tovább folytatni a beteg embert még betegebbé tevők tetteinek leírását. A tény a fontos és szomorú: tavaly, év végén nagy műtét vált szükségessé, s a levélíró azóta is állandó ápolásra szorul, s ráadásul, hiába küldte be a kórházi igazolását, hiába telefonált, sürgetve sorsa intézését - se januárban, se február 12-ig (a levél megírásának napjáig) egy fillér nyugdíjat, segélyt, semmit nem kapott. „Még egy nyugtató, jó szót se” - sírnak a betűk. Egy család ez is, egy nyugdíjas sorsa ez is. Ráadásul nagyon szomorú sors, amiről sokan tehettek volna, s tehetnének. És a hétoldalas levélre íme, a szerkesztő válasza röviden: „Kedves, hozzánk őszinte levélírónk, nem megyek egy hivatalba se kideríteni, ki, mikor, miért fogadta úgy Önt, ahogyan. Nem kérdezem, mit lehetne gyorsan tenni, mert félek: azonnal kimutatják, hogy Ön ekkor meg ekkor nem jelent meg pontosan, nem küldte be idejében a papíijait, nem adta be a szükséges iratokat ügyének kedvező és gyors elintézéséhez, nem volt körültekintő, amikor a hivatalhoz forult. Ugyanis rendszerint évek óta ilyen tapasztalatokat szereztem, ha egy-egy hasonló ügy kivizsgálá­sához kezdtem. A hivatal nem hisz, s nem enged igazából, nehogy szemét kerüljön a háza elejébe - inkább lesöpör mindent. Elhiszem viszont Önnek, hogy huszonnégy éven át szorgalmasan dolgozott, hogy többszö­rös kiváló dolgozó kitüntetést kapott, mert nem kímélte erejét nehéz munkájában. Es mindezt azért is elhiszem, mert jónéhány - igaz, név nélkül - felülvizsgáló orvost dicsér, s áldja az idegsebész kezét is, aki műtötte. Mert nem mindenkire haragszik, csak azokra, akik bántották, akik ügyének intézésében nem voltak emberségesek. És kívánok valamit - a mulasztóknak is, meg a megjegyzéseivel bántó buta „hölgynek” is: éljék át mindazt, amit Ön és családja átszenvedett 1989 óta. Tanulják meg a saját sorsukon keresztül az emberséget, az egymás megbecsülését, a segítőszándékot - ha már ennyire kifordultak önmagukból, saját, született emberségükből. És éljenek annyiból, mint az Ön családja, 1991 elején - a feleség 4200 forintos fizetéséből. Mindezt nem rosszindulatból mondom - az átok a tehetetlenség oka. Egyszerűen tehetetlenül ökölbe szorítja az ember a kezét, vagy égnek emeli, s átko­­zódik. Ide jutottunk, ebben az évtizedeken át emberségről, szociális gondoskodásról papoló társadalomban. Ide és még ki tudja, hová, ha valóban nem változik meg minden, de minden RENDSZERI! Az őszinte levélért, a betegség ellenére is tiszta, szép és érthető gondolatokért pedig az újság mond Önnek köszönetét, s kívánja a válasz írója: legyen végre vége kálváriájának! Őszinte tisztelője: Sóskúti Júlia”- Egyszerűen nem értem, hogy miért kell beszélni róla, azt meg végképp nem, hogy mit lehet írni arról ami, amióta csak világ a világ, a legtermészetesebb dolog, az ember­nek a legszentebb kötelessége. Az, hogy egy nagyszülő, ha a sors úgy rendeli, magához veszi az egy szem unokáját - ha több lenne mindegyiket -, és azt teszi, amit egy édes­anyának - az én esetemben egy nagyanyának - tenni kell. Szülői gondoskodással félti, és becsülettel felneveli. Csak azt teheti, hiszen gyermeke gyermekéről és az ő öregségét be­aranyozó legdrágább kincséről van szó. Jászberényben, a Szent Imre herceg úti mutatós szép házában özv. Mizsei Istvánná csodálkozik el azon, hogy egy nagyszülőt ne úgy lássa mindenki, hogy az élete végéig elsősorban szülő, hogy egy nagymama ne úgy - vagy még jobban - szeresse unokáját, mint édesgyermekét. Elcsodálkozik mivel, hogy ő nem tudna más lenni, mint amilyen, hiszen az ő szülei, nagyszülei és dédnagy­­szülei mindig is meggyőződéssel vallották, hogy a legszentebb szó a család.- Igen, úgy van, a család fogalma minálunk szent volt, a megbonthatatlanságot, az ösz­­szetartozást jelentette. Különösnek tűnik, hogy ezzel kezdem, talán furcsán is hangzik, de hát így igaz. Adédnagyi 72 éves korában, amikor megérezte, hogy menni kell, mert érte jöttek, megfőzte az ebédet a népes csa­ládnak, aztán megbékélten - hogy megtette azt, ami az ő dolga volt - meghalt. Édesapám itt, az én házamban élte le öreg éveit, itt hunyt el, a család - az egész család - búcsúztatta. Édesanyánk 85 éves - kérjük a jó Istent, hogy még sokáig éltesse -, eddig itt volt nálam, most a húgom gondozza, kikövetelte, mond­ván, hogy az én anyukám az ő anyukája is.- Természetesen a családi összetartozás sose jelentett valamiféle terhes kötöttséget. Amikor családot alapítottak - a húgom, majd Szép szavakkal teli az anyai szív a két fiam -, szabadon ment mindenki a maga útján. Érdekes, hogy minálunk akkor lett na­gyobb a család, amikor valójában csökkent az itthoniak száma. Igaz, volt szomorú „csökkenés” is, édesapám halála, vagy 16 esztendővel ezelőtt, amikor a férjem hunyt el. Örömteli családi növekedés volt viszont a sógor, aztán a két aranyos menyem. Úgy szerettem őket, mint az édeslányaimat. Saj­nos, az egyik menyem, az egyik szeretett kislányom esetében múlt időben kell beszél­nem.- Szilviké, az egy szem kisunokám anyu­kája ugyanis meghalt. Fiatalon ment el sze­génykém, de a drága kisunokám is csöpp gyerek volt, amikor édesanya nélkül maradt. A nagy csapás megviselte a családot, és ne­héz helyzetbe hozta a fiamat. Családszerető, szorgalmas, dolgos ember volt, most is az... csak hát. (A gyermekét dicsérő vagy megbo­csátó szép szavakban milyen tékozlóan gaz­dag az anyai szív). Szereti a gyermekét, az is szereti, nagyon is szereti az apját... de. Az apa dolgozik, egész nap a munkahelyén van, egy kislánynak pedig - akkor is, meg most is - anyára, asszonyi kézre van szüksége, aki gondozza, simogatja, dédelgeti. Ezért hatá­roztunk úgy, hogy Szilvikét, az én egyetlen unokámat magamhoz veszem. Aztán hangot vált. Eddig hol keményen, hol panaszkodva mondta el a küzdelmeivel is harmonikus, összetartó család példás tör­ténetét. Hangja bársonyossá válik, rajongva, szinte dicsekedve beszél Szilviáról, fia 14 éves kislányáról, a nagyi egy szem unokájá­ról beszél. Róla és csak róla beszél, és ha gyermeke dicséretéhez sok szép szó vár megszólaltatásra, egy anyai szívben az uno­kának még egyszer annyi jut a szép szavak­ból. A nagyszülő határtalan szeretetétől lesz simogatóan meleg a hangja, amikor sorolja a kisunoka jó tulajdonságait. Az, hogy szor­galmas, illedelmes, szófogadó, és hogy sze­reti, nagyon szereti az apukáját, éppúgy, mint őt, a nagyit. Elmélyülten lapozgat a fényképalbumban, de amikor az órára pil­lant, hirtelen felugrik. Szilvia, a kisunoka nemsokára megjön az iskolából, és termé­szetes, hogy jó, meleg ebéddel várja. Elné­zést kér, mert az anya szerepét vállaló nagy­mamának már nem mindegy, hogy mikor készül el az ebéd.- illés -Sok ezer forintot érő saját könyvtáruk is van fővárosi kiruccanás is - a nagycir­kuszba. Érdekességként jegyzem csak meg: náluk van júliusban nagyszülők-unokák találkozója és októberben nagyapák napja. Most, így év elején se telik azért csak szórakozással az idő. Kalmár István, a művelődési ház igazgatója pontos időre jön, s az énekkart különterembe vezényli. Ma népdalokat gyakorolnak, ta­nulnak. (Nem csoda, hogy minden évben szép sikert aratnak a Ki mit tud?-okon.) ami miatt össze kell jönni. S már mutatja is: kétoldalas, sokszorosí­tott éves program, érkezésünk előtt nem sokkal ezt vitatták meg, s hagyták jóvá a jászladányi nyugdí­jasok. Mind a száznyolc tagnak van ebben kedvére való. Most már­ciusban például megtartják a nőna­pot is - próbálná csak meg valaki megvétózni ott, ahol a tagság két­harmada nő! -, de a 48-as forrada­lom emlékére a helyi vadászházba mennek, ahol együtt vacsoráinak, múlatják majd az időt. De hát ahogy az idő engedi, lesz kirándu­lás is az idén, nem is egy, meg Megy a gőzös - a tangóharmonikás Szász Ferencné, aki kislánykora óta nagyon szereti a zenét Fotó: Korányi Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents