Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-09 / 34. szám
8 incs sajgóbb, égetően fáN jóbb emlékezet, mint amit a növényzet őriz meg gyarapodó és vastagodó gyökereiben, kiterebélyesedő lombjaiban, évgyűrűket gyűjtő és sorakoztató törzseiben, nehezedő és megátalkodott gö- csörtjeiben, itt-ott már lehulló fakérgeiben, a nagyok mellé kéretlen odacsöppent süvölvény fácskáiban. Abba a visszavonhatatlan ténybe pedig egyenesen beleborzongok, hogy a régi kedves diófa nincs többé, április táján nem potyogtatja körbe az udvart zöld kukacaival, örökös játékos kedvével - mint egy nagyapó -, nem nyújtja ágait ki segítőén, hogy hintát, vagy tomagyűrű- ket aggassanak rá; hogy lényegében az egész udvar apraját-nagyját szórakoztassa. A diófáról, amely már nincs, eszembe jut egy emlék. Anyám combjába kapaszkodva megszeppenten állok, hosszú ideig a diófa tövénél levő pincebejáratnál, a harmadik-negyedik lépcsőfokon toporogva. Anyám is szorongva, aggodalommal teli figyeli, mint zúgnak, bőgnek az acéldongó zümmögésénél százszorosán erősebben el felettünk a Liberátorok, a szolgálatot teljesítő angol repülőgépek. Szerencsére nem nyitnak géppuskatüzet ránk, nem is bombáznak. Majd másutt - nem itt, nem most. Ilyenkor hallgatom ijedten bal oldali szomszédunk, Gizi néniék rádiójában; „Figyelem! Figyelem! Baja, Bácska, Baranya térségében repülés, zavarórepülés.” Ilyenkor aztán elviselhetetlen, agykápráztató hangon felüvöltenek a város szirénái is. Eduárd Munch Sikoltás című világhírű képe - amit ekkor még nem ismerek, hiszen csak hároméves vagyok - a lényeget illetően és alapvetően megtörtént. Tanúsíthatom: a tenyeremmel erősen betapasztom mind a .két fülemet, s mint a fába szorult féreg, ordítok, és artikulátlan hangokat hallatok a végkimerülésig, - amíg a szirénák abba nem hagyják. Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy ezt a szégyent, gyalázatot, ezt az emberkínzást miért kell csinálni még külön, hiszen a repülőgépek, ha arra járnak, amúgy is megteszik a magukét - ha tetszik ez az. emberfiának, ha nem. A következő emlékem, amit örökre megőrzők, változtatott viszont ezen a kétségemen. Akkortájt - 44 októbere felé - szigorú parancsba adták a lakosságnak, hogy építsenek maguknak úgynevezet bunkereket. Nos, a mi udvarunkon - miután arról a földdarabról már betakarították a házinéniék a kukoricát - annak rendje és módja szerint a felnőttek ástak egy bunkert. Én is ott okvetetlenkedtem, a kis ásóval szorgalmasan lapátoltam kifelé a sárga agyagot. Belefeledkeztem a tevékenységbe, vagy valahogy figyelmen kívül kerültem - nem tudom -, csak azt, addigra az egész háznép a bunkerben volt már. Amikor rémült kiáltásokat hallok - egymás szavába vágva, torka szakadtukból kiáltják: Aaaandriskaaa! Aaaandrás! Én nem hallottam a repülőgép zúgását, bizonyosan azért, mert túl alacsonyan mentek fölöttünk. Csodálkozva vettem észre, hogy porzó kis szökőkutak támadnak hozzám egészen közel, majd azt éreztem, hogy egy kéz beránt a bunkerbe. Anyám jött ki a fedezékből és vitt le, lélekszakadva... Amikor hálát adtak a jóistennek, hogy megmenekültem, már pityeregtem.. Géppuskalövedékektől menekültem meg, vagy inkább - mentett meg anyám. Szó szoros értelmében a leglélegzetelállítóbb kalandom abból az időből egy aknatalálatnak a közelünkben történt becsapódása volt. Akkoriban nem a Sándor utca 14-ben, hanem a Kiss szomszédéknál, a 12-ben voltunk, biztonságosabb pincében. Csak arra emlékszem, hogy iszonyatos légnyomás szorított a falhoz apámat és engemet. Az akna rézsűt fúrta át a házat, és a következő utca egyik szuterénlakásának az ablakában robbant, ahol - mint később megtudtam - szerencsére senki sem volt otthon. De ami pusztítást a légnyomás Kisséknél végzett! Én például nem hallottam percekig semmit. A pince előtt a falikút jókora félkávája leszakítva és átvetve az udvar túlsó oldalára. Még meleg, kimúlt kacsák, talpuk az ég felé meredez. Az utcai bejárattal szemben Csődör bácsi éppen borotválkozott, abban az időben a férfiak az ajtó-ablakke- resztfájára akasztották a tükröt - mentőt kellett hívnunk hozzá, annyira benyomta a légnyomás az üveget, és törte ripiIRODALOM—MŰVÉSZET, AZ Ú. tyára a tükröt - szegény öreg arcát pedig összekaszabolta, merő vér lett. Anyám furamód nem volt ott az aknatalálatnál. Ő hazaugrott - a szomszédban laktunk -, és reggelire kávét melegített mindnyájunknak. Az volt a szerencséje, hogy a kávésibrik egyszerűen odakozrgált csikótűzhelyünkre, és - gondos asszony lévén - éppen a ,,sparhelt”-et tisztogatta, amikor a robbanás hallatszott... Tulajdonképpen hálát kell adnom a sorsnak, hogy szülőhelyem - ezt is „szó szerint” kell érteni, itt születtem egy őszi napon, este fél kilenckor, mivel édesanyám még azon a napon is műszakban volt - ez az egy-szoba-konyha- kamra még ma is megvan, ma is áll. Korai eszmélkedéseim, révületeim, félvagy egész álmaim közül nem is tudom, hogy utólag melyek a fontosak. Rózsa Endre: Azt hiszem, azért mégis a legélesebb bek visszatérő álmaim képei. Az egyik, hogy állok a konyhaablakban, s egyszer- csak megjelenik tőlünk jobbra a háztetőn egy kopasz, időtlen korú, de pici ember, egész testét kifordított suba fedi, végtelenül hallgat; és a kezében egy - ár! Igen, a cipészeknél nélkülözhetetlen ár! A másik álmom: megyek az utcán, egy gipsz oroszlánszobrot látok, amely mintegy varázsütésre megélevenedik és elkezd üldözni. Persze bárhogy is futok - utolér. Tapintása hideg, barátságtalan, de hiszen még most is gipszből van. Birkózunk, gyötrődünk, nem bírunk egymással. Érdekes módon az oroszlán nem használja legfélelmetesebb fegyverét, a fogait. Én viszont előveszem a kiskésemet, és beleszúrok. Megint mintha csak falba igyekezném vágni a bicskámat. Izzadtan ébredek. A harmadik visszatérő álmom előtt el kell mondanom, hogy akkoriban igen nagy hallgató közönsége volt azoknak a mendemondáknak, szóbeszédeknek, amelyek gyermekek rejtélyes eltűnéséről szóltak. Ezeket a kisfiúkat, kislányokat egyszerűen - mint a rémálmokban - megették. Az egyik ilyen emberevőnél például az ünnepi lakoma után vette észre az elbeszélő, hogy a csirkelábcsontok erősen emlékeztetnek egy kisfiú ujjperceire... Szóval én egy olajos szemizzású, fekete kalapos emberrel találkoztam. Visszatérő álmom szerint egy disznóölő késsel megcéloz, ketté akarja vágni hosszában a koponyámat. Mielőtt történhetne valami, verejtékben úszva felriadok. Nemigen ettünk akkoriban mást, mint babot, krumplit és melaszt, a melasz jó a kukoricalisztből sütött prószá- hoz is, de a hagymával kisütött zsírt a prószához inkább a férfiak eszik. Egy este megkérdem apámat: hogy lehet az, hogy mi délben vagy bablevest eszünk krumplifőzelékkel, vagy krumplilevest babfőzelékkel? Apám szeme hirtelen könnyel telik, feláll, és valósággal kiszalad a lakásból. Persze vannak jobb napjaink is. Apám a Pécsi Dohánygyárból kincset érő két zsák cigarettát hozott a németek kivonulásakor. Anyám húsz csomagért cserébe egy körülbelül tízkilós sonkát cipelt haza a piacról. Amint fő, gyanús szagot érzek először én, azján anyám is: borsókás az egész sonka. Apám fölmegy a Mecsekre vele és elássa. Aztán, emlékszem, sikerült szereznünk egy kismalacot is. Amit apám Rákosi elvtárs tiszteletére Matyinak nevezett el. Szépen nőtt, nődögéit, míg egyszer anyámmal éppen Gerdében voltunk, távoli rokonunknál, és kapják a hírt: azonnal haza keif mennünk, a Matyi „haldoklik”. Irány a szántóföldek, a végkimerülésig futunk, s éppen még a vonatot is elérjük... Ez az akkor 100 kiló körüli, keshedt kisdisznó volt egész életünkben, amit vágtunk. Hátsó udvar? Ott fantasztikus dolgok estek meg! Apám a fáskamrában csapta le, és nyúzta meg a nyulakat - hogy gyűlöltem akkor érte! Nem is ettem a nyúlpörköltből vagy vadasból soha, csak negyvenéves korom után kaptam rá. S amikor Hóekék pulykát vettek, volt ám nagy ribillió: Hockné tartotta a pulyka nyakát, Hock egycsapásra fejszével lenyisszantotta, s akkor a pulyka elkezdett rohangálni fejetlenül, vérszökőku- tat hagyva maga után... e az értelmem is ott kezdett D el nyiladozni, a Sándor utcában. Míg nővérem a tésztát gyúrta, megtanította velem Ady: Proletár fiú versét, amelyet én, még ötévesen se, elő is adtam a Budai II. Katolikus Körben. Ma a Sándor utca 14. udvarán mindent elborítva két óriás körtefa áll. Azt hiszem néha, apám és anyám. Gyermekálmok, gyermekvágyak Irigykedéssel vegyes nosztalgiával sétálhat végig a látogató a Magyar Nemzeti Múzeum új életmódtörténeti kiállításán, amely február végéig tekinthető meg. Nosztalgiával,, mert az 1880-as évektől az e század 20-a>s éveiig tartó időszak képzeletünkben igencsak megszépül, különösen ha a gyerekszobák, gyerekjátékok és öltözékek idézik fel. (Háborúról, forradalomról, válságról természetesen szó se essék!) Irigyke- déssel pedig azért, mert mi mást tehetne egy mai középosztálybeli szülő, ha elolvassa a katalógusban, hogy a gyerekek általában tisztességes, két-három szobás, a nagypolgári életvitel mellett pedig hat-nyolc szobás otthonokban nőttek fel. Az édesanyák nem dolgoztak, a családra fordították figyelmüket. S ahol a háztartás megkívánta, a személyzet mellett a gyerekre dada, majd később idegenajkú gyereknevelő vigyázott, hogy a társadalmi élet eseményeivel elfoglalt anya és háziasszony mentesüljön a háztartás és a gyereknevelés fáradalmaitól. Egy réteg, a monarchia idején kialakult középosztály életének egy szeglete, agyerek környezete, neveltetésének jellegzetes kelléke áll a kiállítás középpontjában. Ez a középosztály erősen tagolt - idézzük ismét a katalógust -, magában foglalja az elszegényedett és polgári életmódot folytató középnemességet épp úgy, mint a parasztból lett Mai gyerekek régi ruhákban a fényképészműteremben értelmiséget, a jómódú iparos-és kereskedőréteget, a burzsoázia alsóbb rétegét. Megelevenedik a családi otthon, a gyerekszoba, minden kellékével, apró bútorokkal, bölcsővel, babákkal, társasjátékokkal, könyvekkel, ólomkatonákkal, kirakókockákkal, optikai játékokkal, papírszínházzal. Itt vannak csipkés, fodros kislányöltözékek, a nagy galléros matrózruhák, szalmakalapok, a bársony fiúöltönyök. Berendeztek mindenféle csodás játékkal, könyvvel egy korabeli játékboltot. Meglátogathatunk egy régi iskolát. És működik egy ódon fényképészműterem, amelyben a mai gyerekek század- fordulós ruhákat ölthetnek magukra, és úgy fényképezkedhetnek, szüleik örömére. Miközben sok-sok hajdani gyerekfotót is felsorakoztatnak a vitrinek. (kádár) Megelevenedik a századforduló Irójegyzet i. Csehov egyik hőse elhanyagolható bűnnek érezte, hogy rablógyilkosságot követett el, ugyanakkor gyötrődve kérte Isten bocsánatát, amiért a gyilkosság napján, amely történetesen böjti napra esett - szalonnát evett. Távolinak, idegennek, s talán megmosoiyogtató- nak tűnik ez a nyakatekert erkölcsi felfogás, holott ma is közöttünk él, noha segédeszközök ezrei próbálnak hasonló eltévelyedésektől óvni bennünket. Az-utcánkban például építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember, mely figyelmeztet: ».Vigyázat! Építkezés! Közlekedés a túloldalon!”- Miután a járókelő ezt elolvassa, egyáltalán nem lépked a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tapicskol, és kíváncsian kukucskál bé egy résen. Odabenn óriási daruk mozognak, s mindeniken ott virít a felirat: „A daru hatósugarában állni tilos!” Kinyújtogatják hosszú nyakukat a daruk az utcára is, de egykedvűen sétálgatunk alattuk. „A vezetővel beszélgetni tilos! ’ ’ - olvassuk a villamos első peronján, s valaki csaknem mindig cseveg a vezetővel. A villamos belsejében, a „Terhes anyák részére” fenntartott helyen gombóccá gyúrt fülű birkózó ül, mellette egy terhes anya - áll. , Ahol az a felirat van, hogy „Dohányozni tilos!” - ott rendszerint vágni lehet a cigarettafüstöt. Ha egy ajtón azt látjuk, hogy „Idegeneknek belépni tilos!” - oda majdnem bizonyosan beinvitál bennünket a kíváncsiság. Több ezer munkást foglalkoztató gyárban jártam egyszer, ahol .puszta szórakozásból huszonkét feliratot számoltam meg, amelyek tanácsa, figyelmeztetése, óvása senkit - engem sem - akadályozott abban, hogy nemlétezőknek tekintsék a feliratokat. A Közlekedésrendészeten dolgozó ismerősömet megkérdeztem: hányféle tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetvenhárom! Azt is megkérdeztem: van-e figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg? A válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó orvosbarátomtól megkérdeztem: akad-e olyan sérülés, amit elkerülhetett volna a páciens, ha a táblák által előírt módon közlekedik? Azt felelte: nincs. 2. Szélesebb körű nyomozás után kiderítettem, hogy manapság hozzávetőlegesen hétezer féle, általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések többségének megsértése nem jár közvetlen, törvényes felelősségre vonással, ezért bátran megsértjük. Éppen ebből a gyakorlatból következően felvetődhet: kell-e ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok jegyében élnénk, nyilvánvaló lenne a hasznuk, ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalában nem kellenének táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtár olvasótermében, az akkor sem fütyürészne, ha nem lenne csendre intő tábla a falon. A táblák jótékony hatását mégsem kérdőjelezhetjük meg teljesen. 3. ~ Amint ismeretes, az első „táblagyártó’ ’ ember Mózes volt. Neki támadt az ötlete - vagy mástól kapta a sugallatot -, hogy bizonyos szabályokat kőtáblákra véssen? Csakhogy ezek erkölcsi-magatartásbeli szabályok voltak! Ez az ötlet aztán hatalmas lendületet adott későbbi korok szabályalkotóinak. Az ő két kőtáblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvény- könyvek szabályozzák az emberi együttélést. Olyan roppant mennyiségű a szabály, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs, aki mindet ismerné. Hát még aki mindet be is tartaná!? Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették és kik fejlesztik manapság tovább, nehéz lenne pontosan kimutatni. Semmi okunk azonban, hogy jóhiszeműségükben kételkedjünk. Távolról sem akarnék hát szakmájukba kontárkodni, csupán amatőr agytornászként elbíbelődöm a gondolattal, és belekérdezeK a levegőbe: megvan-e a kellő körültekintés, megfontoltság a „táblás-témák” föllelésénél és kiszögezésénél? Az nem vitatható, ha egy földi vándor számára - még ha gépkocsin, vagy repülőn vándorol is - jól jön az útirány jelzése. Helyénvaló-e viszont, ha azt olvassuk egy irodában, hogy „Távozás előtt oltsd el a villanyt! ’ ’, avagy „Ügyelj a tisztaságra! ’ ’, ellenben sehol nem lelünk olyan táblát, hogy „Mellőzd az intrikát!” és „Légy jó mindhalálig!”. Háttérbe szorul hát az erkölcsi intelem, és előtérben a praxis. így aztán semmi csodálnivaló.ha egy fegyelmezett állampolgár ko-' molyán veszi, hogy „Virágot tépni tilos!”, ellenben a virágágyás mellett nemi erőszakot követ el egy kiskorún, és - akár Csehov hőse - ez utóbbi vétkét minősíti a kisebbnek. Divatos bölcselők szerint az erkölcsiség olyan gondolkodást nem igénylő reflexjelenség, ami valamennyi ember ösztöneiben él. Vagyis jól tesszük, ha kiírjuk, hogy „Kéretik a lábakat letörölni! ”, azt ellenben szükségtelen kiírni, hogy „Kéretik nem háborúzni!” - hiszen ez utóbbi amúgy is belénk-tápláltan létezik. Sajnos: nem így van. 4. Magyarországon jelenleg okkal, s joggal kemény küzdelem folyik, hogy elsajátítsuk az anyagi gyarapodás .tudományát. Helyes és szükséges. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy ezzel automatikusan együtt jár az erkölcsi gazdagodás? És ha nem jár együtt, ér-e valamit az anyagi javak birtoklása? Csák Gyula:
