Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
8 Néplap 1991. FEBRUÁR 23. Olvasta-e? Nyíró József Uz Bence A székelyföldi születésű Nyíró József első könyveivel, különösen a Jézusfaragó ember című novelláskötetével az új magyar próza ígéreteként indult. „Új erőteljes, színpompás nyelvet hozott - írja róla Benedek Marcell. - Prózája dúsan rakott képekkel, hasonlatokkal, meglepő monumentális szépségekkel. A székely nép sorsa, múltja, elhagyatottsága, emberi értékei az ö novelláiban jelennek meg először nem adomás népieskedéssel, nyelvjárási sallangok nélkül. Alakjai együtt lélegzenek a havasok fáival és köveivel, s e kozmikus kapcsolatok motiválják gazdag fantáziáját, meseteremtö készségét, balladás titokzatosságát.” Müvei 1945 után sokáig nem jelentek meg, csak az utóbbi időben látnak újra napvilágot. A legismertebb regénye, az Isten igájában után az olvasó kezébe veheti az 1933-ban írott Uz Bence újabb kiadását is, melyet a debreceni Csokonai Kiadó jelentetett meg. Az alábbiakban részlet a regényből V.M. A tüdőcsúcshuratom miatt havasi levegőt rendelt a doktor. Ekkor ismerkedtem meg Uz Bencével, aki akkor még utász volt. Hozzáköltözködtem a havasra, az erdei szállások népe közé. Sokan laknak a havasokon, pásztomépek, s más szegény emberek. Fát vágnak, és gondozzák a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokják. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyaikat, különös dalokat morognak és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tartja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni „jeles” napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsesség. Uz Bencét becsüli, mert „hivatalbéli” ember, pedig Bence nem érdemli meg ezt a nagy tisztességet. Fuzsitos, mókás, bolond, jókedvű ember, aki úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, és csak a bolondságon jár az esze. Megtréfálja még az angyalokat is. Szerettük egymást. Legény volt ő is, legény voltam én is, neki is volt szeretője, nekem is. Olyan életet éltünk a gyönyörű erdők közt, mint az angyalok. Drága jókedve volt mindig, szép piros arca ragyogott, és fáradhatatlanul tanítgatott az erdei életre. Csodálatos tudománya volt, amit könyvből nem lehet megtanulni, mert egyenesen Ősember elődeitől örökölte. Egy fejszén és két kezén kívül nem volt más szerszáma, de olyan vadhúst ettünk mégis, amilyent akartunk. Nincs az a szerelmes őz, amelyik úgy tudott volna sími, mint ő. Az elvakult bakok úgyszólván a markába sétáltak. Makogott, mint a nyúl, és dürgés idején maga köré gyűjtötte az összes vadpávákat. A magyarótyúkot kővel hajtotta agyon, ha kedve szottyant rája. Független, szabad, szép élet volt. Embert csak akkor láttunk (szerencsére), ha „követet” küldtünk a faluba. Idekünn a havason úgy van, hogy az ember nem ütheti be minden pillanatban az orrát a faluba, mert az messze van; azért az erdei emberek nagy tájékról összegyűlnek ahhoz, aki soros, és vele intéztetik el ügyeiket, bajaikat. Hetenkint egyszer szokás ilyen „követet” küldeni, aki hoz sót, borsot, puliszkalisztet, dohányt, istrángot, szekérkenőt, egyszóval mindent, amit a havason nem árulnak, mert ott nem árulnak semmit. A megbízatásokat, üzeneteket, hírmondást szintén ez a követ hordozza, aki szombaton megy, vasárnap délutánra pedig meg kell jönnie, törik-sza- kad. Az apostolok nem várták jobban a Szent-leiket, mint mi a követet. A levél, a papiros nem üsmeretes idekünn. Élőszóval történik minden. Szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le. A kép olyanféle lehet, mint mikor még nyilvánosan gyóntak az emberek. Ülünk tehát a tűz körül legalább harmincán, s tisztességesen beszélgetünk. A tűz sem azért ég, mintha szükség volna reá, hanem mert a tűz arra való, hogy égjen. Fa van elég ott, hadd égjen. Az embereken, asszonyokon se sok látnivaló van. Biza mocskosok, rongyosok, foltosak, megviseltek. Szakáll, bajusz benőtte az arcot, a haj nyíratlan, zsíros, a szaguk se kelleme- tes. Égészségünk azonban jó van s erőnk olyan, hogy csak meg kell nézni a fehérnépeket, mert az mindenik meg van elégedve. Nem nyavalyognak, mint városon, s nem fáj a fejük. Tömöttek, pirosak s olyan kemények, hogy a bolhát meg lehetne ölni a mejjiken. Az a valami!... Egyéb baj nem is történt az elmúlt héten, minthogy a Bács Jani kutyája megveszett, megmart három ökröt s a gazdáját. Nem hisszük azonban, hogy megvesznek, mert lángoló, tüzes vassal kiégettük az ökröket és Bács Janit is. Inkább az ember szomor- kodik, s mintha habzanék is a szája... Csak a marháknak ne legyen semmi bajuk. Embert lehet kapni eleget, de az ökörért sok pénz kell... Meglátjuk, hogy mi lesz, no! Szerencsére még nem iszonyodnak a víztől. A Csedő úréfilegény szolgája megsértette a kezét, de az még a múlt héten történt, a seb üszkösödik s ha nem egyéb, még megmurál, de úgy kell neki, mért nem tud ügyelni! Úgyse sír utána senki a szeretőjén kívül, mert nincs se apja, se anyja. A leányt sincs miért sajnálni, mert mielőtt volt szeretője a sírban a feje alá tenné a markát, hogy jobban nyugodjék, már úgyis más legény ölében ül. Mondom, ülünk, s várjuk az Üdő Márton törvénytelen fiát, mert ma ő szereskövet.- Jöhetne! - morogja Marci bácsi. - Ő is csak azért, mert a fiáról van szó.- Eljön! - nyugtatják meg. Arra senki sem gondol, hogy valami baja is történhetik az úton. Annak a mo- kány, kemény embernek!? ... No, e jó! Még a fa is eltörik a lába alatt, amelyikre reálép. Jön is, no. Meg van rakva, mint egy mosztikás szamár, de mozog felfelé az ösvényen. Egész halom lesz a holmiból, mikor lehányja magáról. Senki egy szót nem szól, nem kérdez. Első az, amiből élünk. Szét is osztja mindenkinek becsületesen, amit hozott. Most jön a pénz, ami visszajár. Csend lesz, mindenki elkomolyodik. Ellenségesek, szigorúak lesznek a nézések. Pénzről van szó.- Kied mennyit adott? - fordul üdő Mártonhoz, mert ő a legöregebb. Lehet százszáztíz esztendős, de most is a legharapó- sabb.- Én tudjam? - mordul rá a fiára. - Mind od’adtam, ami volt!... tán nem vesztetted el! A követ erre kihúzza az ingét a condra- harisnyából. Annak a végibe van kötve körös-körül a visszajáró pénz. A kendercéma jól meg van bogozva.- Ez a kiedé - mondja a követ s átadja.- Csak két lej, te bitang? - támad neki az apja. - Mire pusztítottad el a sok drága pénzt, te akasztófáravaló! Szakadt volna meg a nyakad kiskorodban!... Senki sincs megelégedve a visszajáró egy-két lejjel. Keveslik és követelődznek, agyarkodnak a legényre, aki kénytelen igazolni magát, ami azzal kezdődik, hogy nagyot káromkodik.- Ide nézzenek kietek! Az erdei népek körülveszik.- Igaz-e, hogy ide a kődökömhöz kötöttem az apám pénzit? Ami igaz, az igaz. Az a törvény, hogy az első a havason Üdő Márton. Az ő pén- zinek a helye mindenkor a követ köldöke. Attól jobbra haladva körös-körül mindenki beköti a maga pénzit az ingbe a megállapított sorrendbe aszerint, hogy hányadik a szállása a Marci bácsiétól. A visszajáró pénzt szintén e szerint helyezi helyére. Akinek nem jár semmi, annak a pénze helyére beleköt egy kavicsdarabot, de a sorrend mindenképpen keik hogy találjon.- Úgy van-e? - bőgi a legény az igazolás végén.- Hát jól van, jól! - dunnyogják vissza megelégedetten. Most már a követ is leülhet a tűz mellé.- Édesapám nem üzent valamit? - kérdezi az Ugrai fiú, aki pásztorkodással tartja el a családját, mert az öreg Ugrai két esztendeje mégis megvakult, pedig mikor a szentmártoni doktornak megmutatta volt a szemét, s az figyelmeztette, hogyha többet iszik, bizonyosan megvakul; mérgesen rázta meg a fejét, hogy „Sömmit se tud a doktor űr! Ki hallott affélét, hogy két rossz ablak miatt az egész ház összedűljön?”- Üzenni üzent! - ösmeri el a követ. Kíváncsian mások is odahallgatnak, hogy mit üzen a vak ember.- Aszonta, hogy könnyebben lát, mint tavaly! - kacag a hírhozó.- Akkor jó - nyugszik meg a legény. A jókedv felelevenedik. A követ ontja a híreket a faluból.- Templom űj keresztjét feltették.- Azt ki, te?- Kutya Jóska, a cigány.- Tán nem? Ugyanbiza? - lepődnek meg. Nagy dolog a keresztfeltétel. Senki sem mert olyan éktelen magasba felmászni, csak Kutya Jóska. Ő is csak azért, mert egyszer már halott volt s mikor el akarták temetni, a koporsóban felébredt, s a saját lábán jött haza a temetőből. Örvendtek is neki a többi cigányok. Aki már egyszer megjárta a másvilágot, az veszély nélkül felmászhatik a toronygombhoz.- Mikor felért - újságolja a hírhozó -, lekiáltott, hogy félek.- Mitől félsz? - szólott neki Nágó, a pallér.- Hogy leesem!- Ne félj semmit - biztatta a pallér -, mert van itt hely elég, ahova essél!- Még mindig olyan nagy kutya Nágó? - kérdezi valaki.- Ö már nem, mert éppen a héten hagyta ott a második felesége - jegyzi meg a hírhozó.- Ne beszélj, te! - tetszik a népeknek az újság, s néhány megjegyzéssel meg is magyarázzák a válást.- Amelyik férfiú meleg cserépre ül s bundadarabra, annak nem kell asszony!... Ha nem embere, nem ül az asszony!...- Két ökröt vettek volt - magyarázza az Üdő Márton fia -, egyet Nágó, egyet az asszony, de a fejémép mind a kettőt elvitte.- Most mivel ganyéz szegény Nágó? - szól közbe valaki. Jót kacagnak rajta. A hírhozó azt magyarázza, hogy a kétféle gyermekek miatt is baj volt:- A mostohagyermekeit nem állhatta semmiképpen.- A magáét bezzeg állhatta! - kottyan bele egyik asszony mérgesen, felháborodva.- Azokat igen - hunyorít vissza a legény -, mert azokat akkor es állhatta...- Ejjó! - böffen fel a kacagás újból.- Egyebet mit hallottál? - faggatják a faluban járt embert.- Béla Jóska házasodik!- Hát az mi a tetűre? Valaki megmondja mindjárt, de azt nem lehet leírni. Olyan perefernum az, ami az emberrel együtt születik.- Érdemes dolog még annyi történt, hogy egy autós urat megvertek, ha jól tudom, még szerdán, mert belehajtott a csordába, s a jószágot megvadította, egynek el is tört a lába. - Az arcok elkomolyodnak, mert a jószág, amit ők gondoznak, sérthetetlen, szinte szent dolog. Az emberi élet az más, de a drága, szép ökrök!... tiszta lehetetlen, hogy megtörtént volna.- Annyi marha előtt még a főispán es megáll - rázza a fejét hitetlenkedve maga Üdő Márton is.- Azt azonban igen jól tették, hogy az urat félig döglöttre verték, mert megérdemelte. Addig kellett volna ütni, míg egyet szusszan... Addig... Kissé elkedvetlenítette a hír az erdei embereket. Már szedelőzködtek is. Menni kell itatni. Az est árnyéka már ereszkedik a fákra, a tűz is ébredni kezd. Az is érzi, hogy közeleg az éjszaka. A tűz ideje pedig az éj. A madarak is vonulnak hazafelé. A bogarak már lepihentek. Az erdő furcsa rothadó szaga már érzik. A harmat is észrevétlenül leesett... Üdő Márton már ott baktat a fák között, s a többiek is szedelőz- ködnek. Egy szép, fiatal menyecske halad mellettem. Kívánatos, üde, erős és meleg, mint egy büszke, hegyes körmű vadmadár.- Jere, hálj nálunk! - fogom meg a kezét, és tréfálok az ő nyelvén, felkacag, mint a galamb, s villan a szeme:- Miért? Hiszen maga nem fél nálam nélkül sem!- Nono! - fenyeget az ujjával a falubajárt ember. - Maguknak is hoztam valamit - s két írást vesz elő a kebeliből. Egyet nekem, egyet Uz Bencének.- Ez a hivatalos a tiéd, Bence, a kisasszonyírás az úrfié. Osszák el.- Hej, a teremtésit! - rikkantok fel örömemben a láttára. - Mégis szép az élet!- Az a - morog kedvetlenül Üz Bence -, hogy a temerdek tűz vesse fel az es, aki ilent mond!- Mi a bajod? - döbbenek rá.- Vizsgára rendeltek a romány nyelvből- nyomja a kezembe a pecsétes parancsot.- Még ma éccaka mennem kell, hogy odaérjek.- Tudsz-e románul? - kezdtem sajnálni, mert a hivatala, a kenyere függ tőle.- Az ezután válik meg! - feleli kétértelműen. Levert, morózus, félhangosan súlyosakat káromkodik, de azért kedvesen langa- lót vet a tűzre, hogy az „iromány”-ómat elolvashassam. ***- Holnap hajnalban azonban hazahozzuk a vén Rózsit! - kacsintott nekem Bence, mikor a vadász hazatakarodott. - Tegyük el magunkat holnapra - sürgetett, mert szükség van az erőre, ha Rózsi szerelmesen meg akarná ölelni az embert. Az erdőn hamar elálmosodik az ember, reggel pedig úgy ébred fel, hogy fáj minden testrésze. A friss széna igaz, hogy este puha, illatos és költői, amely csak kábult, mély álomba rejt, de reggelre olyan mint a kő, és minden éccaka vörösre csípnek a bolhák benne, rá se értem tisztességesen vakarózni, már indulni kellett.- Menjünk - sürgetett Bence -, mert ilyenkor jár a vízre. El is találta. Mire a leshelyhez értünk, a medve olyan békésen cammogott a csapáson, mintha a korcsmába menne egy deci pálinkára. Szelíd, kedves volt. Egy kicsit útközben még mórikázott is. Békés látvány volt és szeretetreméltó. Szinte jött, hogy jó reggelt köszönjek neki, de Bence bátyám csendre intet a szemeivel. Ügyelni kell a lövéssel! - oktatott sugdosva, mert a feneke fennebb áll, mint a feje. Ember is van elég olyan, ki a nemtelenebb részét hordja felül. Időm se volt azonban gondolkodni, Uz Bence már rá is lőtt a medvére. A szegény állat kínosan megállóit, majd lassan felénk tekerte búsan a fejét és jóságosán megnézett, mintha azt mondaná: „Miért bántotok ti engemet? Mit vétettem én nektek?” Szégyelltem magam, és a tekintete előtt lesütöttem a szememet, de ezalatt a második lövés is eldördült. A medve retteneteset ordított és összerogyott.- Meg ne mozduljon, ha az élete kedves- figyelmeztetett Bence -, s valóban, a véres állat szörnyű erőfeszítéssel fölemelkedett, de alig tett pár lépést, a mellette tátongó mélységbe szédült. Mindent törve, zúzva gurult le a meredeken.- Utána! - bődült rám Uz Bence. Az aljban a medve még egyszer négy- kézlábra kapaszkodott, de az újabb lövésre visszarogyott és megkezdődött haláltusája. Első pillanatban kezeivel, lábaival feltépte maga körül a földet, rémes ordítása percig sem szűnt, bundája csapzott lett a kíntól, sortéi felmeredtek, becsületes arca ezerrétűvé torzult, majd folyton lassúdó hörgés következett. Kitátott száján a magasba fújta a vért, amely piros ködként csillogott a felkelő nap fényében; végre háta meggörbült, mint az íj, és egy utolsó, rettentő rángással kifújta páráját. Beleizzadtam a belső gyötrelembe, míg szegény medvetestvérem kiszenvedett. így is csak percek múlva mertünk közeledni, pedig a vén halál már rég kipihente magát rajta.- Mind a három lövés halálos volt! - hősködött a vadász. A föld, falevelek, füvek, ágak körös-körül tele voltak fröcskölve sötét vérrel, és a furcsa szagtól nyomott volt a levegő. Egyet hengerítetünk rajta, mint a megölt disznón szokás. Akkor látom, hogy alatta tenyérnyi helyen nem véres, hanem fehér a hely. Maga Uz Bence is meglepődött.- Ez tiszta téj! - nyalintotta meg. - Most már tudom - magyarázta. - A medve szoptatós volt, s kínjában eleresztette a tejét...- Mi lehet a kicsinyeivel? Mindjárt az jutott eszembe. Uz Bence nem felelt, de maga is elko- morodott, és többet nem tudott örülni a medvének. * * * Egész nap szótalanok voltunk mind a ketten. A medvebocsocskák jártak az eszünkben. Uz Bence szemmel láthatólag szenvedett. Délutánig kibírta, de akkor fogta a puskáját, s azt mondta:- Megnézem, mi van vélik?- Megyek én is! - ajánlkoztam. Feitarisznyáltunk, és elindultunk a medvenyomon. Hamar megkaptuk a fészkét. Két ölbevaló, drága bocsocska nyújtogatta a levegőbe az orrocskáját, s szagolta jöt- tünket.- Álljon meg! - parancsolta Bence. - Le az ujjast! Szépen megközelítjük, és a kabáttal leborítjuk, hogy ne körmölhessenek. Amíg mi az ujjast levetettük, a bocsocs- kák keservesen sírtak az édesanyjuk után. Éhesek voltak szegénykék. Mintha érezték volna az árvaságot is. Orozva közeledtünk feléjük. Én azonban elügyetlenkedtem a dolgot, keresztülestem egy bokron, s a zajra a két kicsike beszaladt az erdőbe. Hiába kerestük, kutattuk egészen estig, többé nem sikerült a nyomukat megtalálni. Fél éjszakát lestük is, de a bocsocskák nem tértek vissza. Az árvák sírva elindultak keresni az édesanyjukat.- Addig nem nyugszom, míg meg nem kerítem őket - fogadkozott Bence. Az első nyomokat a szépvízi erdőkben találtuk meg. Valami vadászok rájuk lövöldöztek, de nem találták el. Az árvák megrettenve, éhesen, szomjasan futottak tovább. Kicsi szívük dobogott a félelemtől, kerek, harmatos, fekete sze- mecskéjük elnyílt a rémülettől, de mint két vinnyogó, barna gombolyag, gurultak tovább puha talpacskáikon. Másnap délelőtt egy szénégető újságolta, hogy az ajnádi vészen két medvebocsot látott játszani.- Óh, lelkem, gyermekeim! - örvendezett Uz Bence a jó hímek. Hátjátszottak is szegénykék! Pillanatra elfeledték árvaságukat, az anya utáni búbánatot, a gyermeki természet előtört belőlük a szép napfényen, az erdő szépsége és nyugodt boldogsága, a madámóta, a virágkáprázat pillanatra leütötte lábukról és játékba fogtak.- Hála légyen a jó Istennek! - áldázódott mellettem Uz Bence.- Adjanak egy szivardohányt! - szólt a pásztor. Hogyne adtunk volna ezért a jó hírért akármennyit.- Ne vesztegessük az időt! - figyelmeztetett Bence. Ajnád felé kell, hogy keressük. Jó darab utat kellett megtennünk addig, de igyekeztünk, meg nem állottunk addig, míg a vaksetétben az arcunkat a fákba nem vertük.- Meg kell hálni! - ismerte el Bence is, pedig égett a föld a talpa alatt, s még az étel se esett jól, annyira izgatta a két med- vebocs sorsa.- Elpusztulnak, vagy valami leli őket, ha gondunkba nem vesszük! Ebben teljesen igaza volt. Mire annyira virradt, hogy a jót a rossztól meg tudtuk különböztetni, már a szent- királyi határban jártunk. Hát egyszer látjuk, hogy egy ember fut felénk lelkendezve.- Maguk vadászok ugye? - kérdezte fölöslegesen.- Láthassa, hogy puska van nálunk! - morcoskodott Bence.- Azért gondoltam... Akkor jó helyt járok!- Mit akar?- Én semmit, de ha maguk csudát akarnak látni, menjenek le az alsó falu végire. Ott aluszik két medvebocs az árokban. Úgy össze vannak ölelkezve, mint két édes testvér... Édösdeden alusznak...
