Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-23 / 46. szám

Néplap 6 Megújulás előtt, módosításokkal Tudományos élet vidéken is (2.) A pártállam utolsó pár évében megnőtt a tudomány becsülete. Létrehozták vidékre is kiterjedően az Akadémiai Bizottságokat, Tu­dománypolitikai, majd ez utóbbi­ból a Tudományos Koordinációs Bizottságokat. Nem tudni, hogy ezzel a tudományt - így a vidéki szellemet is - ellenőrzés alá kíván­ták vonni, avagy a már felismert bajok késztették arra a vezetőket, hogy bevonják a szellem legjobb­jait, s orvosolják a bajokat, vagy ahogyan mondták: „termelőerővé tegyék a tudományt”. A rossz be­idegződések miatt - ha kíváncsiak is voltak a szakvéleményekre - akár Bős-Nagymaros, akár a Tisza II., akár a tanyakérdés, település- fejlesztés vonatkozásában - rend­szerint lesöpörték az asztalról a nem őket igazoló döntéseket, nem hozták nyilvánosságra a vélemé­nyeket. Igény és bizonyos szerve­zeti keret azonban volt arra, hogy tudományosan alapozzanak meg egy-egy döntést. Szolnok megyében 1987-ben újhodott meg Tudományos Koor­dinációs Bizottság (TKB) néven a korábban létrehozott Tudo­mánypolitikai Bizottság. Öt szak- bizottság jött létre (egészségügyi; társadalomtudományi; közgazda- sági és jogi; mezőgazdasági és kör­nyezetvédelmi; ipari és műszaki). A TKB élén a megyei tanács el­nökhelyettese állt, s induláskor egymilliós költségvetéssel rendel­kezett. A szakbizottságok e nem túl nagy összeget a Debreceni Aka­démiai Bizottsággal meghirdetett pályázatokra, kutató- és önképző tanulmányutakra, kiadványok se­gítésére és kutatások előmozdítá­sára fordították. Ez a szerény, a későbbiekben már meg nem emelt összeg azonban sok egyéni és kö­zösségi vállalkozást ösztönzött, kapcsolatok létrehozásában, kikül­detések meghosszabbításában, munkák megszületésében kamato­zódon. így került sor egy kínai ta­nulmányút jelentős meghosszab­bítására környezetvédelmi téma­körben; több történeti forráskiad­vány, néprajzi munka, bibliográfia publikálást segítette; nyelv- tanfolyamok külföldi folytatásá­hoz vezetett Kelet-Németország, a Szovjetunió s Törökország városa­iban; bibliafordítást, pedagógiai kutatást és tanulmányutakat finan­szíroztak belőle; orvosi, közgazda- sági konferenciák segítésére is fu­totta - hogy csak néhány vonatko­zását említsem. Norvégiában, Észtországban, Németországban, Oszétiában, Törökországban, Angliában, Kínában, Erdélyben építhettek kapcsolatokat megyei támogatással, vehettek részt kon­ferenciákon tudományos előadá­sokkal vagy fogadhattak méltóan külföldi szakembereket. Belépést jelentett ez a nemzetközi tudo­mányos életbe; abba, amely addig többnyire a vidékiek előtt, mert tá­mogatás híjával voltak, egyáltalán nem nyílt meg. Egymillió. Az ígéret el lenére so­ha nem emelkedett, s nem nagy összeg, ha az egész megyét tekint­jük. De a megye tudományos életét segítendő mégis jelentős. S az anyagi támogatás csak kis részét jelentette a TKB munkájának s le­hetőségeinek. Fontosabb volt az, hogy számba vették, s számítógé­pes nyilvántartást fektettek fel - ha ez ma még eléggé hiányos is az adatszolgáltatók bizalmatlansága miatt - a megye kutatóit, kutatóhe­lyeit, kutatási témáit, azaz a szel­lemi kapacitást, sőt a kutatók külső kapcsolatait is. Ma hajlamosak va­gyunk mindinkább az önkormány­zatokban, városi, települési érde­kekben gondolkodni, de tisztában kell lennünk azzal, hogy a megye ilyen katasztere - épp a meglévő helyismeret miatt - bármely telepü­lésnek hasznára lehet. Egy-egy he­lyi probléma megoldására sikerrel vállalkozhatnak más településen élő, de a megyét, régiót jól ismerő kutatók. Ez a kataszter értéket kép­visel, létét különböző fórumokon publikálta is a TKB vezetősége, ám mindezideig senki nem volt kí­váncsi rá. Egyetlen párt (program­ja készítésekor), egyetlen szerve­zet vagy önkormányzat sem keres­te a lehetőséget, hogy megtudja, kik segíthetnének. Holott a pártál­lam már dolgoztatott velünk olyan ügyben a megyei tanács tervosztá­lya segítségével, mint például a Ti­szazug halódásának problémája; a társközségek viszonya, elválási szándéka (azóta ez másként oldó­dott meg); regionális alközpontok (Jászapáti, Kunhegyes, Martfű) szerepkörének kérdése; a tanya és a külterületi lakott helyek fejlesz­tése, beépítése, s még jó néhány, több tudományág együttműködé­sét feltételező témakör. Önálló vállalkozás volt - bár még a megyei lap sem adott hírt róla -, hogy szeptember elején két sokszorosított kötetben egy kuta­tócsoport megjelentette az önkor­mányzatok múltjáról s némileg je­lenéről szóló tanulmányait, ame­lyet valamennyi helyi tanácsnak megküldött a választások előtt. Egyedülálló ez az egész ország­ban. Most zárult le az értelmiség­kutatás, s pár hónap múlva ennek eredménye is olvasható lesz: me­gyénk szellemi erővonalait, az ér­telmiség helyzetét, közösségekben betöltött szerepét méri fel, bár a gyors politikai változások számta­lanszor keresztezték a kutatás vo­nalát, s ezért ez nem lehet teljes. A TKB szervezetileg is össze­hozta a különböző területeken dol­gozó, kutató értelmiséget. Ennek eredményei is kezdenek megmu­tatkozni. Például a JászberényiTa- nítóképző Főiskolán ilyen kapcso­latok eredménye, hogy kísérleti néprajzi és levéltári oktatást vezet­tek be. Környezetvédő vízügyi szakemberek, biológusok és a kul­turális környezetet védő társada­lomtudósok találtak egymásra, kezdtek közös akcióba, léptek be egyazon egyesületbe. A leendő vi­lágkiállítás két, megyénkbeli ki­emelt térségében, Szolnok környé­kén és a Tisza-tónál több szakma együttműködésével készültek ja­vaslatok. Építészek és a Tiszakürti Arborétum szakemberei találtak egymásra, hogy muzeológusokkal együtt különleges résszel (hagyo­mányos szőlő- és gyümölcsöskert) bővítsék az arborétumot, vagy le­védjenek természeti és építkezési szempontból hagyományos, igen nagy értéket képviselő szőlőt Abádszalókon. A megyei tanács átalakulása azonban megszüntette a pénzügyi alapot, bizonytalan a TKB sorsa, s láthatóan az Akadémia nemhogy ezzel nem törődik, dé a vidéki aka­démiai bizottságokkal sem. Jó len­ne, ha felfigyelnének erre az ön- kormányzatok, s nem hagynák tá­mogatás nélkül a tudományt sem; s nemcsak néhány helyi intéz­ményt vagy kutatót tekintve, de a régióban gondolkodókat, a TKB által „nyilvántartásba vetteket” sem. Ha Európába kívánunk be­lépni, az útkövetőknek és útkijelö- lőknek egyaránt szakembereknek kell lenniök. Ha a pártállam adott arra, hogy tudományos alátámasztás látszatát adja döntéseinek, avagy ismerje a valós lehetőségeket - ha nem is mindig vette figyelembe -, ez a jelen társadalmától sokkal inkább elvárható. S nem is kell újat kita­lálni, csak megújítani s kicsit segí­teni azt, ami még ma is működik és megvan. Lehet ugyanis valamit alacsony színvonala ellenére felmagasztal­ni, de nem érdemes. Lehet igaz tudományos eredményeket politi­kai szempontból elhallgattatni, de ez kárt okoz. S lehet elősegíteni valós eredmények létrejöttét, hogy felhasználjuk a jövő érdekében. Választhatunk, a döntés immár a mi kezünkben van. Szabó László 1991. FEBRUAR 23. Állandóan szerelmesnek kell lenni Bessenyei Ferenc Szolnokon Dózsák, Széchenyik örököse A napokban Szolnokon járt az egyik legkedveltebb magyar szí­nész, Bessenyei Ferenc. Zenés pódiumestjét mutatta be a Ság- vári Művelődési Házban a fél év­százada színpadon játszó mű­vész. Az elődás előtt adódott le­hetőségem, hogy tisz­teletem fejezzem ki hetvenkettedik szüle­tésnapja alkalmából.- Nem olyan nagy öröm ez. Nem na­gyon szeretem, ha er­re felhívják a figyel­memet. Negyvenéves korig még szép dolog a születésnap, de utá­na már mindenhol koporsót lát az em­ber. Az elmúlásra gondolni nem egy nagy boldogság. De óriási dolog, hogy ezt a több m int hét X-et is egészséggel bírom. Azt hiszem, ez alkati kérdés. Nem lehet semmivel túllicitálni. Ha egészséges vagy, akkor minden rend­ben megy, a betegsé­get már nem lehet mosolyogva elintéz­ni.- Azon túl, hogy al­kati kérdés, van-e va­lamilyen titka az életkedv meg­őrzésének?- Nem hiszem! Állandóan sze­relmesnek kell lenni, ez a nagy titok. Az embert megfiatalítja, frissen tartja az agyát és minden porc ik áj át.- Mostanában a színpadon kí­vül is foglalkozik a politikával.- A barátaim megkerestek, hogy segítsek nekik a Kisgazda- párt munkájában. Úgy gondol­tam, miért ne, ugyanis hiszek ab­ban, amit csinálnak. Úgy gondo­lom, a magyar parasztság ügye az egész magyar nemzet ügye. Magyarország földjének 70 szá­zaléka termőföld. Negyven év­vel ezelőtt a parasztokat kifor­gatták mindenükből. Az oko- sabbja persze tudta, mit kell csi­nálni, de akkor is bocsánatot kell kérni tőlük sérelmeikért, úgy er­kölcsileg, mint anyagilag. Aki­nek kell még a föld, annak vissza kell adni. Oda kell adni a kapát, a kaszát, amíg ki nem egyenesí­tik azt. Nem lehet késni. Ä karó- leverések, a visszafoglalások mind-mind hűségnyilatkozat a kormány mellett, az élet mellett. Ezek figyelemfelkeltő gesztu­sok. Arra mutatnak, hogy a kor­mány lépéshátrányban van az eseményekkel szemben. Ezért nem tudom elítélni például a ta­xissztrájkot. Ilyen fegyelmezett megmozdulás ebben az ország­ban, amióta élünk, nem volt. Ezt nem elítélni, hanem üdvözölni kell.- Ön személyesen hogyan tud­ja ezt a folyamatot segíteni?- Beléptem a Kisgazdapártba. Eggyel többen vagyunk. Készü­lök az időközi parlamenti vá­lasztásokra, már szervezik a kampányomat. Ha sikerül, sike­rül, ha nem, nem. Rajtam nem változtat semmit. Egyébként szí­vesen, nyugodtan és boldogan vállalom a megtiszteltetést, mert semmi nehézséget nem jelent ez a fajta munka, hiszen meg va­gyok győződve az igazamról. Meg kell találnom azokat a meg­nyilvánulási módokat, ahogyan- ki tudom magam fejezni azokról a dolgokról, amelyek állandó mozgásban vannak. Meg kell ta­lálnom azt, ami mozdul, és azt is, ami nem változhat. A lényeg, a cél nem változhat. A magyar pa­rasztot vissza kell helyezni törté­nelmi jogaiba. Ez borzasztó ne­héz dolog, hiszen negyven év alatt rengeteget változtak a vi­szonyok. De akinek kell a föld, az kapja meg.- Az előző rend­szerben a színpadon is kiállt saját vélemé­nye mellett.- Igen, ez így volt. Nagyon jól tudtam, hogy a „Kádárén” kívül volt egy másik Magyarország is. A mi szellemi vezető­ink, az írók és a ren­dezők lenyúltak a tör­ténelembe, és onnan felhozták a Dózsákat, Kossuthokat, Szé- chenyiket. Az ő szá­jukkal tudtuk kimon­dani saját érzésein­ket. Elmondtam Sze­geden, a Szabadtéri Játékokon, hogy „üsd az orrát, magyart ki bántja”. Ez egy rész­let a Bánk bánból, vagy egy másik a Dó­zsából: „csak addig van országiamig ti vagytok, parasztok”. És a sok ezer ember tudta, mikor kell tap- solni. így kacsintottunk mi össze. Akkor ez egy izgalmas, értékes élet volt.- Ezt a gondolatot próbálja folytatni politikai pályáján is?- Igen, ezt kell! A dolog nem változott sokat. Most is az a helyzet, hogy ha nem dolgozhat a paraszt, nem lesz miből él­nünk. Pedig élnünk kell!- Ön elismerten sokoldalú mű­vész. Egyaránt otthonosan érzi magát a tragikus sorsú történel­mi hős vagy a zenés darab kulcs­figurája szerepében.- Ez is alkati kérdés! Szeren­csém volt, sok gyakorlással sike­rült ez is, az is. De egy ember élete csak egy műfaj. Akkor le­hetek boldog, ha érzem, hogy megvan az eredménye. Ha tu­dom, hogy nem éltem hiába. B. Cs. Fotó: I. CS. Fentről érkezett vendég Csodáltam Bulgáriát! Ahol a Nagy Tódor uralkodott, és körötte sok-sok kis Tódor - még ha nem is Zsivkovnak hív­ták őket. Már az országgal való megis­merkedésem sem volt hétköznapi. A kezdet: valakinek az agyából kipattant a szikra, Szolnok megye és Kjusztendil megye pontosan összepasszol. A rokon vonás nagyjából annyi, hogy itt is em­berek élnek, és ott is. És hát fejük fölött ugye ott ragyog az ötágú csillag. Ez pedig már bőségesen elég ahhoz, hogy testvérmegyévé fogadják egymást. Egy főszerkesztő érkezett onnan elő­ször, természetesen Vörös Csillag volt az újság címe, melynek dirigált, és az valami különös bolgár sajátosságra vallj hogy őt ebből a főszerkesztői pozíciójá­ból hamarosan a megyei pártbizottság ideológiai titkári székébe emelték. De amikor megismerkedtünk, még főszer­kesztőnek mondhatta magát, tele a Komszomolból hozott szertelenséggel és nehezen palástolt karrierizmussal. O jött tehát elsőként repülővel, a Ferihe­gyen vártuk a szerkesztőségünk gépko­csijával. Amikor a programjáról érdek­lődtünk, közölte, hogy a Skodájához szeretne öt darab külső gumit szerezni, és ha marad még egy kis idő, megnéz­hetjük a Hortobágyot. Hazafelé már úgy ment, a külső gumikba öltözve, akár egy Good Year-reklám, önfeledten - és mi tagadás, őszinte barátsággal integettünk neki a repülőtér teraszáról. Mert amúgy stramm gyerek volt. A látogatás viszonzására engem je­löltek. Éppen Mikulás napján indultam Kjusztendilbe, a repülőtér valami kor­mánydelegáció miatt lezárva, prémmel bélelt műbőrkabátomban, két dögnehéz bőrönddel kilométereket gyalogoltam Ferihegyig a csontig hatoló hajnali köd­ben. A tejfehér reggelek nem kedveznek a felszállásoknak, így számunkra is dé­lig halogatták az indulást, végül a kapi­tány úgy látta, odatalál ő vakon is Szó­fiába. Igaza volt, néhány száz méter ma­gasságban már szikrázott a Nap, és a mélyben kiugrásra csábítottak a hófehé­ren gomoly gó dunyhák. Egy órakor szál ltunk le a bolgár fővá­rosban, és a formaságok után előregyár­tott vigyorral kereste tekintetem a ven­déglátóimat. Sehol senki - nocsak, nyil­ván az. időeltolódás miatt történt valami félreértés. Vártam. Az idő múlását a köröttem növekvő napraforgómaghéj vastagságával mérhettem, melyet a helybéli várakozók köpködtek unott egyhangúsággal a kőpadlóra. Amikor amolyan termeszhangyabolynyivá tor­nyosult köröttem a szotyola mellékter­méke, érdeklődni kezdtem: „Tényleg, hogy lehet innen Kjusztendilbe eljut­ni?” A lemondó legyintésekből nagyjá­ból azt a következtetéseket vontam le, hogy jobbára sehogy.- De, a szentségit! - ágaskodott ben­nem úgy négyórás várakozás után a ma­gyaros önérzet. - Ha már egyszer meg­hívott egy pártlap szerkesztősége, azért ne a váróteremben kelljen eltöltenem azt az egy hetet! Egy Malév-irodát fedeztem fel célta­lan sétáim közepette, ahová persze a csomagokat is magammal vittem, mert arra figyelmeztettek, hogy testvér ide, testvér oda, jó lesz vigyázni - alighanem ma már hozzánk is így bocsátanak útra vendégeket -, szóval a Malév-büróban hallottam végre magyar szót. A hivatal­nok ugyanis magyarul közölte, hogy nem ér rá velem foglalkozni, mert egy hihetetlen fontos delegációt búcsúztat, és már indul is a géphez.- Nem addig van az, sehová, amíg meg nem mondja, miként jutok innen Kjusztendilbe! Megszeppent, és hosszas magyaráz­kodásba kezdett, aminek a lényege az volt, hogy a szófiai pártközpontban mondjam el sanyarú sorsomat, és ha valahol, hát ott aztán tudnak segíteni, így történt, hogy hamarosan a Dimitrov téri székház ajtaján nyomakodtam befe­lé mázsás csomagjaimmal, kigombolt műbőrkabátban, félrecsúszott usánká- ban és lobogó sállal, hiszen akkor ott éppen amolyan bágyadt, húsz fok körüli tavaszi délutánt idézett a klíma. Az uta­mat álló kormányőr ezredesnek ékes orószsággal panaszoltam el, hogy én a vengerszkij goszty, akit fiyikto nye zsdál. Ő szolgálatkészen nyúlt a házite­lefon után - és ami akkor történt, éles villámfénnyel világította be egész Bul­gária minden zegét-zugát: rázta, csap­kodta a készüléket a kormányőr ezre­des, az ország első házának portáján, feje fölött az ország első emberével, Todor Zsivkovval, majd közölte, hogy rossz, nem működik a készülék, de én azért csak üljek le egy ruhatárban, és hamarosan történik velem valami. Mintegy fergeteges bohózatban, egyik percről a másikra annyira felgyor­sultak az események: egy komszomo- lista korú fiatalember érkezett, és mi­közben felkapta a csomagjaimat, intett, hogy kövessem. Szinte futva mentünk a zegzugos utcákon, míg a Hotel Rila fo- tocellás üvegajtaja elé nem értünk. A portán a bejelentkezés pillanatok műve volt, és már száguldott is a lift velünk a hatodik emeletre. A fiú mentegetőzve búcsúzott, és én körülnézhettem a lak­osztályomban. A szoba közepén egy franciaágy terpeszkedett, a fürdőme­dence akkora volt, hogy néhány tempót úszni is tudott a vendég, s ha megunta a lubickolást, a fogason várta a hófehér fürdőköpeny. Alighanem Fülig Jimmy érezhette így magát, amikor a csatorná­ból kihalásziak, és egy olajsejket ismer­tek fel benne - gondoltam végig sorso­mat, miközben a Vitosa havas csúcsai fölött éppen lebukott a Nap. Kellemes ciripeléssel jelezte a tele­fon, hogy szólni akar: a recepcióról ér­tesítettek, hogy ha nem esik terhemre, vacsorára várnak. Az étteremben a fel­szolgálólányok hada éppen azon mor­fondírozott, mivel kellene agyonütni az időt, amikor beléptem. Azonnal nekem- estek, és miközben egy részük konya­kot, vodkát igyekezett rámtukmálni, a csapat másik fele tükörtojásos beaf- steekre, sárgadinnyére, zöldpaprikára, uborkasalátára próbált rábeszélni - si­kerrel. Miután pénzem nem volt - egy nyomorúságos csekket gyűrögettem, melyet a repülőtéren nem tudtam bevál­tani -, csak merő formalitásból betűz­tem ki az asztal alatt a turistaszótárból, hogy: „szkolko mnye dolzse zaku- pity?” - azaz, hogy mennyit kell fizet­nem? Mire a lánykar, nevetve naivitá­somon, inteti, hogy „nicsevo”. Ja, ha így, akkor egy kis konyakot még, ha mózsno. Közben, gondolom, valamelyik tele­fon csak megjavult, mert a személyzet integetésére megfordulván, mit látok: vendéglátóm, a főszerkesztő kocog ille­delmesen azétterem ablakán. Merthogy belépni azért nem mert a szentélybe. Én ettől kezdve legalább tucatszor megfordultam még a testvérmegyében, átr, mindörökre a központi bizottság székházából érkező vendég maradtam. Viseltem előnyeit, italra váltható medá­liáit, mert hát a helybéliek látni vélték rajtam a Nagy Tódor csillagporát. Palágyi Béla

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents