Új Néplap, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-14 / 38. szám

1991. FEBRUÁR 14. 3 „Járni járna, de nem jut?” Bizonytalan jövő előtt a pedagógiai intézet CX Jut eszembe! Az egyik aluljáróban egy sze­mérmesen szerény fiatalasszony kínál egy abrosznyi virágos rétet. Kalotaszegi hímzéssel telehintett térítőt kommendál olyan megejtő szívélyességgel, hogy nem lehet neki ellenállni. Aztán beszédbe ele­gyedünk. Elmondja, hogy miután háromszor leszedték a román vá­mosok a határnál a vonatról a hím­zések miatt, negyedszerre a dere­kára csavarta a térítőkét, és úgy hozta át őket. Hogy mire kell a pénz? A gyerek tizennégy éves, de banánt, narancsot még nem látott. Aztán nincs gyufa, vagy ami van, az használhatatlan. És hiánycikk a villanyégő. Ceaucescu áramot nem adott - de volt égő. Most vil­lanykörte nincs. Hogy egyébként mi újság? Szétmegy a kollektív gazdaság. A közösből kiadták a te­heneket, lovakat, de volt, aki bir­kát, bárányt kapott. Hirtelen építe­ni kellett istállókat, de hát legalább nem éheznek: tej már van, falun a kenyérrel sincs gond.- Nem volt jó a téesz? - kérde­zem.- Válaszolhatok egy imádság­gal?- Hát persze! Belekezd: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, mi itt vagyunk lent a kollektív­ben. Koma, sógor a raktárban, vezetőség a kocsmában. Uram, bocsásd meg, ha lopunk, mert megélni másképp nem tu­dunk." Hogy miket nem mond a fiatal­asszony. Igazán egzotikus ország az, ahol ilyesmi megtörténhetik. Még szerencse, hogy nálunk mind­ez elő sem fordulhat. Amen.-pb­Ornitológiai szenzáció! Három füles a másfél százból. „Megbaglyosodtak” Ketpon a fenyőfák Ilyenkor, télvíz idején sokfe- lől kapunk híreket csoportokban megfigyelt baglyokról. Akik ki­csit is konyítanak a madarászai­hoz, tudják jól, ebben nincs sem­mi kivetnivaló, s ha fellapoznak valamilyen határozókönyvet, megtudhatják önök is, az erdei fülesbagolynak (Asio otus) ez a fajta bandázás természetes visel­kedésmódjához tartozik. Az éj­szaka nesztelen ragadozói nap­pal gémberedetten gubbasztanak az ágakon, ám éjszaka megsze­dik rendesen a vámot a kamradú­ló egémépből. S miután az erdő: szegélyekről, űtszéli fasorokból behúzódnak lakott településekre táplálékállataikat követve, kere­sik egymás társaságát. így akár messze környékről is összeve­rődhetnek tízen-húszan ugyanar­ra a fára. Megfigyeltek már nem­ritkán nagyobb csoportosulást forgalmas városrész kellős köze­pén is, s ha nem zaklatják őket, olyannyira megbarátkoznak ezekkel a telelőhelyekkel, hogy oda évről évre visszatérnek. ...Ám a kicsinyke Kétpó falu­háza előtti fenyőfákra nem akár­milyen számban gyűltek össze idén e tollbóbitás pocokpusztí­tók. Nemrég maga a polgármes­ter száznegyvenhetet számlált belőlük!!! Szabályosan „fürtök­ben” lógnak a hat, katonás rend­ben álló lucfenyő ágairól. Már sok éve rendre megjelennek min­den decemberben, s csak márci­usban állnak odébb, s rajzanak szét a környező mezőkre. Ennyit azonban még soha nem figyeltek meg a falubéliek. Sokan rácso­dálkoznak az utcáról a bumfordi madarakra, úgy emlegetik: való­sággal „megbaglyosodtak”ezek a fák! S ennek bizony akad nyo­ma bőven! A rózsatövek között vastagon hevernek az éjszakai vérengzések nyomán elpusztított töméntelen rágcsáló megemészt­hetetlen földi maradványaiból (szőrcsomók, nagyobb csontok) gombócokká gyúrt úgynevezett bagolyköpetek. Ennél a madár­rendnél közvetlen utalást adnak a szakértőknek táplálékuk össze­tételére. Cickány-, pocok-, egér- s néha veréb-„alkatrészek” is előkerülnek belőlük. Mivel nem számít túl nagy hőstettnek lepuffogtatni ezeket a rezzenéstelenül ücsörgő tollcso- mókat, kérjük, senki se rajtuk gyakorolja vadásztudományát. técsi Amikor tavaly ősszel meg­szűnt az Országos Pedagógiai In­tézet, illetve új intézményeket hoztak létre helyette, sokan azt hitték, a megyei pedagógiai inté­zetek is hasonló sorsra jutnak. Bevallom, magam is erre gon­doltam, s a hír hallatán azonnal felhívtam Jakatics Árpádot, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet igazgatóját, aki elmondta, hogy a megyei in­tézmények nem alá-fölérendelt- ségi viszonyban voltak az OPI- val, így a változás nem érinti őket. Már azon a beszélgetésen is szóba hozta azonban, hogy az in­tézet további sorsát majdan az 1991-es költségvetés határozza meg. Nos, hivatalosan elfogadott, végleges költségvetés még ugyan nincs, az intézetben még­sem túl rózsás a hangulat. A mun­katársak hírét vették, hogy a me­gyei önkormányzat „csak” 12 millió forintos támogatást szán az intézménynek a megyei fel­adatok ellátására. Ez pontosan a fele az intézet tavalyi költségve­tésének. S honnan jön össze a másik 12 millió? Ez az a kérdés, ami foglalkoztatja a munkatársa­kat, enélkül ugyanis akár meg­kérdőjeleződik az intézmény to­vábbi sorsa. Hiszen csak a szak- tanácsadói hálózat havi egymil­lió forintot visz el a költségveté­sükből. Rebesgetik ugyan, hogy eleve megszűnik majd a szakta­nácsadás - korábban szakfelü­gyelet -, amíg azonban nem szü­letik döntés erről, természetesen nem lehet „szélnek ereszteni” a szaktanácsadókat. Az intézet munkatársai ugyancsak hallomásból értesül­tek arról, hogy a megyei jogú város, Szolnok önkormányzata inkább az iskoláknak adna támo­gatást. S az oktatási intézmé­nyek, vagyis maguk a pedagógu­sok választanák ki, hogy milyen szolgáltatást vesznek meg az in­tézettől. Ez jó elgondolásnak tű­nik, hiszen a pedagógusok az il­letékesek abban, hogy eldöntsék, mi az a terület, téma, amiben sze­retnének elmélyedni, szakem­berekkel konzultálni munkájuk érdekében. Egy versenyhelyzet alakulhatna ki más intézmények­kel, főiskolákkal, s nyilván „oda vinnék” a pénzt a pedagógusok, ahol azért számukra hasznosítha­tó, új ismereteket kapnak. Az igazsághoz tartozik ugyanis, hogy a nevelők tekinté­lyes hányada fölöslegesnek érzi a megyei intézetet, legalábbis je­lenlegi formájában, s úgy véli, túl sokan dolgoznak ott olyan programok összeállításán, amik igazából nem kulcskérdései az oktatásnak. Sokan úgy érzik, az intézet nem elsősorban értük, ha­nem az ott dolgozókért van. Mint minden vélekedés, ez is termé­szetesen egyéni, esetenként túl­zott, bár ismerek szaktanácsadó­kat is, akik úgy látják, inkább az iskoláknak kellene adni azt a pénzt, amit az intézet kap. Az is tény viszont, hogy az intézetben számtalan köszönőle­velet őriznek, amelyet egy sike­res fórumon vagy tanfolyamon részt vett pedagógusok írtak. Az intézet mindenesetre még tavaly elküldött egy ajánlást az iskoláknak, óvodáknak, az új he­lyi önkormányzatoknak céljai­ról, terveiről. Ebben mindenek­előtt leszögezi az intézet: „a szakmailag szuverén nevelési­oktatási intézmények partnere kíván lenni”. Tevékenységének fő területei: információk gyűjté­se és közvetítése, a pedagógiai gyakorlat fejlesztése, a képzés, önképzés, továbbképzés segíté­se, tanulmányi versenyek szer­vezése, a tehetséges diákoknak szakkörök indítása, táboroztatá­sa, s olyan egyéb szolgáltatások, mint például szakkönyvek, taná­ri segédletek terjesztése, szak­mai tanulmányutak előkészítése, szervezése, előnyös áron kínál nyomdai, kötészeti szolgáltatá­sokat, stb. No és termé­szetesen mindezeken kívül az egyes iskolák rendelkezésére áll szakmai s egyéb kívánságok tel­jesítésében. Az ajánlásból jól látható, hogy az intézet szabadulni akar minden korábbi rossz - még a pedagógus-továbbképző intézeti múlt - beidegződésétől, s szol­gáltató intézménnyé szeretne válni. így minden bizonnyal na­gyobb népszerűségnek örvende­ne a pedagógusok körében. Mint az oktatásügy egyik háttérintéz­ményére, természetesen számí­tanak az új önkormányzatok is. Eddig még soha egyetlen fóru­mon, tanácskozáson soha egyetlen felelős vezető sem vé­lekedett úgy, hogy ne lenne szükség egy jól működő pedagó­giai intézetre. A kérdés csupán az, hogy „ki fizesse a révészt”? Kézenfekvő lenne, hogy az intézetek közpon­ti támogatást is kapjanak, hiszen egy minisztériumi állásfoglalás szerint a pedagógiai intézetháló­zat az országos szakmai infrast­ruktúra része. A támogatással azonban úgy van a tárca, mint az egyszeri nagybőgős a prímás­sal a pénzosztásnál. (A nagybő­gős egy vasat sem kap, s szóvá teszi, hogy neki nem jár pénz? Mire a prímás: járni járna, de nem jut.) S valahogy így van ez­zel a megyei s a szolnoki önkor­mányzat is. Mindenesetre a költségvetés végleges összeállítása előtt érde­mes lenne meghallgatni a legil­letékesebbeket, a pedagóguso­kat a pedagógiai intézet jövőjét illetően. S megvizsgálni azt is, hogyan működhetne az intéz­mény az eddiginél gazdaságo­sabban, hatékonyabban. Tál Gizella Harmincas nők nem öltöznek Az ízlésformáló pénztárca Biztonságban lesznek az újszülöttek (YFolytatás az 1. oldalról) sának segítségével sikerült is. A mentőszolgálat átengedett erre a célra egy autót. Farkas Dénes, a gyermekosztály technikusa és a mentősök műszaki gárdája kiala­kított egy olyan inkubátort, amely a mentőautóba betehető, belőle kivehető, és ugyanakkor biztosítja azokat a feltételeket, amelyeket a korábbi szállítás nem. Útközben géppel lehet lé­legeztetni a csecsemőt, tehát az inkubátorba nem kell benyúlni. Az inkubátorban a gyerek mez­telenül feküdhet, hiszen biztosí­tani tudják az állandó meleget. Olyan motort szereltek ugyanis az autóba, amelynek feladata az elektromos ellátás, a fűtés, a ven- tillálás és a lélegeztetőgép mű­ködtetése. így körülbelül félmillió forint­ból oldották meg a csecsemők megfelelő szállítását. Ráadásul belátható időn belül - ha a men­tőknek lehetőségük nyílik a cse­rére - a régi Nysából Toyota au­tóba kerül át az egész szerkezet. ________________________- Pé­Carmen a kis üzlet neve, és nevéhez illően főleg divatos női ruhaneműk vásárolhatók meg benne, domináns színek a piros meg a fekete. A tulajdonos nem­rég még vezető beosztásban fog­lalkozott népneveléssel, népmű­veléssel (megegyeztünk, mellőz­zük a további részleteket), mind- <ssze féléves „butikos”. De ez is tapasztalat, és azt tükrözi, hogy fél év alatt is sokat változott a helyzet a szakmában, az új esz­tendő laposabb pénztárcája ala­posan lecsökkentette a forgal­mat. A nagy jövedelemhez szo­kott régi butikosok erősen pa­naszkodnak, a Carmen „kezdő­je” kevésbé:- Hiába van farsang és báli szezon, ez a forgalmon nem ér­ződik. De volt olyan jó a decem­ber, hogy elbír­ja a januárt és a februárt. En­gem most nem zavar különö­sebben, ha egész nap egy fillért sem áru­lok, csak jöjjön be a vevő, néze­lődjön, érezze jól magát, szok­jon ide. Szerin­tem ennek a pénztelenség­nek van egy jó hatása is: körül- tekintőbben, kulturáltabban vásárolnak, mondhatni, a szűkös anyagi helyzet jó irányba formál­ja az ízlést. Bejön a kedves vevő, alaposan szétnéz, felpróbál egy ruhát, aztán elmegy más üzletbe is, húszba, huszonötbe. Ha már kiadja azt a pénzt, szépet, tartósat vesz rajta. Én annyi dicséretet életemben nem kaptam, mint fél év alatt itt azért, mert lebeszélem a kedves vevőt arról, hogy meg­vegyen valami nem igazán neki valót. Mikor meggyőződik az igazamról, megköszöni, hogy nem hagytam hebehurgyán vásá­rolni. Félóra alatt ketten is felpró­bálnak egy piros nadrágkosztü­möt, melynek egy példánya a ki­rakatban is van. De egyikük sem veszi meg,'mert még máshol is szétnéz, illetve meg kell kérdez­nie a férjet, mivel 3500 forint az áhított ruhadarab.- A harminc és negyven év közötti nő ma nem tud vásárolni, nem tud öltözködni, mert egy­részt neki nincs pénze, másrészt ő retteg a legjobban, hogy mun­kanélkülivé válik, nem mer koc­káztatni. A gyerekek, illetve a fiatalok és az ötven fölötti nők vásárolnak. Mert ötven fölött az elkerülhetetlen öregedés tudatá­val egyre gyakrabban érzi szük­ségét annak, hogy feldobja ma­gát valamivel, és erre különösen jó egy szép, feltűnő ruha, amiben jól érzi magát.- Ez a piros ruha egy állami üzletben az én áramnak a duplá­ja. Mert abból a haszonból kell fizetni az igazgatót is, a takarító­nőt is. De itt én vagyok egyedül, a földet is én mosom fel. Nem könnyű ebből megélni, de annál nincs nagyobb öröm, ha egy vá­sárló visszajön, vagy idehozza a barátnőjét is vásárolni. Én opti­mista vagyok, nagyon várom a tavaszt. Es egyszer csak vége lesz ennek a nyomorúságnak is. Hát nem tarthat örökké, nem igaz? napló A televízió egyik hétfői híradásában a dunántúli utakat mutatták, amelyek a kitartó havazás hatására amolyan úttalan utakká váltak, hóba rekedt teherau­tók vesztegeltek az út szélén, személyautó csúszott lassan a lejtőn, kerekei egy helyben pörögtek. Kedd reggelre már nálunk is nagy hó esett, délelőtt folyta­tódott a havazás. Az embernek ilyenkor nincs kedve kimozdulni, főleg az utazást igyekszik elhalasztani, elodázni. Én például azért, mert már kétszer is úton maradtam a korábbi évek nagy hófúvásaiban. Inkább itthon keresek dolgot, ráérő időmben pedig kiválasz­tok egy új könyvet, s azt böngészem. Kiss Tamás új könyvét lapozgatom, az Arcok és emlékek címűt, amely Debrecenben jelent meg a közelmúltban. A kötet első részének igen sok az önéletrajzi vonatkozása, s ez nekünk különösen ér­dekes, hiszen a költő in szülővárosát, Kisújszállást emlegeti, s azokat a jeles költőket, akik szellemi fejlődésében nagy szerepet játszottak. A Nyugat har­madik nemzedékének kitűnő költője emlékezik. „Hajlott korában az agy már emlékektől jön mozgás­ba” - írja a könyv legelső mondatában. A kötet középső szerkezeti egységében is folytatja az emlé­kezést, írókról, költőkről, a szellem embereiről vall, megidézi arcukat, megosztja velünk könyvélménye­it. Az utolsó ciklusban a protestantizmus és a debre- ceniség a központi téma, mindkettő igen fontos a mágyar művelődés történetében. Kiss Tamás szé­pen, olvasmányosan ír, elegánsan használja fel az irodalomtörténet, művelődéstörténet, történelem és más társadalomtudományok eredményeit. Tudom, vannak kiadatlan kéziratai, könyvei, egyebek között egy íróktól, költőktől, művészbará­toktól való leveleskönyve. Azon töprengek, hogy ezek kiadásában tudnánk-e segíteni valamit az idős költőnek? Megjelentethetne-e valamit a szülőföldje? Tudom, a pénz. Nem is mondtam én semmit, csak úgy töprengtem magamban, mi mást tehetnék, hi­szen odakint konokul hull a hó. Körmendi Lajos M. H, L. Távolról még nem is gyanítani, hogy a lombok lapuló madara­kat rejtenek. Fotó: Mészáros J.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents