Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-21 / 17. szám

1991. JANUÁR 21. 3 A jászberényi kórház jól megvan Amikor tavaly ősszel a kór­házigazgatóknak újra meg kel­lett pályázniuk az állásukat, me­gyénk öt kórházában csak két di­rektort választottak újra: dr.Amb- rózy Pétert, a mezőtúri és drJa- kus Zoltánt, a jászberényi kórház igazgatóját. Amikor arról faggatom drja- kus Zoltánt, hogy véleménye szerint miért választották meg is­mét: „nem tudom”-mal felel.- Azt hiszem, hogy a vezető- választás kiszámíthatatlan do­log. Sokszor a személyes szim­pátia többet számít, mint a szak­mai hozzáértés.- Amikor Ön 1989. végén igaz­gató lett, hozzálátott valamihez, amit „rendcsinálásnak’' is lehet nevezni. A sebészeti osztály veze­tőjének, drXésmárky Józsefnek a szerződését alkalmatlanság mi­att nem hosszabbították meg. De a kórházban vannak más problé­mák is. Több orvosról elterjedt például, hogy iszik.- Az egész osztályéval nem. Az új főorvos szakmai képessé­geiről jó a vélemény. Sok olyan feladatot képes megoldani, ame­lyet korábban nem csinált az osz­tály. Ő törekszik a változtatásra, a szervezettségre, de ezt az osz­tály dolgozóinak is tudomásul kell venni. Drjakus Zoltán: A rendcsi­nálás nehéz feladat- Ez az új konyhánk lenne. Eddig megyei keretből kaptunk pénzt az építésére, de tavaly ja­nuárban közölték velünk, hogy mivel a megyerendszer megszű­nik, nem finanszírozzák tovább. Tizenhat millió forint kellene még ahhoz, hogy berendezzék az épületet, ellássák technológiá­val. Ez azonban az önkormány­zatra vár. Eddig a tanácselnök és a pénzügyi osztály vezetője jár­kált, hogy valahonnan pénzt sze­rezzenek, most a polgármester­nek és a pénzügyesnek kell jár­kálnia.- És addig mi lesz itt?- A régi konyhánk száztíz adag elkészítésére hivatott, hatszáz adagot főznek. Addig, amíg az újat nem sikerül működtetni, ma­rad ez. Van más problémánk is: a hulladékégetőt fel akarjuk újíta­ni. Pályázatot nyújtottunk be a Környezetvédelmi Minisztéri­umhoz, és támogatják is a felújí­A konyha - ma még sem élet, sem étel nincs benne- Tavasszal az újrapályáztatás híre hozzám is eljutott, úgyhogy nem forszíroztam a „rendcsiná­lást” annyira, behúztam a féke­ket, hiszen bizonytalan volt min­den. A rendcsinálás nehéz fel­adat. Körültekintően kell végre­hajtani. Nem lehet az egész gar­nitúrát lecserélni. A rendcsinálás egyébként sem azonos a vezetők leváltásával. Végül is itt most új elvárások vannak, azt is figye­lembe kell venni, hogy valaki megfelel-e ezeknek az elvárá­soknak.- A sebészetre visszatérve, ahol új az osztályvezető főorvos: most elégedett a sebészet munká­jával?- A sebészeti osztály vezetője Erdélyből jött. Azt mondják, hogy Ön előszeretettel alkalmaz Erdélyből jött orvosokat. Miért?- Egy sor hiányszakmát (labor, aneszteziológia, iskolafogászat, ideggyógyászat) lehetett feltöl­teni az Erdélyből érkezett orvo­sokkal. Dyen szakmákra nem je­lentkeznek a magyar orvosok, különösen nem egy vidéki kis- kórházba. De hadd kérdezzek valamit: mit szólnának az orvo­sok, ha Nyugat-Európában vagy Amerikában nem alkalmaznák őket, mert magyarok?- Amikor átjöttünk a kórház udvarán, láttunk egy „kísértet- házat”. Szép új épület, de nincs benne semmi mozgás. Mi ez? tást. Csakhogy a hulladékégető hamarabb felmondta a szolgála­tot. Próbáltunk itt helyben meg­oldást találni, de senki se vállalta a kórházi szemetet. Úgyhogy most a mezőtúri kórházba hord­juk és ott égetik el.- Egyvalamit nem értek. A kór­házak működési költségeit a tár­sadalombiztosítás fizeti, az épü­leteik állagának megóvása az önkormányzat feladata. És ki ve­szi meg a több millió forintos gépeket, eszközöket?- Látja, ez az, amit ma még nem tud senki... Paulina Éva Fotó: Mészáros János napló Szombaton reggel, még az Öböl környékén történteken meditálva, valamivel nyolc óra után, a híreket követő lapszemlében azt hallottam a rádióban, hogy több tízezren szeretnék elhagyni Magyarországot, mert sokan rájöttek, hogy más­hol négyszer-ötször annyit kereshetnek, mint itt, ám néhány elszánt fickó még mindig marad ab­ban reménykedve, hátha egyszer mégis megéri majd itt élni. Mit mondjak? Szíven ütött ez a gyorsan elha­dart újságcikk-kivonat. Nem tudom, valóban ezt tartalmazta-e az idézett, ajánlott írás, esetleg csak az ajánló mazsolázott ki belőle néhány szöveg- összefüggéséből kiragadott mondatot úgy, ahogy az manapság dívik, ilyen-olyan szándékoknak megfelelően. Azt azonban biztosan tudom, hogy ez Biberach hangja, tudják a Bánk bánból az a számomra ellenszenves figura, akihez manapság talán túl sokan szeretnének hasonlítani, felkap­ván az ő jelszavát, s ezt most szabadon, csupán emlékezetből próbálom idézni: ott van a haza, ahol a haszon. Számomra a haza nem ott van, s a maradás nem a kofaszempontokat mindenek fölé helyező üz­leti kérdés, tudniillik, hogy megéri-e itt élni, avagy nem? Egy elfogyó, a történelem kímélet­len eróziója által szép lassan felmorzsolódó nép fia nem gondolkodhat Biberach módjára, nem latolgathat, hogy megéri itt élni, nem éri meg itt élni, nem kötheti fel a nyúlcipőt, nem menekül­het derűsebb életet ígérő vidékekre, csupán egyet tehet: vállalja a rá kimért sorsot. És marad. Más­hol talán valóban négyszer-ötször annyit lehet keresni mint itt, de ha százszor annyit, akkor is ez a hazánk, akkor is magyarok vagyunk és nem a nyelvünket szép lassan elfeledő, szélhordta em­berek. Biberach nem volt magyar, szelleme mindig távol állt a magyarság mentalitásától. Ha netán valaki azt próbálná elhitetni, hgy Biberach szel­lemisége által juthatunk be az Európa Házba, az hazudik. Ha egy népnek fel kell adnia önmagát ahhoz, hogy belépjen Európába, akkor én már nem is akarok európai lenni. Körmendi Lajos Beszélj link róla! TÉR KILÁTÁSSAL Hányán gondoltuk azt, hogy a megegyezés területe lenne a leg­ideálisabb harctér. Végül is egy ember miatt nem „úgy” alakult a dolog. Most figyeljük a híreket, számunkra mit hozott az elmúlt éjszaka. Mást nemigen tehetünk, várakozunk. Mert egyébként tehe­tetlenek vagyunk. Megdőlni lát­szik a tétel, hogy minden ember saját sorsát kovácsolja. Kívánko­zik hozzá egy kis kiegészítés: ha a sors hagyja. Ha nem nézhetünk előre, szívesen tekintgetünk az el­múlt időre. Talán ezért is örültem meg annak, amikor megállított egy jóismerősöm, az alábbi képpel, mondván, le­het, hogy érdekel... Mi volt az, ami rögtön megfogott a fotóban? A kilátás. Valahogy minden olyan egyszerűnek, átte- kinthetőnek tűnt. Tudom, a jó kilátások egymaguk- ban értéktelenek, mindig attól függ, hogy kinek a kilátásai. Mégis valamiképpen a tisztaságot, az egyszerűséget példázza nekem ez a kép, noha tu­dom, valamikor itt piac volt, szeméttel és egyebek­kel, de mondják: a közepén álló kúthoz jókedvűen jártak az emberek. Megható volt tavaly decemberben egy szűk tár­saságban ülni, s hallgatni jobbító szándékú szavait tagjainak. Volt ott bankigazgató, mérnök, alpolgár­mester, jogász és muzeológus - mind arról beszélt, hogyan látja, kívánja a Kossuth Tér Alapítvány megteremtését. Vagyis másképpen arról szólt, ho­gyan csináljunk magunknak teret. Mert, bár volt és van itt tér, de az nem egészen olyan, amilyennek szeretnénk. Volt aki azt mondta: pénz, pénz és pénz... A dologgal nem mindenki értett egyet, akadt aki a virágokban látta a megoldást. Ezt nem vitatta senki, de a jelenlévőkön kívül is tudhatta volna mindenki: paranccsal nemhogy hazát, de még há­zat sem lehet felvirágoztatni. Leginkább talán az idős muzeológus mondandója volt megszívlelen­dő, aki a téren történtek alapos ismerőjeként a múltban kereste a változtatáshoz szükséges, leszű­rendő tanulságokat. Végül is abban maradt az a néhány ember, hogy létrehozza az alapítványt, mert szükség van a megújhodásra. Délutánonként, amikor feltorlódik a kocsisor - mintegy szimbolizálva tengernyi akadályát a vál­toztatásnak - aligha gondol valaki is muskátlis erkélyekre, apró szobros, pados, fás szögletekre, mutatós fehér asztalkákra, melyek mellett meg lehet inni egy pohár szomjat oltó italt. És inkább a levegő miatt bosszankodik, valamint oxigénért só­hajtozik. Hát ilyen ma a világ. Miközben egyik pontján életről, halálról döntenek, egy másik kis földterü­letén alapítvánnyal kopogtatnak a sorsnál: ha meg­tenné és nyitna egy kis teret?! Hajnal József Birtokvisszafoglalás Karcagon pesnek tűnik - szögezte le hatá- tani tulajdonosnak. Mészár rozottan, de néhány hét múlva László nyugdíjas rendőrnek vé­nagyon is valós lesz. Ha az idő- leményére voltam kíváncsi Ka­járás engedi, máris beruházásba bai Nagy Lajos birtokbavételi kezdünk itt, részben családi vál- akciójáról, lalkozásban. Tavasszal pedig, - Nézze, mi nem vettük el sem amikor a talajra rá lehet menni, a Kábái Nagyék, sem a mások rögtön kikarózzuk és művelésbe földjét vagy házát. Először szol­fogjuk a karcagtilalmasi, meg a gálati lakásként kaptuk, majd Gergelyben lévő földjeinket, amikor nyugdíjaztak a rendőr- akár lesz akkorra földtörvény, (Folytatás az 1. oldalról)- Mindaz, amit fölsoroltam, az édesanyám, a nagybátyám és ve­lem együtt két unoka jogos örök­sége. Érkölcsi kötelességemnek tartom, hogy itt, a Nagykunság­ban, ahol a magántulajdonnal kapcsolatos, országos méretű jogtalanságok annakidején el­kezdődtek, élére álljak az igaz­ságtevésnek. Tudtára adtam a vá­ros polgármesterének, a karcagi határt művelő nagyüzemek ve­zetőinek is, hogy a családommal birtokba vesszük az örökségün­ket. Támogató egyetértésre per­sze sehol sem találtam, minden­ki, mindenhol a föld-, a vagyon- meg a kárpótlási törvény hiányá­ra hivatkozik.- Eszerint ön is tisztában van azzal, hogy amit tesz, az úgy­mond nélkülözi a törvényes ala­pot?- Ne haragudjon, vissza kell, hogy kérdezzek. Negyvennyolc­ban véghatározat rendelkezett arról, hogy a családot a ’45-ben elkobozott birtokaiért kártalaní­tani kell, ez azóta sem történt meg. Hát mondja, törvényes ez? Az államosításkor hatszobás nagyságrendig magánkézben maradhattak lakóépületek. Se a még meglévő Szondi utcai, se a mostani buszpályaudvar helyén valamikor állt lakásunk nem volt hatszobás, mégis elvették. Az törvényes volt? És az, hogy a nagyszülőket, a szülőket az ötve­nes évek elején rabgazdaságok­ba telepítették? Némi, lakásfelújításból visz- szamaradt olajfesték is kerülkö- zött a karcagi rokonok házánál. Kábái Nagy Lajos felfestette a lécekkel szegett farostlemezre: Ez a terület a Kábái Nagy örökö­sök tulajdona. Kisbabával együtt a hóna alá csapta és átballagtunk a szomszédos, Szondi utcába, a 16-os számú ház portájára. Mu­tatta hol állt a nagyapától elvett és valamikor a hatvanas évek elején lebontott hengermalom, és a még meglévő házat is, ami­ből a rabgazdaságba száműzték a családot. Azután egy homokku­pac közepébe leverte a táblát, mintegy megpecsételve a jelké­pes birtokba vételt.- Lehet, hogy most még jelké­akár nem. A mai birtokba vétel­nek a folytatását a jövő hét végé­re, vagy az azt követő vasárnapra tervezem. Ki is használom, ha lehet, a sajtó nyilvánosságát: meghívok minden Karcagon és a többi nagykunsági településen élő, volt földtulajdonost vagy örököst, ezenkívül a környékbeli téeszek és állami gazdaságok fi­zikai dolgozóit a nagytemplom­ban tartandó istentiszteletre, va­lamint az azt követő nagygyűlés­re, mely 27-én, vasárnap délelőtt 10 órakor lesz. , Bekéredzkedtem a Szondi ut­ca 16. szám alatti házba. Amosj ségtől, megvásároltuk. Én meg­értem, hogy az örökös igazságot akar szolgáltatni a családjának, az én apámtól is elvettek annaki­dején öt hold földet. Mégegyszer mondom, ezt a házat mi megvá­sároltuk. Ha kárpótolnak ben­nünket másik, azonos értékű la­kással, vesszük a kalapunkat és költözünk. Amíg viszont tör­vényesen nem rendezik a tulaj­donnal kapcsolatos, régi sérel­meket, nem látom értelmét az effajta birtokbavételnek. Bár az a tábla végül is elfér ott, az ud­varon. . . T.F.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents