Új Néplap, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-19 / 16. szám
8 IRODALOM—MŰVÉSZET, AZ L Ötvös László: Szótlan anyám Vadat szelídít a tekintete, sziklát mozdít remegő feje, káromlást gyógyító bólintása rejtőzik fenyő koronába’. Csak hinni szeretnék nem szóban sorsban gondolatban és nem is nemzetben hazában csak egy suta mozdulatban mit az éjszakák vigyáznak Régen azt gondoltam hogy a “credo” egy búbos kemence amiben Pilátus úgy égett el mint a vasorrú boszorkány a Grimm-mesében de a csavargó valóság lassan mellém szegődött hogy a legendákat örökre kilopja a szívemből És már csak a felismerés maradt a hajnali ébredések nyűgös szótlansága Szűcs Mariann: Mi marad? Csak hinni szeretnék váltamra venni hétköznapi keresztet vagy talán kevesebb is elég lenne megőrizni a szelíd szerelmeket M ennyi ideig tarthatott az a csönd? Nem tudom. Szándékosan fogalmazok így, ahelyett, hogy meddig tartott az a csönd? Mert minden csönd addig tart, amíg valaki meg nem szólal. Közben eltelhet a múló pillanat, egy perc, egy óra, vagy egy egész örökkévalóság. A csönd beszédünk része. Jelentése van. Néha súlyosabb, mint a szavaknak. A színdarabokban a szerzők gyakran használnak ilyen instrukciót: “(szünet)”, “(csönd)”, “(mély csend)”, “(hosszú csend)”. Van olyan dráma is, amelynek csönd a vége (Puskin: Borisz Godunov). A végső, a kifejezhetetlen gondolat jeléül Shakespeare-t szoktuk idézni: “A többi néma csend...” A színházi gyakorlat többféle csöndet különböztet meg, mint az írói előírás, kis csöndtől a “kétkoronás” csöndig (azt hiszem ez a Fedáksári). A leghosszabb és egyszersmind legtartalmasabb csöndeket Székely Gábor rendezésében hallottam Füst Milan Catullusában. A legkínosabbat a Shakespeare-Dür- renmatt-féle János királyban Szegeden, mikor a főszereplő hölgy haja beleakadt a díszletet borító hálóba, és közben oda kellett volna mennie a lakomázó asztalhoz, hogy a szövegét folytathassa. Az ügyelő ollója benyúlt a díszletek között és nyissz... Stefanek Irénből pedig, mint a fúriából sisteregve törtek ki a visszatartott szavak. De az a csönd, az meddig tarthatott? Az év utolsó délutánja volt. Ebéd után vastag dossziéval hónom alatt mentem kifelé a rádióból. Az irattartóban tömérdek levél és levelezőlap, gyönge lélek vagyok, megszámoltam, kétszáznál is több volt. Az a sok levélíró mind azt a monodrámát dicsérte és köszönte, amelynek véletlenül a dramaturgja voltam. A Pagoda és a porta között szembejött velem Bozó László, aki a darabot rendezte. - Na, mi van a hónom alatt? - kérdeztem.- Hallgatói levelek - mondta flegmán.- De mennyi?- Hát... nálam van vagy kétszáz. A műsorszerkesztőségben valamivel több. Neked is címezhettek néhányat.- Néhányat - mondtam - úgy kétszázötvenet.- Akkor az hatszáz fölött van - vélte Bozó László.- Vagy hétszáz - mondtam én ugyancsak flegmán, hogy adósa ne maradjak. - Elég szép termés néhány nap alatt. Aztán boldog új évet kívántunk egymásnak, és hazamentem. Bárdos Pád: A CSÖND Egész délután összevissza telefonáltam. Ismerősöknek, barátoknak, rokonoknak kívántam minden jót, hisz éjfél után a szüléimét szoktam felhívni vidéken, engem meg a fiaim keresnek, így aztán foglalt lesz a telefon. Közben a dagadozó dosszié ott hevert a szemem előtt az asztalon, tele a sok levéllel. Hirtelen elhatározással fölhívtam a színészegyeztetőt, véletlenül még ott találtam valakit, és a kapott számmal föltárcsáztam Kálmán Györgyöt, aki a monológot előadta.- Gyuri, ne haragudj a zavarásért. Előttem fekszik több mint kétszáz levél. Az mind téged dícsér. Ezenfelül Bozó Lacinál van még ugyanennyi, és még a műsorszerkesztőségben is vagy kétszáz. Hat-hétszáz levél néhány nappal a bemutató után. Mind az írják neked, hogy köszönik. Gondoltam, ezzel kívánok boldog új évet. Csönd. Kálmán György hallgatott. Oly gyorsan cselekedtem, meg se gondoltam, mit teszek. Hisz jó barátságban voltunk, beszélgettünk alkalmanként, de azért olyan viszonyban nem voltunk, hogy a lakásában zavarjuk a másikat. Szilveszter előtt... Lehet, álmából költöttem fel, lehet, vendégek vannak nála. Olvasott, tanult, zenét hallgatott. Tapintatlanság Csönd. Kálmán György hallgatott. Lehet, utálja a szilvesztert. Egész nap elfelejteni kívánta. Gyermekded dolog az év bizonyos napjához várakozásokat fűzni... Mulatni, ünnepelni olyan változást, amely föltehetően sose következik be, de ha mégis, hát nem a naptár rendje szerint. Csönd. Fülemben a telefon távoli búgá- sa, mint a tengeri kagyló üregének a hangja. Idétlen dolog szakmabeliek között a gratuláció. Jobb azt a civilekre hagyni. Vannak, akik imádnak dicsérni. Őket hívják smuzolóknak. Külön kaszt. De mi komoly férfiak vagyunk, mi csak kezet szorítunk néha. Csönd. Olyan hosszú, hogy ilyet még író nem vetett papírra. Talán annál is hosszabb, mint amikor a rendező ezt kéri: “itt kétkoronás csönd, gyerekek”. Kálmán furcsa ember. Legvidámab szerepeiben is körülveszi az alaktalan fájdalom. Civilben is méltósága mögött kimondatlan bánat. Ha nem röstellném a romantikus frázist, azt mondanám, mint aki örökösen gyászol. Csönd. Végehossza nincs. Időtlen időkig tart. B eteg ember. Rossz a szíve. Azonfelül neuraszténiás. Tíz szerepből kilencet visszaad. Amit elvállal, négyszer-ötször ha eljátssza. Aztán kibetegszik belőle. Ingerlékeny. Érzékeny. Szomorú. Hát minek kellett zavarni? Jó akartam lenni vele? Nem könnyű. Lám... Csak háborgatom.- Halló Gyuri, ott vagy? Még mindig csönd. Aztám mikor már a kétségbeesés határán hallgatózom, megkönyörült rajtam.- Köszönöm - mondta. - Ma éjjel már nem kötöm föl magam! _______Horváth Péter:_______ Z ene, klarinétra Ha rajtam múlna, nem választanék más szülőket magamnak, és megint ott születnék meg a kétvonalas cénél, amelyet a vonósok oly dideregve húztak a forradalmi, szovjet operettben. Apám színházi zenész volt, csurákos. Ő legalábbis így hívta a hangszerét, soha nem nevezte klarinétnak. Finom, fekete fából készül a surák, hangja a lágy kis dé-től a sivító háromvonalas á-ig terjed. Fényes fémbillentyűit apám maga tisztogatta, még anyámnak sem volt szabad a hangszerhez nyúlni, de még ahhoz a cigarettatárcához se érhetett, amelyben apám a fúvókába való, különleges, finom nádjait tartotta. Apám lefekvéskor még kottát olvasott az ágyban, éppen úgy, ahogyan mások könyvet olvasnak. Ha jó kedve volt, és nem volt nagyon álmos, akkor szimfóniákat olvasott nagyzenekarra. Időnként kisimult, máskor elborult az arca, így tudni lehetett, mikor ér vidám, mikor pedig sötét, drámai részhez. Néha összecsukta a kottát, és lehunyta a szemét, tudtam, hogy a partitúrában ilyenkor ismétlő jel van, apám fülében most timpanik dübögnek, és harsonák zokognak, de pontosan úgy, ahogyan azt az imént a kottában olvasta. Ha fáradt volt, vagy gondjai voltak, akkor könnyebb melódiákat olvasott, vidám menüetteket és virtuóz scherzókat, ha pedig végképp ki volt készülve, akkor táncdalokat lapozott át, ahogyan mások krimit olvasnak. Szelíd, barátságos ember volt különben, s csak azért hívták gonosz pikulásnak, mert a hamis hangokat nem tudta elviselni. Úgy fájtak neki a hamis hangok, mint ahogyan a foga fáj másnak. Ilyenkor nem tudott uralkodni magán, és üvöltött, hogy az isten bassza meg, maga miért fúj bét ott, ahol a kottában cé van, meg hogy miből gondolják a tisztelt elvtárs-urak, hogy ilyen egy szinkópa, egy striola vagy egy pontozott nyolcad? Ez nem közös tulajdon, amiből kedvükre lophatnak, ez egy zenemű, tisztelt kollegák, ez, kérem, egy kotta! És a tisztelt kollegák szinte megbűvölten nézték, ahogyan ott toporzékol a zenekari árokban egy apró, tüskehajú őrült, nekivörösödve pattog, mint egy gumilabda, és üvölt, és azt mondja nekik, hogy a szakra- mentumát maguknak, maguk vandálok, maguk elvetemült gyilkosok és nem zenészek, maguk megölik a muzsikát, pedig a muzsika halhatatlan! Ha véletlenül hibátlanul játszották a tisztelt kollegák a napi operettet, apám akkor is szentségeit, és azt mondta nekik, hogy a szívük helyén metronóm van, úgy zenélnek mint egy géppuska, pedig itt csak magunkon kell győzni, ide nem kell terror, ide szív kellene, de úgy látszik, szívük az már nincsen maguknak. És ilyenkor jogos felindultsá- gában, megivott egy féldecit a színházi klubban. A szesztől még érzékenyebbé vált a belső hallása, a kollega elvtársak még bele se kezdtek a következő czipfer- be, ő máris felkiáltott: ne így, az istenért, előbb teremtsék meg magukban a csöndet, mert ha nem tudnák, a zene mélyén csönd van, minden hang ebből a csendből bukkan elő, mert ez a csönd, ha nem tudnák, az Úristen csöndje. Persze a tisztelt kollegáknak én ezt hiába mondom, mert a kollegáknak ez arabusul van, és a tisztelt kollegák magyarul se tudnak. A kollegák sandán néztek rá, és azt mondták neki, Jenő, te olyan gonosz vagy. Ettől a mondattól apámnak annyira megfájdult a szíve, hogy szinte megszűnt dobogni. Megivott még egy féldecit a színházi klubban, de attól meg annyira eltompult, hogy összevissza játszott, és a kollégáknak igazuk volt, amikor rászóltak, hogy aki más szemében a szálkát is kiszúrja, az a magáéban a gerendát miért nem veszi észre? Szégyenében megint felkapaszkodott az emeleti klubba, de ott már nem szolgálták ki, át kellett támolyogjon a szomszéd italboltba. Ivott, mint a gödény, mégse könnyebbült meg. Bánatában elővette a csurákját, és játszani kezdett. Hörgött és vonított az a szépmívű hangszer, sírt és zokogott az a drága nád, azután vinnyogni kezdett, mígnem elcsuklott a hangja. Apám magába roskadva ült a kocsmaasztal mellett. Ez a mi életünk, dadogta a szájtátiaknak, ez a kibaszott, hatalmas szünetjel. Újra belekezdett a maga rögtönözte divertimentóba, de a borisszák ráüvöltöt- tek. Jenő, bazd meg, ne lény ilyen gonosz, hagyjad már abba, inkább fizetünk neked még egy kevertet! És apám, ez a szelíd, barátságos ember, a muzsikának a mártír szentje, akit soha nem lehetett elhallgattatni hatalmi szóval, szót fogadott a lumpen elemeknek. Döntötte magába az ingyen féldeciket, hogy egészen belefáradt a létbe. Mire rtagynehezen visszatalált a színházba, lebotorkált a zenekari árokba, és lehuppant a zenekari székébe, hát nyomban elaludt. Hiába integetett neki a karmester, aztán már nem is intett. Örültek, hogy ő nem játszik. Mert akkor mindenkinek könnyebb. Anyám táncosnő volt. Annyira imádta a tánncot, hogy még viselősen is a színpadra lépett, igaz, csak a tánckar hátulsó sorában. Elöl négy, hátul négy partizán lányka a forradalmi szovjet operettben, el lehet gondolni, a közönség egyből kiszúrta, hogy én is ott táncolok, nem rejtett előlük a szűk gimnasztyorka. Az a pocakos partizán bekapta a legyet, vihogtak a nézők. Anyám nem törődött a vaskos bekiabálásokkal, egyre csak apámat nézte. Apám lent, a zenekari árokban fújta csurákját, aztán egy harminchat taktusnyi szünetben felhágott anyámért a világot jelentő, korhadt deszkákra, a karjában hozta le onnan a zenekari árokba, lefektette a letakart cimbalomra, és miközben fent a színen tovább táncolt a partizán kórus, és fölöttük vörös zászlók lengtek, és a vonósok olyan dideregve húzták a kétvonalas acét, hogy az átlényegült vibrátónak tetszett, anyám megszült engem. Előadás után bebugyoláltak a kellékestől kapott vörös lobogóba, lobogóstul becsomagoltak egy brácsa tokjába, és úgy vittek a tájbuszok abban a farkasordító hidegben, mint egy drága hangszert. A tájbusz órákig zötykölődött a truppal hazafelé a fagyos éjszakában. Apám előadás után megivott egy felest, útközben dünnyögött hozzám, míg égető lehelleté- től el nem andalodtam. A többi táncosnő hátul a mamámat gondozta, jól van, mondták neki, ne bőgj már, nagyobb csapás is érheti az embert, mint egy nemkívánt fruska! Nem azért bőgök, mondta anyám, az a baj, hogy minden erőmet kiadtam, és nem tudok mozdulni, pedig táncolni szeretnék örömömben. Nézzétek meg, nyöszörögte végül elfeketült szájjal, ugye mindene megvan? A táncosnők előre botorkáltak hozzám a sötét, zötyörgő buszban, áthajoltak a dudorászó apám satnya kis válla fölött, és úgy néztek rám, szőrös, szuszogó varangyosbékára, aki voltam a vörös zászlóban és a brácsa tokban, mintha csodát látnának, mintha már akkor sejtették volna, hogy én leszek a világ legnagyobb sejmája. Takács Rudolf grafikái
