Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)

1990-12-08 / 207. szám

1990. DECEMBER 8. Néplap Máté evangéliuma alapján Kell még két csapat Felszállt a füst csütörtökön délben a televízió székházában; amint az már hírül adatott, meg­vannak a televízió új csatomai­­gazgatói, akik szerződéses ala­pon elnöki megbízással a követ­kező öt évben irányítják majd a Magyar Televízió 1 -es, illetve 2- es programjának munkáját. Az előbbi Bányai Gábor feladata, az utóbbi Vitray Tamásé. Hosszú tárgyalások, mérlegelések után - az elnök 30-40 emberrel beszél­getett el - született meg a döntés. A két vállalkozó igencsak tudja, mi vár rá, hisz mindketten jól ismerik gyakorlatban is a tere­pet, Vitray már több mint har­minc éve. Ami azonban a mosta­ni döntés legfontosabb, mond­hatni történelmi jelentősége: végre kimondatott egyértelmű­en, hogy a két szellemi műhely teljesen független intézmény­ként végezheti dolgát. Önállóan, egymástól is különváltan, telje­sen. Saját felelősségére hajthatja végre tehát ki-ki az átalakítás, a korszerűsítés időszerű teendőit, s teremthet végre rendet a maga háza táján. Hisz a füst ugyan felszállott a házban, de a köd még korántsem oszlott el a folyosókon. Sok a bizonytalanság e pillanatban, szemléleti épp úgy, mint egzisz­tenciális. Vitray Tamás épp ezért elsőként azt szögezte le a sajtó számára tartott tájékoztatón, hogy vér nem fog folyni a televí­zióban, azaz legfőbb dolga, hogy megteremtse a békét az igazi al­kotómunkához. A helyzet fur­csasága, hogy egy ízben már ugyanerre vállalkozott Vitray, de jóformán még be sem ült a direktori székbe, máris távozott. Mert akkor a feltételek számára nem feleltek meg. Most adottak, és tisztában van vele - mondotta -, hogy veszélyhelyzetben kell odaállni a „kormánykerékhez”. De azt is tudja és vallja, hogy ez a mostani televízió sem rosz­­szabb, mint általában az ország helyzete, mindkettőt egyaránt ki kell húzni a kátyúból. Ehhez bi­zony idő kell. S ha a tudós embe­rekből álló kormány száz napot kért magának, akkor annyi neki is kijár a türelemből - kérte az újdonsült intendáns. Termé­szetesen a fő gond a pénz. E pil­lanatban se tudni még, hogy pél­dául mennyit kaphat a televízió a jövő évi költségvetésből, a tel­jes anyagi bizonytalanságban él a hatalmas intézmény. Vitray szerint ebben a helyzetben talán meg lehetne próbálni a kereske­delmi televíziózást, ily módon alakítani, működtetni a második csatornát, ami könnyíthetne ne­tán az anyagi gondokon. Hisz hovatovább nem is bír eltartani két teljes programot ez a szegény ország. Lehetne kereskedni a te­levízióban szerinte, vállalván természetesen az erkölcsi tiszta­ságot, az üzleti tisztességet. Vitray személyében remélhe­tően egy alkalmas vezetőt nyert a televízió, mi azonban, nézők nem vesztettünk-e el ezzel egy jelentős személyiséget a képer­nyőn? Mint megtudtuk, Vitray nem kíván búcsút mondani a sze­replésnek, ezt a „luxust” nem engedheti meg magának. Hogy azonban mi módon marad majd hű a képernyőhöz, az a gyakor­latban válik el. Az viszont már tény, hogy a sportosztályt ezen­túl Gyulai István vezeti, az ő örö­kébe lépve. E sorok írója felve­tette az embertelenséget „propa­gáló” filmek elburjánzásának tényét a képernyőn, és hogy va­jon várható lesz-e e téren is vala­miféle változás. Az új vezető er­re vonatkozólag ígéretet tett: ami rajta múlik, olyan társakat vá­laszt magának, akiknek jó ízlésé­ben, ami a filmek kiválasztását illeti, feltétlenül megbízik. A mérce tehát a jó ízlés! Bányai Gábor, aki eddig a te­levízió ügyvezető igazgátója­­ként tevékenykedett, régebben pedig néhány esztendőn át mű­vészeti műsorokat szerkesztett és vezetett, legfontosabbnak most azt érzi, hogy közszolgálati televíziót teremtsen, s hogy azt a nemzeti kultúrát szolgálja a kép­ernyőn, amelyikre Európának is szüksége van, így kapcsolván egybe nemzetközit és hazait. S ami régi vágy, de eddig be nem teljesült, vezetésével az 1-es csa­torna az ország csatornája kíván lenni. Magyarországé, s nem pusztán a fővárosé. Hangsúlyoz­ta: arra törekszik majd, hogy ne okos emberek beszéljenek ke­rékasztaloknál mások sorsáról, hanem a legérdekeltebbek, ma­guk az állampolgárok szólalhas­sanak meg önnön problémáik­ról. S vállalta, programjában he­lyet szorít az örömnek is, mert szerinte néha azért van minek örülni napjainkban is. Ezt szol­gálja majd az a sorozat, melynek körvonalai már ki is rajzolódtak. Naponta háromperces szöveg­gel, Örömeink címmel hangozna fel akár többször is egy-egy program az aznapi események­hez kötődve. Közszolgálati tele­víziót szeretnénk, húzta alá több­ször is Bányai Gábor, de semmi­képp sem unalmasat; rosszértel­mű politizálás nem terhelheti meg a képernyőt. Megvannak az új főnökök, szerveződik, szerveződhet a két csapat, talán december végéig fel is áll. S az új programok? Április elejére várhatók. Addig folynak a lázas előkészületek. Reménykedhetünk: friss ötletek­ben, új arcokban is. Hisz a tele­vízió hívószavára - ez is elhang­zott a tájékoztatón -, a meghirde­tett pályázatokra 1200-an moz­dultak meg az ország minden tá­járól. A szilveszteri műsor már csaknem egészen e pályamun­kákból készült. Gyűlik tehát a szellemi tőke. A kérdés azonban az, hogy vajon a szellemiekhez sikerül-e az anyagiakat is előte­remteni? Valkó Mihály- A felvételeidet még ma is gyakran hallani a rádióban, de fellépésedről régóta nem tudok.- Körülbelül két éve voltam utoljára színpadon. A Kabos­­showban szerepeltem a Vidám Színpadon, nagy sikerrel ment. Szép előadás volt. De többször már nem akarok fellépni.- Miért?- Úgy éreztem, itt van az ideje abbahagyni. Ezt a szakmát nem lehet a végtelenségig csinálni. Most már egészen más a stílus is. Idővel pedig az ember külsőleg is óhatatlanul megváltozik... Édesanyámmal és a húgommal élek, a fiam már elköltözött, megnősült, van egy kislánya is. Nem vagyok rosszkedvű, csak azelőtt boldog voltam, most meg vannak boldog óráim... És ez nagy különbség.- Mikor volt az ,,azelőtt?”- A férjem, Zsoldos Imre tragi­kus halála... Öt éve volt a karam­bol... Ez volt az életem választó­­vonala. Addig maximálisan szeren­csés és boldog embernek érez­hettem magam. Utána pedig minden összeomlott. Hozzá kel­lett szoknom egy másfajta élet­hez. Huszonöt évet éltem Imré­vel, és annak a második feléljen kizárólag vele léptem fel. Utána A jászdózsai bronzkori lelettől az odorvári barlangig Hetedik alkalommal jelent meg a Szolnok Megyei Múzeu­mok évkönyve. Kettős jelzésnek is felfoghatjuk ezt a tényt. Mondhatjuk úgy is, két hírem van, egy jó és egy rossz. Essünk túl először a kellemetlenkedő megjegyzésem. Tudjuk, hogy a tudományos kutatások, azok összegző tanulmányai nem köt­hetők határidőhöz, egy-egy téma analíziséhez és szintéziséhez évek, akár évtizedek is kenhet­nek, mégis sajnáljuk, hogy eddig csak hét évkönyv kerülhetett az olvasóhoz. S a helyzet ismereté­ben ennek a hét vaskos kötetnek is örülhetünk. Igen, örülhetünk, mert tudjuk, alig van még egy olyan ország Európában, ahol az elmúlt évtizedekben - nem is szólva napjainkról - olyan kevés jutott volna a nemzeti jövede­lemből a kultúrára, a tudo­mányra, mint nálunk. Sajnálhatjuk, hogy legalább nem a tizenhetedik évkönyve je­lent meg szűkebb hazánk múze­umi szervezetének, hiszen a for­rás, a szellemi háttér igen gaz­dag. A megyei múzeumi szerve­zet tudományos munkásságát or­szágosan, sőt egyes témakörök­ben határainkon kívül is elisme­rik, nagyra becsülik. Érdemes publikációkban tehát évenkénti megjelenés esetén sem lett volna hiány. Bizonyítja ezt az is, hogy a különböző tudományterületek legismertebb szakembereitől „házon kívül” is szép számmal jelentek meg rész- vagy összeg­ző tanulmányok. A teljességhez tartozik, számos kutató érdemes tanulmánya évek óta az íróasz­talfiókban hever, nincs rá kiadó, anyagi lehetőség. Ráadásul más baj is van! A lokális érdeklődés­re számot tartható tanulmányok, könyvek pénzgazdálkodáson alapuló kiadói rendszere is hi­ányzik. E helyzetben tulajdonképpen tényleg csak örülhetünk a most megjelent, több mint 500 olda­las, 1990-re datált VII. évkönyv­nek. Még inkább elégedettek le­hetünk a közzétett írások, tanul­mányok színvonalában. A mos­tani évkönyv különben tisztelgés is a múzeumi szervezet nyugál­lományú igazgatója, Kaposvári Gyula eddigi életműve előtt. A tanítványok nevében Selmeczi László köszönti a lokálpatrióta tudóst, a múzeum alapítóját, 70. életévéhez kapcsolódva. S nem­csak udvarias gesztus, hogy az évkönyvben megjelent tanul­mányok közül elsőnek Kaposvá­ri Gyula: A szolnoki vár kialaku­lása és helye a város települési képében, II. rész: Szolnok város térképes, rajzos ábrázolásai (1810-1910) című, nagyon ol­vasmányos tanulmányát emel­jük ki. A méltó köszönet teljessé tétele érdekében jegyezzük meg e helyütt is, hogy Kaposvári Gyula minden hivatalos támoga­tás nélkül, saját pénzen vásárolt valutáját arra áldozta, hogy a bé­csi levéltárakban, múzeumok­ban kutasson. így kerülhetett ha­za, a Tisza partjára a sehol más­hol fel nem lelhető - latin és né­met nyelvű - adatok, feljegyzé­sek, térképek másolatának soka­sága, és a tudós rendszerező ta­nulmányai révén így válhattak ezek itthon közkinccsé. Az 1990-es évkönyvnek Ka­posvári Gyulán kívül még 25 szerzője van. Egy-egy tanul­mány sokéves kutatómunka eredménye, köztük számos olyan témakör is található, amely még résztanulmány vagy akár sajtópublikáció formájában sem jelent meg. A kötet régészeti anyagát Ma­zsolás Amália, Poroszlai Ildikó, Cseh János, Kürti Béla, Bálint Csanád, Fettich Nándor, Szent­­péteri József, Madaras László, Selmeczi László és Tálas László tanulmányai teszik gazdaggá, tudományosan is sokszínűvé. Botka János a Tiszazug né­pességvizsgálatához tárt fel újabb adatokat; Bánkiné Molnár Erzsébet a Jászkunság szerepét vizsgálja az 1809-es napóleoni háborúban; Zsoldos István az 1845-1855 közötti kisújszállási határhasználatot mutatja be; Gu­lyás Éva a XVIII-XIX. századi gyógyító tevékenységről ír; Örsi Julianna a Nagykunságot, mint néprajzi csoportot vizsgálja; Szi­lágyi Miklós a XVIII. századi munkaerő-vándorlásról közöl adatokat; S. Püski Anikó egy 1856-ban kiadott, gyü­mölcstermesztéssel foglalkozó könyv kéziratos részét elemzi; Füvessy Anikó Tiszafüred re­formkori fazekasságáról ír; No­­vák László pedig a tiszazugi te­metkezésekről, H. Bathó Edit a Jászság régi táncéletéről publi­kál. Tóth Tibor régi hivatali es­küket tesz közzé, Szabó László a népi természetismeretről ír. Egri Mária Chiovini Ferenc életmű­vét méltatja, L. Menyhért László pedig Borbereki Kovács Zoltán életútjának 1948-ig terjedő sza­kaszával ismertet meg, Szlankó István az odorvári kutatásokról számol be. A kötet szerzői csaknem kivé­tel nélkül megtalálták azt a sze­rencsés nyelvezetet, amely nem megy a tudományosság rovásá­ra, de szélesebb olvasói rétegek számára is érthetővé, élvezhető­vé teszi a könyvet. Ez az értel­mezhetőség Tálas Lászlót is di­cséri, aki Madaras László közre­működésével szerkesztette a méreteiben is impozáns köny­vet. Szép, áttekinthető a kötet tipográfiája, a Verseghy Nyom­da munkája. Tiszai Lajos Készül az isteni rockjáték karácsonyra A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ nagytermében, a Szig­ligeti alkalmi albérletében javában folynak a karácsonyi bemutató próbái. A zenés játék zenei felvételei már elkészültek, s Imre Zoltán irányításával, aki a táncokat tervezte és az előadás rendezését is vállalta, már a színpadon gyakorolnak. Előtérben szemüveggel a rendező, aki egyébként a Szegedi Balett igazgatója, azaz vendégként szerepel a Szigligeti Színházban (nem először). A látványos, moz­galmas, szórakoztató játékot - címe Hit kell! - a közönség az ünnepek alkalmával tekintheti meg, premier december 23-án. Felvételünk az egyik próbán készült: munkában a tánckar (Fotó: Tarpai) újból elölről kellett kezdeni az egyedüli fellépést... Mi Imrével (Férje Zsoldos Im­re a rádió könnyűzenekarának vezetője, trombitása) úgy pasz­­szoltunk össze, mintha egy pénz­darabot kettétörnek és utána összeillesztenek. És ezért volt nekem elmondhatatlanul ször­nyű csapás az ő halála! Amibe én is majdnem belehaltam... Az volt a nagy szerencsém, hogy akkor született az unokám, és a fiam is mellettem volt...- A régi lemezeidet gyakran hallgatod?- Nem. Soha nem hallgatom. Pedig rengeteg lemezem jelent Egy régi kép Sárosi Katiról meg, legalább ötven. A rádióban is van- háromszáz-négyszáz fel­vételem. De az a helyzet, én nem szeretek a múltban járni. Csak a jelenben. Eöry Éva U' j Filmjegyzet Glória a kísértetnek? A Ghost, amelyet külföldi kasszasikerek után most a honi mozik is vetítenek, a szolnoki­ak is, alkotói azzal kínálják, hogy íme végre egy film, amelynek hinni kell. A problé­mát csak az jelentheti, hogy a Ghost - magyarul kísértet - egy olyan sztorival lép elénk, amit józan ésszel nehéz elfogadni. Hisz egy fiatalemberről beszél, aki bár gyilkos támadás áldo­zata, magyarán megölik, azért mégis az élők között marad, lélekben ott kóvályog volt övéi között. Legfőképp szerelmé­nek sorsán ügyködve egy javasasszony segítségével, aki­nek úgymond a „bőrébe bú­jik”, s ily módon igyekszik se­gíteni halálveszélybe jutott szerelmén. Láthattunk^már fil­met, fantasztikusát, melyben visszajár valaki, láthatatlanul. Itt azonban testileg is megjele­nik, látható a képen. (íme a nagy újítás!) Igaz, csak mi, né­zők láthatjuk őt, a film szerep­lői nem. De ami ennél is érde­kesebb, ezt a bolyongó fiatal­embert nem köti semmiféle szabály (a dramaturgot sem!), nincsenek hozzánk hasonlóan haszontalan köznapi vágyai, szükségletei, ő csak bolyong­­bolyong, se nem eszik, se nem iszik, se nem alszik... „Takaré­kos” kísértet. Végül meg is di­csőül. Szenteknek kijáró su­­gárözön önti le, feje köré már­­már glóriát fonnak a sugarak: dicsőség a földön a jóakaratú, szerelmes kísérteteknek! Lám, a nagy szerelem még a holtakat is feltámasztja! Az ember nem hisz a szemének, még annak se! -m-Harminc évig énekelt Új intendánsok: Bányai Gábor, Vitray Tamás Múzeumi munka egy évkönyv tükrében „Rendszerváltás” a televízióban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents