Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-30 / 224. szám
LAP KULTURÁLIS PANORAMAJA 9 Oldás és kötés Meghalt a táj-irodalom... Éljen a táj-irodalom! Magyarország „leg-megyéi” között csöndes vetélkedés folyik. Számtalan olcsó publicisztikai fordulat hol Szabolcsra, hol Békésre, hol Nógrádra, hol pedig éppen Szolnok megyére illeszti a „legsötétebb" jelzőt. Természetesen mindig csak múlt időben. Az azonban kétségtelen, hogy most, amikor a Magyar Rádiófolyosói beszélgetéseiben elhangzott, hogy Szolnok(már) Jász-Nagykun megyébe készülök, perdült az innen származó kolléga nyelve, s mondta is a legendás, állítólagos agit-prop titkári szöveget: ,Ahol nincs irodalom, ott baj sincs..." Ennyi persze nekem kevés volt. Dinnyés Józsefhez a költészettel házaló hivatásos csavargóhoz, a dalvivőhöz fordultam bevezető mondatokért. Szolnok? Tranzitváróterem egy alföldi röppályán. Átutazók városa... A Jászkunság című folyóiratot Karcagról szerkesztette újjá Körmendi Lajos. Iluh István költő ebben a városban hallgat. Innen ment el Kovács Dénes hegedűművész. És a sok elvándorolt tehetség úgy rázta le magáról a város emlékét is, mint kutya a vizet... ,,Ez a táj jobban tud oldani, mint kötni..." Jóemlékezetü Ratkó József írta-mondta ezt százszor is Szabolcs-Szatmár (s ma már nevében) B er eg gél gyarapodott megyéjéről. Pedig Szolnokban is sokan próbálkoznak, próbálkoztak. Kötetre érett költők élnek számosán Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Shaa fiatalokat értő, felnevelő műhely várja, várnál?)... Az alpolgármester véleménye Politikai vezetőket a legritkább esetben szólaltat meg egy irodalmi műsor, újságcikk. Szolnok új alpolgármestere azonban civilben magyar szakos tanár. S az új önkormányzat szerepe, felelőssége egy új struktúra megteremtésekor, az új mecenatúra kiépítésében is óriási. Várhegyi Attila erről így vélekedik:- „Valamiféle” irodalmi élet van a városban. A kérdés csak az, hogy hogyan jelenik meg, milyen színvonalon, milyen formában. Egyáltalán nyilvánvalóvá válik-e, hogy jelen van. Ha vannak is toliforgatók Szolnokon, én úgy vélem, most az íróasztalfióknak írnak. Ha nem mennek el innen...’.’ A város ugyanis az értelmiségieket, az írókat nem tudta eddig megtartani. Sajnos jellemző volt - különösen az elmúlt években -, hogy a megtartó erő ilyen irányban a minimálisra csökkent. Ez abból is fakadt, hogy az irodalom minden hatalomnak, irányításnak egy kicsit nyűg. Mert politikai problémákat vet föl, még ha nem is deklarálja nyíltan politikai szándékait. Az íróknak, a költőknek a gondolkodásában van valami hatalomellenes, ami nem rosszindulatú, egyszerűen az emberi szabadságot kereső attitűd. Ez a korlátokat nem ismerő szabadságkeresés* összeütközésbe kerülhet a hatalom rövid távú érdekeivel. Itt, Szolnokon ez igen jellemző volt, az irodalom itt nyűg volt. Most mi azt szeretnénk, ha minél több kezdeményezést tapasztalhatnánk. Nem baj, ha a csoportok esetleg nem is értenek egyet. Vitázzanak, útközének, csak legyenek szellemi kezdeményezések, irodalmi próbálkozások. Például Serfőzö Simon A megye egyik legnagyobb ,,vesztesége” az ingázások első hullámával távozó Serfőzö Simon. ő még munkát keresve, s nem irodalmárként kötött útilaput. De mikor a „Hetek" költői csapatának már markáns alakja volt, akkor sem találta meg a hívó szó. Pedig szociográfiája s drámái is mind erre a tájra szólnak, munkáinak élménye itt termett. Drámáit mégis Miskolc karolta föl, ott mutatták be ezeket a szó jó értelmében „korszerűtlen’ ’ drámákat. A tanyák drámáit rögzítő színpadi műveket.- Mindazt, amit a versekben, szociográfiákban, riportokban megírni nem tudtam, azt vittem színre. Én városban, iparvidéken élek, de ezek a drámák arról vallottak, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján mi történt Magyarországon. Mi történt a falvakban, a tanyákon a téeszszervezés idején. A hetvenes évek elején mutatták be a Rémhírvivők című drámámat a Miskolci Nemzeti Színházban, nagyon félve, nagyon óvatoskodva a kamaraszínpadon. Aztán mikor látták, hogy nincs baj, akkor következő évben Egerben, a nagyszínpadon. Darvas József is írt „Hajnali tűz” címmel e tárgyban színnpadi művet, de az agitatív jellegű volt. Én pedig a félelmet akartam fölvillantani. Tragikus események, kényszerek, kínzattatások, megaláztatások estek akkor, amit az emberek igyekeztek elfelejteni. Hiszen élni kell, dolgozni kell... Én azt akartam, hogy ez semmiképpen ne menjen feledésbe. A következő darabomban már az elmenekültekről, az ingázókról igyekeztem szólni. Azt már csak én tehetem hozzá Serfőzö Simon szavaihoz, hogy ezeket a ma talán nem eléggé divatos müveket éppen a jó hírű szolnoki színház vihetné közelebb keletkezési helyükhöz. Boglyába gyűjtött napjaim Egyetlen árva kötetecskével maga mögött, szinte a teljes társtalanságban „itt hallgat” lluh István költő. Versek helyett ma a gyógyítás gondja nyomja. De a költő egy kicsit tündérkedő ember is. Hát miért kellene csodálkoznunk, ha csodahírét keltik egy poétának?- Most fejeztem be a közelmúltban Boglyába gyűjtött napjaim címmel egy mit is? Egy „életvonulatot”, talán karácsonyra megjelenik. A gyermekkoromtól a hatvanas évek közepéig írtam le mindent. Háborúval szennyezett gyerekkorom volt, így ha bárhol a világon eldördül a fegyver, a gyermekkorom rémületével figyelek.- A publikálási kedvem azonban lelohadt. Két esztendeje még azokhoz a lapokhoz sem küldök verset, amelyek valaha szívesen hozták munkáimat. Pedig a gyermekverseimet is szerették. A vers - legalábbis én úgy érzem - az emberi lélek mély rétegeit kavarja föl. Ez fontos, de a másik tulajdonságom, hogy vannak emberek, akiknek a fizikai kínjain enyhíteni tudok, legalább olyan nagyszerű érzés, mintha megírnék egy jól' sikerült négysorost. Most az irodalom egyébként is nehéz helyzetben van. Nem is annyira az események zavarják, nem önnön némasága, hanem az, ami a világ egészében körülöttünk történik. A történelem maga. A szépirodalom - látszólag - háttérbe szorult, de biztos vagyok benne, hogy azok, akik most nem írnak, akikről azt hisszük, hogy nem szólnak, azok nagyon is beszélnek. Beszélgetnek, vitáznak, pörölnek, de önmagukkal. Legbelül. Készülődnek a művek. Megújult Jászkunság Körmendi Lajos író Karcagon él, városi lapot alapított, alpolgármesterré választották, de igazán öngyilkos lépésének azt tartom, hgoy vállalta a kétes hírű Jászkunság című irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztését.- Ez inkább izgalmas szellemi vállalkozás volt, mint öngyilkossági kísérlet; itt meg lehet mutatni azt, hogy ezen a helyen - kedvenc kifejezésemmel élve, a barbarikum közepén - lehet a magasabb színvonal igényével egy folyóiratot szerkeszteni’. Igyekeztem jó szerkesztőtársakra szert tenni, Sarusi Mihály Csabáról, Kerékgyártó István szociológus Jászberényből, Győrfi Lajos szobrászművész Ladányból, Tar Sándor, a kitűnő író Debrecenből, Szabó László néprajzos és Bottka János történész Szolnokról jött segítségemre.- Botrányok, pénzhiány, bizalmatlanság...- A botrányokat nem mi csináltuk, inkább az elődöm személye körül csaptak össze az indulatok. Pénz dolgában már más a helyzet. Az idei esztendőre is megkaptuk a megyei pénzeket, ezek azonban az áremelésekkel együtt apadtak, kevésnek bizonyultak. Úgy tűnt, az idei utolsó szám, a .hatodik már meg sem jelenhetik. Én ezt a dolgot tragikusnak éreztem volna, már csak azért is, mert színvonalában ez a lap talán mégsem szényenleni való, korábbi mivoltához képest megváltozott, szemléletében kitágult. Pont ekkor megszüntetni, amikor nincs egy másik fórum, amely ország s világ előtt reprezentálná azt a tájegységet, ez őrültség lett volna. Ezt talán még ez a megye sem tudta volna arcpirulás nélkül elviselni.- Ön ezt a lapot nem a megyeszékhelyen szerkeszti...- Az utazás fáradtsága, a telefonmizéria az kétségtelen hátrány. Nem tudom, melyik várost bántom meg vele, de Karcag szellemi élete is van olyan, mint Szolnoké. Itt tehetséges emberek élnek, s cselekedni sem restek. Dorkovits Ágnes is itt él, kötetét most adtuk ki a Jászkunság-füzetek darabjaként, ő az olvasószerkesztőnk. Itt él az előbb már említett Lajos bátyja, Győrfi Sándor, a szobrász testvérpár idősebb tagja. Úgyhogy emberi ágon vannak tartalékaink.- És anyagiakban?- Nem tudjuk, hogy jövőre mi lesz. Az új önkormányzat fölállításában bizakodunk, s az alapítványi forma is segíthet majd. Én bizakodom, mert két verseskötetet adtunk ki eddig minden pénz nélkül, összekéregetve a költségeket. így indultunk, s a harmadik.kötet előkészületei is folynak. Nem adjuk föl! Antall István * A fenti részleteket az Antall István szerkesztette rádióprogramból vettük, s olvasóinknak továbbgondolásra ajánljuk. i > y ;a i » » Rockjáték—isteni! Hit kell! bemutató a megyei művelődési központban Erről az előadásról csak jót vagy semmit. Nem mint hogyha a premierrel kimúlt volna - remélem, sokáig él és virul -, hanem mert annyi nemes szándék, annyi sok energia és dacos elszántság testesül meg benne, s annyi tehetség, hogy feltétlen tiszteletet érdemel. Mindenhez hit kell, a színházhoz, a játékhoz is - anélkül az se megy. De annyi hittel, amennyit ezen az estén a színészek énekben, mozgásban, az egész prokeményebben és vadul, de mindig hatásosan. A „prózai’ ’ színészek rockénekeseket felülmúlóan dalolnak, külön-külön és kórusban is, s úgy mozognak, ropják, mintha mindig is ez lett volna a kenyerük, a tánc, a mozgás. Szókincse nem gazdag ugyan e mozgásanyagnak, mely stilizált, de minden szava hangsúlyos és szól; különösen akkor, amikor a színen levők mind a tizenheten ugyanazt mondják együttes tempóban, pompás ritmusban, elle„keresztre feszíttetett’ ’ Jézus belénk hasító jajszava, amikor kétségbeesetten fordul égi Atyjához, ajól ismert kiáltással, héberül: Eli, éli, lama sabaktani! Mintha menten az égbolt szakadna le ránk, úgy markol belénk is á fájdalom. Szerémi Zoltán harsány, harsogó gonoszának is vannak emlékezetes pillanatai, csupán egyet, az árulásét, amikor „Júdásként” egyetlen hosszú csókkal és egy elsziszegett „feszítsd meg őt”-tel képes Mertz Tibor, Gombos Judit és Bajcsay Mária dukcióban tanúsítanak, akár hegyeket lehetne mozgatni, netán odébbtolni a Mátrát. A kifejezés mohó vágyával veti magát a társulat a számára szokatlan feladatra, s oldja meg azt bravúrosan. Amit produkálnak, mondhatni isteni - a tárgyát tekintve is isteni rockjátékban. Mely szorosan kötődik a szent könyv, a Biblia szövegéhez, de ugyanakkor kapcsolódik a mához (az eredetihez képest jelentősen módosult a librettó, a dramaturg Böhm György és a rendező Imre Zoltán jóvoltából, a dalok szövegét pedig Fodor Ákos költötte újra), mert akik a bibliai történetet megjelenítik, egy pusztító szenvedély, a kábítószer rabjai (voltak), ők vívják küzdelmüket, vergődve a jó és rossz között, hogy végül válasszák a jót a rossz ellenében, hogy legyőzzék magukban a kísértő gonoszt, a bűnös vágyakat, a gyengeséget - a hit segedelmével. Nyílt színen, szürke egyformában sürgő-forgó emberek falat raknak - így indul a játék. Épül Bábel tornya, de fel sohasem épül, mert az Úr haragja dörögve közbeszól, pusztító vihart bocsátva a készülő várra. Bábel leomlik, de épül itt egy másik vár, egy fontosabb: a lélek vára, amelynek hitből vannak a falai; s amelyet mindannyiunknak fel kell építenünk, ha ellene akarunk állani a ránk leselkedő veszélyeknek, a sötét erők kísértéseinek. Ehhez pedig „hidd el, hit kell!” - ezt plántálja belénk a megszakítás nélküli fergeteges játék, hol szelíden, áhítattal, hol nállhatatlanul. Igen, ez a nagyszerűen együttlélegző és létező csapat az, ami valójában a siker titka. S a kitűnően megkomponált „kavargásból” mesterien válik ki a játék egy-egy pontján egyegy figura, egy-egy alak, hogy bűnös múltjának, sorsának villám-közelképét adja. Hol megrendítő ez a kép, hol groteszken mulatságos, hol szánalmas, hol meg végtelenül elszomorító: egy-egy dráma pillanatokba sűrítve. Mint például a Bajcsay Máriáé, aki néhány gesztussaí, egy-két halk mondatban fejezi ki lélegzetelállítóan egy zátonyra futott életű asszony minden keserűségét, hogy azután egy „imádságos”, gyönyörű dalban oldja fel a drámai dermedtséget; vagy az Egri Mártáé, aki az apának kiszolgáltatott, vele bűnös kapcsolatba kerülő lány cinizmusát szólaltatja meg - idegborzolóan! De e sorba illik Spolarics Andrea megrázó jelenete, melyben érzékletesen ábrázolja egy drogos leányzó zavart szétszórtságát, megbomlott lelki egyensúlyát, töredezett szavú monológjában. Nagyszerű pillanatok, akártsak a Mertz Tiboré, amikor „jézusi” szerepben, a jó képviseletében vizes ruhával törli meg embertársainak lábfejét az alázat jeléül, a testvéri szeretet és megértés, az egyenjogúságra épülő emberi méltóság kifejezéseképpen. A finoman kísérő ének szinte aranyporként hull a stilárisan is pontos jelenetre, mely gyönyörű mélységek felé tágítja ki az előadás határait, akárcsak a megéreztetni a cselekedet minden undorát. Zárójelben megjegyzem: mozgása, éneke kiváló. Méltánytalan, igazságtalan volna elhallgatni a már említetteken kívül a többiek nevét, akik egyenrangú társak e markáns produkcióban: Tóth József, Háda János (a legszebb férfihang az övé), Bellus Attila, Ecsedi Erzsébet, Éliás Anikó, Szőlősi Zoltán, Tóth István, Horváth Gábor, Turza Irén, Kaszás Mihály, Bakos Éva nevét. És Gombos Juditét, aki beugróként vállalta a megbetegedett Császár Gyöngyi szerepét, s oly fényesen oldotta meg, mintha eredetileg is reá osztották volna. Kell ennél nagyobb dicséret? Az élvezetes muzsika új hangszerelése, a mostani körülményekhez való igazítása Károly Róbert jó érzékét bizonyítja, szól ez a muzsika, amiben - erről se feledkezzünk meg - a jó és megbízható technika is részes, mint általában a géppel szövetkező rockzenében mindig. Nagyszerű vállalkozás ez, él, működik, sugárzik a játék - Imre Zoltán mágikus erejű betanításában, következetes, határozott szellemi vezérletével. Hidd el, hit kell! - zeng a játék parancsa, s ezen az estén aligha akadt, aki kétségbe vonta volna a színpadról „hirdetett” igék igazát. Valkó Mihály * Az előadás megtekinthető januárban, a megyei művelődési központban, a színlapon megjelölt időpontokban V i I Iá m i nterj ú S i mun Ferenc szobrásszal Az idén augusztusban elkészültek a Szolnoki Művésztelep átépített műteremlakásai. Új otthonában kerestem fel Simon Ferenc szobrászművészt, amolyan év végi mérlegkészítésre. Bevallom, azt hittem, jobb hangulatban találom az évtizedeken át "mellőzött" alkotót. Az új otthonnak természetesen örül, hiszen három évtizeden át olyan műteremben dolgozott, amelynek plafonjára fóliát szögeit, hogy felfogja az esővizet. A költözködés örömét azonban megkeserítette, hogy a szobrok, a vasasztalok "áttelepítése" közben sérvet kapott, nemrégiben tért haza a kórházból. Munkakedve ennek ellenére a régi. A műteremben készülnek a vázlatok, testet öltenek a még a kórházban megálmodott kompozíciók, amelyeket ezúttal is csak nála, vagy majd legfeljebb kiállításon láthatunk.- Évek óta nem kapok megrendelést szoborra vagy emlékműre - jegyzi meg. - Plakettre még csak-csak lenne kérés. Ezt azonban nem vállalom. Éveken át nagyon sok plakettet készítettem. Pokoli nagy és hosszú munka megcsinálni mondjuk egy 400 darabos szériát. Egy életmű kiállításon azonban ez mindössze egy munka. Nem adom fel elveimet, még akkor sem, ha úgy tűnik, a magam számára dolgozom.- Miért nem vesz részt pályázatokon?- Rossz tapasztalataim vannak a pályázatokról. Eldöntöttem, hogy csak akkor pályázom, ha biztosan tudom, hogy mindenkire érvényesek és azonosak a játékszabályok. Hiszem, hogy egyszer ez az idő is eljön. Nem adom fel elveimet
