Új Néplap, 1990. december (1. évfolyam, 201-224. szám)
1990-12-30 / 224. szám
1990. DECEMBER 30. Néplap 3 Királynők számára is dolgozott Harminc éve foglalkozik csipkeveréssel Dósa Ferencné. Munkái - különböző méretű térítők, gallérok - az európai országokon kívül Ausztráliába és Amerikába is eljutottak. A faorsókon tárolt vékony lencérnát 12 féle csipkeverési technikával dolgozza fel, legszebb munkái a dán trónörökösnő és a holland királynő számára készültek. A több száz éves múltra visszatekintő eljárással készített csipketerítök, ruházati kiegészítők igazi értéket képviselnek, kár, hogy a sablonos városi holmik mellett nem kapnak igazi elismerést idehaza - vallja a csongrádi csipkeverő asszony. (MTI-fotó: Medgyasszay Gy.Béla) Olcsóbban - de milyen áron? Kórkép egy megrekedt vállalkozásról, valahol Magyarországon Hellyel-közzel sikerült figyelemmel kísérnünk - hírt is adtunk róla többször lapunkban - egy tiszainokai ötletgazda és egy szolnoki tehenesgazda egymásra találásáról, egy közös vállalkozásban. Rottmayer Gusztáv agrármérnök a szabadalmával társult. Egy olyan, variálható határolószerkezettel, azaz karámmal ellátott, egyidejűleg etető-, pihenő-, kifutó- és trágyakezelő térként is szolgáló, kötetlen tartású tehenészeti telep tervével, amelyiknek a megvalósítása a nagyüzemi gyakorlatban alkalmazott technológiáknál jóval gazdaságosabb tejtermeléssel biztatott. Csemák Béla pedig a szakértelmét, a jószágszeretetét vitte a közös vállalkozásba, amelyet kiemelkedő kistermelői eredmények, országos tejtermelési versenyeken elért első helyezések fémjeleztek. Becsülete van a vasvillának Amikor a közelmúltban, csaknem egy esztendő elteltével felkerestem őket a tiszainokai "birtokukon", és afelől érdeklődtem, hogy mire jutottak, Rottmayer Gusztáv lehangoltan kezdte:- Egyszerűbb, ha sorra veszszük, hogy mire nem jutottunk. Az persze nagy dolog, hogy sikerült közösen, 21 milliós beruházással megvalósítani a terveim alapján a referenciatelepet. Nagy segítség volt ehhez a kettőnk megtakarítását 4,5 millió forinttal megtoldó, vissza nem térítendő támogatás. Még a MÉM-től kaptuk, tartástechnológia-fejlesztésre. Ami nekem, a szabadalom gazdájának nagy csalódást okozott, az a hazai szakmai érdektelenség. Jó, tudom, hogy nem a fejlesztések, a beruházások idejét éli a magyar mezőgazdaság. De hát mégis: miközben amerikai farmer, szovjet kereskedelmi attassé, francia bankár, újzélandi vállalkozó, és hadd ne soroljam, ki mindenki külföldi adja egymásnak a telep képletes kilincsét, hazai szakember miért csak hébehóba vetődik ide, Inokára? Pedig hát...- Pedig hát, amit a szabadalom ígért, azt be is váltotta a referencia-telep - vágott közbe Csemák Béla. - Fejősök, takarmányosok, éjjeliőr mindössze hatan gondoznak 300 tehenet. Ekkora állomány a nagyüzemekbenn általában húsznál több dolgozónak ad munkát. A magas társadalombiztosítási járulék nem is apasztja nálunk a hasznot. Az nem. Meg a nagyüzemekre jellemző nagy segédüzemi költség se. Nálunk a takarmánykiosztó technológiát a vasvilla képviseli. Hogy mégis alig tudunk talpon maradni? Majd hajavul a gazdasági helyzet, ha megvalósul az igazi farmergazdálkodás, talán lesz vevő a szabadalomra is. Csakhogy mi addig belerokkanunk abba az ország-világ előtt fennen hirdetett nagy vállalkozásbarátságba...! Kamatba fulladt tervek Látva a tehenesgazdában elszabaduló indulatokat, a feltaláló jobbnak vélte, ha ő részletezi közös vállalkozásuk gondjait:- Hétmillió forint hitelt is fel kellett vennünk a referenciatelep megvalósításához. Tizenkilenc százalékos kamatra kaptuk. Induláskor, ugyebár. Idén ugyanis négyszer emelték a kamatot. Sorrendben három, négy, hat, majd egy százalékkal. Nem kevesebb, mint másfél milliót közelítő többletkiadással zárjuk emiatt az évet. Aztán jött az adóhivatal. Hiába erősködünk, hiába bizonygatjuk, hogy a mi vállalkozásunk az egy vertikum, kettéválasztják az építkezést és a tejtermelést. így azután az a képtelenség áll elő, hogy évi 12 milliós árbevétel mellett személyi és vállalkozási adót együttesen fizetnünk kellene, kettőnknek nyolcmillió forintot. Megnéztem, persze, hogy körbejártam a telepet. Láthatóan jó bőrben és nagy nyugalommal kérődznek a tiszainokai vállalkozók marhái. Olyan maguk taposta-heverte trágyaalmon, amilyen talán a nagyapák istállója mellől került valamikor utoljára a szántóföldekre. És persze, hogy kíváncsi voltam a világszínvonalú,- újzélandi technológiával felszerelt fejőházra. Annak ajtajában jutott eszembe: legutóbbi találkozásunkkor valami feldolgozóüzemről is beszélt nekem Csemák Béla. Kár volt szóba hoznom, mert aligha csupán a csípős december végi széltől vörösödön úgy neki a fiatal gazda feje.- Ne is mondja! Megvásároltam az ingatlant, amiből a tejfeldolgozót alakítanánk ki. Megrendeltem az újzélandiaktól a pasztőröző meg a csomagológépet. Itt esz a tél meg a fene a telep mellett egymilliót érő sódert és egyéb építőanyagot. Tavalyjanuárban ugyanis kilátásba helyeztek a számunkra 40 milliós világbanki hitelt, 14 és fél százalékos kamattal. Ahogy húzódott az engedélyeztetése, a pályázat elbírálása, szóval, ahogy telt az idő, úgy változtak a kamatfeltételek. Amikor aztán elérte a 26 százalékot, és kiderült, hogy 35 milliós fedezethez kötik a hitelt, lemondtunk róla, visszaléptünk a pályázattól. Gondolja, ha lenne 35 milliónk, kilincselnénk hitelért? Sorolták még felváltva, hogy mi minden miatt dőlt dugába a vállalkozásuk. Vagy talán csak megrekedt? A fogyasztók nem csalatkozhatnak- Néha, és egyre gyakrabban úgy tűnik, szélmalomharc a miénk - mondta csak úgy maga elé Rottmayer Gusztáv. - Túl vagyunk a tehenenkénti 6000 literes fejési átlagon. Öt forinttal olcsóbban állítunk elő egy liter tejet, mint a nagyüzemben. Az idén mindössze kétszer szállított tőlünk a tejipar első osztályú tejet, a többi mind extra minőségű volt! Csakhogy az így nyert haszon javarésze odavan: a tavalyi 85 forint helyett 190 forintért vásároljuk mázsáját a szilázsnak, 350 forint helyett 450-ért adnak egy mázsa szénát, és az idén négyszer emelték az abrakfélék árát. Csemák Béla följebb lökte a fején a sapkáját, jelezvén, hogy mondanivalója lenne még neki is:- Azt viszont mégse tehetjük meg, amit annyian és a "magas" helyeken az országban: nem csaphatjuk be a fogyasztókat. Áprilisban megígértük, hogy Inokán és Tiszakürtön olcsóbban juttatjuk tejhez az időseket, a gyerekeket. Azóta is literenként egy forinttal olcsóbban árulják a mi tejünket a két településen. És ha a feldolgozóról le is kell mondanunk egyelőre, egy töltőgépet csak vásárolunk. Saját üvegben vihet majd minden helybeli naponta friss tejet innen a telepről. Nem is akármilyet: a bolti 2,8-as helyett 4,2-es tejzsírral! T.F. Év végi gondolatok a piacról Magyar Lenin, moszkvai szegfű, kanadai hólapát... A közelmúltban sokat vitatkoztam a legkülönbözőbb helyzetű és korú emberekkel arról, vajon a világpiacon emelkedő olajárakat indokolt volna-e áthárítani a lakosságra. Érdekes módon, még olyanok is, akiknak nincs gépkocsijuk, azt ajánlották, hogy inkább az üzemanyagárakban lévő adót csökkentsék. Azt tapasztaltam, egyszerűen nem tudatosul az emberekben, hogy amit valaki nem fizet meg, azt másnak kell megfizetnie, amit valakinek adóban elengednek, azt valaki másnak kell adóban, illetve pénzének romlásával megfizetnie. Mitől van infláció? Azt én is elismerem, hogy hasznos társadalmi reflex, ha az emberek sajnálják az államtól a pénzt. Hiszen minden rendszerben, minden állam azt szeretné, ha a lakosság és a vállalatok minél többet adnának neki, hogy abból aztán ő jótékonykodhasson. Az is igaz, vannak esetek, amikor a monopóliumok visszaélnek a helyzetükkel. De e két tényező jelentősége, szerepe sokkal kisebba valóságban,mint a közvélemény tudatában. A pártállam már hosszú évek óta gyenge volt ahhoz, hogy a kiadásait adókból fedezni tudja. Az „élete” meghosszabbítása és népszerűtlensége romlásának fékezése érdekében osztogatta az adókedvezményeket. Inkább eladósodott kifelé és befelé, inkább nyomatta a fedezet nélküli pénzt, mintsem adókból fedezze kiadásait. Ez az infláció alapvető oka. Az a másik tény, hogy voltak területek, ahol az állam többet költött az indokoltnál, ahol pocsékolás volt, az eladósodás és az infláció szempontjából csaknem elhanyagolható, mert ezekkel párhuzamosan az állam egy sor feladatát nem finanszírozta megfelelően. Például nem fizette a megígért nyugdíjakat, a költségvetési szektorban a béreket aránytalanul kurtította. Tehát nem elsősorban azért van nálunk infláció, nem azért van óriási külső és belső államadósság, mert sok volt a klasszikus értelemben vett állami kiadás, hanem azért, mert kevés volt a bevétel. Ezt bizonyítja az is, hogy a korábbi bevételi szinten a mostani kormányzat is tovább adósodik, az infláció tovább nő, az indokolt állami kiadásokra most sincs megfelelő pénzügyi fedezet. A költségvetési kiadásokat már alig lehet tovább csökkenteni, mert már így is megengedhetetlenül kevés jut az elesettek támogatására, családi pótlékra, nyugdíjra. Ezzel szemben a bevételek a jelenlegi elvonási rendszerben még szinten sem tarthatók. Nem tarthatók, mert a bevételek elsősorban onnan származnak, ahol csökken a termelés, csökken a jövedelem, és alig vannak bevételek onnan, ahol nő a lakossági jövedelem, tehát a fekete gazdaságból. Az sem igaz, hogy az árak emelkedésének jelentős oka számos vállalat monopolhelyzete. A monopóliumoknak ugyanis nálunk nem az a fő hibája, hogy indokolatlanul magasak az árai. Ha ez volna a helyzet, nagy volna a nyereségük. De a valóságban a többségük veszteséggel dolgozik. Vagyis az önköltségüket még a magas árak sem fedezik. Az viszont valóban sokba kerül, hogy nagyvállalati formában működik az is, aminek kis- és középvállalkozások formájában kellene működnie. Ezért ezek termékei túl drágák, és magas áraik ellenére is veszteségesek. A Skála esete a paradicsommal Végül az sem igaz, hogy a jellemzettt közfelfogás csupán az elmúlt negyven év tapasztalataival magyarázható. Áz áremelkedéseket a közvélemény a legliberálisabb tőkés országokban is gonosz mesterkedésnek tartja. Kanadában pár éve egy közvélemény-kutatás kimutatta, hogy a lakosság 82 százaléka elítéli, ha a kereskedelem hófúvások idején drágábban adja a hólapátokat. Azt viszont ott is mindenki természetesnek tartja, hogy gyenge telek esetén és nyáron leárazottan lehet ezeket megvenni. Én, mint közgazdász jobbnak tartom a „lelketlen” kanadai üzletemberek módszereit, mint a szocialisták rögzített hólapátárait. Nyáron azért olcsó a hólapát, mert nagy teleken sokat lehet keresni rajta. Ez a kanadaiakat is jellemző szemlélet hasonló ahhoz, amikor pár éve azon háborodott fel a hazai sajtó biztatására a közvélemény, hogy februárban nagyon drága volt a paradicsom. Sőt, azok is háborogtak, akiknek soha nem volt pénzük arra, hogy februárban paradicsomot vegyenek. Arra még a szakmai körök sem mertek figyelmeztetni, hogy februárban nem is lehet olcsó a paradicsom. Ezért hát annak idején a Skála vezetői elhatározták, hogy importtal verik le az árát. Ez pár napra sikerült, de ennél nagyobb volt az az „eredmény”, hogy onnantól kezdve kevesebben láttak jó üzletet a korai paradicsomtermelésben. Ezért aztán azóta kisebb a kínálat, és még drágább a korai paradicsom. Pedig nem volna nehéz belátni, hogy a dolgok valódi logikája a következő: ha drága a februári paradicsom, akkor sokan akarnak ezen jól keresni, tehát egyre többen termelik. Ezért aztán - de drágább semmiképpen sem - olcsóbb lesz, tehát többen jutnak hozzá ebben az időben is. Ne szóljon bele az állami A közelmúltban engem is meglepett, hogy a magas szezonárakat a liberális Amerikában éppen úgy elítélik, mint a 70 évig szocializmust építő Szovjetunióban. Egy kérdésre, hogy elfogadhatónak tartja-e, ha ünnepek előtt magasabbak a virágárak, a szovjet lakosság 66 százaléka nemmel felelt. Az Egyesült Államokban viszont ennél is magasabb, 68 százalék volt a nemmel válaszolók aránya ugyanerre a kérdésre. Tehát ebben a tekintetben a kedvező tőkés és a kedvezőtlen szocialista tapasztalatoknak ugyanaz a hatása. Sőt, a szocialista hiánygazdaságba belecsömörlöttek botránkoznak meg kevésbé a nőnapi magas virágárakon. Azt hiszem, felesleges a paradicsomos példa után azt mondani, hogy nálunk sem lenne alacsonyabb a szezonárak ellen tiltakozók részaránya. Az amerikai és a szovjet közvélemény között azonban már világosan mutatkozik a különbség egy másik kérdésre adott válasz esetében. Ez így hangzott: helyesnek tartja-e, ha az állam beavatkozik a virágárak alakításába. Erre a szovjet megkérdezettek 74 százaléka igennel válaszolt, az amerikaiaknak azonban csak 28 százaléka. A világ és a szovjet hivatalos politika a piaci rendszerre való áttérésről beszél, de a lakosság többsége még a virágok szabadpiaci árát sem tartja kívánatosnak. Gondolják el, mi lett volna a válasz akkor, ha a cigaretta és a vodka vagy éppen a szén és a kenyér szabad árát kérdezték volna! Nálunk a közvélemény valahol az amerikai és a szovjet között van, tehát nem sokkal maradhat el a többség mögött még a szabad virágárak ellenzéke sem. Mégpedig az ilyen közvéleménnyel a hátuk mögött, aligha várható el a pártoktól, hogy merjék vállalni a gyors piacosítást. E téren a késlekedés azonban tragikus következményekkel járhat. Aligha van tehát fontosabb közvélemény-formálási feladat, mint a piac előnyeiről meggyőzni a lakosságot. Kopátsy Sándor Többéves kutatómunkával három különböző burgonyafajtát nemesítettek ki a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen. A három fajtának a fantázianeve: Sarolta, Ciklámen, őszi Rózsa, melyeknek termő- és ellenálló képességük kitűnő. és nagyon jó minőségűek MTI- fotó: 'ika Lászf
