Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-03 / 177. szám
Néplap 1990. NOVEMBER 3 Kortárs elbeszélők yolcéves koromtól már nem tu- [VI dott rám záródni az udvart, a por- X í tát ölelő kerítés. Kitörtem, mint zabolátlan csikó a karámból. Várt a faluvég, ahonnan az utak az erdőbe, a legelőre, a Latorcához csábítottak. A szélső házakban, a szegénysoron lakó, magam korú fiúk voltak a cimboráim, akiket a jobb családokból valók lenéztek. Előttem ők voltak a szabadság sasfiai. Klottgatyában, mezítláb öten-hatan felkerekedtünk, mint a hirtelen támadt szél, s az út forró porába toppantgatva száguldtunk a Latorca felé. Füstölt utánunk a marhajáró út... Egy kilométerre húzódott a töltés, onnan még olyan széles délibábot táncoltató legelő nyújtózott. Távol, itt-ott fehér szőrű csordák szövődtek bele a láthatárba. Kinyílt, elénk terült a táj. Parancs, tilalom nem emelhetett gátat kiáradó kamaszindulatunk elé. A Latorca volt a cél. S bár szívünk kalitkába kény- szerített madárként ugrált, s bordáink között kis villámok nyilalltak a futástól, a folyóig meg se álltunk. Ott a meredek parton eldőltünk, mint a kuglibábuk, he- verésztünk a szikkadt tehénlepényeket átdöfködő, dúsan sarjadó fűcsomók között. Aztán nekirontottunk a folyónak. Sikolyainkkal felszaggattuk a folyókanyar surrogó csendjét, s indián ordítással rohamoztuk meg a vizet. A túloldalon széles homokpadot épített a víz. Ha elfáradtunk, betemettük magunkat a fehéren izzó tiszta homokba. Csak a fejünk volt kinn: messziről dinnyeföldnek tűnt a homokpad. Majd kergettük a sok rúgástól megszotyóso- dott gumilabdát. Szabadon tüzelt ránk a nyári nap. A kanyaron túl kis forrásból bugyogott a friss víz. Ittuk, s mintha vastag, hideg szalag csúszott volna a gyomrunkig, mely morogva jelezte, ha enni kért. Ősszel már szórták apró, mézédes gyümölcsüket a vadkörtefák. S ár- nyékpaplanukon elnyúlva kapkodtuk szánkba a körtéket. Csak a szárát köptük ki. De addig? Addig ott volt Gezemér, futballozó társunk. Egy-két évvel idősebb nálunk, aki a korbács cikázásánál is kacskarin- gósabban tudott káromkodni. Tekintélye volt: tartottunk tőle. Ellene futballozni nem volt öröm: kérges-kemény, száraz-repedezett, agyagúton edzett lábával (ő volt a falusi csordás bojtára) mindenkit sántára rugdalt. De könnyen ki lehetett cselezni. Ó mindig Bucsákkal együtt játszott, akit szintén kemény csalánkötélből szőttek, s nálunk fiatalabb volt. Gezemér minden dühe rajta füstöl- gött el: ha gólt kaptak (s kaptak bőven), seggbe rugdosta, ha nem is tehetett róla. Addig szünetelt a játék... Sose töprengtünk rajta, miért hívják Gezemémek. Harminc év múlva fejtettem meg: apja Elemér volt, ő Géza. Hogy ki szabdalta darabokra a két nevet, s ragasztott belőle egy harmadikat, sose tudom már meg. Gezemér... Keményen, korbácsosan pattogott a fülünkben. A Bucsák örök rejtély marad. Ha delelőn kérődzték a tehenek a Latorca-parti csendet, Gezemér velünk futballozott, fürdött. S ha hangosan követelőzött a hasunk, adott a vászontarisznyából fekete kenyeret, öklömnyi vöröshagymát. Ittuk rá a forrásvizet. Az ízt ma is nyelvemen érzem. Az ilyen egész napos kirándulásokon (anyám naponta a mezőn gömyedezett, nem is sejtette, merre bóklászik a fia) ágaskodott fel bennem a horgászösztön. Az öreg Jenei tanított meg tízes cérnából körmön erős zsinórt sodorni. Gergelytől, aki Szergejnek született valahol a Volga mentén, s a háborút a falunkba nősülve fejezte be, ellestem a puliszkafőzés titkát (vízzel keverni a tengerilisztet, kiszaggatva forró vízbe hányni, kiszedni, összegyúrni, s nem ázik le a horogról). Hétvégeken két napra kibicikliztem a Latorcához. Nem a fürdőhelyünkre, ahol Gezemér delelt, hanem oda, ahol a folyó egy nagy S-kanyar után - mintha búvópatak lenne - besurrant két erdő: a Peres és a Kiseke közé. Elnyelték a lombok. Az S betű egyik ölét kerítés vágta el a legelőtől - ez volt a karám. Mellette terpeszkedett a kunyhó, fából eszkábált priccsekkel. Minden ennivaló a felső gerendáról lógott le madzagon, hogy az egerek-pockok-kutyák el ne érjék. Masztirák bácsi (igazából Orbánnak hívták) lakott benne nyáron a fiával, Jancsival, aki szintén cimborám volt. Sokszor elmesélte, hogy a háború előtt Tomyospálca környékén, a Tisza partján pásztorkodott. A vizet a meredek agyagpart-homlokba faragott lépcsőn merítették kannákba, s reggelre megtisztult, lehűlt, ihatóvá érett. Az erdőn belül, ahol a Latorca újabb kanyarra szánta el magát, a könyökben apró örvény tölcséreket pörgetett a mély víz. Nyaktörő merészségnek számított leereszkedni a vízhez; s a korhadt fáknak már csak egy-egy ághegye emelkedett ki, mint a vízisiklók feje. Az alámosott, gyökerekkel sűrűn átvarrt part erkélyként hajolt fölénk; esőtől is védett. Mint szántóvető a hantokba, hetekig vetettem itt a vízbe a csutkáról faragott tejeskukoricát. Egy hajnalban, amikor még alig ébredt pislogva a láthatár, kiültem az agyagba vájt, fűvel kárpitozott lépcsőszékbe. Mogyorósuhángon körmön font cérna, dugó, horog, kukorica. Egy villanás, s olyan hirtelen tűnt el a dugó, mint a szárcsa bukik alá. Remegett a lábam, mint a cimbalomhúr, mint a víz alatti fatörzs. Rántom a mogyoróbotot, reccsen a cérna: sárgás, lomha test cikkan a víztükör alatt, mintha réztányért forgattak volna meg a lenti lakók. Úgy éreztem, rám vigyorgott, kiröhögött a ponty... De néhány kukoricacső nagyságú paduc kijött. Lüktetett minden sejtem. Ha fogtam halat - néhány tenyérnyi keszeget. De a halszag átitatott minden ruhámat, mint a naftalin. A macskánk már az utcán elém futott éles nyávogással - megérezte, hogy jövök. Anyám meg szórta fejemre már fényesre kopott szavait: „Mongyad, érdemes volt ezért két napig ott ülni, én meg itt rettegek miattad..” Mentségül mit kotorhattam volna elő fejemből, lyukas zsebemből? Megértette volna: amíg ott ülök, mellém térdepelnek a fák, körém gurulnak - mint kotlós - a bokrok, madárdalt lengetnek fejem fölött az ágak, engem becéz szellőujjaival a szél, rám mosolyog pajkosan a Nap, nekem épít távol a legelőn színes katedrálist a délibáb. Birtalan Ferenc: Halottak napja, élők napja Gyújtanak-e értünk gyertyát az ÖRÖK- LÉTŰEK? Van-e ÉLŐK NAPJA? Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk? Mi elmegyünk. Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés, míg van út NINCSEINKfelé. kimegyünk, áldjuk az őszi napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk. Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek... Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk. Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz- e ki jöjjön, lesz-e hová? Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van, milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek. Ezek a tisztaság percei. Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN. Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol, itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világok, ...por és hamu... Vonzott az éjjeli, titokszőttes csend, a holdmécs ezüstöshalvány fénye. Kipróbálom: éjjel járnak a nagy halak... Akkor már damilom is akadt. Drót élőkét fúrtam finoman a küsz csalihal hátbőre alá, végére kétágú horog került. Kanálnyi ólommal belendítettem a folyó közepére. A damilt egy bokorhoz kötöttem. Rablót akartam fogni: csukát, süllőt, harcsát. Még láttam: a damilt a sodrás 40 fokos szögbe állítja. Bekéredzkedtem Masztirákék kunyhójába. Falkányi pulija és korcsa egész éjjel ha- rapdálta az éj posztóját, csaholásukat visszagörgette a víztükör, s ott pattogtak a kunyhó körül. A karámból hallatszott, ahogy a kolomp nyelve tompán nekinekiütődik a sötétség falának. A bolhák tűzijátékot rendeztek a hátamon, a bordáim közt. Tűrtem. Masztirákot és fiát mindez elkerülte: mély gödörbe zuhanva aludtak, sűrű horkolások görögtek elő gégéjük lépcsőin... Korán, még alig rejtőztek el az éjszaka árnyai az erdőben, előbújtam a szénaágyamból. A horoghoz. A damil roggyantan lóg a bokorról a vízbe, a part mellett, de a folyással szemben! Könnyen jön. Loccsanás: süllő. Kétkilónyi. Első nagy, nagyobb, legnagyobb halam... Én fogtam vagy a bokor? Éz fel se villant agyamban. Délig még néhány keszeg. S haza, álmosan, vakarózva, mint a frontkatonák... Az udvarra lépek, anyám kezdi fényesre koptatott mondókáját: „Mongyad mán, te fiú...” - a többi visszatü- remlik a torkán. Meglátja repedezett, hajdanvolt iskolatáskámból a süllő integető farkát... N agyobb halat fogtam azóta - szebbet nem. A megáradt idő messze sodort a Latorcától. A Dunáig. Fogok még ott valaha süllőt? Irójegyzet Titkos választás... Ültek a megszokott asztal körül, mint annyi éven át már olyan sokszor. Még az ülési rend is ugyanolyan volt - hiába, a megszokás... Új tisztségviselőt választottak az egyik zalai vállalatnál, de most már nem ám úgy, mint régen, amikor volt egy jelölt, akit kézfeltartással egyhangúan megszavaztak! Más világ van ám, kérem! Most azt mondta az igazgató, hogy demokratikus és titkos választás lesz. Meleg délelőtt volt, egy darázs tévedt be a nyitott ablakon, és idegesítő- en dongott el az összegyűltek orra alatt. Végül az igazgató spray-jének szagát találta a legvonzóbbnak, valahogy olyan mézet ígérő illata volt, így makacsul körözni kezdett a vezér feje fölött. Ami őt szerfölött idegesítette. Nem is csoda, hogy kissé kurtán intézte el a szavazás módjának kérdését.- Elv... illetve kedves kollegák - kezdte, és csapkodott bal kézfejével a feje fölé a darázs miatt. - Ott van a sarokban az a befüggönyzött szavazó- fülke, úgyhogy senki nem vonhatja kétségbe a demokratikus lehetőségeket. En az idő rövidsége miatt azt tanácsolom, hogy aki X. elv... illetve a Jóskát akarja újraválasztani - én személy szerint őt ajánlanám -, az maradjon itt az asztalnál, a helyén. Aki viszont valaki másra gondolt, az menjen be nyugodtan oda a szavazófülkébe, és írja fel ott egy cetlire, kit javasol. Van bent toll, cetlik, borítékok. Ha felírta, beborítékolta, bedobja ide az urnába, senki a világon nem fogja tudni, hogy kit javasolt. Az igazgató hatalmasat csapott saját fejére ezután, és az akció sikerrel járt, mert a darázs szédülten hüllőt a földre a széke mellett. Ott gondosan rátaposott, és az idegesítő körülmény ezzel megszűnt. Ennek ellenére az emberek idegesen feszengtek székeiken. Csak X. elv... illetve a Jóska mosolygott szélesen a többiekre.- Na, kérem - mondta az igazgató -, nincs sok időnk, vár a munka. Aki mást akar, menjen csak be a szavazófülkébe, aztán intézzük el! Az elhomályosuló tekinteteket látva kiegészítette fenti mondatát:- Intézzük el ezt a szavazást! Csend volt. Most még az a darázs sem dongott a teremben. Mindenki ült, mintha odaszegezték volna. Telt az idő. Lógó fejjel ültek az emberek a székeiken. Az igazgató várt még egy kicsit, az órájára nézett, aztán azt mondta:- Tudtam, hogy nem kell csalódnom itt senkiben. A szavazás tehát megtörtént, miután mindenki a helyén maradt, egyhangúlag a Jóskát választottuk! Nálunk demokratizmus van, de széthúzás az nincsen. Köszönöm, emberek! - És ezzel felállt, berekesztve az ülést. Az emberek követték az igazgató példáját, aki jobb kezét Jóska vállán nyugtatva kiment a teremből. Az emberek is kibotorkáltak, és nem néztek egymás szemébe. A terem kiürült, a szavazófülke immár feleslegessé vált ott a sarokban. Pedig olyan szép kék függönyei voltak. Szerintem jó hasznát vehetik még hasonló vállalatoknál, mint ez a zalai is. Könnyen mozgatható, csak odaviszik mindig, ahol demokratikus szavazást tartanak... Bán Zsuzsa Kőműves Kelemenek és Kelemennék Fotóriporter kolléganőm asztalán fedeztem fel ezt a képet. Arra kértem, adja nekem, szeretnék írni róla. Kérdően nézett rám, nem értette: adatok, tények ismerete nélkül mit tudok vele kezdeni. Egy műelemzéshez kell, magyarázkodtam. Ez a felvétel Somogyi Győző egyik grafikáját juttatta eszembe, nem tudom, talán kompozíciójával, talán témájával? - mintha a vagyunk, leszünk magunk is Kőműves Kelemenek és Kelemennék, vagy legalábbis nincsenek-e közvetlen közelünkben olyan emberek, akik sziszifuszi munkával magukat építették be házukba, a társulásban épített víz- és gázvezetékekbe vagy szurkos utakba? Az újságokban örömmel adunk hírt az önerős lakásépítések apró kis diadalairól, Önerős közműépítés valahol Magyarországon - Korényi Éva felvétele. Somogyi-grafika történésének helyszíne lenne a fotó. Most egymás mellett látva a fényképet és a grafikát, már nem tűnik olyan erősnek a kompozíciós hasonlóság, inkább a hangulati rokonságuk a megragadó: a gyarapodás, a civilizálódás maszkja mögött rejtőző, kiábrándító sivárság, valami keserű, mély szomorúság. A fotó kihalt, szinte holdbéli, kráterektől szabdalt tájat rögzít, a grafikán ezt a hátteret emberek népesítik be. Különös, szívszorítóan groteszk figurák. Olyan Kőműves Kelemenek ők, akik nemcsak feleségeik hamvát keverik a mészbe, de a saját vérüket, lelkűket, kultúrájukat is. Már látom, különös műelemzés kerekedik meglódult gondolataim nyomán. De nem ez-e a művészet legszentebb, legtitkosabb rendeltetése, hogy az alkotás nézőjében érzéseket, gondolatokat inspiráljon, elfelejtett emlékeket aktivizáljon, hogy segítségével mindennapi élményeinket is képesek legyünk feldolgozni! Vagy talán nem mindannyiunk közös, mindennapi élménye a lakásépítés, az otthonteremtés nyomorúsága? Nem voltunk, Somogyi Győző: Kőműves Kelemen, szerigráfia, 1975. még biztattuk is embertársainkat: vágjanak bele bátran, mert tudtuk - tudták ők is -, másként nemigen van reményük lakásra, önálló családi fészekre; azt is tudtuk és tudták azok is, akik csinálták, csak magunknak se mertük bevallani, hogy mindezért milyen árat kell fizetnünk. Véletlen talán, hogy a magyarok egyre fiatalabban halnak, hogy egyre több család hull darabokra? Mindenki tudna sorolni példákat: mire felépült a családi otthon, eltűnt a család, vagy a szeretet fészket teremtő melege a közös vagyontárgyhoz való görcsös ragaszkodás kölcsönös önzésévé dermedt. És hogy mennyire a vérünkké, a természetünkké vált ez az önkizsákmányoló Kőműves Kelemen-i lét, arra jó példa, hogy már olyankor sem tudunk másként, ésszerűbben cselekedni, amikor ezt megtehetnénk. Néhány évvel ezelőtt egy üdülőtelket vásároltam a Börzsönyben, Verőcétől négy kilométerre. Pénztelenségem, betegségem megakadályozott abban, hogy építsek is a telekre. A területen talán kétszáz parcellát alakított ki a községi tanács, és mielőtt eladta,'megépítette a felvezető betonutat, a víz- és villany gerincvezetéket, minden dűlőút torkolatában nemcsak a rácsatlakoztatás lehetőségét teremtették meg, de tűzcsapokat is kialakítottak. Egyszóval, a telektulajdonosoknak (egy soron nyolc-tíz szomszédos és szemközti telek van) csupán a telkeikig kellett volna összefogva elvezetniük a vizet és a villanyt. Korábban fel-feljártam gyönyörködni a tájban, meg felhajtott a lelkiismeretfurda- lás, hogy ez a darabka föld kihasználatlanul gazosodik, hogy nem arra szolgál, amire szántam, de legutóbb egy év is eltelt a két kirándulás között. Mennyi változás! Mindenütt a hangya- szorgalom nyomai, víkendházak sokasága; épülők, félkészen félbehagyottak, és olyanok is voltak, ahol a boldog tulajdonos már a telepített pázsitot nyírta. Szépek és rútak vegyesen, mert tudva levő, hogy az ízlések, miként a pofonok, különbözők. A legtöbb téglából épült, de a faházak is hatalmas, félig a hegybe süllyesztett betonalapokon álltak; előrelátó gondoskodás, ha több pénz lesz, a betonalapra kőház kerül. Egy csapatban dolgozó, szorgos társasággal szóba is elegyedtem. Amit hallottam, attól kis híján fizikai rosszullét fogott el. Mindaz, amit magam körül láttam, víz és villany nélkül készült. Literenként egy forintért, lajtoskocsikban, a faluból hozatták fel a vizet, kézzel keverték az erődítmény nagyságú alapokhoz a betont. És ezt úgy tették, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ez az öngyilkolás, ez a tán hősies, de teljesen értelmetlen sziszifuszi akció. Ha mi ezt az önpusztító fizikai erőfeszítést tartjuk természetesnek az ésszerű szervezés, a gondolkodás helyett, akkor már nem is csodálkozom, hogy az így épült házak közül oly sok egyenesen esztétikai környezetszennyezésnek minősíthető, hogy miközben .gyors léptekkel Európa felé akarunk menetelni, minduntalan elte- kergünk más irányba - és magas Déva vára immáron századok óta csak nem akar felépülni, hiába vagyunk mindnyájan Kőműves Kelemenek. Rideg Gábor Györke Zoltán: Gezemér
