Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-17 / 189. szám
4 1990. NOVEMBER 1' Szomßati jegyzet Csak vicceltem! Bizonyára nem vagyok egyedül felismerésemmel: mostanában egyszerűen eltűntek az életünkből az aktuális politikai viccek! Pedig hát, ha valamiben igazán vittük valamire, ha valamiben igazán gazdag termést és magas színvonalat tudtunk produkálni, az a viccgyártás volt. Humorérzékünk odáig ment, hogy szinte már az eseményekkel együtt megszülettek a viccek. Képesek voltunk a legszomorúbb dolgokat is a fonákjáról megközelíteni, vigasztalást tudtunk találni a humorban, könnyebben túltettük magunkat a megpróbáltatásokon. Viccgyártásunk minden időben és minden körülmények között maradandó értékeket hozott létre. Viccek egyaránt születtek boldogabb és sanyarú, sőt szinte elviselhetetlen helyzetekben is: Doberdónál, a Don-kanyarban, a légó- pincékben, az ötvenes évek drasztikus elnyomatásában. Humorérzékünk soha nem hagyott cserben. Tudtunk viccet csinálni az éhezésből, a fázásból, az eleve bukásra ítélt ötéves gazdasági tervekből. Talán humorérzékünknek is köszönhető, hogy talpon maradtunk, át tudtuk vészelni a történelem megpróbáltatásait, a magyarság tragikus korszakait. Felül tudtunk emelkedni a napi eseményeken, át tudtuk helyezni azokat egy olyan dimenzióba, amelyből visszatekintve a rossz is - legalább egy mosoly erejéig - jó lett. Mert - egy mondás szerint - humor nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mi ezt komolyan vettük és meg is volt a haszna. De most mi van velünk? Hová lett a híres humorérzékünk, hová lettek a viccgyárosok, akik korábban olyan profi módon művelték mesterségüket? Egy-egy korszak viccgyűjteménye maga a történelemkönyv. A viccek pontosan és különösen finom érzékletességgel tükrözik azokat a társadalmi körülményeket, életviszonyokat, gondolkodásmódot, amelyben születtek. Minden korszak kitermeli a maga vicceit és semmi mással nem helyettesíthető eszközökkel korhangulatot is tükröz. Viccgyártásban különösen a pártállam létezésének utolsó szakaszában volt gazdag a termés. Talán nem tévedés, ha azt mondjuk, hogy a viccek ütötték az első rést a hatalom bástyáján. A humor volt az a csatorna, ahol különösebb következmények nélkül bátran ki lehetett mondani dolgokat, olyan igazságokat, amelyek ott mozogtak az emberek fejében. Remek viccek születtek a párttitkárok bu- gyutaságáról, a tohonya, lassú észjárású Brezs- nyevről, Szergej vodkázásáról. Volt a viccelődésnek egyfajta pikantériája, mégpedig az, hogy illett is politikai vicceket mondani, meg nem is. Az, hogy kinek milyen viccet mesélhettünk el, magas szintű politikai érzékenységet követelt. A viccek többsége sziporkázóan szellemes, leggyakrabban döbbenetesen találó és lényeglátó volt. Mostanra viszont valahogy elment a kedvünk a viccelődéstől. Eltűntek a társaságokat szóval tartó „vicczsákok”, legfeljebb csak arra futja erejükből, hogy régi, gyenge színvonalú adomákkal hozakodjanak elő. Miért nem viccelődünk mostanában? Lehet válaszolni azzal a kérdésre, hogy nehezen élünk, kevés az időnk, fáradtak, idegesek vagyunk. Ezt a magyarázatot azonban megcáfolják a bombázás alatt, vagy a Don-kanyarban született viccek. Egyszeriben elhagyott volna a híres humorérzékünk? De hát a szinte velünk született, generációról generációra hagyományozódott humorunk nem tűnhet el egyik napról a másikra! Az igazi ok talán a stabil, áttekinthető és kiszámítható - mindegy, hogy azok jók, vagy rosszak - viszonyok hiányában keresendő. Én például az MDF-fel - bár lenne néhány aktualizálható adomám a pártállam idejéről - azért nem viccelek, mert mégiscsak ez a párt van hatalmon, és mit lehet tudni? Az SZDSZ-szel meg azért nem, mert mi lesz, ha ő kerül hatalomra. Szeretném visszakapni őseim földjét - bár fogalmam sincs, hogy mit kezdek vele -, a kisgazdákkal ezért nem viccelődöm. A Fidesz ugratásához túlságosan öreg vagyok. Az MSZDP-t azért nem kezdem ki, mert nem tudok verekedni, és tetszik Petrasovits Anna. Az MSZMP-t meg azért, mert tisztelem a tagság átlagéletkorát. Az MSZP-t minek bántsam, szegényt nemcsak az ág, még a baloldal is húzza. Folytathatnám a sort tovább, de talán az eddigiekből is világos: jobb ma nem viccelődni! De hát ugyebár humor nélkül lehet élni, de nem érdemes. Ezért a leírtakat úgy kezeljék, hogy csak vicceltem. Sorsdöntések, fátumok, nemzeti akarat Gerö András előadása a kiegyezésről, a trianoni és a párizsi békeszerződés összefüggéseiről Pénteken a szolnoki városháza nagytermében Gerö András, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense - a Sorsdöntések című történelmi előadássorozat keretében a kiegyezés, a trianoni és a párizsi béke- szerződés összefüggéseiről tartott előadást.- Amikor kisiskolás voltam, az 1930-as években még az volt felírva a tanterem falára, hogy „Csonka Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország”. Gerö András szerint ez már sokkal előbb is csupán illúzió volt.- Az, hogy a soknemzetiségű, úgynevezett Nagy-Magyarország - Horvátország nélkül, de a Fiuméhez vezető korridorral - összetartható-e, 1848-49 után már nagy-nagy kérdőjelekkel volt jelen a politikában. A kiegyezés hívei 1867-ben azt vallották, igen, összetartható, de csak akkor, ha kiegyezik az ország Ausztriával.- Kossuth Lajosnak is voltak aggályai...- Kossuth azt mondta: megegyezés nélkül a régi magyar államhatárok nem tarthatók meg. De Kossuth az Ausztriával való kiegyezés legmarkánsabb ellenzője volt, ő a Duna menti népek közösségében gondolkozott, egy szimbolikus kormányzatban, változó államfőben és fővárosban. Erdély Romániához csatolását a számbeliség elve alapján Kossuth ellenezte, esetlegesen perszonáluniót képzelt el, közös államfővel.- A nemzetiségiek - románok, szerbek, stb. - természetesen a történelmi Magyarország szét- darabolására törekedtek...- Igen, de ehhez ugyanúgy kevés volt az ő erejük, mint a magyarságé az ország összetartására. így mindkét részről külső segítségben reménykedtek, nagyhatalmi támogatásban. A szláv nemzetiségeknek komoly esélyük volt arra, hogy minden oroszok cárja, a „cár atyuska’ ’ majd segít. Sőt, a románok is reménykedhettek ebben, az ortodox vallási kapocs révén.- S a .francia kapcsolat’ ’ ?- Ez a kérdés már átvezet századunkba. Ahogy hozzáférhetővé válnak a levéltárak, mindjobban kiderül, a románok 1920- ban milyen hatalmas összegeket fizettek ki egyes francia lapoknak, hogy azok kedvezően, tehát a románok javára befolyásolják a francia közvéleményt Erdély hovatartozását illetően.- És Szovjet-Oroszország szerepe Trianon kérdésében?- Oroszország bolsevik uralom alá került, pozíciói a nemzetközi diplomácia színterein meggyöngültek, a nagyhatalmak viszont a kis államok felállítása mellett döntöttek.- És „méltányosságról” papoltak...- Tehették, hiszen a nemzetiségiek sarkallta követelések egészen méltánytalanok voltak. A románok a Tisza vonalánál képzelték a határt, Debrecenről „lemondtak”, mert úgymond az túlnyomórészt nem román, hanem magyar lakosságú. A déli szlávok a Balaton siófoki oldalán akarták meghúzni a magyar határt, fel egészen Sopronig. Ebben a helyzetben a bekövetkezett igazságtalanság is méltányosságnak látszhatott.- De Trianon nem igazságtevés volt, hanem csonkítás!- Ebből következően a tömegekben illuzórikus elképzelések születtek. Feléledt a Nagy-Ma- gyarország gondolata, amiben már a kiegyezéskor sem hihettünk igazán.- A pártállam idején Trianon tabu téma volt.- Több ok miatt is. A pánszlávizmus helyébe került a proletár internacionalizmus gondolata. De menjünk valamelyest visz- szább időben. A trianoni béke- szerződés érvénytelenítéséért az 1930-as években a magyar politika külső támogatást keresett. Talált is! A revízió viszont háborúba sodorta az országot.- Tények bizonyítják, hogy a Szovjetunió nem vétózta a bécsi döntéseket...- Érdekében állott, hogy ne tegye azt. Az első bécsi döntés különben is jogos volt, mert 80 százalékban magyarlakta területeket csatolt vissza. A Szovjetunió egyetértett ezzel, de hangsúlyozta: Magyarország ne lépjen be a háborúba. Sajnos, mégis hadat üzentek a Szovjetuniónak, s ezzel el is veszítettük annak jóindulatát.- Csak hát a Szovjetunió elleni támadásban a románok nálunk sokkal nagyobb erőkkel vettek részt! Az 1944. augusztus 23-i „átállásnak'' is alig volt már katonai jelentősége...- Romániának semmivel sem jobb a II. világháborús „bizonyítványa”, mint a miénk. A nyugati nagyhatalmak az 1947- es párizsi békeszerződésben mái valóban méltányosabb feltételeket akartak megfogalmazni, a Szovjetunió viszopt le akarta kötelezni Romániát. A másik szempontja: megtartani a térségben uralkodó feszültséget, amelyet még az I. világháború hozotl létre. így maradták a trianoni határok. Közép-Kelet-Európábar ebben a helyzetben minden ország csak Moszkvához fordulhatott kéréseivel, panaszaival. As érdekellentéteket jól összemosták a proletár internacionalizmus címszava alatt. Emítettem: ez c pánszlávizmus modernebb megjelenítése volt. T.L A Katto-Piler (földmunkagép) alvázköszörülése. Egyedi gépgyártás A Jászberényi Apritógépgyárban egyedi gépgyártással foglalkoznak. Jelenleg kapacitásuk nagy részét a földmunkagépek alkatrészeinek (alvázak, karok, lapátok és kanalak) gyártása köti le, melyek NSZK, francia, spanyol exportra kerülnek. Fotó: N. Zs. Homlokfogaskerék-készítés Mág fogazógépen. Horizontál fúrógépen alvázfúrás. Karuszer (sík)esztergaalváz kivétele. A japánok nem köhögnek... A statisztika szerint Magyarországon ma a parlamenti botrányokon, pomóhullá- mon és a privatizáció kérdésén kívül a kömyezetszeny- nyezésről beszélünk a legtöbbet. Szerintem azonban ez utóbbinak nem elég a klasz- szikus értelmezését szem előtt tartani (tudniillik a gyárak, autók által kibocsájtott szennyeződést), hanem arra is figyelnünk kellene, amit mi magunk követünk el. íme egy példa a sok közül arra, hogy hányféleképpen tehetjük tönkre közvetlen környezetünket. Nemrég nálunk járt japán ismerőseim egy szolnoki au- tóbuszkörút után ezt mondták: amit a magyarok ezeken a zsúfolt járműveken megengednek maguknak, az Japánban semmiképpen nem fordulhatna elő! Mire gondoltak? Arra a magatartásformára, amellyel megsértjük az emberi együttélés alapvető szabályait. Történetesen, hogy a buszon nem vesszük figyelembe a körülöttünk állókat - mondták, s mondom velük én is. Például: lazán, nyugodtan beleköhögünk, beletüsszögünk a mellettünk utazó képébe. Az ötvenes években tábla figyelmeztetett: Az autóbuszon V _______ k öpködni tilos! Vagy emlékszünk még a későbbi tanító plakátra: Köhög? Tüsszent? - Csak zsebkendőbe! Ezeket a feliratokat azóta levettük az autóbuszokról, - ne lássák a külföldiek, hogy a magyar embert még erre is tanítani kell! Ha meg nem tanítják, itt az eredmény! Elértük, hogy a híresen tisztaságszertő japánok már nem mernek nálunk felszállni egy autóbuszra. A japánok nem köhögnek a tömegközlekedési járműveken - mondták. Tudniillik, aki köhög, fel se száll az ilyenre. Még a nyílt utcán is természetes számára, hogy maszkot tesz az arcára, ha megfázott és köhög, tüsszög. Ez aztán a kömyzetvéde- lem! Elképzelem, mekkora futóbolondnak néznék nálunk azt a honfitársunkat, aki ugyanilyen ok miatt nem szállna fel a buszra, - s ezt még nyíltan be is vallaná. Mi több: terjesztené! Lipótme- zőre az iíyennel! Ez lenne a vélemény, ebben majdnem biztos vagyok. Ez az ítélet vár arra is, aki azt reméli, hogy egy rövid újságcikk elég, és már mi sem fogunk egymás képébe prüszkölni? Valószínű, mert ítélkezni a legkönnyebb. Akár köhögve is. (iksz)
