Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)
1990-11-16 / 188. szám
1990. NOVEMBER 16. Néplap 3 Virul a bürokrácia ______________ B ódéügy A hivatal is hibázhat Egy aktuális kérdés: Mi van a gyerekek fejében? „Hazánk életében a legfontosabb esemény, hogy pénteken kaptam egy ötöst” (Folytatás az 1. oldalról) Utána persze még szóltak nekünk, hogy szerezzünk be, ugyancsak a városi tanácstól egy közterület-foglalási engedélyt. De mivel az a büfé tulajdonképpen nem közterületen van, hisz a járda, ahol áll, az még az épülethez tartozik, így kitalálták, hogy akkor nem is közterület-foglalási, hanem építési engedély kellene. Máig sem értem,hogy miért, hisz azt a bódét bármikor el lehet onnan vinni. No, de mindegy, mi azt is megkértük, de a városi tanács 1990. október 8-án kelt határozatában elutasította igényünket. így lehet, hogy föl kell számolnunk, el kell takarítanunk onnan, habár fellebbeztünk a megyei önkormányzathoz. Nem tudjuk mi lesz a döntés. Az egyik hétköznap délelőttjén magam is beálltam a szóban forgó büfé előtt kanyargó sorba. S amikor csak úgy, félhangosan megjegyeztem az ott várakozóknak, hogy könnyen megeshet az, hogy egyik reggel már csak hűlt helyét találják ennek a bódénak - nem értették miről beszélek. Ahogy elmeséltem nekik a történetet, az egyik kék köpenyes, középkorú nő megszólalt mellettem:- Pedig mi itt dolgozunk a Bőr- texnél, és mindennap reggel, délben idejárunk enni. Nincs is a környéken hasonló büfé. Rettenetesen sajnálnánk, ha megszüntetnék, mert nem mindenkinek telik arra, hogy beüljön egy étterembe. Meg egyébként is, ilyen olcsón és ilyen jó lángost sehol sem lehet kapni a városban. Nézze meg - mutat az egyre hosszabbodó sorra -, milyen sokan jönnek ide! Éppen akkor áll be mögénk néhány középiskolás lány és fiú. S amikor meghallják, hogy miről beszélünk, egymás szavába vágnak:- Mi vidékiek vagyunk - mondják -, s az állomástól jövet-menet itt mindig megállunk, hogy harapjunk valamit. Már csak azért is, mert egy jókora lángos csupán 8 forintba kerül.- Nem tudom miért zavarja a tanácsot ez a büfé - terelgeti szavait odabenn az üzemi konyhán Halmai Sándomé élelmezésvezető. Szinte még csak pár hete vagyunk nyitva, de itt mindig hosszú sor áll. Ez önmagában elég bizonyíték ahhoz, hogy szükség van rá. Higgye el, nem elsősorban a pénzért csináljuk, hisz 3 ezer forint körül van a napi forgalmunk. Ám ami ennél fontosabb, hogy legalább háromszáz ember megfordul itt. Olvasom a városi tanács határozatát. Az indoklásban többek között az szerepel, hogy amiatt utasították el a kérelmet, mivel egyrészt a meglévő zöldterületek tovább már nem csökkenthetők, másrészt pedig a városkép védelme is ezt a döntést indokolja. Hát igen... A hivatal úgy tűnik elég ingatag kifogásokat talált igaza bizonygatásához, hisz egyfelől - mint az remélhetően képünkön is jól látszik - az a bódé nem a zöldterületen, hanem a betonjárdán áll. Ott pedig nemhogy egy fa, de még egy fűszál sem tudna gyökeret verni. S az pedig, hogy rontja a városképet, már- már nevetséges, mert ha ez lenne Szolnokon az egyetlen ilyen bódé, nem szólnánk egy szót sem. Arról már nem is beszélve, hogy annak helyén még nem túl régen kukák álltak. Tessék mondani, az nem rontotta a városképet? Természetesen fölkerestem Tóth Iván városi főépítészt, ugyanis az ő neve díszeleg az elutasító határozaton. Mint elmondta, azért döntöttek így, mert szeretnének gátat szabni a városban a pavilonok elszaporodásának. Vagyis, ha nem tartanák kézben azt, hogy a legmegfelelőbb helyekre a leg- esztétikusabb pavilonok kerüljenek, akkor véleménye szerint szinte pillanatok alatt a különböző tákolmányok ellepnék a várost. Azt persze ő is elismerte, hogy vannak ellátási gondok Szolnokon, ám neki nem feladata, hogy ezeket mérlegelje, így kizárólag szakmai szempontok szerint hozta meg döntését.- Lehet, hogy nem volt szerencsés dolog ezt a kérelmet elutasítani - folytatta -, de ez abba az 1 -2 százalékba tartozik bele, amit a hivatal is hibázhat. Hát itt tartunk most. Mindenesetre - mint említettük - az építők megfellebbezték a határozatot, s így a megyei önkormányzat- ha majd megalakul - döntésén múlik a Mini Büfé további sorsa. Addig viszont minden nap kinyitnak. Nos lehet, hogy apró dologról van szó, és kár felfújni az egészet- nem is ez a cél -, de a krónikás ennek ellenére úgy véli, hogy néhány tanulságot mégis csak hordoz ez az ügy. Nevezetesen: mielőtt a hivatal kiad egy határozatot, nem ártana megnézni, alaposan megvizsgálni, hogy éppen mit utasít el, vagy mit engedélyez. Ez az egyik. Á másik pedig az, hogy amíg újsütetű városatyáink nem szabadulnak meg azoktól az aktatologatáshoz szokott és a valódi, vagyis az emberek érdekeit semmibe vevő bürokratáiktól, addig tessék mondani, lesz itt valamiféle változás? Nagy Tibor Szigorúan tudományos szociológiai felmérésnek nem nevezhető, de ahhoz némiképp hasonlítható felmérést készítettem a Széchenyi városrész „Piros iskolájának” tanulóival. Ötödikes, hetedikes és nyolcadikos tanulókat kértem arra, hogy nevük feltüntetése nélkül, írásban válaszoljanak néhány kérdésre. Kíváncsiskodásom első része ismereteiket célozta meg, a másik inkább véleményeiket jelen dolgainkról. Tekintsük át ezeket, különös figyelemmel a válaszokat, az egy híján száz gyerek vélekedését. Mi most a pontos elnevezése hazánknak? A válaszokból kiderül, hogy viszonylag ez volt a legköny- nyebb kérdés. De csak viszonylag, mert a kérdezettek egynegyede kerek perec odaírta: nem tudom. Negyvenen tudták, és elég nagy különbség mutatkozott a „kisebbek’ ’ és a „nagyobbak” között, az ötödikesek közül mindössze hatan kanyarítot- ták oda szépen, helyesen, hogy Magyar Köztársaság. Gyakoriságuk sorrendjében még a következő elnevezések léteznek a nebulók fejecskéiben: Magyarország, Magyar Népköztársaság, Magyar Szocialista Köztársasági!), Szocializmus, Hungary... A többit említeni sem merem. Melyik hazánk legnagyobb nemzeti ünnepe? Tudom, hogy efölött a felnőttek körében is vannak viták, némelyek a negyvennyolcas szabadságharcot ünnepük a legszívesebben, másoknak ötvenhat a legdrágább, ismét mások augusztus 20-ra (s ezen belül is más-más tényezőre) voksolnak. A rögtönzés papírlapjait forgatva megállapítható, hogy a gyerekeknél még ennél is nagyobb a bizonytalanság, a társaságnak közel a fele válaszolt úgy, hogy nem tudja. Ennél meghökkentőbb, hogy ugyanannyi „szavazatot” (tizenkettőt) kapott március 15, április 4. és karácsony. Megközelítően egyforma gyakorisággal (hat-hét alkalommal) szerepel május 1., október 23 és november 7(!). Harmadsorban találkozott furamód augusztus 20., húsvét és újév. Szóval, a gyerekek ünnepelnek ha kell, ha nem? Vagy azt sem tudják, mit ünnepeljenek ezekben a nehéz hétköznapokban? Ki vagy mi vezeti ma Magyarországot? Elismerem, nem egy könnyű kérdés, talán sok felnőttnek is komoly fejtörést okozna. A gyerekek háromnegyede mégis tudni vélte a választ. Finom-vegyesen tippeltek személyre és testületre. Ábszolút első „kormány” (22 tanuló szerint), következik az MDF (16), „a parlament” (10), „a párt”... Talán arra a régi egyre gondoltak hárman. Viszont egy-egy gyerek a kisgazdákat és a Fideszt tudja vezetőnek. És volt egy egészen merész, mondhatnám idealista nézet is, miszerint az országot „a nép” vezeti. Tizenöten Antall Józsefet, tizenketten Göncz Árpádot tudják országvezetőnek, egy gyerek meg összekeverheti az országot a fővárossal (ez sem egyedülállóan téves elképzelés), ugyanis Demszky Gábor nevét firkantotta oda jólértesülten. Mi volt hazánk életében a legutóbbi legfontosabb esemény? Ennél a kérdésnél derült ki, hogy ezek a gyerekek nem „apo- litikusak”, nem buták, nem érzéketlenek, csupán a számos információ, melyhez hozzájutottak itt, ott és otthon, mindez nincs a helyükre rakva. Mihelyt valamit intenzívebben élnek át, saját bőrükön tapasztalnak avagy - netán - még kénytelenek meg is magyarázni nekik, már rögtön más a ráhibázás aránya. A társaságnak több mint a fele vágta ki, hogy a „taxissztrájk ”. A többiek a gyakoriság sorrendjében a következőképp vélekedtek: „a köztársaság kikiáltása”, „az áremelések”, „a szavazás” (nem tudni, pontosan melyikre gondoltak a hat közül, még abban az esetben sem, amikor egyikük így pontosított: „pártszavazás”), „a rendszerváltás” (egyikük még pontosabb: „a kommunista rendszer bukása”), Kádár János(?), „az erdéiekel a fitatkozás”. Olvashatók viccek is, például: „hazánk életében a legfontosabb esemény, hogy pénteken kaptam egy ötöst”. Mi az, ami ma Magyarországon jó, amire szerinted büszkék lehetünk, amivel dicsekedni lehet? Csupán azért érdekes, hogy negyvenen nem tudtak válaszolni erre a kérdésre, mert a következőre (ennek a fordítottjára) mindössze tizenheten írták le, hogy „nem tudom”. Még döb(Folytat ás az 1. oldalról) Aktív ajánlati tevékenység jellemezte a márciusi, illetve a májusi határidőt is, ahol négy-ötszáz forinttal csökkentek az árak az előző héthez képest. Kisebb mennyiségek (összesen 900 tonna) cserélt gazdát és az eddig agresszív vásárlók láthatóan elbizonytalanodtak. Azonnali szállításra jelentősebb mennyiséget - 1500 tonnát - kínáltak, ennek egy részét jóval 10 ezer forint alatti áron, a kereslet mégis minimális volt. Élénkség jellemezte a takarmánybúza piacát, különösen a benetesebb a kép, ha a negyven „nem tudom”-hoz hozzátesz- szük, hogy huszonketten egyenesen úgy vélik, hogy „semmi”. Láttam a rögtönzés megírása közben, mennyire törik a fejüket, hogy valamit mégis összehordjanak. (Ez a válasz igényelte különben a legtöbb időt.) Hogy miket sikerült mégis elővakami- uk? Szinte mind egyedi, legfen- nebb kétszer-háromszor előforduló „megoldásokat”: „a híres sportolókra”, „a blokád megoldására”, „a műemlékekre”, „a táj”, „a karate”, „mindenki nyugodt és nincs veszekedés” (ez a gyerek vajon hol él?), „hogy felemelték a sörösüveg árát”, „az orosz katonák elmentek” (még nem egészen), „magamra”. De szívesen olvastam volna többször ezeket a válaszokat: „a magyar nyelv szépségére”, „arra, hogy Köiép-Kelet- Európában mi indítottuk el a rendszerváltást”, „népművészetünkre” „kultúránkra”, „a családomra”, „az iskolámra” - de hát ezek csak egyszer-egyszer íródtak le. És ilyesmik egyszer sem: a magyar ember szabad- ságszeretetére, tehetségére, szorgalmára... Vagy ezek nem lennének igazak?... Mi az, ami szerinted ma Magyarországon rossz, amit szégyellsz, amivel nem lehet dicsekedni? Az erre adott válaszok a leg- terjengősebbek, ekkor koptatták legtöbbet a ceruzát. Egy egész újságoldalt vinne el, ha minden összeszedett rosszat felsorolnék. A leggyakoribbak: „a társadalmi helyzet”, „az áremelések”, „a környezetszennyezés”, „a rossz közbiztonság” (egy változata: „este nem lehet hazamenni, mert sok a ferde hajlamú ember”)... Néhány különlegesség: „az a baj, hogy szegény az ország és túl kicsi, nagyobb volt”, „hát én nem dicsekednék Antall Józseffel és Grósz Karcsival”, „szégyellem a sok ülés eredményét’ ’ (a parlamenti ülésekre gondolna?), „rossz azegész ország”, „a kormánnyal nincs mit dicsekedni”, „a torlaszok miatt nem jönnek a külföldiek”, „a legrosz- szabb az iskola”... Ennyire bajban vagyunk, vagy „csak” ennyire pesszimisták? Ennyire hiányzik az önér- ték-érzékelésünk? Ennyire csak a rosszat vesszük észre és a jóból majdnem semmit? Vagy csupán bennük (és bennünk, felnőttekben) ennyire kusza sok minden? Gondolkodhatunk rajta... Hogy a gyerekek tanárai mit gondolnak erről, annak utánajártam. Molnár H. Lajos decemberi és márciusi határidőkre volt nagy az érdeklődés. Decemberre és márciusra három-három üzletet kötöttek 7 100 illetve 8 000 forint körüli árakon. Májusi szállításra az előző héthez hasonlóan ismét 8 100 forinton zárt a piac. Összefoglalva elmondható, hogy a takarmánypiac stabilizálódni látszik, a jelenlegi kereslet és kínálat kezd egyensúlyba kerülni. A brókerek növekvő üzletelési kedve eredményeként ezen a napon rekordmennyiségű (16) üzletet kötöttek, jónak mondható 38,9 millió forint értékben. napió Nagyon finom mézet ettem. Hajnal István karcagi méhész méhei gyűjtötték a méhlegelőről. Amíg az aranyszínű mézet ízlelgetem, gyermekkori emlékek tolultak elő, kis barátomék méhese, legalább száz méhcsaláddal, nekünk, az időnkénti méhcsípések ellenére, valóságos paradicsom. Az ötvenes évek első felének méhdep- resszióját számomra a méz, a méhek, s az említett barátság tette kibírhatóvá. Most a Magyar nyelv értelmező szótára negyedik kötetét ütöm fel: kíváncsi lettem a méhekre és a méhészekre, nem is annyira a definíciókra, sokkal inkább az ilyen címszavak után található idézetekre. A méh címszó utáni szóláshasonlat: "szorgalmas, mint a méh". "Nézd a munkás éjszak mint nyüzsög és zsibong, S dolgos méh módjára keskeny kasában dong" - írja Csokonai. Aztán egy Petőfi- idézet következik: "Gondolatom ... szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet". A méhecske címszó alatt ismét egy Csokonai-idézet: "A munkásméhecskék zsibongnak, Széjjel az illatos rétek között dongnak". A méhes címszót Tompa Mihály sorai illusztrálják: "Virágos kiskertemnek közepén, Árnyas méhesben ülök, élek én”. A magyar irodalom kedves bogarát, s annak lakhelyét Ady Endre is emlegeti: "Különös nyár-éjszaka volt. Kigyulladt öreg méhesünk". Becézik is költőink e szorgalmas rovart: "Jer méhikém, enyhülj e harmaton" - írja Vörösmarty Mihály. És végül egy idézet a méhraj címszó alól, Madách Imre tollából: "Látád a hangyát és a méhrajt: Ezer munkás jár dórén össze-vissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész... Együttleges szellemben él". Miről álmodhatnak most Hajnal István méhei? Talán, így, éves munkájukat elvégezvén, tágas és gazdag méhlegelőkről. És miről töprenghet a méhész? Talán... talán a fenti együttleges szellemről. Körmendi Lajos Tovább csökkennek az árak a tőzsdén Stabilizálódik a kukoricapiac
