Új Néplap, 1990. november (1. évfolyam, 175-200. szám)

1990-11-10 / 183. szám

1990. NOVEMBER 10. 3 Átadták az új szolnoki telexközpontot (Folytatás az 1. oldalról) A tegnap átadott központ - melynek berendezéseit a francia Sagem cég szállította és szerelte fel - 1024 vonalkapacitású. Jól­lehet, hogy ebből 610 vonal a régi telexközpont kiváltását szolgálja, de 414 vonal viszont teljesen új. Tehát ennyivel bő­vült a kapacitás, ami úgy tűnik, hogy hosszabb távon is képes lesz kiszolgálni a városi és város környéki igényeket. Már csak azért is, mert mint megtudtuk, jelenleg csupán nyolcvanan sze­repelnek a telexért sorban állók listáján. A kapacitás növelésén túl természetesen az új elektroni­kus központba bekapcsolt előfi­zetők részére nyújtott szolgálta­tások is bővülnek, s e mellett lényegesen növekszik az üzem- biztonság is. A sajtótájékoztató második részében a vállalat szakemberei arról számoltak be, hogy meg­nyitották ügyfélszolgálati irodá­jukat Szolnokon, amely egyelő­re a volt kötvényirodájuk helyén működik. Ennek megfelelően ezen túl már nemcsak a telefon­igények bejelentésével és foga­dásával foglalkoznak, hanem ugyanott lehetőség nyílik a tele­fonszámlák befizetésére, a pana­szok bejelentésére és mindenfé­le, a távközléssel kapcsolatos ta­nácsokkal is ellátják a hozzájuk fordulókat. De a most létreho­zott ügyfélszolgálati iroda a vál­lalat új profiljának megfelelően kereskedelmi tevékenységet is folytat majd. Ezt mi sem bizo­nyítja jobban, mint az, hogy ha­marosan megkezdik ott a telefo­nok, a telexek, a későbbiekben pedig a telefaxok árusítását is. Idegenforgalom és fogyasztói érdekvédelem Kifogásolt hidegkonyhai és cukrásztermékek (Folytatás az 1. oldalról Mivel az idegenforgalom élel­miszer-, vendéglátó-kínálatáról volt szó, természetesen nézték a nyelvtudást is. Talán nem is meglepő, hogy a felkeresett üzle­tekben mindössze egyetlen egy olyan eladót találtak, aki ugyan nyelvvizsga nélkül, de tűrhetően beszélt németül. így elképzelhe­tő, milyen útbaigazítást kaphat­tak kérdéseikre a hollandok, osztrákok, németek, angolok. Nem sokkal jobb a helyzet a kör­nyezet kulturáltsága területén sem, hiszen a vizsgált üzletek felében - élelmiszerek ide, élel­miszerek oda - a dolgozók sem­miféle kendőt vagy valamilyen fejfedőt nem viseltek, legyen öt-, vagy éppen ötvencentis a hajuk. Ennyi nem éppen pozitív tapasz­talat alapján ugye aligha megle­pő az összesített jegyzőkönyv ama mondata, amely szerint: az élelmiszerüzletek közül minden második kétes tisztaságú. Ami a vendéglátó-helyisége­ket illeti, közülük az idei szezon­ban negyvennyolcat ellenőriz­tek, és különösen a cukrász-, va­lamint a hidegkonyhai készítmé­nyek voltak kifogásolhatók. így az alaposabban megvizsgált 25 féle süteményből tizenhatot nem tartottak megfelelőnek, míg ti­zenhárom hidegkonyhai termék­ből tizenegy! nem volt megfele­lő. A fagylaltválaszték sem ép­pen sokféle, ha pedig az árakat, a bizonylati munkát nézzük: itt is akad javítanivaló. Hasonlóan gond van a mérőeszközök terüle­tén is, hiszen 45 ellenőrzött közül 23 kifogásolt akadt. Tovább la­pozva a vaskos ellenőrzési dossziét, az is érdekes, hogy a kedves vendég tájékoztatása sem felhőtlen, mivel a vendéglátó- egységek harmadánál a nyitva tartás nyomonkövethetetlen, míg tíz esetben a vásárlók köny­vét szinte államtitokként kezel­ték, jobban mondva jól látható módon láthatatlan helyen tartot­ták. Még egy apróság - ha már ét­termekről, büfékről, vendéglátó- egységekről van szó -, ami talán nem is az: a mellékhelyiségekbe nézve, azok negyven százaléka enyhén szólva színvonaltalan, gusztustalan. Még sötétebb a helyzet, ha a személyi higiéniát nézzük, hiszen 44 dolgozó közül 34! kifogásolható küllemmel, ru­házattal, kinézettel állt a kedves vendég tiszteletére. Hogy a sok­féle negatív észrevétel ne lógjon a levegőben, íme néhány példa is. A karcagi Rózsabokor étte­remben az ott értékesített áruk egyikén sem volt ártájékoztató. Míg a jászberényi Százszorszép eszpresszóban a feltüntetett és alkalmazott italárak nem egyez­tek. Az abádszalóki Tó vendég­lőben pedig az itt értékesített, fel­szolgált italokról még tájékoz­tató jellegű itallap sem készült. Ugyanitt a vezető sajátosan ért­hette, értheti a vásárlók könyvé­nek negatív bejegyzéseit. Az el­lenőrök legutóbb is öt ilyen fo­gyasztói észrevételt találtak, amelyekre az üzletvezető egyet­len sorral, megjegyzéssel sem válaszolt. Holott ezek megalapo­zottságáról a felügyelőség is meggyőződött. Összegzésként, általánosság­ban elmondható, hogy az egysé­gek többségénél a visszatérő el­lenőrzések idejére a korábban ta­pasztalt hiányosságokat meg­szüntették. Ugyanakkor nem egy helyen ismétlődtek a szabályta­lanságok, illetve újabbakat kö­vettek el. Enyhébb kifogásolá­sok esetén az ellenőrök szó-, il­letve írásbeli figyelmeztetéseket adtak, míg 83 esetben már pénz­bírság követte a negatív észrevé­teleket. A 83 közül 71 bírság a vendéglátóipart érintette. Tény: az idegenforgalmi sze­zon és annak minden tapasztalata arra is ráirányította a figyelmet, hogy a vevő, a vendég, a válasz­ték, a minőség, az ellátás kell, kellene, hogy kulcskérdés le­gyen a kereskedelemben, meg a vendéglátóiparban is. Kérdés, hogy változó korunkban ezek­nek az örökzöld észrevételeknek az önkormányzatok miképpen tudnak majd érvényt szerezni. Főleg akkor, ha a szakmai ellen­őrzést, illetve azok többségét ne- talántán helyileg kell, kellene megszervezni, sőt biztosítani. D. Sz. M. = napló Láttam egy patkányt. Szívembe tegnap be­szökött a félsz. A városközpontban suhant mez­telen, ahogy a költő mondja, „halk lombok alatt törve, S találkozott velem”. Mármint a patkány. Nem mondom, a szemében mintha ott vibrált volna némi riadalom, de határozottan, egyenes vonalban haladt célja felé. A célja pedig egy csatomalefolyó volt, ahol, úgy tűnt, elégedetten eltűnt. Mindez Karcagon történt, a városházától nem egészen száz méterre, az OTP hátsó fertá­lya és a Rózsabokor étterem között. Ahonnan a patkány elindult, az egy szemétgyűjtő konténer volt, illetve annak a közvetlen környezete, mi­vel az sem különb, mint maga a konténer. Egy­kor, valamikor az ántivilágban, ez a konténer még az OTP fölötti lakások szemetét nyelte el, de most e házon kívül a hírek szerint ide ömlesz- ti szemetét a szomszédban létesült üzletház, a közelmúltban ideköltözött biztosító intézet, to­vábbá a volt munkásőrség épületében otthonra lelt tanműhely is. És a kuka fuldoklik. Nem, nem az emberek dobálják mellé az ilyen-olyah hulladékokat, szerintem erről szó sincs, a valót- ság az, hogy a konténer öklendezi ki magából k szemetet. Úgyhogy a környék igazán vonzó, szép, terített asztal, esetünkben például a fent aposztrofált kedves állat számára is. A patkán; r tehát találkozott velem, s eltűnt. Az én gondo­lataim pedig előreszaladtak az időben. Növekvi í szegénységünk vajon nem növeli majd bennünl: a közönyt, nemtörődömséget? Nőnek majd a szeméthegyek is? És a mostani, mi tagadás, nem mindennapi találkozás a patkánnyal szinte meg - szokottá, egész természetessé válik majd? Na é; a patkányokkal tudatunkban szinte automatiku - san összekapcsolódó járványok? Elhessentet­tem magamtól ezeket a rémképeket. Végül i; nem történt semmi, csupán találkoztam egy pat ■ kánnyal, ami a városközpontban suhant mezte - len, ahogy a költő mondja, „halk lombok alatt törve, S találkozott velem”. De szívembe teg­nap beszökött a félsz. Körmendi Lajos Elmegy a Ganz Danubius hajója? A tiszafüredi gyárral még akármi is lehet (Folytatás az 1. oldalról) Egy gyárban mindig érdemes végigböngészni a faliújságot. A tűzriadóterv, az ebédelési beosz­tás és a KST-kifizetés menet­rendje mellett gyakran van egy­két figyelemre méltó közlemény is. A füredi gyárban például a szakszervezet ingerült hangú felhívása van kirajszögezve, amin az áll, hogy a vezérkar fel­tétlenül számoljon el, milyen meggondolásból kívánja kiáru­sítani az állóeszközöket? Most az hírlik, hogy teherautó kerül kalapács alá: miért és hogyan? Tulajdonképpen ezen a nyo­mon jutottam a szakszervezeti irodába, ahol Hajdú József szak- szervezeti titkár, Eszenyi Imre művezető és Rédai László tech­nológus vívódott azon, hogy ki­nek adjanak a szerény összegű segélyekből? A velük való be­szélgetés tulajdonképpen bemu­tatta a gyárat - alulnézetből. Konganak a csarnokok Először is kiderült, hogy je­lenleg úgy a dolgozók 20 száza­léka van benn, mivel nincs mun­ka. A többiek otthon vannak, akinek van, az az éves rendes szabadságát tölti, vagy az alapfi­zetés 80 százalékáért kénytelen felvállalni a semmittevést. Hogy miként jutott ebbe a helyzetbe a gyár, ezt még a három ember sem látja egyformán. Abban megegyeznek valamennyien, hogy a vezetők nem vétlenek a katasztrófában. Ezért március­ban már tartottak egy kétórás fi­gyelmeztető sztrájkot, aminek ugyan eredménye nem volt, de értelme igen: nevezetesen az, hogy figyelmeztetett a mára ki­alakult helyzetre. Ekkor még egységes volt a dolgozó kollek­tíva, aztán mondják, a nyár dere­kán munkabérek kezdtek ki­áramlani, és ezzel megosztották a dolgozókat. Aki kapott hallga­tott, aki nem, elégedetlenkedett tovább. A szakszervezeti titkár össze­írta, mi ment ki eddig a gyárka­pun: eladtak a vezetők 1 darab kistehergépkocsit, 4 darab esz­tergát, 1 darab nyergesvontatót, 1 darab traktort és 1 darab foggyalut. Jó, most nincs munka. De ha a gyár talpra áll, mivel fognak termelni? A munka szervezését a dolgo­zók így látják: a pánikhelyzetben minden kínálkozó munkát ösz- szevállaltak a vezetők, így közel sem tudtak csúcsminőséget pro­dukálni, de ami nagyobb baj, még a határidő közelébe sem ke­rültek. Azt mondják, a Clark Chapman céget a három hóna­pos késésükkel alighanem csőd­be is juttatták. (Régen ez fényes diadal lett volna a kapitalizmus elleni ütközetben!) Pedig a mun­ka ellenőrzésére a helyszínen volt a megrendelő revizora, de neki, egyhén szólva nem mond­tak igazat a vezetők. Ami a béreket illeti: akik tel­jesítménybérben dolgoztak, azok az alapbér fölött akár 70-80 százalékot is kereshettek. Most veszik számukra is a száz száza­lékot, és annak 80 százalékát ad­ják az otthonlétért. így jön ki 16-17 ezer forint helyett 8-9 ezer bruttó. De korábban sem voltak rendben a bérek: egy segédmun­kás 7-8 ezret keresett, egy gazda­sági ügyintéző húszéves munka- viszonnyal 8-9 ezret. No persze úgy nem is lehet pénzt keresni, hogy egy termelő munkásra nagyjából egy rezsibéres jut. Úgy tudják a munkások, hogy nyugaton négy termelőre jut egy irodista. Most még az emberek nem érzik a veszélyt: kapnak pénzt annyit, amennyit, de el­képzelhető az is, hogy bezárják a gyárat. Örökre, vége! Aztán nyolcszáz ember mehet, amerre lát. Mert munka nélkül örökké nem lehet fizetni a 80 százalékot sem. Sárközi Imre igazgató meg­bízása az év végén lejár. Ha nem helybeli lesz az új igazgató, hoz­zon magával vezetőtársakat, mert a jelenlegiek "megeszik". Szűcs István gazdasági igaz­gatóhelyettessel beszélgettem a gyár anyagi helyzetéről. El­mondta, hogy ez évben még tud­ják fizetni a 80 százalékot, aztán dönteni kell: ha van reális esélye annak, hogy a jövő évben újra tudnak indulni, úgy továbbra is vállalni kell mondjuk fél évre a le nem dolgozott munkabér fejé­ben a 30 milliós kiadást. Ha nem... Egyébként nemcsak a gyár kockáztat ezzel, hanem kockáztatnak a dolgozók is. Ők ugyebár az alapfizetésük 80 szá­zalékát kapják, és ezt az összeget számíthatják indulási alapnak akkor, ha netán munkanélkülise­gélyt igényelnek majd. Ez pedig ugyancsak nem sok. A vezetők más nótát fújnak Hogy valóban rossz viszony­ban lettek volna a vezetők? Saj­nos, ez így igaz. Sárközi Imre egy feszes gazdálkodásban - amikor a szovjet piacra kellett szállítani megadott tervszámok szerint, megadott anyagnormából - jó végrehajtó volt. Ám a jelenlegi piaci viszonyok között, a labilis­sá vált gazdasági helyzetben egyszerűen nem találja fel ma­gát. Szűcs István úgy látja, presztízsokokból mondott fel a főmérnöknek, és ehhez a dönté­séhez Angyal Ádámot is segítsé­gül hívta nyomatéknak. Na most a vezetőtársak azt mondják: ha ilyen könnyen leváltotta a mű­szaki igazgatót, mi a garanciája annak, hogy holnap nem minket fog félreállítani? Megingott te­hát iránta a bizalom, és így ve­zetni nem lehet. Ami a gépeladásokat illeti? A gazdasági igazgatóhelyettes sze­rint ez csak a felszín, a munka nem ettől függ. Ezeket az álló­eszközöket szinte ingyen kapták a központtól. Azt kérdezték an­nak idején: kell egy fogazógép? Hát persze, hogy kell - és már szállították is. Más kérdés, hogy ott állt évekig kihasználatlanul, szerencsés húzás volt, hogy túl tudtak adni rajta. Ami pedig a traktort illeti: hát persze, hogy a traktoros, aki egész nap az udva­ron pöfögtette a gépét, most csi­nálja a hangulatot. De nem múlik ezen semmi. Szóba hozom (utólag persze már mindenki okos!), szerencsés volt-e éppen ide telepíteni a da­rugyárat? Szűcs István szerint a szovjet piac kiszolgálására igen, hiszen alig százezer forint volt a vasúti költség Záhonyig, és on­nan a szovjet fél vitte tovább. Most viszont Hamburgig majd­nem annyiba kerül a szállítás, mint a daru ára, de ki gondolt erre? "Fejvadászat" egymillióért Szóba jön a jövő. Hát ugye, a HILL nevű nemzetközi hatókö­rű kft. egymillió forintért beindí­totta a "fejvadászatot": igazgatót keres a gyár élére, angol- vagy németnyelv-tudással, megfelelő diplomával, egyebekkel. Nem­csak hirdetnek ezért a pénzért, hanem tesztelnek is, kiválaszta­nak, és a legmegfelelőbb jelölte­ket tálalják a részvénytársaság igazgatósága, majd közgyűlése elé. Hogy ki lenne a megfelelő ember? Ölyan valaki, aki kész kapcsolatokkal jön ide, munkát hoz, és számtalan ötletet a kilá­balásra. Ha a régi emberek ülnek vissza a megszokott székbe, avagy netán pártorientált vezetőt fognak valamiféle korábbi ér­dem miatt ideültetni, biztos, hogy vége a gyárnak. Lobbyzó igazgató kell, törtető, a gyár ér­dekében mindenre képes, mert az idő múlik, és a dolgozókat egyre drágább egybetartani. Szűcs István abban remény­kedik, hogy az új igazgató meg­tartja a jelenlegi vezetőgárdát. Ha nem, még nekik a legkeve­sebb a félnivalójuk, mert mind a harmincán általában kétdiplo­mások - ámbár, ha egyszerre je­lennek meg a tiszafüredi munka­erőpiacon, nem biztos, hogy a jelenlegi pozíciójuk megtartásá­val tudnak elhelyezkedni. A nagy gond azonban nem ez: mi lesz a nyolcszáz dolgozóval? Biztos, hogy ennyi marós, esz­tergályos és más szakember itt a környéken nem kell. A munká­sok máris azzal számolnak, hogy nagyvárosokba mennek - Buda­pestet, Debrecent emlegetik - és ott próbálnak szakmájuknak megfelelő munkát keresni. Az­tán lakásként a munkásszállás, család csak a hét végén, vacsora üveges lecsó, és tiszta ruha a hét­fői pakkban. Hitte volna valaki, hogy ide is juthatnak, amikor az ipartelepí­tés lázában égett az ország, és fellobogózott gyárakat helyez­tek olykor ötletszerűen oda, ahol egy üzemnyi szabad földdarab volt? Palágyi Béla Nagykörű gazdagabb lett egy új ABC-vel. Az áruház felépítéséhez szük­séges összeg egy részét célrészjegyek kibocsátásával sikerült összegyűjte­ni. A közel hárommillió forintos árukészlettel rendelkező ABC-t a helyi áfész üzemelteti. Fotó: I. Cs.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents