Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)
1990-10-27 / 171. szám
Magazin Emberek, esetek... Emberek, esetek... Emberek, esetek... Emberek, esetek... A sír széléről hozták vissza Ma sem tudja, kinek a veséjével él A papa „anyuka” lett A karcagi Rácz János életvidám fiatalember. Nevetős, mosolygós, úgy is mondhatnám, egészen olyan, mint a társai, holott eddigi rövid életében bizony akadt árnyék is a fény mellett. Mindezeken kívül szeret zenét hallgatni, olvasni, videózni - de legeslegjóbban: pecázni. Ez a hobbija, a kedvenc időtöltése, bár az a bizonyos nagy fogás - hogy finoman fogalmazzak - eddig még elkerülte. János így sem elveszett ember, hiszen minden személyes kálváriája ellenére óriási szerencséje volt, hogy ma otthon, a szobájában válthattunk szót egymással. Kiderült: általános iskolai tanulmányait befejezve szerkezetlakatosi szakmát szerzett, majd a helyi Kátiszban talált munkát. 1985 végén behívták katonának, és a határőrséghez került a nyugati végekre, Sopronba. Ott is kedvelték, szerették a vidám fiút, bár eme megállapítás aligha változtat a tényen, hogy adódott olyan latyakos, hideg éjszaka, amikor a vasfüggöny környékére háromszor, sőt négyszer is riasztották őket az ágyból. Ősztől tavaszig mély vizek álltak a határban, és hiába subickolták, mégis átázott a csizmájuk. Annak ellenére, hogy három zoknit húztak a lábukra, és olykor három nadrágot vettek fel - esetenként nagyon, de nagyon átfáztak. Ezt akkor pillanatnyilag érezte, csak majd később jelentkeztek a tartós meghűlés következményei. Közben azért még történt egy és más, például az, hogy 1987 májusában leszerelt, és ott folytatta, ahol 1985 őszén abbahagyta. Visszament a Kátiszba dolgozni. Tavaly júniusban az egyik munkadarab emelésekor a hátgerince közepébe nyilallt. Nem tulajdonított neki jelentőséget, de mivel egyre többször jelentkezett a fájdalom, felkereste az üzemorvost. Először lumbágóra gyanakodtak, majd egy alaposabb magánorvosi vizsgálat fehéren-feketén kiderítette: baj van a veséjével. Jobban mondva mindkettővel. Beutalták a helyi kórházba, ahonnan még aznap felszállították Szolnokra, mű vesekezelésre. Ott azt mondta a főorvos: a sír széléről került vissza, mert tönkrement mindkét veséje. Olyannyira, hogy ezen már csak a rendszeres kezelés, illetve az operáció, a veseátültetés segíthet. Egyelőre elkezdődött a kezelés: hetente kétszer, majd háromszor mentő hozta, vitte Szolnokra. Márciusban annyi változás következett be, hogy nem kellett utaznia, mivel Karcagon, helyben végezték a kezelést, órákat kellett feküdnie Török Marietta doktornő osztályán, mire kimosták a szervezetéből a káros anyagokat. Azt majdnem elfelejtem, hogy már a kezelés elején, Szolnokon felvették az adatait, azt, hogy a szervezete milyenféle-fajta vesét bírna befogadni. A fordulat húsvét másnapján következett be. Délelőtt még megöntözte az ismerős hölgyeket, majd mit sem sejtve, ebéd után elballagott a kórházba, hogy átessen a szükséges kezelésen. Ez meg is történt, ahol közölték vele: azonnal mentő viszi Szegedre, a klinikára, ahová időközben megérkezett a várva-várt vese. Hogy kié volt, ezt akkor sem tudta, és ma sem tudja. Annyi ideje sem maradt, hogy elbúcsúzzon a szüleitől, a húgától, hiszen máris rohant vele a mentő. Fél hét körül már egy stáb várta, nagyon kedvesek voltak valamennyien. Mindannyian bemutatkoztak, sőt még azt is elmondták neki: a bal oldalán 15 centis vágást végeznek, és oda teszik a jó vesét. A másik kettőt pedig lekötik, és bennhagyják. Nem tagadja, forgott veié a világ, ámbár nagyon morfondírozni sem lehetett, sietni kellett. A szükséges előkészületek után máris a műtőasztalon feküdt - másra nem emlékszik. Öt és fél óráig tartott az operáció, és hajnalban arra ébredt: lüktet az oldala, ezért fájdalomcsillapítót kért. Időközben a karcagi kórházból értesítették a szülőket, és szegény édesanyja, édesapja nem bírta a várakozást, így másnap leutaztak Szegedre. Beengedték őket hozzá, váltottak néhány mondatot, és örültek, hogy legalább a súlyos műtéten már túl van. Az pedig, hogy eredményes volt-e, később derült ki. Szerencsére az új vese dolgozott, “beindult”. Két napra már felülhetett, bár a legboldogabb napnak szombat számított, amikor a temérdek belőle kilógó, kikandikáló csövet végre kivették, és lábra állhatott. Szinte újra kellett tanulnia a járást, eleinte óvatosan, öregesen csoszogott,-majd egyre bátrabban emelgette a lábait. Három hét múlva kazalnyi jó tanács kíséretében elbocsátották. Kérték, ügyeljen magára,' meg ne fázzon, nehezet ne emeljen. Ami a poharazgatást illeti, egy kevéske vörös bor, esetleg sör nem árt, de a töményt messze ívben kerülje. Időközben leszázalékolták. A havi járandósága 5.709 forint, és két év múlva kell jelentkeznie kontrollra. Mindezek ellenére hetente bejár Karcagon a kórházba, a művese osztályra. Megmérik a vérnyomását, gyógyszereket írat, elbeszélget, hitet önt az ott kezelt betegekbe, akik most kilencen vannak. Enni bármit ehet, a táncot nem ajánlják neki, de az udvarlás nincs a tilalmi listán. Igaz, most még nincs komoly jelölt, de hát majd eljön annak is az ideje a nem egészen 24 éves karcagi fiatalembernek az életében, aki valóban elmondhatja magáról, hogy a temérdek összefogás, segítség, no meg a szerencse következtében kevés híján a sír széléről tért vissza a Hunyadi utcába, a további mindennapi életbe. Mi a véleménye Rácz Jánosnak a pénzről, a politikai vitákról, a tengernyi bajról? Ne tessenek kérdezni. D. Szabó Miklós Niki nagy érdeklődéssel nézegeti a karórámat, majd a toliamat veszi kezébe. Végül egy papírlapot szerez tőlem, és viszi boldogan az édesapjához. Niki nemrégen múlt egyéves. Az a nap, amikor a születésnapi tortán meggyújtották a gyertyát, nagy fordulópontot hozott az életében; ettől kezdve ugyanis nem az édesanyja, hanem az édesapja maradt vele otthon. Osztottak, szoroztak - döntöttek Nagy Zoltán szolnoki gépjárműtechnikus szeptember óta van gyeden. Azok közé a kevés és bátor ország-vüág előtt azt a szerepet, amelyet ma még (még ma is!) a nőnek, kizárólagosan a nőnek szánt a társadalom.- Egy évig a feleségem volt itthon a kislánnyal. Úgy gondolom, hogy ez nekem is jogom. Persze a döntésünknek anyagi okai is vannak. Én a szakmámban nem tudtam elhelyezkedni, gépjárművezetőként dolgoztam. Rengeteget hajtottam, pénz meg nem nagyon volt. A feleségem a gyógyszertári központban laborasszisztens, és most jól keres. Kiszámoltuk, hogy ha ő megy vissza dolgozni és én maradok itthon; háromezer forinttal több lesz a havi jövedelmünk. Márpedig minden fillérnek megvan a helye, a lakásunk szép ugyan, de nagyon sok a kölcsön rajta.- Ahogy így elnézem a papát meg a lányát, jól megvannak egymással.- Régebben nem nagyon szerettem a gyerekeket Amikor mondogatták az ismerősök, hogy megszokom én is, fogom majd pe- lenkázni, azt feleltem, hogyne! Felőlem aztán üvölthet! De aztán megszületett Niki, és nyugodt, jó kisbaba lett. Nincs vele baj, nem nyűgös, nem sírós. így jobban érzi magát- Ahogy az előbb láttam, maga is belejött a pelenkázásba.- Kezdettől fogva megosztottuk a munkát a feleségemmel. Amikor összeházasodtunk, kettőnk közül inkább én tudtam főzni. A nagyapám szakács volt, aztán a főzési tudománya az apámon keresztül “öröklődött”. Nálunk mindig az végez el valamilyen munkát, aki éppen ráér. Amikor Nikit hazahozta a feleségem, éjszakánként hol ő kelt fel hozzá, hol én. Tehát a gyerek körüli munkákhoz én nagyon hamar hozzászoktam.- Hogyan telik egy napja?- Reggel hatkor kelünk. A lányom hétkor nyitja ki a szemét, megreggelizünk, utána mosok. Ebben Niki is segít Imád a fürdőszobában pancsolni, alig lehet kiküldeni onnan. Egyébként jellemző, hogy mindig akkor van az ember lába alatt, sünikor a legkevésbé van rá szükség. Takarítok, bevásárolok, főzök. Délelőtt vagy délután Niki alszik; étre nagyon nehéz rávenni. Mindig attól fél, hogy ha becsukja a szemét lemarad valamiről. Ebéd után sétálunk. Délután, amikor az édesanyja megjön, Niki az övé.- Nem fáradt? A gyedes mamák panaszkodnak, hogy rengeteg a dolguk.- Nekem meg rengeteg a szabadidőm. Naponta körülbelül három órát vesz igénybe a háztartási és gyerek körüli munka. Amikor Niki elalszik, még olvasásra is jut időm. Egyedüli segítségem, hogy Libero pelenkát használunk, de a mosógépünk például nem automata. Én most jobban érzem magam, mint amikor munkába jártam. Eltűntek a munkahelyi gondok. Bizományi, „lengyel piac”- Ha valaki olvasni fog Önökről, azt hiszi majd, hogy sok pénzük van, mert megengedhették maguknak, hogy Ön itthon maradjon. Egyáltalán; hogy igénybe vegyék a gyedet.- Kevés pénzből élünk mi is. De az ember próbál ügyeskedni. Nagy segítséget jelent hogy hétvégén anyósoméknál eszünk. Onnan mindig felpakolva jövünk el... A gyerekholmi nagyon drága, így mi marad? Bizományi áruház, “lengyelpiac”, olcsó árak boltja. Az ember ott fogja meg a pénzt ahol tudja- Az ismerősei nem próbálták lebeszélni erről a döntésről?- Dehogynem! Meglepődtek, mert azt szokták meg, hogy általában az asszony neveli a gyereket Aztán beletörődtek az elhatározásunkba végül is ez a kettőnk ügye. A kollegáim is nagyot néztek, amikor megtudták. Normális vagy te? - kérdezték. Én nagyon jól érzem magam itthon. A kislány nyugodt értelmes, kiegyensúlyozott Ebben persze annak is szerepe van, hogy mi valóban akartuk a gyereket, nem pedig csak úgy jött Ez sokat jelent A többi vállalkozó kedvű apának is ajánlanám ezt a megoldást Sőt szerintem az lenne a legjobb, ha a gyerek születése után néhány hónapig mindkét szülő otthon maradna. Inkább legyen a gyed ideje fél évvel rövidebb. így az apák is tudnának törődni a babával, sokkal jobban megismernék és megszeretnék a gyereküket Paulina Éva ____________fotó: Korénvi Éva fé rfiak közé tartozik, akik vállalják A munkaidőm letelt, s zsebemben a havi munkabéremmel, indulok haza. Az úttesten átvágva komótosan ballagok a buszmegálló felé. Fejemben a merész gondolatoktól a kishitű szorongásig, sok minden kavarog. Ezerszer ismétlem el magamban a néhány hete halogatott kérdést: Hogyan fogom kifizetni még ebben a hónapban a nyaralás többletköltségei miatt kölcsönkért összeget? Azt a lehetőséget persze kizárva, hogy a feleségemmel közös keresetünkből fizetjük ki a tartozást, s így a hónap végén újabb kölcsönkérésre szoruljunk. Kétségbeesésem lépésről lépésre nő, és a buszmegállóhoz érve már tudom a választ: sehogy! Megállva a buszmegállóban, bágyadtan nézek körül. Sehogy! - gondolom ismét keserűen. Hangos nyikorgással megáll a busz, s én megpróbálok felszállni. Sikerül. Nem akarok hinni a szememnek! Van egy üres hely a buszon! Nem is messze tőlem! Villámgyors mozdulat, és az elemi udvariasság szabályait neveletlenül figyelmen kívül hagyva, máris ülök. Mikorra a 24-es busz a piacig ér, én már álmot látok. Nincs ebben semmi különös, főleg ebben a mai magyar valóságban. Álmomban valaki megütögeti a vállam. Riadtan felnézek, és eláll a lélegzetem! Megilletődve nézek a fölém magasodó férfire. Alig tudom kinyögni: - Ignatyenkó! - és hogy pontos legyek: - Albert Ignatyenkó!- Bajban vagyok - suttogom. i Tüdőm - feleli: Fel sem tűnik. hogy könnyedén megértem az orosz szavakat- Megoldható! - dörmögi felém.- Nekem mindegy, hogy hogyan csináljuk! - ugrok fel a helyemről. Bólint. Hirtelen eltűnik a busz, s mi máris repülünk a város felett. Innen se szebb - gondolom mélázva, de nincs idő a töprengésre. Egy éles fordulattal máris a leszálláshoz készülődünk. Albert kettőt-hármat rugózik, s máris szilárdan áll. Jómagam beleesek egy szeméttel teli árokba, de rendkívül gyorsan kimá- szok belőle.- A leszállást még gyakorolni kell - motyogom, de Albert csak legyint a külsőmben beállt változásra. Most nézek csak körül. Elképedek. A lengyel piacon vagyunk. Kicsit szemrehányó hangon kérdezem: - Hogy akarsz te itt pénzt keresni? - Ne törődj vele! - hangzik a nem túl barátságos válasz, s már indul is a piac bejárata felé. Kényszeredetten kullogok utána, s agyamban olyan gondolatok járnak, amelyek általában a helyi fogdával kapcsolatosak. Megállunk a kapuban. Nem hiszek a szememnek! A kapu mellett hazai pénzvilágunk jeles képviselői. Egyikük mellett Úri Geller, és játszanak. Hogy mit? Hát az Itt a piros! Hol a piros?-t. ElhClve nézem őket * :t u > v rt tf.'lr <i£t ■ --r.- Már ők is? - kérdezem suttogva.- Ez semmi, nézzünk be a piacra! - lök oldalba Albert. Néhány lépés és bent vagyunk. Tátogok. Egyszerűen nem tudok megszólalni az elképedéstől. Szinte minden nagyobb pénzintézet vezetője jelen van itt. Mellettük tanácsadóként a csillagjóstól a falusi javasasszonyig mindenki megtalálható. És játszanak. Hogy mit? Kitalálta! Az Itt a piros! Hol a piros? -t- Hát ez nem igaz! - mondom. - Már nekik is csak így megy? Ignatyenkó nem válaszol, szemével sokatmondóan int a partner nélkül maradt ittapirosos felé. (Úgyis egy szó lesz, hiszen már szakma.)- Legalább nyernek? - kérdezem remegő hangon.- Nem. Idáig még mind veszített. Majd mi! Idegesen masszírozom a halántékomat.- Nyugi! - suttogja. Karomba karol, és szelíden a játékmester felé irányít Megállunk előtte, néhány percig nézzük, majd közelebb lépünk. A “jóember” figyelmét nem kerüli el lépésünk, s azonnal vált. Szemembe néz, és belekezd szokásos mondókájába. ír Uram, próbálja ki szerencséjét! Játsszon, ha nyerni akar! Közben kezével - eléggé feltűnő módon - tologatja a gyufásdobo- zokat. Meglehetősen jól látom, melyik alatt van a golyócska. Albert kezével hirtelen egy ívet ír le, szájából furcsa sziszegő hang hallatszik, majd egy váratlan mozdulattal rácsap egy dobozra.- 10 ezer - mondja jó hangosan. Szerényen meglököm.- Nincs annyi - suttogom. Meglepődik.- De hiszen ma kaptál fizetést - néz rám kérdőn.- Akkor sincs annyi - válaszolok vállamat felhúzva. Kezét ismét ráteszi a dobozra, és mondja: - 7 ezer! Agyamban átfut a gondolat, hogy az asszony el fog válni, ha nem nyerünk. De már nincs visszaút.- Jó - mondom rekedten. A fickó lassan felemeli a dobozt.- Ott van! - üvöltök fel. Kezem mohón markolja össze a nyereményt. Albert korhol: - Több méltósággal!- Mit bánom én a méltóságot! Megvan a pénz! - kiáltok ismét. Rekedtes hang ébresztett álmomból.- Uram, nem akar leszállni? A végállomáson vagyunk. Vágyakozva gondolok az álombéli nyereményre, majd eszembe jutnak a sofőr szavai. “Végállomás.” Halkan magam elé suttogom:- Remélem, hogy nem ott vagyunk. Valahogy nem tűnt elég meggyőzőnek a saját hangom. '\ it « ■;■■■, - », - p«■» C .1 vi-'-trf, 1 ’ » - '.J í . Álmot látok A testépítés világbajnoka Újszás a Mexikóban rendezték meg az 1990-es body building világbajnokságot október 5 és 7 között. A televízió híradójában nagy örömmel közölte a műsorvezető, hogy van már Magyarországnak is e sportágban világbajnoka, mégpedig vegyes párosban Kozma Zoltán és Szikszai Gabriella személyében. Egy véletlen találkozást kihasználva interjút kértünk az újdonsült világbajnoktól, aki Szolnokon járt, és sietett Újszászra.- Siófokon élek, magánkereskedő és sportszerkölcsönző vagyok Balatonszéplakon. Feleségemet itt ismertem meg nyolc évvel ezelőtt, hétéves házasok vagyunk. Nejem újszászi, apósom hivatásos gépkocsivezető, Szlovicsák János a neve, anyósom pedig dr. Ördög Lajos mellett körzeti ápolónő. Ez az év nekem nagyon emlékezetes marad. Feleségem, Szilvia egy leánygyermekkel ajándékozott meg, 8 és fél hónapja, és hát ebben az esztendőben lettem világbajnok.- Mikor kezdett ezzel a sporttal foglalkozni?- Tíz éve, versenyszerűen pedig öt éve. Edzőm Kovács István nemzetközi bíró és kiváló szakember. Az ő neje a partnerem a vegyes párosban, amiben világbajnokok lettünk. S amire büszkék vagyunk, hogy magyarok először indultak ezen a versenyen, és 17 páros közül lettünk elsők, megelőzve Mexikó, az USA, Belgium, Hollandia és Kanada testépítőit. Gabi az egyéniben 18 induló közül még egy negyedik helyezést is elért.- Hogyan készült fel a világbajnokságra? „ - Nyolc hónappal ezelőtt kezdtem, illetve kezdtük. A felépítő időszakban napi három, három és fél órás tréning van. Ilyenkor a súlyom 108-110 kg. Az utolsó három hónap a “szálkásítás” időszaka, napi 5-6 órát foglalkozunk tréninggel, plusz pózgyakorlás, ami nagyon fontos.- Eddig milyen eredményeket ért el?- Kétszeres vegyes páros bajnok vagyok, egyéni magyar bajnok, nemzetközi bajnok és még nagyon sok cím tulajdonosa.- Milyen eredményre számítottak a világbajnokságon?- Az első nyolc közé szeretnünk volna bekerülni. Mi voltunk a világbajnokság legnagyobb meglepetése.- Ez a győzelem mit jelent egy magyar versenyzőnek?- Bekerültünk a profik közé.- Kik voltak a támogatók?- Miksa Marton kanadai sikeres üzletember és az INDUSÁT osztrák-magyar kft. Sajnos, az ő támogatásuk nem volt elegendő, nagyon sok pénzembe került a versemy nekem is. Örömmel venném, ha Jász- Nagykun-Szolnok megyéből is találnék szponzorokat, hiszen én családcentrikus ember vagyok, s havonta négyszer-ötször hazalátogatok a megyébe. Úgy érzem, hogy ez a megye sokat segített nekem átvitt értelemben, mivel feleségem nagyon sok lemondással járult hozzá a sikeremhez.- Köszönjük a beszélgetést.- Engedje meg, hogy _ ezúton küldjem üdvözletemet az Új Néplap olvasóinak, a megye sportszerető embereinek. Vr
