Új Néplap, 1990. október (1. évfolyam, 149-174. szám)

1990-10-27 / 171. szám

1

Magazin

Olvasta-e?

Alekszandr Szolzsenyicin:

Rákosztály

Örvendetes tény: sorra jelennek meg magyarul is a világhírű Nobel-díjas író, Alekszandr Szolzsenyicin regényei. íme a legfrissebb: a Rákosztály, amely 1990-ben látott napvilágot, az Árkádia Kiadó gondozásában. A regény egy gyógyító intézet világába viszi el az olvasót, a tizenhármas számot viselő Rákosztály a színhelye a cselekménynek, s Pável Nyikolajevics Ruszanov, egy voltfunkcionárius áll a középpontjában. Ázó magatartása, gondolkodásmódja-s egyben a társadalom konzervatív szellemisége és maradisága bontakozik ki az egyes fejezetekből. Mert Szolzsenyicin fejezetekben komponálja meg müvét. Az élet gazdag panorámája ez a tolsztoji ihletésű regény, amelyetfinom irónia sző át.

Az Iván Gyenyiszovics egy napja, a Gulag című nagyszabású munkája mellett a Rákosztály olvasható hazánkban is. A hányatott sorsú író, akit 1974-ben szovjet állampolgárságától is megfosztottak - s aki ma az egyesült államokbeli Vermontban él és elzárva a világtól egy hatalmas történelmi regénycikluson dolgozik, végre megérte, hogy évtizedeken át üldözött, sőt kiátkozott müvei visszatérhessenek szülőhazájába, s eljussanak hozzánk is. Az alábbiakban a regény egyik fejezetét adjuk közre - ízelítőül, mely az Igazságszolgáltatás címet viseli.

\___________________________________________________________/

14. Igazságszolgáltatás

M

ennyire várta Ruszanov ezt a találkozást! Hogy majd bátorságot merít belőle. Ehelyett még nyomottabb lett a hangulata; inkább el se jött volna Kápa. Imbolyogva, a korlátba fogózkodva kapaszkodott föl a lépcsőn, és érezte, hogy egyre jobban rázza a hideg. Kápa nem kísérhette föl nagyka- bátban; az a naplopó takarítónő direkt ott állt és nem engedte, így hát Kápa őt zavarta föl az urával, s vitette föl vele az élelemmel teli szatyrot. Az ügyeletes asztalnál a dülledt szemű Zoja nővér ült, aki az első este még valahogy tetszett is Ruszanovnak, de most elbarikádozta magát a kartonjaival, és azzal a faragatlan Csikasszal fecsegett, nemigen törődött a betegekkel. Ruszanov kért tőle egy aszpirint, amire ő betanult fürgeséggel vágta rá, hogy aszpirin csak este jár. Azért adott egy hőmérőt, hogy mérje meg a lázát. Aztán hozott neki valamit.

Pavel Nyikolajevics úgy feküdt le, ahogy elképzelte: a daganatát a párnára fektette (csoda, hogy ilyen puhák a párnák, nem kellett otthonról elhozatni a magáét), és fejére húzta a takarót.

Úgy kavarogtak, dübörögtek, izzot- tak agyában a gondolatok, hogy teste minden más része érzéketlenné vált, mintha narkózisban lett volna; már nem hallotta a szobatársak ostoba fecsegését, s miközben Jefrem járkálása miatt együtt rázkódott a padlóval, nem érzékelte ezt járkálást se. S nem látta, hogy kivilágosodott az idő, még a nap is előbukkant, mielőtt lenyugodott volna, de már az épület túloldalán. S az órák repülését se vette észre. Elaludt, talán a gyógyszertől, majd fölébredt - már égett a villany -, és megint elaludt. Másodszor is fölébredt az éjszaka közepén, a sötétben és csöndben.

Érezte, hogy többé nem fog tudni elaludni, odalett az álom jótékony takarója. Viszont a félelme teljes egészében itt van, belemarkol ujjaival a mellkasába, s szorongatja, nem ereszti.

Sokféle, a végtelenségig sokféle gondolat tolult a fejébe, s keringeni kezdett az agyában, a szobában, az egész tágas sötétségben.

Nem is igazi gondolatok. Egyszerűen félt. Igen, félt. Félt, hogy Rogyicsev holnap keresztültör a nővérek és takarítónők bástyáján, beront ide és összeveri. Nem az igazságszolgáltatástól, nem a közvélemény ítéletétől, nem a szégyentől félt Ruszanov, hanem attól, hogy összeverik. Életében egyszer verték meg, az iskola utolsó, hatodik osztályában: este meglesték a kapuban, hpg elagyabugyálják, még jó, hogy senkinél se volt kés, de egész életére benne maradt az a szörnyű érzés: a minden irányból záporozó kemény, csontos öklök ütései.

Ahogy egy halottra hosszú évekig úgy emlékszik az ember, amilyennek fiatalon látta, még ha közben megöregedett is, Rogyicsevet is olyannak látta most Ruszanov, holott tizennyolc év után megrokkanva, talán süketen, talán hétrét görnyedve kellett, hogy visszajöjjön -, mint annak idején: napbarnított yásgyúrónak, a|p expandenal és súlyzókkal edzetté magát a közös hosszú

erkélyen a letartóztatása előtti utolsó vasárnapon. Derékig meztelenül biztatta őt:- Paska! Gyere ide! Tapogasd meg a karom! Ne sajnáld, nyomogasd meg jól! Érted már, mit jelent az új formátumú mérnök? Mi nem afféle angolkóros nyápicok vagyunk, mint Eduard Hrisztforo- vics, hanem harmonikusan fejlett emberek! De te valahogy elpuhultál, kiszikkadtál a bőrrel párnázott ajtód mögött. Gyere hozzánk, a gyárba, beteszlek a műhelybe, jó? Nem akarod? Hahaha!

Hahotázva ment vissza a szobába, hogy megmosakodjék, közben lelkesen fújta: “Kovács vagyok! Ifjú a lelkem...”

Ezt a vasgyúrót képzelte most maga elé Ruszanov, amint béront ide, a kórterembe, s nekiesik azzal a két öklével. És nem bírt megszabadulni ettől a látomástól.

Rogyicsevvel valaha jó barátok voltak, ugyanabba a Komszomol-szerve- zetbe tartoztak, és együtt kapták azt a lakást is a gyártól. Aztán Rogyicsev szakérettségit tett, beiratkozott a műegyetemre, Ruszanov pedig szakszervezeti vonalon került a kádemyilvántartásra. Először a két feleség különbözött össze, azután ők is. Rogyicsev gyakran beszélt Ruszanovval sértő hangon, egyébként is túlságosan rátarti lett, eltávolodott a kollektívától, szembeállította vele magát; az együttlakás kezdett kibírhatatlanná válni. Hát igen, minden összejött, s persze mindkettőjükben gyakran felment a pumpa, végül Pavel Nyikolajevics olyan bejelentést tett Rogyicsevről, hogy az egy magánbeszélgetésben helyeslőleg nyilatkozott a szétvert Iparpáii tevékenységéről, és a gyárban kártevő csoportot szándékozik szervezni.

uszanov csak azt kérte nagyon, hogy az ő neve sehol se szerepeljen az ügyben, és ne legyen szembesítés: kirázta a hideg, ha csak eszébe jutott ez a lehetőség. De a nyomozó garantálta, hogy a törvény értelmében nem szükséges fölfedni Ruszanov személyét, és nem kötelező a szembesítés, elég a vádlott beismerő vallomása. Még az ő bejelentését sem kell csatolni az ügyhöz, úgyhogy amikor a vádlott aláírja a 206. paragrafust, sehol se fog találkozni a társbérlője nevével.

Minden simán ment volna, ha nincs Guzun, a gyári pártszervezet titkára. A hatóságtól értesítést kapott arról, hogy Rogyicsev a nép ellensége, ezért az alapszervezet ki kell, hogy zárja a pártból. De Guzun megmakacsolta magát, és elkezdett lármázni, hogy Rogyicsev a mi emberünk, és hogy mutassanak neki részletes bizonyítékokat. Amivel csak a saját fejére hozott bajt: két nap múlva éjszaka őt is letartóztatták, s a harmadik napon simán kizárták a pártból őt is, Rogyicsevet is mint ugyanannak az illegális ellenforradalmi szervezetnek a tagjait.

Ruszanovot most az aggasztotta, hogy az alatt a két nap alatt, amíg Gu- zunt «ikertilt megtörni, mégis kénytelenek voltak megmondani neki, hogy a

terhelő anyagot Ruszanovtól kapták. Ha tehát Guzun találkozott ott Rogyicsevvel (mivel ugyanabban az ügyben jártak el ellenük, végül is találkozhattak), ő szólhatott Rogyicsevnek; ezért rettegett most Ruszanov ettől a baljós visszatéréstől, ettől a holtaiból való feltámadástól, aminek a bekövetkeztét sohase tudta volna elképzelni.

Tjrabár természetesen Rogyicsev fel- esége is sejthette a dolgot. Csak hát életben van-e? Kápa úgy tervezte: mihelyt Rogyicsevet letartóztatják, Kátya Rogyicsevának is azonnal ki kell tenni a szűrét, ők pedig birtokba veszik az egész lakást, és akkor az erkély is egészen az övék lesz. (Ma már nevetséges, hgy egy gáz nélküli lakás tizennégy négyzetméteres szobájának akkora jelentősége volt. Dehát nőttek a gyerekek.) Ezt a hadműveletet már mindenütt jóváhagyták, a hatóság is megjelent, hogy Kátyát kilakoltassa - erre ő váratlanul azzal állt elő, hogy terhes. Amikor ragaszkodtak az ellenőrzéshez, igazolást hozott. Jól számított: terhes nőt a törvény szerint tilos kilakoltatni. És csak a következő télen rakták ki, így még hónapokig kénytelenek voltak együtt lakni vele: amíg kihordta, megszülte a porontyot, és letelt a szülési szabadsága. Igaz, Kápa nyikkanni se engedte a konyhában; Ava már ötéves volt, és nagyon viccesen tudta csúfolni.

Félelem? Most, hanyatt fekve az alvó, horkoló kórterem sötétjében (csak az előtérből szűrődött be a nővér olvasólámpájának halvány fénye az ajtó matt üvegén), álomtalan, tiszta fejjel próbál tamegérteni,miértkavartafölany- nyira Rogyicsev és Guzun árnyéka, s vajon akkor is megijedt volna ha valaki más tér vissza azok közül, akiknek bűnösségét ugyancsak segített megállapíAlekszandr Szolzsenyicin

RÁKOSZTÁLY

tani? Például a Rogyicsev által említett Eduard Hrisztoforovics, a burzsuj származású mérnök, aki őt a munkások füle hallatára lehülyézte és szélhámosnak nevezte (aztán meg vallotta be, hogy vissza akarta állítani a kapitalizmust); az a gyorsírónő, aki egy fontos vezető, Pavel Nyikolajevics pátfogója beszédének meghamisításában találtak bőnösnek (a vezető egyáltalán nem úgy mondta azokat a bizonyos szavakat); az a makacs könyvelő (akiről ráadásul kiderült, hogy az apja pópa volt, úgyhogy egy perc alatt sikerült sarokba szorítani), a Jelcsansz- kij házaspár és még annyi más...

De hiszen Pavel Nyikolajevics egyiküktől se félt, egyre bátrabban és nyíltabban segített a bűnök leleplezésében, két esetben még szembesítésre is vállalkozott és ott fölemelte a hangját, és lerántotta a leplet a bűnösökről. De akkor szóba se jöhetett, hogy itt bármit is szégyellni kellene! Azokban a gyönyörű, becsületes időkben, harminchétben, harmincnyolcban oly érzékelhetően kitisztult a társadalmi légkör, és oly könnyen lehetett lélegezni benne! Minden hazug rágalmazó, az önkritika túl- hajtói meg a túl okos intellektuelek eltűntek, befogták a szájukat, meglapultak, az elvhű, szilárd, odaadó emberek pedig, Ruszanov és barátai, büszkén fölemelt fejjel jártak.

Most meg valami új, zavaros, egészségtelen időket élünk, amikor szégyellni kell a korábbi, legbecsületesebb állam- polgári tetteinket? Sőt félni kell a magunk sorsa miatt?

Félni! Micsoda képtelenség! Egész életét mérlegre téve se tudta magát Ruszanov gyávasággal vádolni. Neki soha nem volt félnivalója! Lehet, hogy neffi volt kiemelkedően bátor, de olyan esetre

se emlékezett, amikor gyávának mutatkozott. Nincs ok föltételezni, hogy fronton gyávának bizonyult volna, egyszerűen nem küldték ki a frontra mint értékes, tapasztalt funkcionáriust. Nem lehet azt állítani, hogy elvesztette volna fejét bombázáskor, vagy ha tűz üt ki, de K.-ból még a bomábzások előtt eljöttek, tüzet pedig soha életében nem látott. Ugyanígy nem félt soha az igazságszolgáltatástól és a törvénytől, mert a törvényt nem szegte meg, az igazságszolgáltatás pedig mindig őt védte és támogatta. És nem félt soha attól sem, hogy a közvélemény leleplezi, mert a közvéleményt is mindig az ő pártján volt. A megyei lapban se jelenhetett volna meg illetlen glossza Pavel Nyikola- jevicsról, mert vagy Kuzma Fotyijevics, vagy Nyíl Prokofjics letiltotta volna. A központi sajtó pedig nem ereszkedhetett le Ruszanovhoz. Ezért a sajtótól se félt soha.

Amikor áthajóztak a Fekete-tengeren, egy csöppet se félt a tenger mélységétől. Hogy a magasságtól félt volna-e, azt nem tudhatja, mert mindig volt annyi esze, hogy ne mászkáljon magas hegyekre, vagy sziklákra, a munkája jellegénél fogva pedig nem kellett hidat szerelnie.

Ruszanov immár hosszú évek, majdnem két évtized óta a kádemyilvántar- tást intézte. Ezt a munkát a különféle munkahelyeken különbözőképpen nevezték, de a lényege mindig ugyanaz volt. Csak a tanulatlanok meg a kívülállók nem tudják, milyen bonyolult, milyen aprólékos munka ez. Élete során minden ember számos kérdőívet tölt ki, és minden kérdőíven szerepel bizonyos számú kérdés. Egy embernek egy kérdőív egyetlen kérdésére adott válasza már olyan szál, amely az illetőtől a káder- nyilvántartás helyi központjáig ér. Ily módon minden embertől sok száz szálacska indul ki, összességükben pedig millió a számuk, és ha látni lehetne őket, az egész eget behálóznák, ha pedig valóságos anyaggá változnának, se az autóbuszok, se a villamosok, de még maguk az emberek se bírnának mozogni, s a szél se kergethetné maga előtt az újságok lapjait, még a faleveleket se. De láthatatlanok és anyagtalanok. Mégis állandóan érezni őket. A helyzet az, hogy az úgynevezett kristálytiszta káderlap - mint abszolút igazság, mint ideál - úgyszólván elérhetetlen. Minden eleven emberről mindig föl lehet jegyezni valami negatívumot vagy gyanúsat, minden ember elkövetett valamilyen hibát vagy eltitkolt valamit, ha alaposabban megvakarjuk.

láthatatlan szálak szüntelen érzékeléséből természetszerűleg kifejlődik az emberekben a tisztelet az iránt, aki ezeket a szálakat kifeszíti, aki ezt a rendkívül bonyolult nyilvántartást kézben tartja, és ettől tekintélyes személyiséggé növi ki magát.

Még egy - ezúttal zenei hasonlattal élve: Ruszanov különleges helyzee folytán, mondhatni, egy soklapú xilofon birtokába jutott, és tetszése, óhaja vagy a szükség szerint bármelyik lapot megüthette. S jóllehet mind fából készült, mindnek más a hangja.

Vannak lapok, illetve módszerek, amelyek a legóvatosabb, leglágyabb hangot adják. Ha például azt akarta tudtára adni valamelyik elvtársnak, hogy nincs vele megelégedve, vagy csak figyelmeztetni akarta, egy kicsit helyére tenni, a legkülönbözőbb módon tudott köszönni. Ha az illető köszönt (természetesen előre), viszonozhatta tárgyilagosan, ám mosoly nélkül, de föl is vonhatta a szemöldökét (ezt dolgozó- szobájában, a tükör előtt gyakorolta be), kicsit késleltetve a választ, mintha kételkednék, kell-e egyáltalán köszönnie ennek az embernek, méltó-e rá, és csak ezután köszönt (vagy teljes fejfordulattal, vagy éppen csak, vagy egyáltalán nem fordulva felé).

Az ilyen parányi késlekedés azonban mindig hatásos. Az illető elvtárs, akinek ilyen késéssel vagy hűvösen köszönt vissza, azonnal lázasan kutatni kezdte magában, melyek azok hibák, amelyeket egyáltalán elkövethetett. S talán épp ez a késlekedés, amely bizonytalanságot keltett benne, mentette meg attól, hogy megtegye azt a helytelen lépést, amelyre már lendült volna a lába, s Pavel Nyikolajevics esetleg későn szerzett volna róla tudomást.

Ennél erőteljesebb eszköz volt, ha valakivel összetalálkozva (vagy telefonált neki, vagy akár be is hívta magához) azt mondta: “Jöjjön be hozzám holnap tíz órára!” “Most nem lehet?” kérdezi erre minden esetben az illető, mert mielőbb szeretné tudni, miért hívják, s minél előbb túl akar lenni a beszélgetésen. “Nem, most nem lehet” - mondja lágyan, de szigorúan Ruszanov. Nem azt mondja, hogy más dolga van, vagy hogy értekezletre megy, nem, semmi esetre se említ valamilyen érthető, konkrét okot, amivel megnyugtatná az illetőt (éppen ez a módszer lényege); úgy mondja ki ezt a “most nem lehet”-et, hogy számos komoly indokot sejtessen, amelyek nem mind kedvezők. “Miről lenne szó?” - kérdezheti meg még az illető, vagy mert a bátrabbak fajtájából való, vagy mérhetetlenül tapasztalatlan. “Majd holnap megtudja” - feleli bársonyos hangon Pavel Nyikolajevics. De milyen sok idő van hátra másnap tíz óráig! Mennyi esemény! Az illetőnek be kell fejeznie a munkanapját, hazamenni, beszélgetni a családjával, esetleg moziba vagy szülői értekezletre menni az iskolába, aztán aludni (már aki tud aludni), majd reggel magába kényszeríteni reggelit, és közben egész idő alatt fur- kálja és rágja a kérdés: “Vajon miért hívat?” Ez alatt a hosszú idő alatt sok mindent megbán, sok mindentől tart, és előre megfogadja magában, hogy ezentúl nem fogja piszkálni a főnökeit az értekezleten. Aztán amikor belép a szobába, lehet, hogy nincs is semmilyen ügy, csak ellenőrizni kell a születése pontos dátumát vagy a diplomája számát.

S akárcsak a xilofon lapocskái, a módszerek egyre mélyültek, vastagodtak; a legélesebb és legszárazabb így hangzott: “Szergej Szergejics (ő az egész vállalat igazgatója, a helyi Gazda) arra kéri, hogy eddig és eddig a határidőig töltse ki ezt a kérdőívet.” És átnyújt az illetőnek - nem egy egyszerű káderlapot, hanem Ruszanov szekrényében őrzött káderlapok legteljesebbikét és legkellemetlenebbikét, például azt, amelyet a titkosításhoz alkalmaznak. Lehet, hogy az illetőt egyáltalán nem szándékoznak titkosítani, sőt Szergej Szergejics nem is tud az egészről, de ugyan ki fogja ellenőrizni, mikor magától Szergej Szergejicstől úgy félnek, mint a tűztől? Az illető átveszi a kérdőívet, és még derűs arcot is mutat, de valójában, főleg ha valami eltitkolt eddig a nyilvántartás elől, reszket belül, mint a nyárfalevél. Mert ezen a kérdőíven semmit se szabad eltitkolni. Ez egy olyan kérdőív. A kérdőívek kérdőíve.

Éppen e káderlap segítségével sikerült Ruszanovnak elérnie, hogy néhány asszony, akinek a férje az 58. paragrafus alapján börtönbe került, beadja a válópert. Bármilyen gondosan el is tüntették ezek az asszonyok a nyomokat - a csomagokat nem a saját nevükben, sőt nem is ebben a városban adták föl, vagy egyáltalán nem küldtek csomagot -, ezen a káderlapon olyan sűrűn sorjáztak a kérdések, hogy nem lehetett tovább hazudni. Csak egy rés volt ezen a sövényen: a végleges és törvényes válás. Ráadásul a végtelenségig leegyszerűsítették a procedúrát: a bíróság nem kérte az elítélt beleegyezését a válásba, sőt nem is értesítette a megtörténtéről. Ruszanov fontosnak tartotta a válást, hogy a bűnös ne ránthassa le mocskos mancsával a még nem teljesen elveszett feleségét az állampolgári tisztesség útjáról. Ezeket a kérdőíveket különben nem továbbították sehova. Szergej Szergejicsnek pedig legföljebb tréfából mutatták meg.

uszanov a maga sajátos, titokzatos, a termelőtevékenységen kívül eső helyzetének hála, megismerhette az élet valóságos folyamatait. Az az élet, amelyet mindenki láthat - a termelés, az értekezletek, az üzemi lap, az üzemi bizottság hirdetményei, a juttatások iránti kérelmek, az ebédlő, a klub - nem az igazi, csak a beavatatlanok hiszikűnnak. Az élet valódi irányát, minden harsány- ságtól mentesen, csöndes dolgozószobákban döntötte el két-három egymással szót értő ember, vág egy tapintatos telefonhívás. Valódi élet csordogált ezenkívül még a titkos papírokon Ruszanov és munkatársai aktatáskájának mélyén, és ez sookáig követhette némán az embert; csak egy-egy pillanatra mutatkozott meg leplezetlenül, kivicsorította a fogát, tüzet okádott áldozatára, majd ismét eltűnt, nem tudni hova. S a felszínen megint nem látszott más, mint a klub, az ebédlő, a kérelmek, az üzemi újság, a termelés. Csak a portásfülke előtt elvonulók közül hiányzót egy-keftő: azok, akidet elbocsátottak, elvittek, kivontak a forgalomból.

r