Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-01 / 124. szám

1990. SZEPTEMBER 1. 7 Néplap Néhány gondolat a VI. Szolnoki Képzőművészeti Triennáléról Talán nem mindenki tudja Szolnokon sem, hogy a zsinagógából átalakított Tisza-parti Galéria a Műcsarnok után az ország második legnagyobb időszaki kiállító épülete. Magad uram, ha szolgád nincs... Szávai tanár úr metszőköre útra kelt Az egyik feltétel tehát adott ahhoz, hogy a városban rangos országos képzőművészeti ese­ményt rendezzenek. De vajon milyen egyéb követelmények szükségesek még ehhez? Hivatkozhatnék a hagyomá­nyokra, hiszen az ország jelenle­gi területén itt működik a legré­gebbi magyar művésztelep, hogy a művészeti alkotómunka Pettenkofen óta - azaz több mint száz éve - megszakítatlanul zaj­lik a városban. Kellenek továbbá egy sikeres országos tárlathoz gazdag mecé­nások által alapított magas díjak - vagy ennek hiányában, illetve fogyatékos voltában, annak fel­ismerése és igénylése szükségel­tetik, hogy "kell egy csapat", mert enélkül nemcsak focizni nem lehet, de jó kiállítást rendez­ni sem. Nem hiszem, hogy az ezt a "csapatot" szervező erő manap­ság valamiféle helyhez, tájhoz - mondjuk az Alföldhöz - való kö­tődés lepne, hiszen az országnak e laposabbik felén is több helyen rendeznek már nagyobb hagyo­mányokkal rendelkező országos tárlatokat: Vásárhelyen minden évben Őszi Tárlatot, Békéscsa­bán kétévenként Alföldi Tárla­tot, Szegeden festészeti bienná- lét stb. Az úgynevezett "genius loci", különösen egy-egy meg­határozott stílusirányzat helyett fontosabbak a személyes kötő­dések, az egymáshoz fűződő kapcsolatok, az egymásba vetett hit. Igen, ma egyre fontosabbá válnak az összekapaszkodások, a kiállítási kiírásoktól független, szóban terjedő toborzások: "Ha X. kiállít, beküldők én is; szeret­ném ha Z-vel együtt szerepelné­nek a műveim!” Az ilyen csapatok, csoportok szerveződését természetesen elő lehet segíteni, fel lehet gyorsíta­ni vonzó külső körülmények biz­tosításával. Nem egyszerűen, és nem elsősorban a pénzre gondo­lok, amiből amúgy sem lehet so­hasem elegendő, hanem minde­nek előtt a pénzbe nem kerülő szakértelemre. Például akiállítás megrendezésének színvonalára, amely sajnos ezúttal nagyon sok kívánni valót hagyott maga után. Mintha a rendezőnek feltett szándéka lett volna, hogy "tűzet- vízet, hideget-meleget" játszik a nézővel: szétszórta, összekever­te az egymáshoz tartozó műve­ket. Nemhogy megkönnyítette volna, de szinte lehetetlenné tet­te a néző számára az amúgy sem egyszerű értékválasztást. És ha már a szakértelmet feszegetjük: megértem, hogy kevés a pénz katalógusra, plakátra, de a kata­lógus grafikai megjelenítése már igazán nem lehet pénz kérdése. Művészeti kiadvány esetében szinte példátlan módon a festmé­nyek, grafikák zömét "újrakom­ponálták" a kifutó képek erőlte­tésével, nem szólva arról, hogy az elrendezésben sem grafikai, sem alfabetikus rendszert nem lehet felfedezni. Ezt a közbevé­tett. de egyáltalán nem mellékes megjegyzést úgy summázhat­nám, hogy nagyobb odafigyelés­sel a beküldött anyagból jobb ki­állítást lehetett volna rendezni, de igazán rangos tárlatot nem. _ Mint minden kiállítás, ez is csak a jéghegy vízfelszín feletti, látható, kisebbik része. A felszín alatt az elmúlt évek képzőművé­szeti életének eseményei húzód­nak meg. Ennek tükrében szem­lélve a mostani tárlatot, amely a megelőző triennáléhoz képest tisztesen közepes színvonalú, de (ami nagyobb probléma): önbi­zalom és egy kicsit hitevesztett bemutatkozás. Úgy tűnik, az el­múlt három év szolnoki történé­sei sem kedveztek a mostani tri- ennálénak. Erre az időre esik a Művésztelep máig sem befeje­zett átépítése, amely azon kívül, hogy a helyi művészek számára megnehezítette, sőt lehetetlenné tette a nyugodt alkotómunkát, ennek következménye az is, hogy a szolnoki művészek vagy régebbi munkáikkal, vagy nem a tőlük elvárható színvonalon sze­repeltek. Ráadásul a Művészte­lepen folyó munkák a korábban kialakult vendégművész-kap­csolatok folytatását is megnehe­zítették, vagy egyenesen meg­szüntették. Pedig e vonatkozás­ban is szépreményű kezdemé­nyezések indultak el korábban. Nem szólva arról, milyen gyü­mölcsöt érlelt volna a főiskolá­sok újbóli nyári megjelenése a Művésztelepen, éppen annak a Sváby Lajosnak a vezetésével (az ő tanítványairól van szó), aki a mostani kiállítást megnyitotta, ha szereplésük a tolerancia, vagy a kellő alkalmazkodási készség hiánya miatt nem fulladt volna hamarosan botrányba. Három évvel ezelőtt úgy tűnt: megújul az addig csak festészeti kiállítás. Mind műfajában, mind szemléletében nyitottabbá vált, tudomásul véve, hogy bár Szol­noknak a festészetben vannak nagyobb hagyományai, de im­máron több mint három évtizede élnek, dolgoznak itt szobrászok is, hogy a megyében új nyári szobrászati műhely - a mezőtúri - alakult és fejlődött ki, nemcsak alföldi, hanem országos vonzás­körrel. Továbbá azt is felismer­ve, hogy a művészek közötti al­kotói barátságok sem az egyes műfajok mentén alakulnak ki, hanem egymás teljesebb felvál­lalásával. Három évvel ezelőtt úgy tet­szett, az a "csapat" is jelen volt a kiállításon, amely a továbbiak­ban a "kemény magot" jelenthet­né, vonzásával (vagy taszításá­val) hatva a tárlat többi résztve­vőjére. E csapatból maradtak sokan a mostani kiállításon is, többségük azonban mintha csupán erkölcsi kötelezetségnek érezné az újbóli szereplést. A kiállított művek színvonala mintha valamiféle megtorpanást és - valóban találó a kifejezés - önbizalomvesztést jelezne. Az újabb nyitás, a so­rompók felhúzása az amatőr vagy autodidakta művészek előtt sem járt együtt sem a színvonal emelkedésével, sem valamiféle frissebb szemlélet térhódításá­val. Bár, mint említettem, a kiállí­tás csupán a jéghegy csúcsa, és a felszín alatt húzódnak meg azok az erők, történések, amelyek a jéghegy egészét alkotják, mégiá illendő, hogy a jéghegy látható részében is szemügyre vegyük azokat a csillogó kristályokat, amelyek - a rendezés miatt ugyan nehezen felfedezhetően, de azért - jelen vannak a kiállí­táson. Talán ezáltal a nézőnek is némi segítséget nyújthatunk az értékek "kibarkochbázásában". Először is a szobrászati anyag­ra kell odafigyelnünk. Részben azért, mert a mezőtúri alkotóte­lep és - Györfi Sándor személyén keresztül - a Nyíregyháza-sóstói alkotótelep a bázisa annak a kap­csolatrendszernek, amely immá­ron visszatérően jó néhány mű­vész szereplését biztosítja, rész­ben mert a kiállított művek kö­zött olyan színvonalú plasztikák szerepelnek, amelyek minden­képpen figyelmet érdemelnek. Például Kiss György viaszve- szejtéses kisbronzai - elsősorban a roncsolt Nagy korpusz című munkája -, vagy E. Lakatos Aranka ugyancsak Sóstón ké­szült a Szónok című koompozí- cióját érzem a legszínvonala­sabbnak. . A másik szobrászati díjat Si­mon Ferenc kapta Küzdelem cí­mű munkájáért. Bemutatott mű­vei közül kétségtelenül ez a leg­színvonalasabb, bár korábbi, 1976-os változata - talán szeren­csésebb léptékénél fogva - jobb volt. Általában érdekes megfi­gyelni, hogy egy-egy motívum, például a lámpás figura, mintegy vándortémaként, különböző anyagban, technikával megjele­nítve kíséri végig Simon Ferenc szobrászatét. A Diogenész-téma most kiállított változata akkor válik izgalmassá, ha közel lé­pünk a szoborhoz, és csupán a négyfelől, tölcsérszerűen össze­futó tér különös perspektívájá­ban szemléljük a figurát. Távo­labbról nézve a befoglaló forma kocka-merevsége sokat leront a mű hatásából. Már nem is a kisplasztikák, a "mini-szobrok" mestere Nagy István, ezúttal három kis ólom­szobrát mutatta be. Lágysága miatt fontos anyag az ólom, ön­tés után akár még faragható is. A három közül a Szendergő című fekvő nőalakja a legsikerültebb: a hullámzó plasztikai formák já­téka a kis méret ellenére teljes térélményt nyújt. A szobrászati anyagból még Pogány Gábor Benő Kendős Diánája és Kaubek Péter két, karakteres kő portréját szeretném kiemelni. A díjzsűri feltehetően együtt láthatta a jutalmazott festők mű­veit - ellentétben a közönséggel, amelyik például Tenk László négy képét a Galéria négy külön­böző pontján fedezheti fel -, így a zsűri minden bizonnyal reáli­sabban értékelhette a művészek pillanatnyi szereplését, mint akár a kritikus, aki a nézővel azo­nos helyzetben van. Az öt festői díj részben a fest­mények túlsúlyát jelzi, részben azt tanúsítja, hogy a zsűri stilári- san, szemléletileg nagyon tole­ránsán igyekezett válogatni az értékek között. A két szélső pont talán Sipos Zsófia - a naív festé­szet modorával kacérkodó, kissé szálkás ecsetkezelésű - két olaj képének, a másik Simsay Ildikó a primitívet szándékolt mimikri­vel követő "új vad" festőiségé- nek jutalmazása. Simsay három kiállított képe között nemcsak technikájában, festői traktálásá- ban, hanem szemléletmódjában is érzek némi különbséget. Szá­momra a legmeggyőzőbb a Ré­gészet című festménye volt. Szolnok Városi Tanács díját a hetvenéves Baranyó Sándor kapta. Vélhetően nemcsak az itt kiállított két képét kívánták a díj­jal jutalmazni, bár az egyik kép: a Szüretelők című önmagában is díjazásra érdemes. Ez a viszony­lag kisméretű festmény alig észr- vehető, mégis lényeges elmoz­dulást jelez a mester munkássá­gában. Ezen a képen Baranyó mintha átlépte volna ama bizo­nyos Rubikont, amelynek partja­inál már oly régóta tanyázott. A figuralitásból átlendülve anonfi- gurativitásba, ez a festmény már nem a szüretelők képét, csupán képzetét szuggerálja erőteljes faktúrájával, színorgiájával a né­zőnek. Ez az a váltás, amikor a kép vizuális jelentését már nem az határozza meg, hogy a motí­vum figuraként értelmezhető-e, hanem a kompozíció egészének festői hitelessége. (Következte­téseimben csupán egy aprónak tűnő mozzanat bizonytalant el kissé: a katalógus adatai szerint ez a kép fekvő formátumú, a fa­lon pedig álló helyzetben látha­tó. Persze, ha kilencven fokos képakasztói tévedésről lenne is szó, még mindig hivatkozhatnék Kandinszkij híres esetére, aki egyszer a saját képét fejjel lefelé tette festőállványára, és másnap csodálkozva fedezte fel, hogy így mennyivel jobb, és főleg új­szerű, izgalmas a kompozíció.) Azonos nemzedékhez tartozik a másik két díjjal jutalmazott fes­tőművész: Tenk László és Topor András. Pályájuk elején mind­ketten Debrecenben éltek és dol­goztak, aztán - bár mindkettőjük művészetének a természet az él­telő eleme - művészi útjuk elka­nyarodott egymástól. Topor most kiállított képeinek tanúsá­ga szerint is a magyar festészet Vaszaryval, Márfyfal fémjelzett, színvonalas polgári, városi irányzatának folytatója, de nála - talán a kor hatására - a könnyed, világos színhangú kompozíciók­ba disszonáns akkordokként fe­nyegető, komorabb szólamok, indulatos gesztusok is teret kap­nak. Tenk látszólag a festészet hagyományos keretei között, de egészen egyéni utakat keres mű­vészetében. Kivételes kolorista adottságaival a természeti lát­ványt a természet szimbólumává fokozza képein. Tapasztalatom szerint egy- egy több műfajú kiállításról szó­ló kritikában ugyanolyan méltat­lanul hátrányos helyzetbe kerül a grafika, mint például az átlag magyar színikritikában mmond­juk a szcenográfia vagy a jel­meztervezés. Azaz: méltatására egy-két mondatnál alig jut több. Némiképpen menti most eljárá­somat, hogy a szám szerint sem túl jelentős grafikai anyagban . kevés volt az említésre méltó tel­jesítmény. A zsűri mindenesetre jól dön­tött, hogy a grafikai díjat König Róbertnek adta. Az ő munkáin kívül még Buták András érdekes technikával készített (gipszmet­szet) nyomatait, Agotha Margit színes linómetszeteit és Budai Tibor két rézkarcát emelhetjük ki. Végezetül szeretném remélni, hogy ez a mérsékeltebb színvo­nalú triennálé nem jelenti azt, hogy Szolnok megint veszni hagy egy országos képzőművé­szeti fórumot. (A hatvanas évek elején ez egyszer már megtör­tént, akkor a kisplasztikái bien- náléra szavaztak nemmel.) A jövő érdekében nagyon fon­tos lenne megtartani olyan részt­vevőket, mint például El Ka- zovszkij Jelenát, Závorszky Gá­bort, Tóth Ernőt, Kéri Imrét vagy Droznyik Istvánt, ha a meg­tartási szándékot nem is lehet, nem is kell mindig díjakban ki­fejezni. Ezek a művészek a már említettekkel együtt nem egy­szerűen a tárlat művészi rangját emelik, de sokirányú nyitottsá­gát is biztosítják. Rideg Gábor A cikkhez illusztrációként fel­használt linómetszetek Jászágó és Berekfürdő képeslapjai lesz­nek hamarosan. Szolnokon, Szá­vai István rajztanárt készítette őket taníványaival. A híres (és országosan elismert) metszőkor tavaly nyári biciklitúrára indult, bebarangolandó szűkebb hazán­kat, Jász- Nagkun-Szolnokot. Kis falvakban szálltak meg, ahol a gyerekek hiába mentek a pos­tára, nem tudtak képeslapot kül­deni a szüleiknek, azon egyszerű oknál fogva, hogy kis települése­inkről képeslapok egyszerűen nem léteznek. "Magad uram, ha szolgád nincs" - gondolták a gyerekek, a kis falvak legjelleg­zetesebb épületeit megörökítet­ték linómetszeten, képeslapokat készítettek,és azokat küldték ha­za szüleiknek. Ez a szükségszerűség szülte azután a későbbi ötletet, hogy a megye összes(!) településéről készítsenek ilyen képeslapokat. Mára a megye minden városáról, községéről, de még az olyan ki­sebb, régen önálló településéről is, mint például Óballa, Csata­szög, Szakállaspuszta, Palotás, Hunyadfalva készítettk a gyere­kek képeslapot. A tanár úr és tanítványai több mint hetven helyen jártak. A la­pokat színes és fekete-fehér vál­tozatban is elkészítették. Gyö­nyörűek. Terjesztésüket a posta vállalta - a metszőkor tagjai pe­dig a települések segítőkész hoz­záállása alapján - remélik, vállal­kozásukat felkarolják, rendelnek a képeslapokból. Igény van rá, ez biztos./Munkájuk során a tanár úr és gyerekei találkoztak olyan lelkészekkel, akik látva a jó ügyet, több száz képeslapot ren­deltek templomukról, melyet ők maguk fognak árusítani./ A metszőkor, amely egyszerű iskolai szakkörből egyesületté nőtte ki magát a képeslapok tisz­ta hasznából (amely laponként 1 forint), felszerelésének javítását tervezi. Ha vállalkozásuk siker­rel jár, egy magasnyomógépet vásárolnak, s akkor a szolnoki gyerekek művészi munkája nyo­mán valóban szép, egyedi nyo­matokat készíthetnek, amelyek a kisgrafika és képeslapgyűjtők körében igazi érték. A képeslapokból karácsonyi album is készül, ami olcsó, de mégis értékes ajándék lehet. A metszőkor legfrissebb terve: szeretnék bejárni az országot. Az idén Csongrád megyét barangol­ták végig, s készítettek a szolno­ki technikához hasonlóan képes­lapokat. A kör útjait, munkáját a me­gyei könyvtár képviseletében Pápayné Kemenczey Judit, a me­gyei könyvtár igazgatóhelyette­se is segíti. Közös munkájuk nyomán új metszőkörök alakul­nak, Szávai tanár úr tankönyve már készül a hasonló szakkörök segítésére. Kisújszálláson már működik egy "fiók-metszőkör" Kovácsné Bulkai Julianna tanár­nő vezetésével: már társultak is a szolnoki gyerekek legutóbbi vándorútjához. Az országnak adott művészeti értéken és a mesterség tanulásán túl a gyere­keknek nagy élmény ez a munka. Élvezik, hogy (igaz, tanári veze­tés mellett) önállóan alkothat­nak, járják az országot. Valami, visszajött abból a régi vándorvi­lágból - vélekedik Szávai István -, amikor is faluról falura jártak a mesterek, sok emberrel megis­merkedtek, tapasztalatokat gyűj­töttek, s a sok-sok találkozás, be­szélgetés kapcsán közelebb ke­rültek egymáshoz. Mi pedig örülhetünk, hogy gyermekeink munkája nyomán ez vállalkozás éppen a mi váro­sunkból indul országhódító útjá­ra. K.Sz. Jászágói képeslap: jellegzetes jászágói parasztház Berekfürdő: református templom

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents