Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-01 / 124. szám
8 1990. SZEPTEMBER 1. Irodalom» művészet Hatvanéves lenne GALGÓCZI ERZSÉBET Az ezerkilencszázhatvanas évek végén a kaposvári belvárosban az egyik utcasarkon megláttam Galgóczi Erzsébetet. Talán éppen 1970-ben, amikor a Nádtetős szocializmus című riportkönyve megjelent. Az az utca éppen szemben volt a megyeházával. Nagyon megsértődtem. A megyei könyvtár munkatársa vagyok, ma úgy mondanám, hogy könyvtárszolga, s egy író, egy nagyon népszerű író úgy megy el előttem, hoogy én nem is tudom, most éppen ebben a városban van - micsoda dolog inkognitóban erre járni. Persze nem ezért sértődtem meg, hanem azért, mert nem mehetek oda hozzá, pedig szinte már személyesen ismerem, de nem léphetek mellé, hisz milyen ostoba dolog lenne, ha most megszólítanám. Az író nem arra való, hogy megszólítsák, hanem arra, hogy olvassák. És nagyon sokan olvasták. Most látom, hogy a nyolcvanas években milyen sokra vitte: egymás után kínálta olvasnivalóit, filmjeit, regényeit, drámáit, Kossuth-díjjal tüntették ki, az írók szakszervezetének lett az elnöke. S alig néhány éve, már halottaink között tartjuk számon. A Nádtetős szocializmus című 1970- es riportkönyve elé egy vele készült interjút tettek; Hogy mi szükség volt erre az "Előszó helyett"-re, sejthető: Galgóczi Erzsábet 1970-ben túl kényes látleleteket rögzít, amit a világból lát, azt meg kell szelídíteni, úgymond a helyére kell tenni. Mekkora izgalom volt ezeket a tsz- riportokat olvasni! Hogy egy ember megírja az ötvenhes-hatvanas esztendőket úgy, ahogy megestek! S most, hogy ismét belelapozok az előszó helyetti interjúba, kis csalódás azt betűznöm, hogy Galgóczi Erzsébet egyre- másra a szocializmus iránti lojalitását igyekszik kifejezni. Mert mást nem tehet. "Tóth elvtárs azt mondja" - írja riportjában. Tóth elv társ a tsz-elnök, de hát e riportoknak meg is kellett jelenniük, az a legkisebb, hogy a tsz-el- nök hideg-rideg elvtárs. Rettenetesen sajnálom Galgóczi Erzsébetet, hogy író létére hajdan képviselőnek kellett lennie - akkor, amikor képviselőnek lenni legföljebb mikszát- hi anekdota volt, s hogy azt kellett nyilatkoznia az Élet és Irodalomban kegyes csalással, kissé üres patetizmus- sal, hogy "az író mindig az ember képviselője". Rettenetesen irigyelhetjük, hogy majdnem hatvanéves korában volt mersze abba belevágni, hogy egy szak- szervezetnek legyen az elnöke, amelynek se hatalma, se szépsége, se renoméja nincs. Am öt ilyen fából faragták - s mélységes tisztelet vette körül. Az írók irigy, gonosz emberek - őt azonban mindegyik őszintén becsülte. Első elbeszéléskötete 1953-ban, huszonhárom éves korában jelent meg, az Egy kosár hazai. Apja kulák volt, mert valamennyivel többet szerzett a kelleténél, és paraszt volt, mert kevesebbje volt, sokkal kevesebbje annál, hogy ne csak paraszt legyen. Ezt a parasztot, az Galgóczi Erzsébet portréja ilyeneket szelídítették aztán ezerki- lencszázötvenhat után engedelmes termelőszövetkezeti tagokká, akik a végén odáig jutottak, hogy azt mondták: "ilyen jó dolgunk még sohasem volt". Ezt a világot ismerte a legjobban, élete végéig a falut, a paraszti sorból értelmiségivé válókat festette. S mert a Színművészeti Főiskola dramaturgiai szakára járt, mindig drámaian, a drámához értőn. A konfliktusokra járt rá a tolla riportjaiban, novelláiban, hangjátékaiban egyaránt, s természetesen színmüveiben is (noha igazi drámaíró sohasem vált belőle, igazi műfaja a feszült levegőjű novella). Pályája mindvégig emelkedett; legutolsó, emlékezetes könyve a Vidravas volt - még olyan frissen él bennünk, mintha most jelent volna meg, s írója már halott. Hatvanéves lenne. Győri László ____________________________/ 1 952 karácsonyára, mint máskor, hazautaztam a szüléimhez. Jómódú parasztok voltunk mindig, abba a kategóriába tartoztunk, amit negyvenöt óta "középparasztnak" neveznek. A tejet, a húst, a tojást és a gyümölcsöt soha nem kellett nélkülöznünk. 1952 karácsonyán a három ünnepen olajban pirított krumplit ettünk reggelire, krumplilevest és olajban pirított krumplit ettünk ebédre, és olajban pirított krumplit ettünk vacsorára. Nem volt semmink, mindent be kellett szolgáltatni. Elvitték a kenyerünket, a kukoricánkat, a disznónkat, be kellett szolgáltatnunk a tejet, a tojást. Ezer forint adót fizettünk havonta és rengeteg büntetést minden miatt, amit a rafinált eszű közigazgatási emberek csak ki tudtak találni. Ha a kutyánk kinézett az utcaajtón - száz forint büntetés. Ha a csordából egy tehén lepiszkította a járdánkat, s nem vettük észre, nem takarítottuk le idejében - kétszáz forint büntetés... Minek részletezzem? Nem lehetett tovább azt hazudni, hogy emelkedik az életszínvonal. Nem lehetett tovább hazudni, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem tudtam tovább hazudni magamnak. 1952 karácsonyától 1958 márciusáig alig írtam novellát, amit írtam, az nem volt jó, s ha esetleg akadt köztük jó is, azt nem közölték. Máig sem értem, hogyan nem döglöttem bele azokba az évekbe. Miféle makacsság, szívósság dolgozott bennem, miféle - nem is az eszemben, mert hiszen ott nem,-hiszen milliószor elparentáltam magamat -, de a testemben, az ösztöneimben lakozó hivatástudat? És ha még értettem volna, mi történik körülöttem, és mi történik bennem! De nem értettem semmit. Néhány részletet értettem, de nem láttam az összefüggéseket. Ezért aztán ráfogtam írói és emberi válságomat a fiatalságomra. Fiatal, műveletlen, éretlen a prózára, a prózához élettapasztalat kell, úgyis ezt hallottam mindenkitől. Alig vártam, hogy harmincéves legyek. Elmondhatatlan, mennyire gyűlöltem a fiatalságomat - s biztos vagyok abban, hogy nem lesz olyan pillanatom az életben, amikor nosztalgiám támadna az ’52-58 közötti évek akár egyetlen pillanatára. 1954-ben idegösszeroppanást kaptam, a főiskoláról elküldték idegorvoshoz. Négy hétig feküdtem kórházban, egyre betegebb lettem, erre otthagytam a "saját felelősségemre". Rettenetes hónapok következtek. Bejártam a főiskolára, részt vettem az órákon, de csak mint egy automata, mert nem érdekelt semmi, nem volt közöm semmihez. Közben egyszer, körülbelül három hétig, koncentrálni sem tudtam, nem tudtam elolvasni egy újságcikknek a címét, Galgóczi Erzsébet: A küszöbön (Részlet) mert mire a harmadik szóhoz értem, elfelejtettem, mi volt az első szó. Egyetlen cémaszál nem kötött senkihez és semmihez, saját magamhoz sem, nem volt közöm sem a múltamhoz, sem a jövőm- höz, sem a jelenemhez. "...Mint ki az ég padlásszobáit lakja hónapokig, s a csöndtől megfeketül egészen..." Egy szombati napon az egyik osztálytársam felajánlotta, hogy másnap találkozik velem, ne legyek egész vasárnap egyedül. Este nyolc órára beszéltünk meg randevút egy körúti cukrászdában, mert ott laktam a környéken. A vasárnapom ráment arra, hogy összeszedtem magamat, megmosakodtam, felöltöztem. Éppen csak elkészültem este nyolcra. Elvánszorogtam a cukrászdába, az osztálytársam nem volt ott, és nem volt hely sem. Megálltam a cukrászda előtt egy hirdetőoszlopnál azzal a szándékkal, hogy húsz percet várok a barátomra - mert régi megállapodásunk szerint húsz perc volt nálunk a "tűrési százalék". A barátom nem jött, elfelejtette. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Eltelt egy óra, kettő, három, bár akkor nem érzékeltem az időt. Tudtam, hogy egy hirdetőoszlop mellett állok, és semmi értelme annak, hogy itt állok, el kellene mennem haza vagy valahova, valakihez, de nem tudtam megtenni az első lépést. A reménytelenség és a céltalanság kiszivattyúzott belőlem minden erőt. Ekkora reménytelenségben az ember arra is képtelen, hogy a kisujját megmozdítsa. Álltam a hirdetőoszlop mellett. Éjfél körül odalépett hozzám egy rendőr.- Órák óta figyelem magát - mondta. - Először azt hittem, hogy strichelni akar. Mi baja van?- Semmi.- Miért áll itt?- Nem tudom.- Miért nem megy haza?- Minek?- Hol lakik?- Mi köze hozzá?- Adja ide az igazolványát. Megnézte a lakcímemet, s visszaadta az igazolványt.- No jöjjön, hazakísérem.- Nem kell. Haza tudok menni egyedül is.- Na, jöjjön csak szépen - belém karolt, s szelíd erőszakkal vezetni kezdett. - Nem szeretném, ha reggel a Dunából fognák ki.- Nem mindegy? - mondtam neki. - Otthon meg kinyitom a gázcsapot. Ez az ötlet valósággal felvillanyozott. Hiszen van kiút ebből a rettenetes állapotból! Hát persze! Kinyitom a gázcsapot. A cselédszoba, amiben laktam, úgyis a konyhából nyílt, nem is volt más bejárata, a konyhában pedig ott a gáz. Mire a rendőrrel a kapuba értünk, teljesen megszilárdult bennem az öngyilkosság gondolata. Éjfél után volt már, a háziak aludtak, nem szűrődött ki tőlük fény. Amint kinyitottam az ajtót, egy levelezőlapot pillantottam meg a padlón. Nekem szólt, anyukám írta. Néhány sor volt az egész: "Édes leányom, Bözsi, az éjjel olyan rosszat álmodtam rólad, nagyon aggódom érted, vigyázz magadra, írjál. Csókol Anyuka." Mire a konyhán át beértem a szobámba, el is olvastam a lapot, leroskadtam az ágyra, és zokogni kezdtem. Ismétlem: vasárnap este volt. A lapot expressz adta fel anyuka, ezért hozták ki még vasárnap este. Soha addig - azóta se - küldött expressz semmit; vagy sima levelet, vagy táviratot küldött, én azt hittem, azt sem tudja, hogy expressz küldemény is van. Megnéztem a bélyegzőt: aznap reggel nyolc órakor adta fel, tehát azonnal, mihelyt kinyitott a posta. Ehhez tudni kell, hogy a mi házunktól körülbelül három kilométerre van a postahivatal. Vasárnap volt, tehát anyuka nem mehetett végig a falun abban a ruhájában, amiben otthon a háztartást meg az állatokat látta el, ünnep- lősen fel kellett öltöznie. Ennyi kényelmetlenséget vállalt, hogy még aznap megkapjam a levelét. Miféle ösztön működik az anyákban, hogy százharminc kilométerről is megérzik, ha a gyerekük bajban van? Máig sem tudja, hogy az életemet mentette meg. Hamary Dénes 1968 Én 1968-ban Egerben a Rózsa Károly utcában anyám kezét fogtam. Néztem a dübörgő lánctalpakat, S hogy miért vesznek annyi cukrot nem tudtam. Szemtanú lettem. Játéktankot követelem karácsonyra. Közben odaát nem játékkatonák, Közben nálunk földreköpött szó; kuss! És mi játszottunk a teleköpött utcákon, Apám aprította áfát tüzelőnek. Frontjárta testével érezte, odaát lőnek. Kiütötte kezemből a játékpuskát, Leült sodort egy cigarettát, Gyerek vagy még fiam nem érted. Nem értettem. S nem értettük mi, millió kicsi és nagy játékbabák, Hogy odaát miért nem játékkatonák... Kende Sándor: A pereces néni A sötét szemüveges fiatalember olyan gondterhelten toporog előtte, mintha öt percen belül, de legkésőbb az előadás megkezdéséig föltétlenül el kellene döntenie, hogy gubancos haját lenyiratja-e holnap, avagy célszerűbb, ha tovább zsíroso- dik. Szóval, nem a legderűsebb látvány, de azért megszólítja. Mert finnyáskodni semmiképp sem szabad, a széplelkűség nem kifizetődő, előítéletekből nem lehet megélni: neki igenis előzékenynek kell lennie mindenkivel, így kívánja az üzlet.- Frissek a perecek... Ez a kivételes teremtmény azonban meg se rebben a szépen kínáló, alázatos szóra. Csak egy hosszú perc múltán fordul sarkon; de akkor már mindkét könyökét használva furakszik ellenkező irányba, a büféhez. Lehajt valamiféle féldecit. S visszafelé már óvatosabban billeg. A zsúfolt színházi hallban igazán jóízűen legföljebb álldogálni lehet, s nem érdemes mást nézni, csak a mennyezetet.- Frissek a perecek... A fiatalember félszegen mozdul, bizonytalanul, hátha nem is neki szóltak. A néni viszont pontosan erre a pillanatra várt, a magasabb és mélyebb lélektani tapasztalatok szerint most kell támadásba lendülnie.- Frissek, kedveském, nézze csak... Éppen előbb vett belőle a művész úr is... Nyert. A fiú végre közelebb lép és kér egyet. Szívesen adja. Mosolyog. Amikor mo solyog, nem is annyira öreg, a fogai méj épek. Ilyen mosolyogva, rejtelmesen hunyó rogva súgja az őszes úrnak is, aki pedij olyan merev vállal lépdel előtte, minthi kitüntetés lógna a nyakában.- Frissek a pereceim... Egy kis gyanakvás, az udvariasság ha tárain belül:- Biztos? - fésülgeti az úr a körme he gyével a bajszát töprengve.- Óóóó... Hiszen a művész úr is kért a: előbb! Most vittem föl hozzá kettőt a: öltözőjébe... Hiába minden, a sokat sejtető, ravasz kás pislogások se segítenek: erősen akadó zik az üzlet. Még elsőt se csöngettek.- Frissek a pereceim... Drága hölgyek Drága urak! Ni! Ez a hirtelen szőkeség milyei finnyásan nyúlkál itt! Mintha bizony rö vidlátó lenne. Ejnye. Mire való az effél fitymálás?! Volt az ő haja is ilyen szőke és legalább ennyire göndör! És az alakjs no lám, hát igen... szépen tartja a nyakát kis bestia, igen, így mintha örökké nyúj tózna. Nagy vicc! Könnyű ezt ma ellesn a filmekről... Szép, hiába, el kell ismemi A válla, a dereka rándulása... Jaj, csak há a csípővel, Jézusom, nem így kell ár ilyenkor! Nem, ezt ő nem így próbált hajdanán, soha nem így; ejnye, ennek gyönyörűségnek ezt még tanulnia kell!... Hogy összekap a tekintetük! Talán ti sokáig nézte.- Frissek, aranyoskám...
