Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-04 / 126. szám
4 1990. SZEPTEMBER 4 Ötven éve szentelték pappá "Játéknak" tekintette - így túlélte a sorozatos megaláztatást Himfy Ferenc atyát, a szolnoki Jézus Szíve - közismertebb nevén szegényházi - katolikus templom plébánosát 1940-ben Abonyban szentelték pappá. Az ötven év szolgálatból az utolsó húsz év Szolnokon telt el, nem éppen eseménytelenül, de az ezt megelőző időszak is meglehetősen mozgalmas volt. Nem egyszer "lesett rá a gonosz, hogy elve- szejtse, nem egyszer érintette Júdás csókja", őt azonban hite, emberségessége, bölcsessége mindig túllendítette a kritikus élethelyzeteken.- Plébános úr! Hogyan választotta hivatásául a papi pályát?- Már ötödikes gimnazista korom óta lélekben papnak készültem. A túljelentkezés miatt azonban nem ment simán a dolog. Az érettségi után Tokodra mentem üveggyári segédmunkásnak, ahol cserkészcsapatot szerveztem. A családomban mindenki a közigazgatásban dolgozott. Polgármester unokabátyám révén először szellemi ínségmunkás lettem, majd az ő kíséretében, cserkészruhában álltam a püspök elé, hogy pap akarok lenni. így vettek fel a váci szemináriumba. 1940-ben Abonyban lettem segédlelkész. Rá négy évre nagy kitüntetés ért. Püspöki kinevezései Soroksár-Újtelep plébánosa lettem. Igaz ugyan, hogy én mindig középiskolai hittanár akartam lenni, de a püspök iránti feltétlen engedelmesség a hivatáshoz tartozott.- Hogyan élte meg a II. világháború végét, és mi történt Önnel Szolnokra kerüléséig?- Miután Soroksárt elfoglalták a szovjetek, megváltozott a helyzet. Addig én voltam a valaki, hallgattak rám az emberek. Mit csináljak? Elmentem a püspökhöz, aki így fogadott: - De jó, hogy jöttél! El kell menned Gyömrőre, a halállistán lévő plébánost helyettesíteni. Harminchat kilométert gyalogoltam odáig. Pár hónap után egyszer csak az engem leváltó paptársam ezt a hírt hozta: - Te vagy a kiskunfélegyházi tanítóképző hittantanára! Nagyon örültem, hiszen régi vágyam teljesült. Na, aztán az élet fintora, hogy két évig taníthattam csupán, mert 1947-ben megszüntették a hitoktatást. A gyerekek azonban jártak a nyakamra, hogy most hol tanulhatunk hittant? Kiscsoportokat alakítottunk, ami élet- veszélyes volt, mert magánházaknál tanítottam őket, és ez államellenes szervezkedésnek minősült. Ezt a munkát sokan csináltuk, huszonötén tartottuk egymásai a kapcsolatot. A huszonöt hitoktatóból 1952-ben már kilencet letartóztattak a beépült spiclik segítségével. Egy közülük életfogytiglant, a többi nyolc-kilenc évet kapott. 1957- ben két, már börtönt megjárt piarista atyának segítettem volna Svájcba kijutni, akiket visszahívtak a börtönbe - arra a korra ez rendkívül jellemző volt. Ekkor hat(!) "vadember" jött értem este tízkor. Volt köztük egy "ember- szabású" - gondoltam, majd ezzel szót értek. Miután elvittek a János- hegy oldalában egy magánházba, próbálkoztam is nála. Nagy pofon volt a válasz, a jobb fülemre egy hónapig nem hallottam. A Fő utcába kerültem nyolc hónapos vizsgálati fogságba. Összesen ötvenkét órán át hallgattak ki, a falon húztam a strigulákat. Bíróság elé végül nem kerültem, mert tarthattak tőle, hogy elmondom a módszereiket. Ugyanis spiclit akartak belőlem faragni, szabadon bocsátásom fejében. így "csak" Tökölre internáltak. Ott aztán megcsinálták velem egyszer, hogy felolvasták a nevem a szabadulok között, leszámoltattak, és amikor már a szabadság szele megcsapott, a kapuban mondták meg, hogy tévedés! Végül 1960-ban szabadultam. Rendőri felügyelet alá kerültem négy évre. Csomagoló részlegben dolgoztam. Közölték velem, hogy engedélyezik a papi tevékenységet, ha "normálisan" viselkedem. Én megkérdeztem: a maguk normája más, mint az enyém! Melyiket válasszam? A miénket! - felelték. 1964-67 között Szentesen, 1970- ig pedig Tiszavárkonyban voltam. Ekkor már gyakorolhattam a hivatásomat.- A Szolnokra való áthelyezését Ön kérte?- Nem kérhettem, mert világosan megmondták, hogy Budapestre és megyei székhelyre nem mehetek. A szolnoki, nyugdíjba menő plébános keresett meg, és mondta, hogy ő majd elintézi nekem az áthelyezést. Gyanút fogtam, úgy éreztem, hogy Szolnokon megfigyelés alá fognak helyezni - ami később be is igazolódott. Belementem a játékba, de figyeltem magam köré. Kiderült, hogy megfigyeltették, kikkel levelezem és kikkel tartom a kapcsolatot. Akadtak, akik jelentették, kik járnak hozzám. Nemcsak a külvilágra, de közvetlen környezetemre is figyelnem kellett! A belvárosi templom plébánosa megpróbálta a püspöktől kikényszeríteni, hogy elhelyezzenek Szolnokról, de ez nem sikerült. Annak ugyanis, hogy megépülhessen a szandai plébánia, az áthelyeztetésem lett volna az ára! - plébános társam javaslata szerint. A zaklatásokat, megfigyeléseket játéknak tekintettem, és ellentrük- köket találtam ki. Azt is el akarták hitetni a környezetemmel, hogy nyugati kém vagyok, és mint megtudtam azoktól, akik továbbra is bíztak bennem, a városi vezetők hintették el. Azután voltak a telefonos játékok a rendőrkapitánysággal. Sokat kellett ravaszkod- nom... Annak köszönhetem, hogy épelméjű maradtam, hogy játéknak tekintettem az egészet.- Hadd kérdezzem meg, hogyan sikerült megőriznie a nehéz évek ellenére is szellemi frissességét?- Ennek okai: a józan élet, a hivatás melletti elkötelezettség, ami folytonos tanulással, önképzéssel járt. Az általam szervezett kiscsoportoknak is olyan elvárásai voltak, hogy mindig meg kellett újulnom. Az ember feltöltődik attól a munkától, amit szívesen, szeretettel végez.- Köszönöm a beszélgetést. További munkájához jó égészséget kívánunk! Csirke József Múlt, jelen (és jövő?) az OMÉK-on A 71. Nemzetközi Mezőgazdasági, Elelmezésipari Kiállítás és Vásáron az ágazat gépesítése iránt érdeklődők tapasztalhatják: a kőbányai vásárvárosban tíz napon át együtt van jelen a múlt és a jelen. Nem egy jó nevű hazai és nyugati cég standján persze már a jövő is! Két, vásárjárás közben készült fotónk ezt idézi, íme a múlt: a Földművelésügyi Minisztérium kiállítási csarnokában, az agrártörténeti bemutatón látható az 1928-ban, Magyarországon gyártott 30 lóerős HSCS- traktorral hajtott Kühne-cséplő- gép. Rajta az öntöttvas tábla: Mezőgazdasági Gépgyár RT. Mo- son-Budapest. A jelen? A vásárváros szabadtéri kiállítási területén egy Ferguson traktor után 0 "kötött" 16 soros, elsősorban aprómagvak és gabonafélék vetésére alkalmas gép. Méreteinél és univerzitásánál fogva a leendő hazai farmereknek is ajánlja a gyártó, a Mosonmagyaróvári KÜHNE Mezőgazdasági Gépgyár. És ugye, ez egy kicsit már a jövő! Kép és szöveg: Temesközy F. Gróf Eszterházy Károly, száz templom építtetője A közelmúltban az egri tanárképző főiskola Eszterházy Károly nevét vette fel. Eszterházy Károly, egri püspökét, aki egyházmegyéjében - melyhez hozzátartozik megyénk egy része is - száz templomot építtetett, számos más építkezése mellett, melyek között olyan nagy jelentőségűek is voltak, mint az egri líceum. Gróf Eszterházy Károly 1723- 1799 között élt, tevékenysége tehát a 18. század második felére esett, mikorra az ország, s különösen a megszállt területek már magukhoz tértek a török dúlása után. Mikorra már elmúltak a Rákóczi szabadságharc keltette hullámok, s a lassú társadalmi, gazdasági fejlődés meghozta az eredményét. Ez ideig toldozták-foldozták a falvakban, városokban a török időkben tönkrement templomokat, hisz a török, kevés kivétellel, a templomok építését és felújítását nem engedélyezte. így az épületek állaga kevés helyen engedte meg, hogy a régi templomot megtartsák - megyénkben egy ilyen sincs. Lehetőség volt a régi templom részbeni felújítására, erre már van néhány példa megyénkben, pl. Tiszasüly, Jászberény, Tiszabura. Ezek a mai képükben barokk templomok őriznek korábbi gótikus részleteket. Templomaink jelentős hányada viszont a 18. század második felében újonnan épülő barokk templom. Ilyen nagyarányú építkezés egy fejlett építőszervezetet igényelt, és természetesen rengeteg pénzt. Gróf Eszterházy Károly a kor egyik legnagyobb földesura volt, ez azonban még kevés lett volna építkezései finanszírozására. Előbb váci, majd egri püspök lett, s Heves-Külső-Szolnok vármegye főispánja. E tisztségei biztosították számára a megfelelő pénzösszegeket. Az anyagi erők mellé pedig szüksége volt a kor céhes iparának színvonalát meghaladó építési szervezetre, melyet a püspöki építési iroda létrehozásával oldott meg. A török megszállás alól felszabadult területeken az 1730-as évektől kezdve játszik jelentős szerepet a feudális uradalom, mint építtető. Alig van olyan építési feladat, mellyel egy nagybirtok ne kerülne kapcsolatba, amellett nagy területen sokat kell építeni, amely sajátos szervezést igényel. Az uradalom fogalmát nemcsak világi értelemben használjuk; a püspökségek, a legnagyobb apátságok ugyancsak találkoznak e feladatokkal. Ezért lassan elválik a nagybirtokok és a polgári-kisnemesi rétegek építtető szerepe. A nagybirtokokon koncepciózus építészeti programok születnek, ami lényeges szervezeti, művészi felkészülést igényel. Ezen igények kielégítésére szervezte meg Eszterházy a püspöki építési irodáját. Az irodához az építési folyamat teljes egészét átfogó mesterségek képviselői tartoztak, valamint olyan művészek, akik az elkészült épületet díszítették. Az építési iroda vezetője Farkas János volt, aki egy leveles könyvben tájékoztatta folyamatosan Eszterházyt az egyházmegyében folyó munkálatokról. A leveles könyvben megtalálhatjuk a püspök utasításait is, melyek tanulsága szerint nagy hozzáértéssel szólt bele a különböző építési és művészi problémák megoldásába. Építészei közül az egyik legjelentősebb Francz József, aki megyénkben is több templom építője - Besenyszög, Tiszaörs, Tiszapüs- pöki. Festők között, a szintén megyénkben is dolgozók közül, olyanokat említhetünk meg mint Kräcker és Zirkler János, szobrászt pedig mint Halblechner Vencel és Steinhäuser Antal. Megyénk jó néhány temploma őrzi így Eszterházy és e kiváló mesterek keze nyomát. Zsolnay László Árpádom, csütörtökön, a második bécsi döntés évfordulóján hiába vártam a románokat a Tisza-híd túlsó részén, nem alkották meg a jelképes élő láncot az általuk elképzelt Nagy Románia "nyugati határán". Akik érkeztek, azok simán átjöttek a hídon, és nem jelképesen terjeszkedtek, hanem ténylegesen csencseltek, évfordulótól, "nemzeti gyásztól" és egyéb érzelmektől függetlenül, csupán az anyagi érdektől vezéreltetve. Elgondoltam, hogy nekik biztosan nem is kellene a Tiszántúl, sőt Magyarországot sem szívesen annektálnák, mert akkor ugyan biza hol élnék ki zsib- vásári hajlamaikat, hol tehetnének szert ilyen könnyen, viszonylag munka nélkül haszonra? A különben nem kifejezetten kedvelt Magyarország erre jó nekik: piacnak. Amíg a szolnoki piac lengyel piac volt, még nézett ki valahogy. Amióta kiszorították őket a románok, "tiszta kosz" és gané az egész. Mintha nem ismernék a nyilvános vécét, ott végzik a dolgukat, ahol éppen rájuk jön. Akik például a saját személygépkocsijukban hálnak, úri szokásként mintha csak éppen kidugnák a feneküket az ajtón és ablakon, elegánsan körbeszarják az autójukat, aztán másnap reggel szidják az országot, hogy itt mennyi légy van... És az még hagyján, ha csak a piacot tisztelnék meg ily módon jelenlétükkel! De elárasztották az egesz várost, árulnak a vasútállomáson és az autóbuszon, parkokban és áruházak előtt meg itt velem szemben is, a Széchenyi lakótelepen, a napipiac környékén. Még a legrémesebb álmaimban sem fordult elő a döbbenetes élmény: román szótól hangos magyarországi környezetem. Mert ha csak csencselnének, talán hem is zavarna, mint azokat az állampolgárokat, akik bizonyos cuccokat viszonylag olcsón tudnak tőlük megvásárolni. De szemetelnek, hangos- ' kodnak és szemtelenek, mint az a bizonyos lengyelpiaci légy. Ott a szemeteskuka két lépésre tőle, ő a banánhéjat, újságpapírt, üres üveget, uzsonnamaradványokat oda dobja, ahol áll: saját maga alá. Nemzeti gyász ide vagy oda, én bizony rászóltam az egyikre, hogy az ott, két lépésre tőle nem más, mint a szemétláda. Olyan csúnyán nézett rám, mintha Erdélyt akarnám tőle elvenni. (Azon meg sem lepődött, hogy ékes románsággal intéztem hozzá szózatom, mert - bizonyára - hite szerint az övé világnyelv, és azt igenis illik tudni errefelé mindenkinek.) Némelyek szemtelenségéről annyit, hogy mivel ez a mindenhol-árusítás tilos, hát néha jön a rendőr és szól, merre van a KGST-piac; végignéztem: jó néhány társaságot négy- szer-ötször kellett hogy figyelmeztessen, csak akkor voltak hajlandók szedelőzködm. Bezzeg otthon, ahol a rendőr nem ennyire udvarias és türelmes, serényen csipkednék magukat. Bosszant az is komám, hogy ezek, akik szinte hetente fordulnak áruikkal a határon, talán abban a hiszemben, hogy úgysem érti senki az itteniek közül a szavaikat, egyfolytában ócsárolják állapotainkat: hogy nem is olyan szép ez a város (más kérdés, hogy a helyiek sincsenek elragadtatva), hogy nagyon szemetes (ehhez történetesen ők járultak hozzá elsősorban), hogy hiába van minden az üzletben, nagyon drága (ez az észrevétel sem nélkülöz minden alapot, de tudok egy jobbat: itt, egy kicsit keletre minden roppant olcsó, ám semmit sem lehet kapni)... És látom, hogy ilyen szörnyű, áldatlan helyzetek közepette ruhácskákból, cipőcskékből, zok- nicskákból s egyebecskékből kiárulták a színes tévére és videóra valót - mert azért figyelem, miket pakolnak el hazafele menet. Vacak egy hely az, ahol nekik "csak" ilyesmire futja... Visszatérve a "nagy évfordulóra", örömmel konstatáltam a hírekből és a tévé Panoráma műsorából, hogy lényegében befuccsolt a Vatra és az őt támogató vezetés. Ha igaz, hogy Marosvásárhelyen mindössze háromezer hívet sikerült ösz- szeverbuválni a nemzeti-nacionalista gyászolásra, akkor ez azt jelenti, hogy a románok többsége "nem vette a lapot", vagy jobban féltek az eseménytől, mint a magyarok. Ha a Panoráma riportere nem válogatta meg interjúalanyait, hanem tényleg véletlenszerűen kapta "mikrofonvégre" az utca emberét, akkor valóban örvendetes, hogy sok román nem kapta be a csalit, hogy észre sem vették sokan: műbalhét akarnak összehozni az uszítok, és nem a román-magyar ellentéteket kellene felnagyítani, előtérbe helyezni, hanem a demokráciát hirdető vezetést az antidemokratikus intézkedéseivel kellene szembeállítani. Néhány nyilatkozó a te igazadat erősítette meg: a románok közül sokakat már nem lehet megtéveszteni, egyre többen látnak át a szitán: azért ugrasztanának egymásnak különböző nemzetiségűeket, hogy bukott ideológiát folytathassanak és leplezzék a teljesen lerobbant gazdaság talpraállítására való képtelenségüket. Miközben az "utca emberének" nincs baja a magyarokkal, a miniszterelnöknek van: bírálja a magyar sajtót és vezetést, ő egyfolytában azon van fennakadva, hogy a magyarok valamiért mindig hibásak - ezt is láthattuk a Panorámában, melynek kitűnő stábjával nem nagyon rokonszenvez Petre Roman úr (elvtárs), kioktatta volna a riportemőt, ám ezt a hölgyet nem olyan fából faragták (erről több ízben is meggyőződhettem), a dolog fordítva sült el. Nem tartom valószínűnek, hogy ez a randi még egyszer összejön. Persze, az is nyilvánvalóvá vált az "ünnepi" Panoráma-műsorból, hogy másként beszél a bukaresti román, mint az erdélyi testvére. Ez utóbbi oly szépen be van oltva az "ősi föld" gondolatával, hogy már rögeszméjévé vált, akkor is az Erdélyhez való ősi tulajdonjogról beszél, amikor nem is ezt kérdezik tőle. A Marosvásárhely főterén lévő ortodox templomok harangjainak kongásától az istennek sem tudtam meghatódni. Talán megérteném "őszinte bánatukat", ha Trianon évfordulóján örömünnepet ültek volna. Érdekes (érdekes?): nagy búbánattal és csinnadrattával siratták azt, amikor arra emlékeztek, hogy Észak- Erdélyt "elvették" tőlük; de arról, amikor a történelem folyamán először úgy istenigazából megkapták, teljesen megfeledkeztek. Milyen furán szelektív ez a közösségi emlékezet. Míg általában igaz a táncdalszöveg, miszerint "csak a szépre emlékezem", addig ezek csak a "rosszra" tudnak visszagondolni... Tudod, minek örvendtem a legjobban a helyszíni képes beszámoló láttán? Annak, hogy egy vásárhelyi magyar asszony mosolyogva (már- már őket lesajnálva) mondta, hogy állítólag mindezért, az úgynevezett bécsi diktátumért az erdélyi magyarok a hibásak, és hogy az "ünnepi szónokok" szerint nekik kell most bűnhődniük. Ebben a mosolyban benne volt a "tiszta röhej". Benne volt a nyugodtság és az az erkölcsi magaslat, melyre egy nép évszázadok alatt juthat fel. És benne volt az igazság birtoklásának tudata. Vagy csak én magyaráznám bele? Mindegy, megúszták. Igen, megúszták és nem megúsztuk, mert ha valami balhé lett volna, azt a világ közvéleménye előtt ők "viszik el". Nincs az a rafinéria, amivel azt ki lehetett volna magyarázni. És itt, a Tiszában sem fürdött senki, jelenti végül komád, Lajos Levelek a hazából a honba Elcsencselt "honfoglalás"
