Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-15 / 136. szám
6 1990. SZEPTEMBER 15. Merénylet Hruscsov ellen A román sajtó magyarságképe ______________________Nemzetközi körkép C sinos kis antológiát állíthatnánk össze, ha mondjuk Gracza Györgytől Lancranjanig össze- gyűjtenénk a magyar-román sajtóviták „gyöngyszemeit”. Lehangoló olvasmány lenne, és a közelmúlt termése csak fokozná ezt az érzést. Mindenekelőtt sajnálattal kell elkönyvelnünk, hogy a román tömegkommunikáció magyarság- képe ma is mindenben tartja magát a régi sémához. Azaz, a csöndes mellőzést időről időre megtöri egy-egy kellemetlen hírecske (áremelkedések, lakáskérdés, munkanélküliség, vagy negatív nyugati kommentár), valamint néhány, kézileg vezérelt, veheGyakran esik szó manapság a demokrácia és a sajtószabadság elsajátításának nehézségeiről Romániában. Ebben lehet valami. Hiszen a demokráciát a választások után is a bányászok oktatták az Egyetem téren. Hiánygazdaság és hiánydemokrácia pedig kétségkívül hiányt gerjeszt a nyilvánosság területén is. Mit termelt hát ki a hat hónapos sajtószabadság? A régi orgánumok az események sodrában varázsütésre travesztáltak. Legtöbben címet, szlogent változtattak, menesztették a kompromittált vezetőséget, de ugyanazzal a csapattal, ugyanazon helyiségben, változatlan telefonszámmal és bankszámlával, még a tördelési technikát sem érintve hangoltak át az új menetre. Mellettük gombamód jelentkeztek a többnyire független címkével kínálkozó, magazin jellegű kiadványok. Egyes becslések szerint jelenleg több mint 1100 lap jelenik meg Romániában. E tény önmagában az új román demokrácia legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Nem volna tehát üdvös dolog lemondani a korlátlan sajtószabadA román sajtót felkészületlenül érte a rászakadt szabadság. Egy hónappal korábban a szerkesztők még kötelező kongresszusköszöntő penzumokkal foglalatoskodtak. Miután évtizedeken keresztül egy személytelen gépezetet szolgáltak ki, a szakma öreg rókáinak végre feljött a napja. Amikor bizonyíthatnak, sziporkázhatnak, megírhatják életük nagy sztoriját, visszaemlékezését. Hála a sajtópiacon bekövetkezett robbanásnak, rövidesen ott tolongott mögöttük a neofiták sisere- hada, és emezeknél valamivel diszkrétebben a valóban tiszták újfajta raja, a nem kívánatosak, a megvárakoztatottak, az önkéntes hallgatást fogadók csapata. Most egy csapásra oldódtak fel a tilalmak, és néhány hétig úgy tűnt, hogy a sajtó érdemi szerepet vállalhat a dolgok tisztázásában. Ám a nagy leleplező kampány két hónapon belül kifulladt az uralkodópár által összeharácsolt vagyon és az ugyancsak nekik tulajdonítható politikai balfogások körében. Ki hitte volna, hogy júniusban lesz, aki visszasírja a közelmúlt stabilitását, hogy kiderül: nem is volt az a korszak olyan sötét, mint ahogy a decemberben mens propagandakampány (tiltakozó megmozdulásokra és történelmi kiadványokra való visszavágás, és ezek kapcsán a múltbeli sérelmek felhánytorgatása). Mindezt persze megelőzik a magyarságról kialakított sztereotip képzetek. December némi reménnyel kecsegtetett, hogy a forradalomból demokrácia fog kisaijadni, és a szomszédi viszonyokra is jobb napok derülnek. Az akkori reménykedők most joggal kérdik: egyes román írástudók ugyan miért akarják elhitetni minden áron, hogy Magyarország újabb bécsi döntésre vár, az erdélyi magyarság pedig hegemóniára tör? ság illúziójáról. Hiszen ebben beláthatatlan manipulációs lehetőségek rejtőznek. Az amúgy is ingatag hitelű kormányzatnak jobban megfelel egy ellenőrizetlen sajtódzsungel, mint a diákok követeléseinek teljesítése. Azt kell tapasztalnunk, hogy a szennyirodalomnak, a zugsajtónak még igen széles közönsége akad. Miként annak idején a Lancranjan-könyv is sikert aratott, még értelmiségi körökben is. Ennél is szomorúbb dolog, hogy az írástudó társadalom meglehetősen anémiásan reagál a förmed- vényekre. Annál is inkább megérdemli az Európa-eszmét lobogtató „22”, a radikálisan ellenzéki „Románia libera”, vagy az el- vontabb szellemiséget képviselő „Secolul 20”, hogy odafigyeljünk rezzenéseikre. Egyébiránt elég nehéz eligazodni az új román sajtó soraiban. Tudjuk ugyan, hogy ki az ellenzéki, ki a radikális vagy a szélsőséges, ám a lapok többsége nélkülözi a szerkesztési koncepciót. A párto- sodás felszínessége, a független lapok karaktemélkülisége pedig az uniformitást erősíti. ')IV ________ hebehurgyán bemutatott fényes konyhamérleg és a vízcsap sem volt aranyból. A nomenklatúra felelősségét általában elütik a parancsteljesítés szólamával. De csend övezi a Carlos-ügyet is, pedig a román elvtársak nagyvonalúbbak voltak. Egy kolerajárvány sajtófeldolgozása megreked a miniszteri közlemény szintjén. Pedig Galacon és Tulceán is megjelennek újságok, legalább ezek közelképet nyújthatnának a szélesebb közvéleménynek az al- dunai állapotokról. Ezek már szégyenletes dolgok. Nem hazafias dolog a szennyest kiteregetni a külföldnek. Kevésbé szégyenletes azonban ellenzéki politikusokat és kisebbségi vezetőket gya- lázni, rágalmazni, fenyegetni, szomszéd népek méltóságába gázolni. Ez pedig valóságos aranybányának bizonyul. Ha nincs aktuális polémia, lehet kreálni fantáziaszövegeket, elő lehet vájni feledésbe merült irományokat. Mint például Emil Cioran 1934-ben kelt zsengéjét a cigányszaporító magyarokról, akik „nomád ösztönöket hordoznak... A földművelés és az állattartás nem felel meg barbár lelkületűknek. A tér iránti sóvárgásukat énekléssel .és üvöltözéssel fojtották vissza. A magyar az egyetlen nép, amely még üvölteni tud.” Egy össznépi agymosás után valósággal frissí- tőleg hat egy Uyen szöveg. E szerkesztői húzások egyértelműen hangulatkeltő, helyenként kinyilvánítottan provokatív szándékain túl azonban maga a jelenség szervesen illeszkedik egy szellemtörténeti kényszerpályához. Tulajdonképpen a két nép azonosságtudatának és egymásról alakított sztereotip képzeteinek hol divergens, hol ütköző momentumairól van szó. E vitában minden egyes csörte, minden konfliktushelyzet újabbakat szül, és újabb pályamódosulásokhoz vezet. A román sajtó jelenlegi magyarellenes monológjának távolabbi előzményei a román nacionalizmus történelmi útjában, politikai sikereiben és ugyanakkor kielégületlenségében, azonosságtudatának sajátosságaiban és dogmatikus magyarságképében keresendők. E szemlélet egyértelműen eufórikus, túlfűtött és romantikus. A köldökbámuló önmegnyugtatás logikája szerint a „mi” népünk becsületes, szorgalmas, hősies, stb., általában véve mindenben „ártalmatlan” volt a történelem folyamán. Éppen jámborságának, tűrőképességének tulajdonítható, hogy agresz- szív és primitív szomszédai viszE logika értelmében egy nemzetközi románellenes összeesküvés jegyében történik minden: a magyar segélyakciók a revízióért, az Európa Ház az államhatárok megbontásáért. Ion Coja már áprilisban arról cikkezett az „Európa” című lapban, hogy Románia ellen már Trianon óta szervezett nemzetközi összeesküvés folyik. Ne hánytorgassák tehát annyit azt a felzárkózást, mert valójában Európa készül cserben hagyni Romániát, mint már annyiszor a történelem folyamán. így bukkan fel a sértődöttség, a méltatlan mellőzöttség, a magárahagyatott- ság motívuma. A veszélyeztetettség, a körös-körül ellenség képzete pedig önfegyelemre, a részérdekek félretételére, és egyszersmind izolációra ösztönöz. Ez az a momentum, ahol katarzisra lenne szükség. Az „érted haragszom, nem ellened” etikájára, a nemzeti azonosságtudat revíziójára. Csupán annyit kellene megérteni, hogy az önvizsgálat még nem önmegalázás, a tárgyilagosság nem feltétlen nemzet- gyalázás, a múlt görcseinek feloldása nem az ország vagy a nemzeti büszkeség feladása Eltéko- zolt hősiesség (Cioran), magasztos nemzeti erények mellett mindenkinek önmagának kell elszámolnia a történelem „hideg napjaival”. Éppen a nevezett erények nevében és jegyében. Addig is mindennapos marad a dagályos fennköltség, a nagynemzeti arrogancia az olcsó illúziókergetés. Mint a „Reporter” cikkírójának szaéltek helyzeti előnyükkel, és évszázadokon keresztül sanyargatták. Amennyiben most bárki e sémából kilógó tényekkel, netán értékítéletekkel hozakodna elő, azonnal csattan rajta a románelle- nesség vagy a nemzetárulás vádja. Mint például Gabriel Liiceanu és társai esetében, akik már karácsonykor mértéktartásra, hallgatásban töltött önvizsgálatra szólították fel a színváltozó talpnyaló- kat. Meg is kapták a magukét: a románság már rég megvívta „belső” forradalmát, már rég túl van az erkölcsi megtisztuláson, hiszen vérét hullata, nem úgy, mint a „bársonyforradalmak” haszon- élvezői, „másokon” a sor, hogy átmenjenek a tisztítótüzön. Mint Ion Cristoiu írja a Zig- Zag című lapban, egyes román értelmiségiek a közelmúlt fölött mondott ítéletükben külföld előtti behódolásig, a román nép megalázásáig vetemedtek. Márpedig az önmegalázás romba dönt mindent, amit az elmúlt két-három évtizedben a nemzeti érzés rehabilitációjáért tettek (!). Megtudjuk tőle azt is, hogy a decemberi események sodorták veszélybe a román nemzet méltóságát. Hiszen a nagy győzelmi ölelkezés már-már feledtetni látszott a román-magyar viszony mindenkori drámaiságát, az ősellenség múltbeli vétkeit. fohásza: „Adassák meg, hogy a “Dnyesztertől a Tiszáig” az ösz- szes románok egybegyűljenek, és e negyvenmillió testvérlelket számláló nemzet megvalósíthassa a világban valaha is emelt legragyogóbb építményt: Nagy Romániát!” Kár tovább szaporítani a szót. Komáromi Béla A merénylők köszönik, jól vannak. Élnek, s ez igazán szép teljesítmény. No, nem tőlük, hanem a Szervtől, amely, mint köztudott, nemigen válogatott a módszerekben, ha ellenségről volt szó. Márpedig őket nem mással vádolták, mint hogy merényletet akartak elkövetni Nyikita Hruscsov ellen. Hogy mégis megúszták, az részben szerencséjüknek köszönhető. A többi részletről szól az alábbi történet, amelyet Alekszej Bukalov, egykori évfolyamtársuk út le a Novoje Vremja című hetilap egyik augusztusi számában. Kennedy merénylet áldozata lett - Hruscsov is életveszélyben van. Nosza, meg kell találni az „összeesküvőket”, akikről be lehet bizonyítani, hogy tényleg erre készülnek így gondolkodhattak a Szerv, ismertebb nevén a KGB emberei 1963 november 22., a dallasi merénylet után. De kik ők, hol keressék őket? Csakis képzett, több nyelvet beszélő, katonaviselt fiatalemberek jöhettek számításba. Olyanok, akikhez a politika is közel áll, lévén tisztában kelett lenniük az „akció” minden következményével. És a Szerv elkezdett „nyomozni”. Besúgói révén el is jutott a .kivitelezőkhöz”, a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének hatodéves diplomácia szakos hallgatóihoz: Alekszandr Zubarjov, Romasz Ejd- rigjavicsusz, Valdur Vink és Geor- gij Antonosz diákokhoz. Bukalov úgy mesélt a hatvanas évek elejének hangulatáról, hogy az merő csalódás volt. Csalódás amiatt, hogy megtorpant a hruscsovi idők kezdeti lendülete, s az afféle éles eszű diákkörökben már látni lehetett: lassacskán visszatér a személyi kultusz, amelynek bírálata a korábbi évfolyamzáró vizsgákon nekik is veretes tananyag volt. Ők pedig csak beszélgettek, vitatkoztak, hogy nem lesz ez így jó, meg hogy másképpen kellene csinálni a dolgokat Füstös sörözőkben, hol másutt, ment a vita, ott azonban - ez csak később derült ki - a falnak is füle volt.. A hivatalos verzió szerint a fiúk az 1964 május elsejei, Vörös téri felvonulás idején akarták megölni a nagyfőnököt, és ezután már semmi sem akadályozhatta volna meg őket abban, hogy megdöntsék a fennálló, rendet - emlékezett vissza Alekszej Bukalov, aki maga is közel volt a tűzhöz, és csak a véletlenen múlott, hogy nem tették pokollá az életét, mint évfolyamtársainak, az „összeesküvőknek”. De müyen fegyverrel akartak gyilkolni a fiúk? Bukalov rosszmá- júan veti oda: talán bizony a cári ágyúval? Nem, folytatja, sokkal kézenfekvőbb volt Zubarjov vadászkése, amivel a szalámit vágták. Ám a kés szőrén-szálán eltűnt Végülis a „bizonyíték” a kollégiumban talált kis súly volt, amelyet a dió feltöré- sáiez használtak. Valódi bizonyíték a Szerv legnagyobb igyekezete ellenére sem volt Áz őrizetbe vett diákokat ezután azzal vádolták, hogy „illegális, szovjetellenes szervezetet” akartak létrehozni. Ennek igazolására nem akármilyen bizonyítékra leltek: Vink nem átallott ugyanis ragasztót venni a sarki Ápisz-ban, méghozzá pechjére nagyobb kiszerelésben. Ellenséges plakátokat akart kiragasztani, ezrével - olvasták a fejére. De ilyen plakátokat, szórólapokat - mit tesz Isten - nem találtak. Végül is maradtak a szovjetellenes agitáció és propaganda jól ismert formulájánál (a BTK híres-hírhedt 70. paragrafusa - a szerk.). De hát ezt bárkire rá lehetett sütni, aki egyszer is elégedetlenségének adott hangot. 1964 májusában, a jól szervezett tárgyaláson Zubarjov, Lomov és Ejdtigjavicsusz 3-5 évig terjedő fegyházi beutalót kaptak. Voronco- vot, Vinket és Antonoszt predig azonnal kipenderítették az egyetemről. Bukalov lakonikusan jegyzi meg cikkében: a Hruscsov elleni igazi merényletig, vagyis megbuktatásáig, ekkor még kerek öt hónap volt hátra. Voroncov és Vink eltűntek, nyomuk veszett Antonoszra viszont kegyetlen napok, hónapok, évek vártok - úja Bukalov. Már két államvizsgát ugyanis leadott, alig volt hátra egy-kettő, de csak nem ütötték rá a pecsétet diplomájára. Sőt Az SZKP története című tárgyból - tudvalévőén évfolyamelső volt ebben - meghúzták. Talán azért, mert jellemzésében ott állt: „véleménye van”. Hiába volt hát a kitűnő politikai felkészültség, a kiváló francia nyelvtudás. Antonosz kénytelen volt elmenni betonozó szakmunkásnak, de idővel onnan is távozott, s ott és akkor is megkaprta: véleménye van. Később jelentkezett az építőipari főiskolára, de továbbra is cipelte jellemzésének ezt a terhét. Filozófiával is foglalkozott, tanulmányai jelentek meg, és 1990 májusában végre eljött a nagy nap: sikerrel védte meg diplomáját eredeti moszkvai egyetemén. Az összeesküvő, a gyilkosjelölt, a népr- ellenség. Hogy mire nem képes a preresztrojka? - jegyzi meg Bukalov, aki végezetül szinte már követelőzve azt írta: Antonosz már „levizsgázott”, ideje lenne, ha államunk is ezt tenné, és visszaadná az ő és társai becsületét. Mester Nándor Amerikaiak a sivatagban Az iraki fenyegetés miatt Szaúd-Arábiába vezényelt amerikai csapatok - a 82. légideszant- hadosztály katonái - gázriadós gyakorlaton. .k.M m.ÉL . . !c<i fíu Sajtószabadság és manipuláció A Carlos-ügy nem téma Nagy Románia: A Dnyesztertől a Tiszáig
