Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-04 / 101. szám
1990. AUGUSZTUS 4. 9 Irodalom* művészét Irodalmi oldalpárunkban Käthe Kollwitz grafikáit közöljük Nagy Zoltán Mihály: Szerelem én önzőn üldözöm ö hozzám menekül sújtom édes kínnal jajgat szerelemül elalél föllobog magasba zuhanok lángoló ölében elégek megfagyok ölelem megölöm feltámad elsirat havazó hajnalon hazudik igazat megcsillan eltűnik átkozom keresem veretik szívemre irgalom szerelem A z természetes, hogy Kur- dics belépőinek stílusa, gondolhatjuk, valósággal egyénisége volt, s az is természetes, hogy ez az egyéniség magának Kurdicsnak az egyénisége. No, nem kell valamiféle színpadi belépőkre asszociálnunk ezúttal, mert Kurdics belépőinek helyszínei felettébb prózai egyszerűségükben leginkább a vendéglátóipar üzemeltetésében működő különféle talponállók, csehók, köpködők, sőt hullamosók voltak, már ahogyan a köznyelv névvel illeti ezeket az alapvető létszükségleti létesítményeket. Momentán a Mélytányér című vendéglátóipari egység ajtaján látjuk belépni hősünket, akit ebben a pillanatban az jellemez, hogy már az első mozdulattal, az első tekintettel kapcsolatot keres az ételpultnál tevő-vevő lányokkal, s miközben a nevéhez méltóan a mélységbe lépcsőkön át levezető Mélytányér belterjesebb közegét látszik megközelíteni, a másik szemével felmérte, hogy a pénztár előtt nem sokan sorakoznak. Ami mármost a szorosabban vett stílust illeti, ez alighanem kimerítően jellemezhető a széjjelgombolt nagykabáttal, a kissé feltolt nagykalappal, s a kabátszámy mögül elővillanó fehérrojtos selyemsállal, mely együttes kétségkívül régimódivá tette Kurdics amúgy rokonszenvet keltő egyéniségét, valamint figyelemre méltóvá azt a kézmozdulatát, mellyel leginkább amerikai elnökök repülőtéri fogadása alkalmából találkozhatunk a televíziós képernyőn, a megérkezés pillanatát rögzítő kamerák munkája nyomán. Mert az az időpont, amikor éppen az emberek, képletesen az egész ország népe elé lép egy elnök, nem akármilyen. S Kurdics is ilyen stílusban szeretett belépni az imént felsorolt helyekre. Ám most mégsem a pénztárnál sor- banállók mögé lépett, hanem bizonyos indok folytán kitérőt tett, s eltűnt pár percre a két ajtó közül az egyiken. Azon, amelyik rendszerint jobboldalt található. (S miután ilyen elegánsan sikerült kifejeznünk magunkat, nincs akadálya, hogy figyelmünket az ételpultnál álldogáló lányok irányába tereljük.) Ez alatt a töredéknyi idő alatt, míg Kurdicsot nem láthatjuk - ám aztán jön majd, ígérem - ilyen párbeszéd zajlik le az ételes pultnál: "Te, Icc! Megjött..." "Mi? Mi az?..." "Mondom, megjött..." "Ki?" "Hát, a ... az izé, tudod, a ..." "Ja?" S a két lány összenevetett. Kurdicsot ugyanis ezen a vendéglátóipari egységen belül a személyzet szokatlan néven emlegette, s valahányszor kiejtette valamelyikük. Konczek József: Kurdics belépője hát nevettek. Milyen néven? No, így: "Édeslencsepörkölt-nagyszeletkenyé rrel-svöröskétdecitisztaszeretettel" . Igaz, ezt így, ilyen hosszan nem szokták kiejteni. Állítólag a délutános műszakban volt valaki még egy hónapja is, aki képes volt reprodukálni a mondatot, de kilépett és elment kabinosnak a Rudas Gyógyfürdőbe. No mármost abban, hogy ez a név Kurdi- csőn ragadt, többé-kevésbé kétségkívül az az eltagadhatatlan tény látszott főszerepet játszani, hogy Kurdics valóban szinte mindennap lencsefőzeléket ebédelt pörkölttel, szelet kenyérrel, s utána két deci vörösbort ivott tisztán. Ám, ha mélyebben belegondolunk, ebben a vonatkozásban a Mélytányér főszakácsa legalább ennyire ludas, hiszen lencsefőzeléket a Mély tányérban télen-nyáron lehetett kapni, no mármost, hogy Kurdics aztán éppen ezt szerette, hát ennyi szabadakarat nyilvánítása már csak lehet az embernek. Mielőtt még Kurdics szokatlan nevének elemzését folytatnánk, mintegy kitekintőleg arra is magyarázatot kell adnunk, miért szólította kolléganőjét Iccnek az Icc-nek szólított lány kolléganője. Nos hát azért, mert így hívták. Bizonyára Ica lehetett valamikor, de itt a Mélytányérban Icc lett a neve, mely változatban a magunk részéről nem annyira az icce, hanem inkább a cica szó ihlető hatását kutatjuk. Kur- dicsra visszatérve, a történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy először a pénztárosnő figyelt fel a gyorsan elhangzó étel-tételek ilyen sajátos hangzatára, melyek után a "tiszta szeretettel" első része még a vörösborra, a második pedig Kurdics jó modorára utalt. A lendületesen kifejlő, felívelő mondat középtáján elhangzó "s” kötőhangzó hallatlan bájt kölcsönzött ennek az egésznek, mármint a lencsefőzeléknek, a pörköltnek, a kétdecinek és természetesen magának a mondatnak is. Még jóízűen taglalhatnánk, hogy a főzelék "kenyérrel", a bor viszont "szeretettel" ugyancsak egyéni zamattal társult ahhoz az élményhez, amely a pénztárosnőt sorozatos elmesélések útján megvalósított "Kurdics- népszerűsítésre" bírta. Ahogyan én Kurdicsot ismerem, ez a személye köré fonódó humoros, színes hangulat bizonnyal nem zavarta őt, mert - úgy gondolom - tisztában volt vele, hogy ez a szeretet megnyilvánulása, s mint ilyen, felet- téb becsülnivaló. Mindenesetre a la- tintanáros, kissé ugyan kopott, de mégiscsak charme ez, kérem, Kurics minden megnyilvánulásában szintúgy megbecsülni való volt. S van is. Mert Kurdics éppen most lép a pénztárgép elé, s jól tudja azt is, hogy amikor szóra nyitja száját, miért mosolyog a pénztárosnő, amint azonnal beblokkolja a gépbe - hiába no, ezt pénztárosnőül így kell mondani! -, hogy "édeslencse, pörkölt, kenyér, két deci vörösbor...” No, az, hogy a Mélytányérban a lencsét miért hívják édeslencsének, s hogy Kurdics miért nagy szelet kenyeret kér, amikor a kenyér itt mindig nagy szelet, ezek már misztikus mellékkörülmények. Ám abban biztosak lehetünk, hogy amikór az italoslány odanyújtja a pohár bort, azt tiszta szeretettel teszi. Birtalan Ferenc: Kis reggeli történet Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon nem múlik. Figyeli a kifeszített spárgákra fölfutó fehérközepű, lilatölcséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig elrobog-surran egy-egy kocsi. A kávétejszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai járnak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke között feketéspohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutartó alatt összehajtogatott újság, ne fújja le a szél. A tarka-kockás térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon... Nem lehet kiszámítani semmit. Nem kell gondolni rá. Elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon se tud változtatni. Ül a presszó udvarán a lemezasztal mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlon szatyorban a kenyér, a tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene, és csak vár, maga sem tudja mire. Issza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan üres körülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, este bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismétlődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. Kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udvarán. Szinte jelképesen. Erősödik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorítás a bal oldalon, az múlna már. Nézi a fehérközepű, lilatölcséres virágokat, a kis repülőgépet, kihör- pöli a maradék kávét, erőt gyűjt. Fogja a nejlonszatyrot a kenyérrel, tejjel. Feláll. A begóniák mellől még látja, az a darázsféle újra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyven éves. Csak az a kellemetlen szorítás a bal oldalon... Fákjölött a varjak- Vetkőzzön! - A hang utasító, részvéttelen. A rendelő irodára hasonlít, íróasztalok, gépíró^ nő. A bizottság három orvosból áll. Kettő rá se néz, mintha ott se lenne. Dolgoznak. Ez is munkahely. Fene tudja, hányán voltak itt már előtte ma is. Meg lehet érteni őket. Egész életükben az emberek nyavalyáival foglalkoztak, s még most - hatvan fölött lehetnek mind - sincs menekvés, nap mint nap a selejtje, hosszú, végeláthatatlan sorokban. Mit érdekli őket az éppen-soros. Ügyiratszám, kód, ad acta. Már a látszatra sem adnak: üljön, guggoljon, nyissa ki a száját, tolja le a gatyáját, öltözőn. Akár ha ott sem lennének, tekintetük valahová mögé, a falra mered. Minden poracikája tiltakozik a közömbösség ellen. Meztelenségét még elviselné, de hogy tárgyként kezelik, szégyennel tölti el. Érzi, kiszalad arcából a vér, szíve mind erősebben dörömböl. Hogy beszéljen itt arról, amit csak ember érthet? Kérdéseikre a választ sem várják meg, nem érdekli őket. Megy ez a masinéria nélküle is, őt csak kényszerből tűrik el, de ennyi és nem több. Összeharapja a száját, csak érne véget ez a rohadt ceremónia, ez az egész tortúra. És ha vége, akkor mi van? A rendelőből, az épületből kimehet, és odakinn? Akassza föl magát? Itt azt mondják: vetkőzzön! Másutt: Mit akar? Mért most jött? Nem tud olvasni? Örüljön, hol él! Mit képzel? Fizesse be! Fölszólítom!...- Végeztünk, kérem! - Arca eltorzul, az orvos másodszor szólhatott.- Küldje be a következőt. - Kilép az ajtón. Vizslató szemek kutatják. Motyog egy nevet, a következőét. Megy le a lépcsőn, megalázva, leforrázva. Érzi: ereje, önfegyelme fogytán. Még eszébe jut: valahol ezeket is megsértik, megalázzák, ő csak egy állomás ezen a vonalon, és valahol ő is törleszteni fog, mert törlesztenie kell, mert belekényszeredik, belekényszerednek mindannyian. Egy hatalmas csatatér ez az ország. Ölj, mert ölnek! Gyomra összerándul. A novemberi eső arcába vág. Hányni akar, s csak üresen öklendezik. Megborzongatja a szél. Észreveszi, kabátja gombolatlan. Úgy-ahogy rendbeszedi magát. Áll a villamosmegállóban. A temető fái fölött varjak köröznek. Iszonyú csönd. Nem hallja az autók zaját, villamosok csörömpölését. Nézi, egyre csak nézi a varjakat. Légzése lassan kiegyenlítődik. Visszafordul az épület felé, aztán néz a síneken végig. Föllép a beérkező villamosra. Mindegy milyen. Indulhat akármerre. Neki sem elmenni, se megérkezni nem lehet sehová itt. Tisztelt Szerkesztő Úri Nagy megtiszteltetés felkérése, hogy írjak érzéseimről, benyomásaimról. Bevallom, tanácstalan vagyok. Miről írhatnék én ebben a fölforrósodott, s mégsem meleg világban? Mindenki mondja, mondja a magáét, de türelme a válaszhoz senkinek sincs. Történelmi időket élünk - olvasunk, halljuk naponta százszor, s elgondolkodom: a nem-történelmi időket élők vajon mit gondolnak-éreznek? Tudják-e, akaratuktól függetlenül, a történelem történik? Tudják-e a madarak, a hangyák? Tanácstalan vagyok. Miről írhatnék én a torlódó, napról napra gondok közül utat keresőknek? Miről írhatnék, hisz magam is az áradatban sodródom egyként a sokból, pihenőt, partot keresve. Nem érdekelnek a csónakokból, naszádokból kiabálók! Nem érdekelnek, hisz ők is sodródnak velünk, rajtunk, s ha nem is mind sárosak, vizesek mindannyian. Partra kellene érni! Fölállni! Körülnézni! Látja, Szerkesztő úr? Ördögi kör ez. Innen nem lehet kilépni. Ezt a játékot nem lehet másképp játszani. A szabályok régiek, örökérvényüek, csak a játékosok változnak, követik egymást a sorban. Csak a kóklerek ne lennének! Csak ne ennyien! Milyen jól meglennénk ezen a Földön... Istenem, milyen jól... Kérem, legyen türelemmel, Tisztelt Szerkesztő úr! Küldöm majd azokat az írásokat, ahogy megígértem. Nálam nagy a becsülete az adott szónak! Igazság szerint én most is azt szerettem volna, egy olyan írást, de ma nem úgy alakultak a dolgok... A történelmi idők, Szerkesztő úr! Hát csak reménykedem, egyszer mindannyian úgy élhetünk, ahogy a madarak, a hangyák, törődve dolgainkkal, s akkor már könnyebb lesz írnom is benyomásaimról, érzéseimről. Megértő türelmét köszönve, maradok tisztelője: Birtalan Ferenc
