Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-30 / 122. szám
10 1990. AUGUSZTUS 30. A kilenc kínzás földjén Ulánbátor belvárosa: mongolok népviseletben és fényképező turista. Jellemző az elmúlt évtizedek nevelésére: a turistát kémnek nézték, fenyegették. Elég furcsa, sokszínű társaság gyűlt össze a szállodában. Van itt mindenféle ember. A seftelő lengyelektől a kiránduló oroszokig, a Mongolok Titkos Története elkészültének 750. évfordulójára rendezett ünnepségekre érkezett románoktól valami furcsa, kinézetre meglehetősen különc, lélekben alighanem isten- kereső németekig sokféle alak keserítette avagy vidította az étterem szép mongol pincérlányainak az életét. A kövi Hamarosan értünk jött a magyar nagykövetség egyik munkatársa. Várt minket a magyar nagykövet. Mi egy tízperces "pofavizitre" számítottunk. Az autó behajtott velünk a főposta melletti nagykövetségre, amit a követségen dolgozók és családtagjaik bizalmasan csak úgy emlegetnek, hogy a "kövi". Azonnal feltűnt, hogy a kövin a kertész, a portás, a titkárnő egytől egyig orosz. Biztos, hogy a magyar nagykövetségre jöttünk? Megkérdeztem a minket odakísérő munkatársat, hogy ezek még a régi szép KGB-s időkből maradtak rájuk? Szerinte nem, egyszerűen csak nem kapnak magyar munkaerőt. Érdekes, pedig otthon milyen sok a munka- nélküli! Talán mégiscsak érdekelne valakit az itteni munka. Meg kéne hirdetni. Szóval, behajtottunk a Béke úton (ez Ulánbátor főutcája) lévő nagykövetségre, fölballagtunk a nagykövethez, akinek, úgy tűnik, kapóra jöttünk, jól kipanaszkodhatta magát nekünk. A panasz fő oka pedig az, hogy visszahívták. Nem lesz tovább nagykövet. Ez pedig elegendő ok arra, hogy valaki meglehetősen durcás legyen. Nem érti, miért hívták vissza, ugyanakkor minden mondatából ömlik a nyakunkba a bolsevizmus. A rendszer masszív bástyája és persze haszonélvezője volt 1953 óta, most is dollárban kapta a fizetését, jól jön az így nyugdíj előtt, közben az is kitetszik, hogy meglehetősen keveset tud Mongóliáról, lenézi, megveti a mongolokat, nem érti a nyelvüket, egész itteni létét tulajdonképpen száműzetésnek tekinti, csak hát ugye a dollár miatt mégis megéri... Eltorzult szörnyetegnek tűnik ez az ember. Nem érti, miért nem alkalmas ő továbbra is nagykövetnek, miért lesz jobb az utódja, akiről egyébként ő maga mondja el, hogy kiválóan beszél mongolul. szeret Mongóliában lenni, jól ismerik őt ebben a keleti országban, fiatal, ambiciózus ember. Aztán az aranymetál színű Toyotájáról beszél, amit, sajnos, eladott otthon, na nem baj, majd vesz jobbat! Végül ahazai viszonyokról érdeklődött, mi újság odahaza, főleg gazdaságilag, biztonságban lesz a# pénze, ha magyar bankba teszi, nem, nem, inkább nyugati bankban helyezi el, biztos, ami biztos. Aztán afelől érdeklődött, hogy lehet befektetni jól keményvalutát? Nem tudtunk neki tanácsot adni, nekünk még sohasem volt ilyen gondunk, az évi ötven dolláros keretünk aligha késztet minket efféle meditációra. Beszélgetés közben, megjegyzem, igen tiszteletlenül, hatszor elaludtam, hét óra időkülönbség van Magyarország és Mongólia között, mit tegyek, még nem álltam át. Este tízkor (mongol idő szerint) mentünk vissza a szállodába, ahol nincs meleg víz a fürdőszobában, a szobában viszont van hideg, fázunk, talán az álmosságtól is, nosztalgiával gondolunk a nappali fényáradat, az erős napsugarakra, a melegre, melyben mégsem izzadunk meg, mert a levegőnek nincs semmi pára- tartalma, a holnapi napban reménykedve gondolunk a már- már giccsesen kék mongol égre, s elzuhanunk az ágyban. Sárkánygyíkok Reggel jött Aljosa, elmentünk az Állami Központi Múzeumba. Az idő elromlott, hűvös volt, esett az eső, jó volt bemenni a múzeum melegébe. Vetettünk néhány felszínesen érdeklődő pillantást az ásványokra, a növényekre, már több figyelmet kaptak az állatok, főleg a pézsmaszarvas, a rénszarvas, a vadteve, a vadszamár, a vadjuh, a hópárduc, a pusztai róka, a sasok, keselyűk, a medve, akarom mondani ember vad (így nevezik a mongolok a névtabu miatt), pusztai kutya (farkas), hosszú féreg (kígyó)... Aljosa egyre jobban siettetett minket. Az őslénytani gyűjteményt is elintézte volna egyetlen perc alatt, de hát mikor lát a magyar ennyi sárkánygyíkot egy csomóban? A legnagyobb van vagy öt méter magas és vagy tíz méter hosszú. Egy másik sárkánynak kacsára emlékeztető csőre van, egy harmadiknak mintha szarva lenne. Érdekes társaság, de megnyugtató, hogy most találkozunk velük, miután kiásták őket a Góbi sivatagból, s nem sok-sok millió évvel ezelőtt. Az ember történetével foglalkozó múzeumi rész a kőkorszak után a hunokat, a hunok emlékeit mutatja be, egyebek között egy valamivel Krisztus után halomsírba temetett fejedelem tárgyait. Aztán következnek a türkök, s az ő rovásírásos emlékeik, kőszobraik Krisztus után a 6-8. századig. Őket követték a történelemben az ujgurok, akik fejlett kultúrát, írásbeliséget teremtettek, majd a kirgizek jöttek - mindkét nép sok emléke látható a múzeumban. A kitaj korszak után a dzsingiszi kort mutatják be: feliratos kövek a 13. századból, fehér lófarkas zászló (a béke jele), a Karako- rumban talált tárgyak, ezüst útlevél lapocska, Kubiláj és a többi nagy kán emlékei, a 14. századi mongol katonák viselete, óriási kondér, amelyet a látogatók teledobálnak aprópénzzel... Bemutatják a lámahitű buddhizmus és Ilyen kő-emberek Mongólia sok pusztáján őrzik a türk nép emlékét - a múzeumban is. a mandzsu uralom emlékeit. Az előbbi hangszerei között van egy emberi csontból, mégpedig egy tizennyolc éves szűzlány csontjából készült fúvós hangszer, akit Aljosa szerint külön azért öltek meg, hogy elkészíthessék a hangszert, s van egy dob, melyre emberi fejbőr van feszítve, tolmácsunk szerint egy kellően nagyfejű embert öltek és skal- poltak meg ebből a célból. Aljo- sának, aki Mongólia egyik legnagyobb gazembere lehet, nem nagyon hiszek, a fentieket mégis hihetőnek gondolom, ugyanis az évszázadokkal ezelőtti büntetéseket bemutató ábrázolások ritka kegyetlenségről tanúskodnak. A kilenc kínzás a következő: 1. A hatalom által bűnösnek ítélt személy a földön fekszik, meztelen hátsó fertályát kemény botütésekkel illetik. 2. A bűnösnek egy cipőtalp- szerű eszközzel verik az arcát, természetesen véresre. 3. A bűnösnek ítélt személyt oszlophoz kötözik, térde alatt éles lábrács, a térde mögött áttesznek egy rudat, melynek mindkét oldalán egy férfi áll, le- fel hintáztatják magukat. 4. A bűnösnek három fa közé szorítják és kötik a lábát, a keze is a fához van kötve, gondolom, órákig, napokig kellett így, gör- nyedten állnia, úgy, hogy nem tudott kiegyenesedni. 5. A bűnös térdel, a két csuklója összekötve, a kötelet kétfe- lől húzzák. 6. Két gerendát egymáshoz illesztenek, úgy, hogy a bennük kiképzett lukak a bűnös lábára és kezére csatolódjanak, s ő meghajolva kénytelen állni. 7. A bűnös meztelen testét égetik. 8. A bűnöst egy ládába zárják, azon egy luk, itt dobhattak be neki némi ételt, s szerencsétlen áldozat ebben a szűkös odúban gubbasztott haláláig. 9. A bűnöst a hüvelykujjánál fogva kötik fel egy porolószerű alkalmatosságra, lába alatt kilenc deszka, ezeket sorban kiszedik, hadd nyúljon az áldozat ujja. A kilenc kínzás földjén nem lehetett könnyű az élet. Nem elég, hogy rendkívül mostoha természeti viszonyok között élnek a mongolok (télen nappal -30 fok, éjjel -40 fok, néha -50 fok van), de évszázadok óta idegen uralom alatt sínylődnek, előbb a mandzsuk igája alatt, s ezt részletesen bemutatja az Állami Központi Múzeum, most pedig, néhány évtizede, szovjet elnyomás áldozatai, de erről nem szól a múzeum, ha mégis, egészen másnak tünteti fel a nagy északi szomszéd jelenlétét. Áz Ulánbátorban élő szovjet polgároknak külön lakótelepeik, külön üzleteik, autóbuszjárataik vannak - hát ne jusson eszünkbe a kolonizáció? Szex-járatok Visszamentünk a szállodába, annál is inkább, mert Aljosa nagyon türelmetlen volt, már régen jönni akart, remegett a keze... Hát persze, egész délelőtt nem ivott, nem bírta tovább ezt az aszkéta életet. A szálloda éttermében mongol ételeket ettünk, igazán jó ízűek voltak, semmi nem igaz abból a sok rémségből', amit a mongol konyháról mesél-v nek. Aljosa nagyon megköny- nyebbült, amikor ebéd után otthagytuk - megjegyzem, mi is. Olyan embernek látjuk, aki kiitta magát a hatalomból, és most amolyan élősködő-módon, erőszakosan, mindenáron igyekszik hozzájutni a napi arhi-adagjá- hoz, amely egyébként igen sokba kerül, egy átlagos mongol fizetésből körülbelül hét üveggel lehetne venni. Délután városnézésre vitt a magyar nagykövetség munkatársa, aki egyébként útitársam rokona, ezért a figyelmesség. Ulánbátor tulajdonképpen egyutcás város, a hosszú Béke útra van felfűzve jobbról is, balról is az a sok ház, ami a várost jelenti. Láttuk, hol álltak a Sztá- lin-szobrok, mielőtt a közelmúltban lekapták őket a helyükről; láttuk, hogy a néhány zavód előtt ott díszük az élmunkások fotója amúgy szovjet módra; láttuk a Palotamúzeum fölötti hegyoldalon a mongol írással kövekből kirakott feliratot, mely a forradalmat élteti; a magas talapzaton álló szovjet tankot; a bérházak és az út között békésen legelésző hatalmas szarvasokat, télen még több bejár a városba, az emberek etetik őket... Láttuk a Brezsnyév által ajándékozott lakótelepet, a nagyon szép Gandan kolostort; az úgynevezett Baker street felújított aszfaltján is végiggurultunk, ellentétben az amerikai külügyminiszterrel, akinek a kedvéért pedig aszfaltoztak. Bekötött szájú embereket láttunk a hideg, esős utcákon; védik magukat és a többieket az influenzától, s a tavaszi hatalmas porviharok idejént különösen jó szolgálatot tesz ez a fehér ruhadarab. Ulánbátor peremén mindenfelé ott vannak a jurtavárosok. Nagy a szegénység. Nagy az oroszgyűlölet, s ez átsugárzik más nemzetiségű idegenekre is. Állítólag több oroszt ledöftek már tőrrel a sötétség leple alatt, ezért azt tanácsolják, alkonyat után ne mászkáljunk, mert késsel a hátunkban már elég nehéz megmagyarázni, hogy mi magyarok vagyunk. A magyarokat egyébként kedvelik Mongóliában, testvéreknek tartanak minket, s igazolásul az újszülötteken lévő mongol foltot, továbbá a hunokat, mint közös ősöket említik. Ezt a rokonságot igyekeztek erősíteni a maguk sajátos módján az Ulánbátor közelében dolgozó magyar bányászok, akik hétvégeken autóbuszokon, az úgynevezett ondó-járatokon megérkezve a fővárosba, erős terhelési próbának vetették alá a ledérebb természetű mongol leányzókat. Ezekből a szexuális túrákból elég sok házasság is összejött, a legtöbbször azonban tiszavirág- életűeknek bizonyultak ezek az ágy jegyében fogant kapcsolatok, hiszen az esetek túlnyomó részében a férj és a feleség még beszélni sem tudott egymással. Gyermekek azonban születtek szép számmal, s a mongol anyák sokszor tizenöt éves gyerekükkel együtt mennek a magyar nagykövetségre a kámforrá vált apa keresését szívósan erőltetni. Van olyan magyar férfi, aki elvált ugyan mongol feleségétől, de közös gyermeküket taníttatja, a távolból is támogatja - nagyon helyesen, hiszen az a gyerek semmiről sem tehet. Az említett járatok már megszűntek, a magyarok hazajöttek, s nem mondhatni, hogy nem hagytak maguk után a mongolok emlékezetében némi árnyékot. Egy egészen kicsi mongol fiúcskát nézek a hűvös utcán: az anyja mellett kapkodja szaporán a lábait, az asszony kezét keresve nyújtja felfelé kicsiny karját, ám az anya mással van elfoglalva, a ruháját igazgatja, nem adja a kezét. Azt mondják, itt hároméves korban anyakönyvezik a gyerekeket, nagy a gyermekhalandóság, csak a legszívósabbak maradnak meg. Lehet. A kegyetlen időjárás és a szegénység bizonyára megteszi a magáét. Körmendi Lajos Tonjukuk türk föember rovásírásos emlékoszlopa a 8. századból: ez a korszak az Állami Központi Múzeumban is igen gazdag. A Gandan kolostor bejárata, előtte gyülekező hívek és galambok.
