Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-30 / 122. szám

1990. AUGUSZTUS 30. 11 Egy emlékmű ürügyén Beszélgetés Izsépy Tamás igazságügyi államtitkárral A nyári szabad­ságok idejét éljük, amikor sok család ter­mészetjárásra, kirán­dulásra indul. Sokan keresik fel a Hortobá- gyot is, ahol június 23-a óta új látványos­ság, új emlékmű látha­tó. A legnagyobb mé­retű vasúti sínekből összehegesztett me- mentó Hortobágy köz­ségnél, a kilenclyukú híddal átellenben ka­pott helyet. A termés­kő talapzaton már­ványtábla hirdeti: “Tisztelet az áldoza­toknak, megvetés az elkövetőknek!” Az áldozatok az 1950 és 1953 között a Hortobágyra deportál­tak, akik a kitelepíté­sek utolsó hullámával kerültek a hortobágyi telepekre. Közöttük volt dr. Izsépy Tamás igazságügyi államtit­kár, az új parlament tagja is. Akkor a borsó- si munkatábor dolgo­zója volt. Őt kérdeztük idekerüléséről, az itt töltött évekről.- A többiek szerint én éltem át legkönnyebben, mert egye­dül voltam, nőtlen, 28 éves, és a szüle­immel éltem egy miskolci családi ház­ban. 1950-ben szereztem meg az ügyvé­di oklevelemet, így a határozat úgy szólt, hogy fasiszta ügyvéd vagyok. Ezért kell kitelepíteni engem és a velem együtt élő hozzátartozókat. Az AVH-s, lehet, hogy jóindulatú volt, elhitte azt a magyarázatot, hogy az együtt élő hoz­zátartozó csak a feleség és a gyerek. (Az ÁVH-sokat egyébként a Dunántúlról hozták, ezt a feladatot nem merték mis­kolciakra bízni.) A szülő, a nagyszülő, a testvér tehát nem együtt élő hozzátar­tozó, így én egyedül mentem egy bő­rönddel és egy ballonnal egy három és fél tonnás kocsival a sajóecsegi állo­másra. Ott raktak be marhavagonokba. A családom viszont otthon maradt, s így megmaradt a lakás, megmaradtak a bú­torok, a könyvek. A kitelepítés gyakor­latilag kontármunka volt. Megesett, hogy az egyik címen csak a kitelepíten­dő három éve elvált felesége lakott. Mu­tatta, hogy már nem élnek együtt, és a volt férje Budapesten lakik. Ennek elle­nére elvitték őt is, gyermekét is. Más­honnan a főbérlővel együtt az albérlőket is elvitték. Ez az 1952-es már az utolsó kitelepítés volt. Miskolc megirigyelte Budapestet. Ha ott lehetett, akkor egy ilyen város miért ne csinálja meg? Kon­tármunka volt a listák összeállításától kezdve végig. A táborunk rendkívül heterogén volt. Tábornoktól kezdve polgármester, főis­pán, főszolgabíró, vasesztergályos, szentképárus, szatócsboltos testesítette meg itt az osztályellenség fogalmát. Ilyen volt az elhelyezés is. Ez nem olyan hely volt, ahol a madár sem jár, közvet­lenül a főút mellé tették, ahol rendes forgalom folyt.- Mit jelentett ez Ön szerint?- A borsósi telepet Rákosiék utolsó­ként hozták létre. Hatalmuk teljes tuda­tában, elbizakodottságukban nem is gondoljak arra, hogy eldugott helyre te­gyék. Én 1952. június 25-től 1953. ok­tóber elejéig voltam itt.- A legnagyobb bűne az volt, hogy “fasiszta” ügyvédnek tartották?- Itt nem kellett bűnt keresni, csak címkét kellett találni. Volt olyan, akinek azt írták, rémhírterjesztő ügyvéd.- Kikre emlékszik azok közül a legszívesebben, akikkel együtt volt?- Miskolc egyik külvá­rosának egy szociáldemok­rata párttitkára, roppant ér­telmes fiú volt, a legvadabb ellenzője a két párt egyesí­tésének. Recsket csak azért úszta meg, mert akkor ép­pen nem tartózkodott ott­hon. Aztán volt egy ügy­védből lett műszaki zseni, aki a villanyszereléstől kezdve mindenhez értett. Sztalinyeccel szántott, és kétszer annyit keresett, mint a “szabad munkavál­lalók”. Mert éjszaka szét tudta szedni és összerakni ezeket a rozoga gépeket.- Szolnok megyeiek vol­tak-e?- Itt nem nagyon. Kun­madarasról jött egyszer egy különítmény. Egy szép haj­nali hóesésben ott ültek a motyójukon.- A kitelepítettek közül sokan azt kérik, hogy a re­habilitációjuk is olyan gyorsan történjen, mint amilyen gyorsan elvitték őket, s most elhurcolóik bűnhődjenek.- Ha mérlegelés nélkül egyik napról a másikra fél­reállítanánk mindenkit, aki az akkori és az azóta hatalmon lévő rendszert szol­gálta, az azt jelentené, hogy ugyanazo­kat a módszereket alkalmaznánk, mint a kommunisták. Megnézném azért, hogy milyen körülmények között mit csináltak és azt is, hogy jelenlegi beosz­tásukat valódi szakmai tudásuknak kö­szönhetik, vagy csak annak, hogy jól helyezkedtek. Azt sem lehet mondani, hogy a múltban a csendőrség kollektí­ván felelős volt. A felelősséget szemé­lyekre nézve kell megvizsgálni. Örömmel hallottam a zárógondola­tot, s remélem, a mai korunkat már a megfontoltság és a korrekt számonkérés fogja jellemezni. Akár régi, akár mai cselekedetekről legyen is szó. S ha a Hortobágyon járnak, a deportáltak em­lékművénél, azt se felejtsék el, hogy a kitelepítetteket az itt élő emberek segí­tették, köztük a Szolnok megyeiek is, a tiszaigari postamester, a tiszaörsi plébá­nos, a kócsújfalusiak és még sokan má­sok... Emberek. V. 1.1. r'tr 7 ALMASKERT Európa középpontjában Szürkülni kezdett már, a bátortalanul permetező eső is, mely egész délután ott lebegett a fejünk fölött, esernyő alá kényszerítette az óvatosakat. Aki még ott volt, mind a tábortűz köré gyűlt. Halomba hányt, fűrészelt akáchusán­gok várakoztak a téren, mellettük egy kis, gondosan összeállított, kúp alakú máglya. Azt gyújtották meg a díszven­dégek. Rövidke próbálkozás után lángot fo­gott a faapríték, tapsra fakadtak a kör- benállók, majd mindenki egy-egy hu­sánggal hizlalta a máglyát. Ropogott az akác, a lángok hevesen törtek fel a söté­tedő ég felé. Hamarosan forróság öntöt­te el az arcokat, tágítani kellett a kört. Többen lettünk a tűz körül. Mindenki nézte a vörösen izzó husángokat, ahogy megadták magukat a fékezhetetlen energiának, és olvadtak bele, magukat elemésztve, a nagy egészbe. Ugyanabban az időben egyszerre nyolc helyen révedtek így a tűzbe a határok két oldaláról összesereglett ma­gyarok és nem magyarok. S míg ropo­gott a láng, hevült, majd üszkösödött a fa, tizenkét nyelven egyszerre hangzott fel a nyilatkozat: “...Mi, az Európa-nap résztvevői kinyilvánítjuk, hogy mind­annyian egyenlőknek tartjuk egymást, és nem engedjük, hogy politikai takti­kák a ’’nemzeti" érdekekre való hivatko­zással kijátszhassanak minket egymás ellen. A magunk békés eszközeivel: ba- rátkozással, utazással, egymás kultúrá­jának megismerésével, egymás külön­bözőségeinek tiszteletével törekszünk arra, hogy átjárható határokkal érkez­zünk meg a XXI. századba..." Ott, az ország legkeletibb végében, Beregsurány mellett, az úgynevezett senki földjén világította meg arcunkat a tűz. így mondták a helybeliek, senki földje. Ott tartották a közös almaszüret után a Barátság-kertben a határmentiek találkozóikat. Ott jöttek össze harminc éve már a kettészakadt családok, roko­nok és az új ismerősök. Magyarország és a Szovjetunió között létrejött kisha- tármenti forgalom bevezetéséig óriási jelentősége volt ennek az ottlakók szá­mára. Kétszer is elkérték személyi igazol­ványainkat, míg odaértünk a tisztásra, ahol délután kettőtől sátrak, pecsenye- és sasliksütők fogadták a vendégeket. Augusztus közepe volt, de a hangulat május elsejére emlékeztetett. A sátrak előtt tömörült a nép, távolabb a színpa­don beregi népi együttesek mutatkoztak be a határ két oldaláról. A tisztás közepét akkor még árusok foglalták el, akik utoljára élhettek a fo­rintszerzés eme módjával. Nem lehet már jönni, mondták a kárpátaljaiak, és áruba bocsátották a pult alól, csúszó­pénzekért beszerzett szegényes kínála­tukat. Turkált a filléres ócskapiacon a jobbhoz, igényesebbhez szokott ma­gyar, mármint a magyarországi, de so­kan még azért is vásároltak, hogy ezzel forinthoz juttassák az árusokat. A nagy napra egy fillér nélkül tehették be lábu­kat Beregszász felől a vendégek a kert­be, s csak álltak a magyar sátrak előtt, mert sört nem mértek, kolbászt nem ad­tak rubelért. S amit arrább mégis rube­lért osztottak, korántsem volt olyan áhí­tott. Megalázó helyzet volt ez az Euró- pa-napon, magyar és magyar között. A kultúrműsort követő fórumon, melyet Katona Tamás külügyi államtitkár, va­lamint Ivan Aboimov szovjet nagykö­vet tartott, ez tört fel leghevesebben a túloldali résztvevőkből. “Miért nem va­gyunk mi olyan magyarok, mint akik Surány felől jöttek, mikor mehetünk is­mét szabadon, miért nem kapunk ele­gendő forintot...?” Egy ideig türelmesen hallgatta a jó . ezres tömeg a két politikus tájékoz­tatóját a kölcsönös erőfeszítésekről, tár­gyalásokról, szándékokról és remé­nyekről, de azután indulatosan magá­hoz ragadta a mikrofont, és kérdezett, felelősségre vont, követelt, sőt valaki a múlt évi példára hivatkozva felvetette, hogy ott, a szovjet határon is miért nem lehet a szögesdrótot átszakítani. Bár a fórum végére - valószínűleg az elfogyasztott alkohol hatására is - az elkeseredés hangos közbekiáltozásba torkollott, ennek ellenére nem volt sem­miféle incidens. Mindenki fegyelme­zetten tudomásul vette a kettős biztosí­tást, a határ mentén szigorúan kígyózó kerítést, a két oldalon felgereblyézett sávval. A barátkozó egybesereglettek közül sokan nem is tudták, hogy a neve­zetes napon Európa-kertté átkeresztelt találkozóhely nem senki földjén, hanem már szovjet területen van. A mögöttük húzódó acélháló pedig megtévesztés, a tényleges határ egy bozótos árok, me­lyen nem engedtek át magyar földre szovjet állampolgárt. Takács Péter MDF-es képviselő a ke­resztelőbeszédében Európa földrajzi középpontjának nevezte az almásker­tekkel övezett Európa-kertet. A tábor­tűzbe révedve azután elmerenghettünk azon, hogy valóban ott dobogna Európa szíve, ahol állunk, szovjet területen? Hi­szen azért szakadt át egy éve Sopronnál a vasfüggöny, hogy azon át belépjünk mi is Európába. Ennyire nyugatra toló­dott a világ, az élet, a szabadság?! A térképnek, a geometriának lehet, hogy igaza van, de az Európa fogalom mást jelent, s ott, a tábortűz parázsánál az estétől, szitáló esőtől szétszéledő tár­saságban rövid ideig még elmélázhat­tunk a magyar, orosz és ukrán nyelven felolvasott nyilatkozaton. Lassan ki- húnytak az országhatár mentén gyűlt tüzek, véget ért a határtalan barátkozás napja, csak a kérdések maradtak és a szándék.-Ip­Szolnokra szerződtek... Törőcsik Mari üzenete Illényi Elemérnéről Garas Dezső egy ladikot szeretne A Szolnokra szerződött színé­szek élete most olyan, mint a két­száz évvel ezelőttieké. Vándorszí­nészek. Színházi épület nem lévén, nap mint nap feljárnak Budapestre próbálni. Nem ekhós szekérrel ugyan, hanem a színházi kocsival - de nem is tűnik rohanó világunk­ban ennyi utazgatás olyan roman­tikusnak, mint Déryné korában -, mégis elismerésre méltó, jó pro­dukciókat várhatunk a társulattól ebben az évadban is. Úgy tűnik, Schwajda György igazgató és Ta­ub János rendező neve olyan vonzerő, mely a nehéz körülmé­nyek között is összetartja a társu­latot. Ebben az évadban, mint azt már hírül adtuk, Szolnokra szerző­dött Garas Dezső és Törőcsik Ma­ri. Az évadnyitó társulati ülésen készült villáminterjúnkat a már bi­zonyára százszor hallott kérdéssel kezdtük.- Miért szerződtek éppen Szol­nokra? Törőcsik Mari: - Tavaly is­mertem meg Schwajdát, hívott, kedvem támadt, jöttem. Garas Dezső: - Az élet elké­pesztő dolgokat tud produkálni. Ebbe beletartozik ez is. Schwajda személye szá­momra fontos, többek között ezért vagyok itt.- Mindössze egy évadra szerződtek? Garas: - Egy évre? Miért szerződtem volna egy évre? Ez nem az idő függvénye. Ha az emberek akarnak valamit, akkor azt csinálják, lehet, hogy hosszabb ideig is. Törőcsik: - Nagy várako­zással vagyok itt, de nem tu­dom még mennyi időre. Va­lószínű egy évadra.- Ismerik a várost, voltak ■ már itt máskor is? Törőcsik: - Hogyne, többször is voltam Szolno­kon. Garas: - Rendeztem itt egy darabot/- Ezt a várost sokan nem sze­retik, úgyszólván nem sok jót mondanak róla. Nem zavarja ez Önöket? Itt akarnak lakni? Garas: - Az, hogy Szolnokon most nincs színházépület, nem zavar. Egy színész nem egy épü­lettől függ. Próba itt, próba ott, jó lenne itt lakni valahol, van itt biztos valami lakás. Döbbenten veszem észre Szolnokon, hogy maguk mennyire nem használ­ják ki a Tisza adta lehetőségeket. Van itt egy fantasztikusan szép folyó, és senki nem evez, senki nem csinál semmit. Itt van Dóba, nem sokkal messzebb, mint Szolnok. Oda járok gyakran, az emberek ott megkeresik a Tisza adta értékeket. Szolnokon nem, pedig a Tiszánál értékesebb fo­lyó szerintem nincs az egész or­szágban. Mivel itt fogok lakni Szolnokon, szeretnék valami csónakházat találni, szeretnék egy ladikot vagy bármit, amivel a Tiszán lehetek. Törőcsik: - Nekem nincs él­ményem Szolnokról, viszont van egy Szolnok megyei tartozá­som. Egyszer Karcagról kaptam egy nagyon kedves levelet Illé­nyi Elemémé tanítónő volt tanítványaitól. Akkor nem volt alkalmam válaszolni rá, mert nagyon elfoglalt vol­tam, most viszont örömmel tennék eleget kérésüknek, s szívesen elmondom, hogy Illényiné Évike néninek va­lóban én is tanítványa vol­tam. Pélyen laktunk akkor, s nemcsak elsős tanító nénim volt, de négy évig tanított. (Furcsa véletlen: e cikkszer- zőjének is Illényiné Évike néni volt az elsős tanító nénije, akitől sokat hallott Törőcsik Ma­riról, mint kedves tanítványról.) Boldog évek voltak, sokat jelen­tett számomra, nagyon szerettem Évike nénit is, a férjét, Elemér bácsit szintén, örülük neki, hogy én is az ő tanítványuk voltam. Éz az üzenetem a karcagi kedves levél íróinak.- Van valami jelentősége, hogy egyszerre jöttek Szolnok­ra? Törőcsik-Garas: - Ez egy­mástól teljesen függetlenül tör­tént.- Melyik darabban játszanak majd Szolnokon? Törőcsik: - A Száz év ma-’ gány - ez már biztos, a többit majd meglátjuk. Garas: - A Száz év magány­ban, a Liliomfiben - ennyit tu­dok.- Szép sikereket, köszönöm a beszélgetést. Kátai Szilvia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents