Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-30 / 122. szám

1990. AUGUSZTUS 30. 3 A KISÚJSZÁLLÁSI HATARBAN Megkezdődött a napraforgó betakarítása A tagság a közös gazdálkodás híve Az aszály ellené­re jó termést ígér a napraforgó a Kisúj­szállási Nagykun Termelőszövetke­zetben. A mintegy 600 hektáron ter­mesztett növény be­takarítása tegnap kezdődött, és az ön- tözetlen táblákon is elérhetőnek látszik az idei tervben sze­replő 2,6 tonnás hek­táronkénti hozam. Ez a rendkívül szá­raz nyár után külö­nösen jónak minő­síthető, és elsősor­ban a kedvező agro­nómiái feltételek eredménye - mondta Fekete János, a téesz elnöke. A növényt ugyanis kukorica után vetették, amit pedig minden esetben öntöznek, ezért a talaj vízkészlete az aszály hatására sem csökkent le olyan mérték­ben, hogy veszélyeztette volna a napraforgótermés biztonságát. A talaj termőképességének növelése érdekében a térségi program keretében a meliorációs beruházásokra 150 millió forin­tot fordítanak, amelynek 40 szá­zalékát állami támogatásként kapja meg a téesz. A táblán belüli vízrendezés, a belvízelvezetés és a kémiai talajjavítás mellett ju­tott pénz az öntözésfejlesztésre is. Ennek köszönhetően a kuko­rica teljes vetésterületén lehető­vé vált az öntözés, s ezáltal 7 - 7,5 tonnás termésátlagra lehet számítani. A talaj optimális kém­hatását meszezéssel tartják fenn, Megkezdődött a napraforgó betakarítása. Felvételünk a Mezőtúri Dózsa Tsz egyik tábláján készült Fotó: Mészáros és, a meliorációs programtól függetlenül, évente 3-4 ezer ton­na javítóanyagot szórnak ki a táblákra. A tápanyag visszapót­lásáról pedig a hatékonyabb és környezetkímélő, folyékony műtrágyával gondoskodnak. Ezért a gazdaságra nem érvényes az a mostanában sokat emlege­tett állítás, miszerint a nagyüze­mi gazdálkodás felelős a talajok elsavanyodásáért. A tudatos be­avatkozásoknak tulajdonítható, hogy ma már ugyanaz a földte­rületjobb minőségű, mint 1947- ben volt, hiszen azokon a terüle­teken, ahol a század közepén hektáronként 2-3 tonna gabonát termeltek, az utóbbi években 5-6 tonna búzatermést takarítanak be. A szövetkezetben eddig mind­össze egyetlen földigénylőt tar­tanak nyilván, ez pedig a tagság­nak a közös gazdálkodáshoz va­ló ragaszkodását bizonyítja. Ez érthető, hisz az átlagkereset eléri a 150-160 ezer forintot, amit még kiegészít a két hold háztáji­ból származó, további 50-100 ezer forintnyi jövedelem. Ezért nem csoda, hogy a tagság a biz­tos megélhetést nem áldozza fel, hiszen hány hektár földet kellene megművelni a jelenlegi közgaz­dasági viszonyok között ekkora jövedelem eléréséhez! A jövőt a Kisújszállási Nagy­kun Termelőszövetkezetben a szövetkezet újraszervezésében látják, mert a felhalmozott anya­gi és szellemi értékek, eszközök eredményesen csak közös gaz­dálkodásban hasznosíthatók. L. Z. Tőkéstársat keres a szövetkezet (Folytatás az 1. oldalról) ahol a szovjet export miatt a többletmunka jelentkezett, rend­szeres volt a túlórázás. Az asszo­nyok azonban vállalták az egyébként nem rosszul honorált túlmunkát, mert ilyen válságos időkben nem mondhattak le a rö­vid határidejű megrendelésekről. A tél végén különben is nehéz napokat, heteket élt át a szövet­kezet, mert a szocialista exportra kimondott stop miatt le kellett volna állniuk. Bízva az engedélyben, szinte mindent egy lapra téve fel, válto­zatlan lendülettel folytatták a munkát. Sőt, amikor az alap­anyag-szállítójuk március végén ultimátumszerű ajánlattal állt elő, vállalták akkor is a kockáza­tot. Fél évre előre megvásárolták az alapanyagot, még ha ezáltal jelentősen meg is nőtt a készle­tük. A remények a vártnál is job­ban teljesültek, mert a 9,3 milli­óra tervezett éves szovjet export­tal szemben ez idáig már közel 14 millió forint értékben szállí­tottak keletre gyermekruhát. Ez a szám év végére elérheti a 25 milliót (a teljes árbevétel pedig az 50-et). Szükség is van rá, mi­vel a belföldi megrendelések erőteljesen visszaestek, legfel­jebb a Népművészeti Vállalat tartja a korábbi szintet (a külföldi vásárlók jóvoltából). Első ízben idén jelentek meg nyugaton; az NSZK-ba, Japánba szállítottak hímzett blúzokat és kézimunkákat. Az üzlet ugyan nem érte el az egymilliót, de a szállításokat növelni szeretnék. Nemcsak megrendelőket, hanem tőkéstársat is keresnek, amellyel kft.-t, vegyes vállalatot alakít­hatnának. Jelentkezők már van­nak, de még csak a tapogatózás­nál tartanak a tárgyalások. Az árokszállási szövetkezet azon­ban szeretne mihamarabb előbb­re lépni, mert erre az évre van munkájuk, készítik a jövő évi kollekciókat is, de a dollárelszá­molású szovjet exportról még semmit nem tudni. A belföldi pi­ac sem ígér sok jót ez idáig. L.P. = napló= Akiről most írni akarok, az egy másik megye nyomasztóan despotikus középiskolájában a sorstársam volt, igaz, másik osztályba járt, má­sik évfolyamba, de tudtunk egymásról, annál is inkább, mert földik voltunk, az egyik környék­beli városban lakott. Ez a Fiú, nevezzük most diákköri nevén egyszerűen csak Szimulánsnak, átköhécselte a középiskolai négy esztendőt, mintegy demonstrálandó az ő igen beteg voltát. Állandóan fel akarta magát mentetni tornából, mondván, hogy nem bírja a terhelést, ám ezt senki sem hitte el neki, legkevésbé a tornatanár, elnevezte Szimulánsnak, s büntetőgyakorlato­kat iktatott a Fiú porgramjába. Ő, azaz Szimu­láns, szomorúan erőlködött, lemaradt a futás­ban, kötélre pedig egyáltalán nem tudott mász­ni. Talán ekkoriban szokott rá a köhécselésre, mely szokás a tornaórák poroszos légköréből hamarosan átterjedt a kollégium oroszos min­dennapjaira is - mindhiába. Mindenki meg volt róla győződve, hogy ez a Fiú egyszerűen csak lusta mindenféle Fizikai erőkifejtésre, pedig ku­tya baja. Úgy rémlik, idő előtt otthagyta az iskolát. Hallottam, a katonaságnál is hasonló gondjai voltak Szimulánsnak, csak ott már sok­kal durvább atrocitásoknak volt kitéve. Később is többször hallottam ról?, megjegyzem, nem túl derűs híreket, mígnem egyszer, talán egy esztendeje találkoztunk az egyik közeli város­ban, ahol lakott. Most is köhécselt, ha lehet, jobban, mint diákkorában, panaszkodott az egészségi állapotára, de hogy mi baja, azt nem tudta, bár, mint mondta, minden évben többször is kivizsgálták, kivizsgálják. De semmit nem találnak. Az orvosok ugyan nem mondják, de ő látja rajtuk, hogy szimulánsnak tartják, pedig nem az, erre megesküszik, ha kell. Amúgy éli az életét, mint más, dolgozik, már amikor nincs betegállományban, megnősült, elvált, nincs eb­ben semmi rendkívüli. A rendkívüli ez a meg­foghatatlan betegség, ami megkeseríti az életét, szomorúvá, kilátástalanná teszi a mindennapja­it, őt magát pedig megbélyegzetté, hiszen emi­att nevezik városszerte Szimulánsnak. Telt­múlt az idő, s néhány napja ismét összehozott vele a sors. Szimuláns most nem köhécselt, fürge volt és energikus, szélesen mosolygott, mint mondta, beteg volt, de most már ragyogó­an érzi magát, soha ilyen jól. így váltunk el. Aztán hallottam, hogy másnap meghalt. Fel­boncolták. A szíve súlyosan beteg volt. Körmendi Lajos Elvirágzott a rizs Egyedül a ’’vízi gabona” ígér jó termést Jász-Nagykun-Szolnok megye silány, aszálysújtotta határában az őszi érésű kultúrák közül egyedül a rizs ad reményt a nagyüzemeknek. A délszaki kultúrának igen kedvez a sok napfény, a nagykunsági és a Ti­sza menti táblákon szinte mindenütt jó a növény sűrűsége, fejlődése. Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr hatá­rában, a Tisza menti kalitkákban el­virágzott a “vízi gabona”, erőteljes a terméskötés, megkezdődött a bu­gahányás időszaka. Néhány helyen csak az elmúlt két-három hét néhány hűvös, ködös hajnala vetette vissza kisebb foltokban a kultúra fejlődé­sét. A vízszolgáltató Tiszamenti Re­gionális Vízmű folyamatosan bizto­sította a vizet a táblák elárasztásá­hoz, illetve a vízcseréhez. A víz mi­nőségét eddig nem érte kifogás, bár a kánikulai melegben gyakoribb a hínárosodás. Nem megfelelő minőségű vizet egyetlen alkalommal csak a karcagi Május 1. Tsz rizsföldje kapott, ami­kor a karcagi 1 -es számú főcsatorná­ba városi kommunális szennyvíz került. A megye 6.100 hektáros rizs- termő területén a zömében korai faj­ták várható termésátlagát 32-34 má­zsára becsülik hektáronként, de lesz, ahol ennél nagyobb termést takarí­tanak be. Az üzemek többsége korai rizsfajtákat termeszt, a tartós meleg előbbre hozza az érés idejét, így vár­hatóan szeptemberben megkezdőd­het a rizsaratás. Szeptember elsejétől "Ami nem fontos", az sokkal fontosabb! Az Új Néplap szerkesztőségi postájában olvastam nemrég egy igen épületes levelet az egyik párt prominens szolnoki tisztségvise­lője tollából. A szóban forgó úriember vehemensen lándzsát tört a helyi rendszerváltás iránti fokozott várakozás mellett. (Ezzel egyet is érthetünk mindannyian.) A levélke második része azonban elbor- zasztott. írója arról elmélkedik eme részben, hogy kiket, milyen embereket látna szívesen az új önkormányzati testületekben. Egy biztos, való­ban kívánatos az új, rátermett, jól felkészült, fiatal arcok megjelené­se. Az viszont már szinte a morbiditás határát súrolja, amit szerzőnk a továbbiakban kifejt, hogy - szerinte - “Amit nem tartunk fontosnak: az államigazgatási gyakorlat nem lényeges, a lexikális tudás nem alapvető, hiszen a szakkönyvekhez bárki hozzáférhet, s tovább ké­pezheti magát. Viszont elsődlegesnek tartjuk, hogy főként új szemé­lyek kerüljenek a helyi közéletbe, akik tudják és merik másképpen, jobban intézni a közös ügyeinket.” E sorok olvastán felidéződött bennem a zűrzavaros negyvenes-öt­venes évek szakembert próbáló munkáskáder-állománya (vasmun­kásból lett gyárigazgató, bíró, tanácselnök stb.) “üdvös” működésé­nek szellemi és gazdasági kártétele. Az, amikor az ideológiává emelt ostobaság és az ebből természetszerűleg eredő gyanakvás tönkretett több nemzedéket és egy egész országot, háttérbe szorította a fejlő­déshez nélkülözhetetlen értelmiség legjavát, megnyomorította kör­nyezetét, s végső soron önmagát is. Ha valaki ma ép ésszel komolyan gondolja, hogy a felállítandó új önkormányzatok tagjai és tisztségviselői esetében az államigazgatási gyakorlat nem lényeges, s a lexikális tudás (magyarul az iskolai végzettség és a szakmai felkészültség) nem alapvető, annak - szerin­tem - pontosan az “ép eszével” van gond! Ilyen bonyolult és feszült belső és külső helyzetben, ily kiélezett, sürgetően megoldandó helyi gondok mellett egyszerűen “nemzeti öngyilkosság” nélkülözni az államigazgatásban jártas, szakmailag művelt és fogékony szakem­bereket, akiknek már fel ne rójuk bűnül, hogy - istenem - még felsőfokú iskolát is végeztek. Mert ha így teszünk, a rendszerváltás csak papíron történik meg, s úgy járunk, mint az egyszeri cukrász, hogy a dolgok végén a “fagyi nyalt vissza” neki! Úgy vélem - s remélem nem egyedül -, hogy ami a levélírónak nem fontos, az a köznek annál fontosabb! L. Gy. Drágább lesz a mindennapi kenyerünk Bizonyára nemcsak én böngész­tem némi rosszallással a keddi la­punkban megjelent közleményt, amely arról tájékoztatta az olvasó­kat, hogy a szolnoki székhelyű Kö­zép-Alföldi Sütödék Vállalata 1990. szeptember 1-től felemeli szabadáras termékeinek termelői és nagykereskedelmi árát. Az em­berek sohasem örülnek az áreme­léseknek - igaz megszokhatták már - és különösen akkor megy fel a vérnyomásuk, ha alapvető élelmi­szerről - kenyérről, zsemléről vagy kifliről - van szó. Hisz ezeket az áruféleségeket mindennap meg kell venni, s éppen emiatt az a már- már eretneknek tűnő gondolat is megfordul a krónikás fejében, hogy könnyű helyzetben van a sü­tőipar, mert a kereslet csökkenésé­vel úgysem kell számolnia. Mond­hatnánk úgy is, hogy a vásárló eszi, nem eszi, nem kap mást alapon, kénytelen megbarátkozni az új árakkal. Valójában mi indokolta az újabb áremeléseket? Többek között erről is kérdeztük Frey Ferencet, a Kö­zép-Alföldi Sütödék Vállalatának igazgatóját.- Mindenekelőtt azt kell elmon­danom - kezdte a beszélgetést Frey Ferenc -, hogy mi sem tapsikoltunk örömünkben az áremelések miatt. Ugyanis pontosan tudjuk, hogy mennyi kellemetlenséget okozunk a fogyasztóknak, hisz ebben a pénzszűke világban senkinek sem közömbös, hogy mennyibe kerül a mindennapi kenyér. Ezzel nekünk is munkánk van, mert új kalkuláci­ókat kell készítenünk, és meg kell győznünk partnereinket is az iga­zunkról. Tulajdonképpen egy ár­emelés, akárhogy is nézzük, min­denképpen negatív propaganda sa­ját magunkkal szemben. De min­dig a végtermékeket kibocsátó cé­geken meg a vásárlókon csattan az ostor.- Bizonyára arra gondol, hogy nem azért kellett árat emelniük, mert a vállalaton belül romlott a hatékonyság, és mondjuk lazult a belső gazdálkodási fegyelem.- Valóban, nem erről van szó. Az igaz, hogy akadnak nálunk is gon­Kin csattan az ostor? dók, de azokat nem így oldjuk meg. A mostani áremelés kizárólag és pontosan annyi, amennyit a vál­lalat többletteherként, a különböző külső hatások miatt kénytelen el­szenvedni.- Kifejtené részletesen, hogy va­lójában miről van szó?- Igen, de még mielőtt sorba venném az okokat, szeretném el­mondani, mi azért sem örülünk a mostani áremelésnek, mert az idén januárban már volt egy 25 százalé­kos áremelés a sütőiparban. Akkor abban reménykedtünk, hogy ez hosszú távon rendezi dolgainkat, de sajnos nem így történt. Ugyanis az árhatóság menet közben úgy alakította ki az étkezési búza árát, hogy az már az idei termésű gabo­nára is érvényes. Magyarán: az el­ső osztályú étkezési búza 4570 fo­rintos tonnánkénti árát fölemelték 5700 forintra. A gabonaipar ennek megfelelően továbbhárította a többletköltségeket, s augusztus 1- től 19 százalékkal drágábban adja nekünk a lisztet. E mellett az élesz­tő ára 13,3 százalékkal nőtt július 1-től, s az ismert központi intézke­dések hatására az enetgiahordozó- kért - a benzinért, gázolajért - is többet kell fizetnünk, s ez pedig a szállítási költségeinket emeli. Ezenkívül 4-8 százalékkal nőttek az egyéb járulékos anyagok - a cu­kor, az étolaj, a citopán - árai is. Nos, mindezek a mi vállalatunknál 20 millió forint többletkiadást je­lentenek. Ez az összeg pedig pon­tosan az egyharmada az idei évre tervezett nyereségünknek.- Nem lehetett volna ezt a kiesést úgy pótolni, hogy egy kicsit ösz- szébb húzzák a nadrágszíjat, és jobban odafigyelnek a takarékos gazdálkodásra?- Valami kis összeget biztos meg tudunk takarítani így is, de hangsú­lyozom, hogy nem nagy pénzekről van szó, hisz nálunk van egy belső ösztönzési rendszer, ami pontosan a takarékosságot tartja szem előtt, így az előbb említett 20 millió fo­rintot csak kétféleképpen teremt­hetnénk elő. Vagy úgy, hogy nem emeljük dolgozóink bérét, vagy pedig a karbantartásainkat szüne­teltetjük. Ám most, amikor tudjuk, hogy a pékek is elégedetlenek a fizetésükkel, hisz nálunk az évi át­lagos bérszínvonal 130 ezer forint bruttóban, nos ezt nem vállalhat­juk. De azt sem, hogy a karbantar­tási költségeket csökkentsük, mert akkor a jövőbeni ellátás kerülne veszélybe. így is a pénztelenség miatt évek óta halogattuk, vissza­fogtuk fejlesztéseinket, s ha tovább is ezt tennénk, előbb-utóbb a kapu­inkat is becsukhatnánk.- Mennyire általános a mostani sütőipari áremelés?- Áz egész szakma egységesen arra az álláspontra jutott, hogy nö­velni kell az árakat. Nincs más megoldás, mivel itt a vállalatok gazdálkodásától függetlenül je­lentkező többletköltségek áthárítá­sáról van szó.- Ez azt jelenti, hogy az ország minden egyes sütőipari vállalata egyformán és egységesen emelte föl szabadáras termékeinek árát?- Nem erről van szó. Minden egyes cég önállóan alakította ki árait.- Akkor előfordulhat, hogy más megyében kevesebbet, vagy éppen többet kell fizetni ugyanazért az áruféleségért?- Igen, de az is elképzelhető, hogy egy adott termékért ugyan­annyit, vagy éppen hasonló össze­get kémek. Ez azért fordulhat elő, mivel a Sütőipari Egyesülés vég­zett elemzéseket, és vannak olyan cégek, amelyek elfogadták az álta­luk kalkulált árakat, de akadnak olyan vállalatok is, amelyek más­ként számoltak. Mi átlagosan 13 százalékkal emeltük a sütőipari termékeink árait, s ez más megyé­ben lehet több vagy kevesebb. Nagy eltérések persze nem lesz­nek, mivel a költségnövekedés a szakmában egyformán érezteti ha­tását. N.T. í k í' l ß):u , il >n y, * » > í 1 \ ^ ‘1 •1 h i fi J <u svrt i z 'T ) ' ! U O { > >» { ( c

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents