Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-14 / 109. szám
4 Néplap 1990. AUGUSZTUS 1 Kisebbségből kisebbségbe? Régi megyeközpontok hajdani megyeházai Az 1750-ben épített szügyi vármegyeháznak ma már csak kiszolgáló épületei láthatóak maga: kerítésével és egyik díszes kapujával (A szerző felvétele) Bizony, megtörténhet ez is. A választások után sokan egyszeriben többségiek lettünk, nekem mégis többször eszembe jutott azóta Németh Lászlónak egy 1940- es előadása. Kisebbségbe hívta az erdélyi magyarokat, amikor szülő- földjük visszakerült Magyarországhoz. A tennivalókra akart figyelmeztetni, óvni akart az illúzióktól. Arra intette hallgatóit, ne áltassák magukat, hiszen korántsem bizonyos, hogy aki anyanyelve révén többségi lett, az minden tekintetben birtokon belülinek tudhatja magát. Úgy vélem, nekünk is szükségünk van erre a józanságra és szívósságra, mivel a politika és a társadalom nagy átalakulásai nem úgy mennek végbe, mint amikor fehérneműt vált az ember. Elegendő végigsorolni, kik vezénylik a magyar tömegtájékoztatást 1990 nyarán, vagy akár azoknak a nevét, akik jelenleg - évek, évtizedek óta - tudósítják külföldről a hazai sajtót. Nem tőlük hallottunk-e annyi becsmérlő szót a lengyel szolidaritástól vagy a tőkés (sic!) országok csúf politikai machinációiról? Joggal érezheti ma is úgy az egyszerű magyar polgár, hogy kisebbségi helyzetben van a látható és láthatatlan monopóliumokkal szemben. Le lehet írni sokmindent, nincs törvényes akadálya a nyilvánosságnak, bizonyos gondolatok mégis nehezen juthatnak el a széles közvéleményhez. Mintha a szavak dá- ridója eltakarná a valóságos folyamatokat, mintha bizonyos fogalmak, eszmék csak ennek vagy annak a csoportosulásnak volnának fönntartva. Hallatlanul nehéz ma tájékozódni az érdeklődőnek a magyar politikai életben, néha úgy rémlik, erősebb a valóságnál a látszatok világa. A régi ámításokra már nincs lehetőség, annál szabadabban hódíthatnak viszont az új ámítások, mintha csak ködkép kellene a magyarnak, minél több. S mi sem egyszerűbb, mint ködösíteni, kipróbált mesterek vannak hozzá, képesek egyszer meleget, másszor meg hideget fújni. Olyan eredményesen sulykolták belénk, hogy Magyarország Kelet- Európa, végezetül már-már elhittük. Azon sem kell majd ezért csodálkozni, ha egy napon mintegy varázsütésre nyugat-európaiként ébredhetünk, erről is majd meggyőznek bennünket, lehet, hogy épp ugyanazok, akik tegnap a keleti fényre esküdtek. Árad majd belőlük a nemzeti és a keresztény szellem, s akik azzal voltak megbízva, hogy számon tartsák a templomba járókat, zavartalanul folytathatja munkájukat, csupán följegyzéseik eredményét fogják majd másképpen értékelni. Úgy tetszik, nem is lehetett másképp: a nemzeti tudat több évtizedes módszeres pusztítása és sorvasztása után - az ellenhatás törvényének engedelmeskedve - sokan szívesen kapkodnak talmi értékek felé, itt-ott fölbukkannak az olcsó hazafias gesztusok. Ezzel lehet pótolni a történelem alapos ismeretét, a magyar múlt tanulságainak számbavételét. A többség hajlamos érzelmek alapján ítélni, s ha tilos volt hosszú ideig nyilvánosan szólni a határon túli magyar kisebbségekről, most akkor gyerünk tüntetéseket szervezni Trianon évfordulóján (függetlenül attól, mit tartanak erről az érintettek, a szomszédos országokban élő magyarok). Mintha a magyar önámítás szörnyű gépezetként lökne bennünket keserű borúlátástól szivár- ványos derűig, az egyik túlzástól a másikig, hogy véletlenül se maradhassunk a józan valóságismeret útján. Azok a magatartásformáink látszanak legszívósabbnak, amelyek rengeteg kárt okoztak újkori történelmünkben. A könnyű lelkesedés és a gyors kiábrándulás kettőssége, az önbizalom hiányának és túlten- gésének különös szimbiózisa. Négy évtizednyi önkényuralom után lépten-nyomon tapasztalhatjuk az önállóság hiányát is, a cselédmentalitást, a tekintélyek föltétel nélküli elfogadását. Mintha azoknak volna igazuk, akik váltig hajtogatják, a magyar történelemnek nincsenek semmiféle demokratikus hagyományai. Ez épp oly romantikus túlzás, mint a szabadságszerető magyar nép múlt századi toposza. Aki valamennyire is ismeri múltunkat, tudja: megvoltak benne az autonómiára való törekvések és az ennek megfelelő szervezetek, de az alárendelés intézményei és mentalitása is. A szocializmusnak nevezett korszak igyekezett az autonómiák mindenféle formáját megszüntetni. Ennek a következményeit nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Elbizonytalanodnék, ha arra kellene válaszolnom, többségben van-e ma Magyarországon a polgári bátorság erénye, a szókimondás vállalása, az önálló vélemény. Abban viszont biztos vagyok, hogy amíg ez nem lesz többségben, a demokrácia csupán áhított cél marad./Hitel, 14.szám/ Kiss Gy. Csaba A nemesi vármegyei önkormányzat kialakulásának kezdetén a nemesség a vármegye élén álló alispán hajlékában gyűlése- zett, hiszen ez volt az alispán hivatali idejében az igazgatás központja. A XTV-XV. század körül azonban már időszerűnek mutatkozott a megyegyűlések számára állandó, központi helyet találni. Évszázadok alatt megsokasodott az adminisztráció, a gyarapodó okmányokat, okleveleket állandó helyen illett tárolni, az elítéltek számára börtön kellett, az egymást váltó alispánok kúriái, még ha kastély méretűek voltak is, idővel alkalmatlanná váltak a hivatalos ügyeiket az alispánnal megtárgyaló szolgabírák, a tisztújító és más megyegyűlésekre összesereglett nemesség kvártélyozására. így szülte a szükség kifejezetten a megyegyűlések megtartása, a igazgatás és bíráskodás számára a vármegye székhelyén felépítendő s a megye tulajdonában álló megyeházakat. A vármegyék tehát a jobbágyoktól befolyt házadóból, más jövedelmekből, anyagi erejüktől függően, előbb- utóbb felhúzták székházukat. Amikor azután a török elfoglalta az ország nagy részét, a megyei nemesség családostól elmenekült a megszállt vidékről, s valahol másutt folytatta megyei ön- kormányzati életét a régi szervezeti keretek között. A török kiűzése utáni idő sem kedvezett az új építkezéseknek. S csak a XVIII. század derekától, a viszonylagos jólét beköszöntésétől épültek fel sorban a megye- székhelyeken azok a monumentális vármegyeházak, amelyek napjainkig meghatározzák e városok arculatát, jellegét. Ennek következtében ismerünk jó néhány megyeházat, amelyik nem megyeszékhelyeken áll. Van olyan, mint a Somogy megyei Tapsony falucskában, amelyet a közelmúltban sajnos már le is bontottak. Csupán példálódzva emlékezünk meg némelyik, azóta célját veszített épületről. így a Kemence községiről, amelyet 1710-ben építtetett Koháry András honfi főispán közösen Esterházy Imre egri érsekkel. A kemencei megyeházán 1751 -ig gyűlésezett Hont vármegye, holott a megye székhelye Ság volt. A szegvári manzárdtetős me gyeházán 1815-től forgolódot Csongrád nemessége, s méj 1851-ben megjelent könyvébei is így írt Fényes Elek Szegvár ról: "Itt van a megyének dísze: vármegyeháza..." 1651-től 1786-ig Nemeské volt nemes Sopron vármegyi igazgatási központja, ahol 1669 ben emeltek maguknak a kora beli háborús, törökvészes idők nek megfelelő székházat a tekin tetes karok és rendek. Várfallá körülvett udvarára várkapun á lehetett bejutni. Melléképületei 1990-ban bontották le. A Nóg rád megyei Szügyön éppen el lenkezőleg történt a bontás: itt aú 1750-ben emelt központi épüle állt útjába valakinek, holott "í vármegye ezelőtt itt tartotta köz gyűléseit és törvényszékeit 1790 után pedig csak a törvény székeket" - úja Fényes Elek. A nagy körfalak a szép barokl melléképületekkel ma Szügj látványosságai közé tartoznak Szügyről költöztek át a megye gyűlések a szomszédos Balassa gyarmatra, a Kasselik Ferenc ál tál 1834-35-ben épített új várme gyeházba. Csonkaréti Károb Címert készít a mintakészítő Mohácsi Miklós mintakészítő kisiparos csaknem 33 éve űzi mesterségét. Munkássága alatt több érdekes terméket készített. Ügyes keze munkáját dicséri többek között a Vörösmarty téren lévő díszpadok, az ELTE korinthoszi- oszlopa és a Tudományos Akadémia előtti zászlótartó. Most egy méternél nagyobb koronás címert készít, amire várhatóan több megrendelése is lesz. Termékeit fából, fémből, gumiból és gipszből készíti. MTI-fotó: Balaton József Beszélgetés a Komával (I.) Levél helyett- Isten hozott Magyarországra, komám!- Hát egy darabon tényleg az Isten, mert ahogy átléptem a határt, a meghatódott- ságtól összevissza kapkodtam a Trabantom kormányát, és jó néhány kilométer után szólt Loránd, a fiam, hogy hát nem veszem észre, hogy a másik sávon megyek?! Szerencsére, éppen akkor nem volt szembejövő forgalom. Aztán meg azon izgultam, hogy egyáltalán itthon vagytok- e vakációzás idején, hátha kirándultok a Kanári -szigetekre...- Ugyan, Kanári..., három nyaram telt el itt úgy, hogy még két napra sem mentünk el valami közeli kirándulóhelyre... No de mesélj, mi újság, Imola miért nem jött?- Azt mondta a kománéd, elhalasztja jobb időkre. Pedig a jobb idők most vannak, ezután csak másmilyenek jönnek, ezt viszont ő még nem tudja. És nemrég költöztünk új lakásba, ez is olyan, mint a Trabant vagy a kupleráj: az ember szégyel- li megközelíteni, de benne lenni jó. Szinte az egész szomszédságunk vityilókból kihámozott emberekből áll, nincs még tömb- ház-kultúrájuk, egész nap a ház előtt ülnek, éjszaka pedig visítva mulatnak. De legalább kiköltöztünk a szekusok közül, mert az előző lakhelyen velük voltunk körülvéve.- Szóval igaz, hogy léteznek és működnek.- Mi az hogy! És hogy mostanában miket engednek meg maguknak, azt az intézményen kívül csak egyvalaki tudhatja: az ördög. Miért, kire gondoltál? Még januárban Doina Comea magánleveleit odatették egy rámenős szerkesztő orra elé, lett is egy jó botrány belőle. Mármint abból, hogy miket írogat nem hivatalosan valaki. Persze, végül Comea asszonyt nem ezzel sikerült lejárami a választóplebejus előtt. Szegény feje kezdettől fogva odaállt védelmezni az ellenzéket, elsősorban a parasztpártot meg a rojalistákat. Nem látta át, hogy gyengék, mint a májusi lepkepurc, és mégis olyan hangosak, hogy mindenkit elrémítenek. így aztán a kommunistáknak könnyű volt taccsra tenni őket.- Miért haragudtál te a parasztpártra, mi volt a bűnük?- Ez két különböző kérdés. A "bűnük" az volt, hogy magukra terelték a figyelmet és a gyanút. Januárban azt hittük, onnan leselkedik ránk a legfőbb veszély. Én azon háborogtam a lapunkban, hogy láttam a tévében valami hátborzongató figurákat a parasztpárt nevében beszélni; az egyik, egy különösen szögletes fejű végig csak az állkapcsát rágta, aztán amikor szóhoz jutott, szúrósan megnézett és azt mondta: a nemzetiségek, különösen a magyarok hiába használják ki a Front gyengeségét és csikarnak ki bizonyos előjogokat, mert majd ha a parasztpártiak kerülnek hatalomra, úgyis mindent a helyére tesznek. Mit?! hogy a Front gyenge hozzátok képest?! Na megálljatok! Mindegy, hogy kik alkotják azt a gyenge Frontot, mi megvédelmezzük! Engedelmeddel, nem részletezem, mikor estünk pofára a Frontba vetett bizalmunkkal...- Mégis, mikor?- Tudod, volt márciusban Marosvásárhelyen egy bizonyos pogrom... No de képzeld el, volt még január végén Bukarestben egy komcsiellenes tüntetés, szervezett ellentüntetéssel ütköztetve, és én Loránd- dal önként álltam a Front tüntetőinek oldalán. Pusztán azért, mert a másik táborban többen parasztpárti jelvényt viseltek, és én, hülye, elhittem, hogy a parasztpárt éppen államcsínypuccsot hajtana végre, ha hagynánk.- Micsodát?- Államcsínypuccsot, ahogy mondom. Mert a romániai államcsínytelenségek olyan eredetiek, hogy valami különleges nevet kellett találnom nekik. Eddig mind a nyolc vagy tíz, állítólagos puccsnál a megdöntendő hatalom jelentette be az eseményt, egyszer sem akadt egy ellenzéki leader, akijelezte volna, hogy "történelmi aktus" van folyamatban. És tudod, minek nevezték nemrég a márciusi, marosvásárhelyi pogromot?- Tudom a rádióból: a helyi kisebbségi államcsínykísérlet leverésének.- Bizony! És ez a parlamentben hangzott el, és senki sem adott jelt az általános deriilésre. Ilyen agytrösztökkel vagyunk körülvéve, és ezek részaránya még növekedik az értelmes románok menekülésével.- Van még értelmes közöttük?- Hát akinek a legtöbb esze van, az menekül, mint a patkány. De akad még értelmes odahaza is, mondanék rá egy példát. Egy román újságíró kolléga egy nagyon higgadt, objektív cikkében megjegyzi, hogy a román és a bolgár visszarendeződés hasonlóságának egyik tényezője a zajos, botránykeverő, külföldről hecceit kisebbség jelenléte mindkét országban. Gondoltam, felkeresem, nem árt tudni, milyen jelekből ítél bennünket ilyennek egy higgadt román értelmiségi. Tényleg, előfordulhat, hogy hibázunk valahol, de nem vesszük észre. Mert mi valójában nem akarunk külföldről buzdított zajos botrányhősök lenni, pláne ha ezzel a neokom- munisták malmára hajtjuk a vizet. Mindezt elmondtam a román kollégának, mire az kissé magába roskadt. Aztán azt mondta, nem a bulgáriai török és a romániai magyar kisebbségre utalt, hanem a politikai kisebbségre. Meg sem fordult a fejében, hogy etnikai kisebbségre is érthető.- És te elhitted ezt neki?- Ezt mondta.- Magyarázkodott, ravaszkodott. Isme rém ezt a fajta huncutságot.- Mindenesetre bizonygatta, hogy ő a; etnikai kisebbségre sosem használta a za jós és a botrányos jelzőt. De megjegyezte szerinte a külföldi befolyás létezik mind < politika, mind az etnikai kisebbségek ese tében, és vannak "fájó pontok”.- Vannak bizony!- Na most, ha ülsz is, fogózz meg! A júniusi bukaresti zavargások után a praszt pártot hullára verték, a Csíkszeredái ma gyarok elleni diverzió nem jött be (a sajá rendőrkapitányságukat támadták meg, d< a székelyek szerencsére nem kapták be í horgot), és mit gondolsz, kikre terelik i figyelmet? Eltaláltad. De az benne az ész bontó, hogy milyen primitív észjárássá működnek. Azt mondják, és ez az elméle újságban is megjelent, hogy a június 13 15-i bukaresti eseményeket, beleértve i bányászterrort is, Magyarország irányítót ta azért, hogy bebizonyítsa a világnak: e: a román nép túlságosan barbár, éretlen í demokráciára, ezt az országot tehát fel kel osztani a szomszédok között... Te Lajos én már a fehérre sem merem rámondani hogy fekete, ezért nagyon kérlek, ha meg tudsz valamit, szóljál idejében, nehogj bolgár vagy macedón állampolgárrá vál jak a mesterkedéseitek nyomán. Avag) Bukarestet külön felosztanátok? Netár lenne bukaresti fal? Melyik kerületbe köl tözzek?... Lejegyezte: Molnár H. Lajo:
