Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-14 / 109. szám

1990. AUGUSZTUS 14. Szól a rádió Nyakleves a kollégától Meglepő volt, ahogyan Bayer Dona bejelentette: Pallai János, a rádió legifjabb, debreceni körzeti stúdiójának vezetője nyaklevest ígért neki. Nocsak, mondtam, tán nem élő, egyenes műsorban - a Debrecenből sugárzott Péntektől péntekig-ben-kap össze a Petőfi adón két volt szolnoki rádiós! Mert mindketten, a tévés Bayer és a rádiós Pallai is itt, a Tisza partján kezdték pályájukat, még­ha sok év különbséggel is. Pallai János - aki három évtizede már, hogy Szolnokot, szülővárosát az ország keleti felével cserélte föl - az ötvenes évek végén a szolnoki stúdióban dolgozott, Bayer Ilona pedig - ezt talán a fiatalabb olva­sók jobban tudják - a hatvanas évek végén, a hetvenes évek kö­zepéig a szolnoki stúdió munka­társa volt. Hát ilyen az élet, most Debrecenben, a sokmuzsikás, he­ti kulturális ajánlóműsorban ta­lálkoztak. És, ugye, nyaklevest ígért Pallai. Persze, míg ezt el­mondtam, kiderült, dehogy lett nyaklevest osztogató a stúdióve­zető. Egyszerűen volt egy étel­ajánlata, amit ő - humorban nála sose volt hiány - nyaklevesnek nevezett el. Nevezetesen liba­nyak és libaszárny húslevest ajánlott, kínált Bayer Ilonának s hallgatóságának. Ami, ismerve szegénységünket, talán nem is volt haszontalan, hiszen a "végy négy libaszámyat és négy liba- nyakot, zöldségeid jól be, s főzz két napra ízletes húslevest a csa­ládnak" - igazán kipróbálásra ér­demes. A heti ajánlóműsor kü­lönben jó volt, annyi érdekes, ér­demes programot ajánlottak a kétórás, egyenes adásban, hogy szinte velük utazott, tapsolt, örült az ember. És ugye, ha már Deb­recenből szólt, a legtöbbet a ha­gyományos, közelgő virágkame- válról tudtunk meg, amire egy­szer, csak egyszer szívesen el­menne az ember... Hogy szívesen jött haza vagy nem rövid látogatásra a "Bonckés Paganinije" - nem tudom. Azt azonban igen, hogy rettenetesen kegyetlen dolgokat közölt az Ez­redfordulóban, a Rádiószínház Dokumentumműhelyének műso­rában, Borenich Péter mikrofon­ja előtt kedden, a Kossuth Rádió­ban délután 15.05-16 óra között. Dr. Tamáska Lóránt a negyve­nes, ötvenes évek igazságügyi szakértője volt, törvényszéki boncorvos, aki már a műsor ele­jén leszögezte, nem látott külö­nösebb különbséget a háború vé­gi nyilas kegyetlenkedések és a háború utáni ÁVH-s tettek kö­zött, sőt. Beszélt arról, mi min­dent kellett "végigvizsgálnia", s mennyire meggyűlöltették vele szeretett és professzonista mó­don művelt szakmáját. Olyannyi­ra, hogy el is hagyta az országot, mihelyst lehetett - s ez 1956-ban adatott meg neki - s ma, hangja, előadásmódja szerint igen idő­sen, de gond nélküli nyugdíjas­ként él Németországban, család­jával. Szerencsére nem mindenki mond kegyetlenül rosszat, de iga­zat ezekről a régi időkről. így már másodszor - hiába, nyár, ismétlé­sek ideje van - szívesen hallgat­tam az ötvenes évek táncdaléne- kes sztárját, Németh Lehelt, aki meglehetősen kanyargós életutat mondhat magáénak. Az erdélyi menekült, műszerész-sztahano­vista, táncdalénekes most Mont­realban él, inkább a műszerész szakmából, mint az éneklésből. Egyórás, zenés műsorát szomba­ton este ismételték a Kossuth Rá­dióban. (SJ) Néplap A lélek antennái láthatatlanok Együtt a család - ebéd utáni beszélgetés Családi tábor Kunhegyesen Ahogy leparkolok autómmal a kunhegyesi volt munkásőrbázis udvarán, rögtön szemembe ötlik a központi épület tetején meredő nagy tetőantenna. Ez a nyilván­való örökség a létesítmény ko­rábbi funkciójára emlékeztet. Én azonban másra asszociálok. Jel­kép ez a nagy antenna, emberi kapcsolataink kusza, szövevé­nyes, valljuk be őszintén, sok­szor ellentmondásos, gyarló vol­tára gondolok. Mindannyian fel vagyunk szerelkezve apró, látha­tatlan adó-vevő antennákkal. Kapcsolataink minősége hatá­rozza meg ezek működését. Va­jon a mindössze egy hétig itt tá­borozó 13 család hogyan tudja elsajátítani a lélek antennáinak okos kezelését e rövid idő alatt? - foglalkoztat a kérdés. írtunk már lapunkban dr. Tho­mas Gordon, az Effectiveness Training megalapítójának és el­nökének nevelési módszeréről, a Szülői Eredményesség Tanulá­sának programjáról, sőt az e té­mában megrendezett tanfolyam­Ami a "jéghegyből" kilát­szik: egy a szemléltető plakátok közül ról is. Ez a mostani tábor viszont teljesen új, a legelső hazánkban olyan vonatkozásban, hogy itt a résztvevők teljes családok, gye­rekekkel együtt. A szülők tehát már délután kipróbálhatják az aznap szerzett új ismereteiket. Esős délelőtt lévén a négy nép­művelő játékkal, zenehallgatás­sal, gyöngyfűzéssel kötötte le a gyerekek figyelmét, míg a szü­lők tanultak. Jó érzés volt látni, ahogy a legapróbbak piciny bel­ső órájukra hallgatva kezdtek odasomfordálni az ajtóhoz, ke­zükben saját készítésű ajándéka­ikkal. Minden délben így men­nek kedveskedve az iskolába, apu, anyu elé. A táborvezetőkkel, Seifert Eszter pszichológussal és Raki- tovszkyné Egedi Ilona család- gondozóval beszélgetek. Hon­nan jött az ötlet, hogy családok vegyenek részt ebben a tábor­ban? - kérdezem. Ők pedig so­rolják: a módszer eddigi teijesz- tése során kialakult gyakorlatot akarták bővíteni. Céljuk az volt, hogy olyanok is megismerhes­sék a módszert, akiknek egyéb­ként nem lenne rá lehetőségük, például a nagycsaládosok. Tö­rekvésük a táborral az, hogy a kevés szabadidőt intenzív déle­lőtti tanulással használják ki a szülők, de a délután már az együttes nyaralás, a családon be­lüli egymásra figyelés jegyében teljen el. Céljuk volt még a más­ság elfogadásának megtanítása, így az egészségesek mellé moz­gássérülteket is meghívtak a tá­borba. Tervük a későbbiekben, hogy utóklubot hozzanak létre a tanfolyamot már elvégzettek ré­szére. A szülőkkel folytatott kötetlen beszélgetés során meggyőződ­hettem a módszer közösségfor­máló szerepéről, a résztvevők hi­téről, amivel a Gordon-iskola felé fordultak. Néhány véle­mény: "Rettentő sokat tanulunk. Nagyon intenzíven, de játéko­san." "Nagyon jó volt kimozdul­ni otthonról, kapcsolatot terem­teni azonos problémával küzdő emberekkel." "Teljesen másho­gyan nézek az emberekre, a gye­rekeimre." "Nemcsak a családi kapcsolatokban hasznosítha­tom, amit tanultam, hanem bár­hol, ahol emberekkel találko­zom.” "Tudod milyen megható az, csak szemmel elköszönni?" "Másképpen látok dolgokat, már most, a negyedik napon. Jövőre is szívesen jönnék." A tábort - az egymásra figye­lés e parányi szigetét - elhagyva, lassan, nagyon lassan hajtok. És nemcsak az eső miatt. Azon tű­nődöm: milyen szép is! Ember­séget tanulnak az emberek. Csirke József A százéves író Hunyady Sándor Tíz éven át a magyar irodalom egyik legsikeresebb szerzője volt, akit a bulvársajtó, a bulvárszínpad, a bulvármozi versenyeztetett: 1930-tól 1942-ig, haláláig nem hagyta el a szerencse; egy eszten­dővel halála előtt még Amerikát is bejárta, ami keveseknek adatott meg, hiszen akkor is az volt a világ, a siker teteje. "Mikszáth óta a legízesebb han­gú magyar novellista" - írta róla egyik kritikusa. íme, az egyik vé­lemény. A másik nem az egész író­ra, csak az egyik dolgára vonatko­zik: "tehetséges író tisztességes eszközökkel készült munkája." A "tehetséges" jelzőt tehát ez a másik ember sem tagadta meg tőle. Hunyady melyik a kettő közül? Mi, az utókor, akiket nem érint már olyan erkölcsinek mondott kérdés, hogy Hunyady Sándor egy színésznő (Hunyady Margit) s Bródy Sándor "törvénytelen fia volt, s nem méricskéljük, ki a na­gyobb, az apa-e vagy a fiú, nekünk Hunyady Sándor író, akit olva­sunk. Kortársai Sándorkázták, s azt a szójátékot sütötték rá, hogy Hun- sandri. Olcsón. Elég egyetlen no­velláját elolvasnunk, a Bakaruhá­ban címűt, hogy viszolyogjunk tő­le. Hunyady, Hunyady volt. Ebből a noveüából kétszer csináltak fil­met. Egyszer a háború előtt, egy­szer a háború után. A háború előttit miért láttuk volna? A háború utá­niban a bakaruhába öltözött gálád úrfi egy nagyon jó mai színész volt. A film jól sikerült. A novella még jobb: a történetet az író egyes szám első személyben meséli el; a gálád úrfi, aki megcsalja a cseléd­lányt, maga az elbeszélő. Nem Hu­nyady, hanem a novellabeli én. S ettől olyan kegyetlen a történet. Olvassuk a novelláit: a Razzia az Arany Sasbant, a Vöröslámpás há­zat, és a többit, már amikhez könyvben hozzájuthatunk. Mert bár állítólag az egyik legjobb ma­gyar újságíró volt, cikkeit, riport­jait eddig könyvalakban még nem adták ki. Egy száz éve született író van előttünk, akit még ezután kell föl­fedeznünk. Győri László 6. Fog-e fájni? Ahogy növekedett Ildikó hasa, úgy fokozódtak szorongá­sai, előbb a kicsivel kapcsolatban, aztán a szülést illetően is. Már nemcsak azért aggódott, hogy - például - meglesz-e minden ujja születendő gyermekének, hanem rögeszmésen igyekezett kerülni a nem teljesen ép (vagy a szerinte csú­nyácska) gyerekek látványát. Ha megpillantott egy kancsi vagy szedeijes arcú vagy bicegő csöppséget, gyorsan elkap­ta róla tekintetét, nehogy majd az övé is olyan legyen. István hiába magyarázta neki, hogy ez ostobaság, babona, a fiata­lasszony összerezzenve kapkodta fejét a fák és az ég felé, ha nem száz százalékosan "tökéletes", édes vagy csodaszép gyereket látott. Ismerőseik között akadtak jócskán olyan fiatal házasok, akiknek nemrég született "kifogástalan" gye­rekük, Bdikó buzgón szorgalmazta, hogy ezeket látogassák megy egy-egy séta alkalmával, hadd "csodálhassa meg" az ép-aranyos kicsinyeket. István lényeges változást fedezett fel asszonyának a gyerekekkel szembeni viselkedésében. Régebben, még a teherbeesés előtt, bárhova mentek (régi pajtásokhoz vagy újdonsült ismerősökhöz), rövid, általános terefere után felesége szédületes gyorsasággal "magába bo­londította" a társaságban éppen jelen lévő gyereket vagy gyerekeket, és ezt követően csakis velük játszott akár órák hosszat (valószínűleg ezzel próbálta ösztönösen kárpótolni gyerektelenségét, vélt meddőségét). Most csak nézegette mások gyerekeit, váltott velük ugyan néhány szót, de nem édesgette magához őket, nem hancúrozott velük, most már elsősorban a "sajátjával" volt elfoglalva.- Neked azért nagy a hasad, mert kicsi baba van benne? - kérdezte tőle egy négy év körüli kisfiú, aki már túl volt a gólyameséken.- Igen, az van benne - mondta nevetve Ildikó -, gyere, tedd ide a kezed, nézd meg, hogy mozog! A kisfiú óvatosan tette oda pracliját, s amikor apró, lüktető mozgást érzett a tenyerén, megkérdezte: mit csinál? Rugdo- sódik, magyarázta Ildikó. Hát most mit csinál? - kérdezte újból a gyerek, amikor szélesen hullámzó mozgást észlelt. Most nyújtózkodott egy nagyot - felelte a fiatalasszony, s ezután a szakavatott fiúcska anyja hasát kezdte tapogatni, de hiába, anyuka csak legyintett, hogy arra még várni kell... Sajnos, nem minden eszes kisgyerek szülőjére illik ugyan­ez a jelző. Terhessége előrehaladtával Ildikó egyre gyakrab­ban és erősödő nyugtalanságai gondolt arra, hogyan fogja majd világra hozni kicsinyét, aki szemmel láthatólag nem is olyan kicsi... István kivételével mindenki azt hitte, hogy felesége csak úgy mellékesen, könnyedén teszi fel a kérdést a nemrég anyává vált ismerősöknek: na és a szülés milyen volt? Fiatal barátaim balszerencséjére a kérdezett anyukák többsége (köztük két orvosnő!) ilyenképp "biztatta" Ildikót: jaj, hát az szörnyű, készülj fel a legrosszabbakra; ne is kérdezd, úgy éreztem, szakad szét minden, szakad rám az ég; ez a legborzasztóbb fájdalom (így az egyik doktomőcs- ke), azt tanácsolom, császároltass, stb. István hiába kacsin­gatott, integetett felesége háta mögül a "tapasztaltaknak", hogy fejezzék már be, azok részletesen ecsetelték a szüléssel kapcsolatos rémtörténeteiket...- Ebből elég, köszönjük - mondta mérgesen a félj, fogta asszonya kaiját, és hazavitte. Otthon hosszas hallgatás és mozdulatlanság után Ildikó hirtelen férje nyakába borult, s kirobbanó zokogása előtt csak ennyit mondott halkan: na­gyon félek...- Nagyon fél a feleségem a szüléstől - mondta István négyszemközt Ildikó kezelőorvosának -, mit csináljak vele?- Talán menjenek el egy pszichológushoz - javasolta a főorvos -, ilyen esetben nem árt, ha a szülésre lelkileg is felkészítik az asszonykát. Ekkor keresett fel Pisti, akit gyerekkorom óta ismerek, elmesélt mindent, különösképpen kihangsúlyozta azt, hogy most mi az üröm az örömben. Este felszaladtam a lakásukra. Mivel amúgy is ez volt Ddikó fejében az uralkodó gondolat, nem került sok időbe vagy erőfeszítésbe úgy gombolyítani a beszélgetés fonalát, hogy a fiatalasszony pityeregve kibök­je: nagyon fél... Viccelsz, ravaszkodtam, nem hiszem, hogy aki oly nagyon akarta és akatja a gyereket, ennyire odavan a várva várt esemény előtt. Erre ő, hogy ijesztgették... Nézd, magyaráztam, van könnyebb és van nehezebb szülés, akik­kel beszéltél talán nehezebben szültek, vagy eltúlozták, lehet, pontosan azért, mert őket is ijesztgették, s nem tudták, miből is áll a szülés, mi vár rájuk; a doktornő ismerőseid pedig biztosan irigyeltek, inkább mondtad volna nekik, hogy utánozzanak téged. Különben, ha olyan borzalmas a szülés, az első után miért vállalja sok nő a következőt, a következőket?... Egy biztos: normális körülmények között teljesen fájdalommentes szülés nincs. De ez a fájdalom nem valami betegség jele, hanem olyan élettani jelenség, melyre szükség van a gyereked megszületéséhez. Kulturáltság és önfegyelem kérdése, melyik nő hogyan viseli, illetve éli át ezeket a fájdalmakat. Sokan azért ordítanak-visítanak és küldik férjüket a pokol fenekére szülés közben, mert tudo­másuk szerint ezt így kell csinálni, így hallották másoktól. Az a nő, aki tudja, miből is áll tulajdonképpen a gyerek világrahozatala, az civilizáltan viselkedik a szülés alatt, nem fél sem előtte, sem közben, azt nemcsak a szülész dicséri meg, hogy milyen ügyes volt, de saját maga is úgy emlékszik vissza az egészre, mint élete egyik legemlékezetesebb, leg­szebb eseményére... Aztán elmeséltem Bdikónak a szülésről azt, amit neki is tudnia kell, éspedig hogy: van tágulási szak, mely alatt a méhszáj fokozatosan megnyílik, a szabályos időközönként jelentkező, körülbelül egy percig tartó húzó fájdalmak a méh ritmusos összehúzódásainak következményei, ezalatt fontos a mély, egyenletes légzés, és tartalékolni kell az erőt, nem pedig ordibálni, izegni-mozogni, csak így lehet gyorsítani a folyamatot, védeni a kicsi egészségét; és jön majd a kitolási szakasz, erre kell az erő, ebben már a hasfal és a rekesz izmai is részt vesznek, ekkor kell beleadni mindent, nyomni, pré­selni a magzatot, segíteni kell a kicsit kijutni; a fájás kezde­tén mélyen levegőt kell szívni és azt visszatartva nyomni teljes erőből; az orvos és a bába nyilván segítenek majd, a szülés minden mozzanatában mondják, mit hogyan kell csinálni, erre kell majd nagyon figyelni...- Ha a fejét megszülted, tulajdonképpen már túl is vagy a nehezén - mondtam a nagyon figyelő Ildikónak -, a többi csupa élvezet.- De ha nem lesz elég erőm nyomni?- Ezért kell most rendszeresen tornászni - jutott eszembe a "lelki felkészítés testi fundamentuma" -. Érősíteni kell a hasizomzatot, láb-, kar- és légzésgyakorlatokat kell végezni, így a szülés is könnyebb lesz, s a hasad sem marad utána lelógó, olyan csinos leszel, mint előtte!- A bókokat hagyjuk, az udvarlással elkéstél - mondta István, s ebben kétségtelenül igaza volt. De nagyon én sem foghattam mellé, Ildikó még azon az estén nekifogott a tomászásnak, és többet nem emlegette (férje szerint nem is mutatta), hogy félne... (Folytatjuk) Molnár H. Lajos Míg apu és anyu tanul, gyöngyfűzéssel telik az idő. A kicsi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents