Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-09 / 78. szám

Néplap 1990. JÚLIUS 9. 3 Jászjákóhalma. ez a kis jászsági település mindig is híres volt iparosairól. Le­gelterjedtebb az asztalos- és a cipészmesterség. Még ma is az ország szinte minden részében megtalálhatóak a jákóhalmi mesterek mun­kái, mivel elsősorban buti­koknak, magánkereske­dőknek szállítanak. Az egyik közismert cipészmes­ter Muhari József, aki fel­eségével - felsőrész készítő - dolgozik együtt.- nzs ­Mi történik, ha nincsenek meg az okmányok? A földhivatal készül/ne/ a privatizációra Ismeretek hiánya nehezíti a munkát Az már bizonyos, hogy a rendszerváltás egyik sarkalatos pontja a föld tulajdonviszonyainak helyreállítása lesz. A földtörvénynek egy­részt ugyanis rendelkeznie kell a földről, mint termelőeszközről, másrészt pedig az igazságosság jegyében valamilyen módon kártérí­tésről és jóvátételről kell gondoskodnia az erre jogosultak részére. Rendkívül kevés és bizonytalan információ szivárog ki a pártok közötti párbeszéd és vita eredményéről. Nincs még döntés arról sem, hogy az 1947-es vagy az I967-es állapot szerint állítják-e majd vissza a tulajdonviszonyokat. A földhivatalok tehát nincsenek irigylésre méltó helyzetben, hiszen minimális, kézzelfogható információ birto­kában kell felkészülniük a föld reprivatizációjára. Hogy mégis tisz­tábban lássunk ezen a téren, felkerestük Darázs Lászlót, a Jász-Nagy- kun-Szolnok Megyei Földhivatal vezetőjét, aki tájékoztatott minket a jelenlegi helyzetről. Elmondta, hogy a Földművelésügyi Minisztéri­umból a földhivatalok mindeddig nem kaptak semmiféle hivatalos tájékoztatást arra vonatkozóan, hogy mire és hogyan készüljenek fel. Korábban az aranykorona volt a föld értékelésének alapja, de ezt négy évvel ezelőtt eltörölték, és a szerepét a termőhelyi értékszám vette át. A régi nyilvántartásokban azonban csak az egy kataszteri hold tiszta jövedelmét jelentő aranykorona-érték szerepel, ezek az adatok pedig csak a földhivatal országos adatfeldolgozó központ­jában találhatók meg. Ez a számí­tógépes nyilvántartás segíthet a helyi hivataloknak abban, hogy a termőhelyi értékszámról ismét az aranykorona földértékelési rend­szerre térjenek vissza. Az aranyko­rona használatának megszűnése óta azonban a területi adatok 40-50 százalékában változások álltak be, amelyeknek a földolgozása legke­vesebb egy évet vesz igénybe. A hetvenes években létrehozták az egységes földnyilvántartást, és ezzel párhuzamosan megindult az ország feltérképezése. Azokon a területeken, ahol változások vol­tak, ott ellenőrző méréseket is kell végezni. Az 1947-es földosztásnál gyakran mérőszalagot sem hasz­náltak, ezért komoly mérési pon­tatlanságok fordultak elő. A ko­rábbi, pontatlan térképi ábrázolás és a tényleges állapot közötti el­lentmondás is sok helyen a mai napig terheli a térképeket, és az abból levezetett adatokat, ezért a későbbiekben a területi méreteket illetően még jelentős feszültségek keletkezhetnek. A legnagyobb munkát persze az jelenti, hogy azokat a nyilvántartásokat, mérési jegyzeteket és térképeket előké­szítsék, amelyek alapján meg lehet állapítani, kinek milyen tulajdona van. Sokaknak - például örökösök­nek - nincsenek megfelelő okmá­nyaik a földtulajdonukról, ezért nekik mindenképpen a hivatal ada­taira kell támaszkodniuk. A földhivatalok megalakítása - 1967 előtt - a bíróságoknál voltak a telekkönyvek. A tulajdonviszo­nyok helyreállításához szükséges adatok jó része azonban a helyi tanácsoknál található mind a mai napig, már ahol még megvannak. A földhivatalok munkatársai ép­pen ezért felkeresték a tanácsokat, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ott elhelyezett iratok meg­lehetősen rendezetlenek. A bírósá­goktól a földhivatalokhoz átvitt te­lekkönyvi adatokról nem készült leltár, sőt a levéltárba sem adhatták az iratokat. Ennek következmé­nyeként a régi irattári anyagok nagy része a kunszentmártoni volt járásbíróság épületébe került, töb­bek között a jászberényi és a tisza­füredi adatok egyszerűen azért, mert máshol nem volt helyük. Kunszentmártonból pedig vissza kell szállítani az iratokat a helyük­re, hogy az információkat meg tud­ják adni a leendő tulajdonosoknak. Ehhez a földhivatalok segítséget kémek a majdani önkormányza­toktól, hogy megfelelő irattárba kerülhessenek ezek a fontos ada­tok. Annak idején - a hetvenes évek­ben -, amikor a tulajdoni lapokat készítették, és a tulajdonos isme­retlen volt, tanácsi igazolás alapján állami tulajdonba vették a földte­rületet. Számtalan ember van ugyanis, akit korábbi földtulajdo­na már nem illet meg. Sok esetben - ahol a földtulajdonos szülők meghaltak - az öröklött földterüle­tet be sem vallották, ne kelljen adót fizetni érte. Az ilyen jellegű föld pedig állami tulajdonba került. A megyében eddig csupán 9 személy igényelte vissza azt a földet, ami a nevén volt, és járadékot kapott ér­te. Tehát nincs jelentős mozgás a földvisszaigénylések terén, talán azért, mert az emberek arra várnak, hogy tisztán lássanak a földdel kapcsolatos kérdésekben. Az el­képzelések szerint a közeljövőben önkormányzati szinten földhasz­nosítási bizottságok alakulnának, amelyek döntenének arról, ki jo­gosult és ki nem a föld vissza­igénylésére. Nyitott kérdés azon­ban, ha ezek a bizottságok nem hatóságként működnek, hogyan jogosultak majd e döntések meg­hozatalára. Mindenesetre nagyon valószí­nűnek tűnik, hogy a föld reprivati­zációja még rengeteg problémát fog a felszínre hozni, hiszen a fel­készülés is számtalan nehézségbe ütközik. Meglehetősen nagy szük­ség lesz a lakosság türelmére is, hiszen ma még a földhivatalok sem tudják pontosan, milyen ada­tok kellenek majd a föld vissza­igénylésekhez, ezért még korai az ügyfelek érdeklődése. L.Z. napló Gyermekkoromban keresztény szellemben neveltek, talán ezért tudom, mi az az irgalom, a könyörületesség. Az a férfi, akivel találkoz­tam most, aligha ismeri ezeket a fogalmakat. Piros arccal, élénken gesztikulálva kiabált, hogy kissé teátrálisan fogalmazzunk, bosszúért kiáltott az égbeliekhez, holmi rég esedékes akasztásokat emlegetve. A gyávaságot említet­te az egyik oldalon, a bátorságot a másik, ter­mészetesen a saját oldalán. Istenem, ments meg engem a bátraktól! Hi­szen jól ismertem én ezt az urat majd egy évtizede is, amikor ő szerényen meghúzódva éldegélt középszinten, középszintű állása sán­cai mögött, halkan, alig hallhatóan beszélt, mint aki elnézést kér a puszta létéért is, miköz­ben én éppen nem kaptam munkát, miközben engem éppen a politikai rendőrség zaklatott, és így tovább. De én egyszer sem neveztem bátor­nak magam, egyszerűen tettem, amit a lelkiis­meretem diktált, s nem neveztem gyávának őt. Azóta sem. Most sem. Csak éppen zavar ez a harcos kivagyiság, ez az ízléstelen bosszúvágy, ez a balkáni tempó. Zavar ez a sok bátor ember, akik most úgy elszaporodtak, mint egykor, ugye emlékeznek még, az ellenállók, a parti­zánok, akik már az illegalitásban is... Tudjuk... S én is lihegjem a bosszút? Akarjam azt a mucsai Libanont, ami itt létrejönne így? Álljak előre a sorban, hogy eljött az én időm?... Ilyen sorba? Kösz, nem. Én esendő ember vagyok, tele hibával. Isme­rem például az irgalom, a könyörületesség fo­galmát. Irgalmat remélek mostani, acélosan ke­ménykedő beszélgetőtársam számára is, aki­vel, biztos vagyok benne, találkozom-még, amint ő szerényen meghúzódik egy munkahe­lyen, s elnézést kér, hogy él. Körmendi Lajos ‘Beszéljünkjóla! Egy elveszett illúzió Amióta megtudtam, hogy a holland parlament ülésére, természetesen bejelentés, előzetes szer­vezés után, s némi fizetség ellenében be lehet kukkantani, és megtekinthetők az itt-ott üres honatyai padsorok, valamint látható a karzatról, hogy nem csupán a magyar Országyűlés képvi­selői olvasnak újságot a "pad alatt", szóval, már nem is annyira foglalkoztat a dolog: veszekednek a teremben. Mint ahogyan már azon sem lepődik meg senki, hogy egy képviselő nem a másik fésületlen gondolatába kapaszkodik - ezt gúnyol­ván -, hanem finoman szólva a tárgy akadozó előadásmódját firtatja. Megedződhetett már annyira a magyar választópolgár, hogy szeme sem rebben, amikor az előbb említettekre, mint­egy válasz gyanánt, egy frakció frakciója feláll, s a történelmi sorokat elhagyja. Lám, oda egy illúzió. Kiderül: a honatyák nem megszól óhatat­lan istenek, hanem emberek, hasonlóan bárkihez, vitáznak, vívódnak, örülnek, tapsolnak, megha­tódnak. Csak az árak ne emelkednének. Túl vagyunk már néhány illúzión. Hogy a pár éve még "üdvözítőnek” tartott ideológia illúziója elszállt - ki bánja -, de hogy nap mint nap össze­omlik néhány saját külön bejáratú kis illúzióépít­ményünk, ezekért kár. Vannak olyan időszakok, amikor már elég a tanulságokból, s inkább a mesére áhítoznak az emberek. íme egy, illetve két példa illusztrációként: az eset a székes- fővárosban történt. A Parlamentbe igyekezvén, egy magánbisztróba beugrottam, enyhíteni szomjamat. A soron nem csodálkoz­tam, egyrészt a tikkasztó hőség, másrészt a turis­taáradat miatt sem. Az egyszemélyes üzlet sze­mélyzete, mint egy zupás őrmester kiáltott rá megérkezésem után a soron következő, egyéb­ként láthatóan külhoni hölgyre: mit tetszik? Mire az: orange... Szóval, narancsot! Orange - így a válasz. Narancs! - folytatódott a párbeszéd. Ki kér még narancsot? - hangzott a kérdés ezután a V __________________________ s orhoz. Talán azért, hogy ez utóbbi haladjon, talán félelntütikben, páran magasra emeltük a kezünket. így jutottam tehát egy málnamixerhez - mert hát ki emlékezhet arra, hogy ki mit kért, amikor egy egész információözön zuhan az em­berre. Békésen kortyolgattam az italt, gondol­ván, a magánszektor sem az igazi, amikor rájöt­tem: a huszonegy forintért megvásárolt, három deci málnamixer sohasem látott gyümölcsöt. Szörp, víz és tej vegyítésével készülhetett. Nem az iménti illúzió elveszejtése, hanem annak tuda­tosodása esett igazán rosszul, hogy ez nem más, mint nyílt színi rablás. S ha csupán csak ez lenne az. A jó érzését persze máshol is elveszítheti az ember. A presszóban, ahol szokásos reggeli ká­vémat fogyasztom, jól öltözött, idős asszony to­tyog a pulthoz. Nem kérni, adni. Tejfeles pohár­ban virágot árul, mondván: évelő növény, meg­látja, gyönyörű virágot hajt! Megsajnálták. Töb­ben is, darabja nyolcvan forintért. Milyen kár, gondoltam én is, hogy az egyébként még csak ápolatlannak sem mondható - a szegénység nem feltétlenül jelent koszt, piszkot -, szóval megsaj­náltam, hogy ilyesmire kényszerül. Harmadnap azután, amikor a presszós hölgy, az egyik vevő, át akarta ültetni a kis növénykét cserépbe, mert az igencsak kókadozott - mint elmesélte - kide­rült, hogy csupán csak egy darab ágacska volt a pohárnyi földbe szúrva. Hiszékeny emberek vol­tak és lesznek, s lesznek olyanok is, akik vissza­élnek hiszékenységükkel. Áz már a történet csat­tanójának számít, hogy egy nappal mindezek után megjelent a szerkesztőségben szobáról szo­bára járva, szatyrában tucatnyi tejfeles pohárral. Csupán csak annyit tudtam mondani, mint más­kor, amikor eszembe jutnak elvesztett apró, csep­pet sem lényeges illúzióim: talán tessék megpró­bálni a presszóban. Hajnal József ________________y M osolyogni, válaszolni, itt tartani az utast Az IBVSZ-nál nyáron csak az ügyfél pihen Ha utazni szeretnénk, elme­gyünk az utazási irodába. Ilyen­kor, nyáron még többször igény­be vesszük szolgáltatásaikat, mint más évszakokban. Meg­szoktuk, hogy a pult mögül ked­ves, mosolygós válaszok érkez­nek. Az ügyintéző mindig szol­gálatkész.- Mosolyogni, válaszolni, itt tartani az utast - sorolja a köve­telményeket Mihály Albertné, aki az ÍBUSZ szolnoki irodájá­ban dolgozik. - Az a célunk, hogy senki ne menjen el úgy, hogy valamilyen szoígáltatást ne ajánljunk fel neki, vagy úgy, hogy nem jön ide vissza. Én ti­zenhat éve dolgozom itt, a kül­földi társasutazások ügyintézője vagyok. Naponta minimum öt- ven-száz emberrel találkozom.- És hogyan lehel mindenkivel szót ér­teni?- Az utazásokkal kapcsolatban nagyon sok kérdés fölvetődik: prospektust kérnek, érdeklőd­nek, hogy milyen szolgáltatáso­kat biztosítanak, milyen az az ország, ahová menni szeretné­nek; milyen a közbiztonság, az útviszonyok, milyen tiszta a ten­ger stb. A kérdések 90 százalé­kára tudok válaszolni, ha nem, akkor utánanézek. Jó dolog sok emberrel foglalkozni, de mikor este hazamegyek, van úgy, hogy azt mondom a családomnak, most tíz percig legyetek már csöndben egy kicsit. Bede Ferencné igazgatóhe­lyettes azt mondja, hogy mosta­nában már széthúzódik a szezon, az IBUSZ irodájában télen-nyá- ron nagy forgalom van.- Most már nincs pangás az év egyetlen szakában sem. Bár igaz, hogy nyáron még mindig na­gyobb a forgalom a szokásosnál, így a dolgozókra nagyobb teher jut. Ráadásul ez a szakma elnői­esedett, sok a gyerekes asszony. Amikor valaki szabadságra megy, a többiek végzik el a mun­káját. így nyáron csak egy hét szabadságot tudunk biztosítani a dolgozóknak.- Felvételkor közölték ezt ve­lem - magyarázza Mihály Al­bertné. -Én meg is értettem. Hi­szen ha több hét szabadságra el­mennénk, azt a kiszolgálás síny- lené meg. Többet kellene várni az embereknek, amikor így is elég türelmetlenek ebben a nagy melegben.- Akkor önöknél elég kemény munka folyik.- Igen. Itt nem képzelhető el, mint más munkahelyeken, hogy napközben az ember kiszalad bevásárolni vagy elmegy fod­rászhoz, mert az ügyfél bármikor jöhet.-És a nyári egyhetes szabadság nem okoz problémát? Vannak gyerekei?- Kettő: az egyik tíz, a másik tizennégy éves. Ok a nyári szü­netben a nagymamánál vannak vagy, ha más megoldás nincs, napközis táborban.-És ön mikor megy el üdülni?- Általában ősszel, amikor ki tudom pihenni az itteni nyári munkát. Az IBUSZ-nál adriak arra - és ez létszükséglet is -, hogy az ügyintézők beszéljenek idegen nyelveket. Bede Ferencné sze­rint minimum egy nyelvet be­széd fokon mindenkinek kell bírnia. Van, aki felsőfokú nyelv­vizsgát tett, van, aki anyanyelvi szinten beszél idegen nyelvet. Általában angolul, németül, oro­szul tudnak, de ha francia vendé­gük érkezik, azzal is van, aki szót ért. Mihály Albertné azok közé tartozik, akik több nyelven is be­szélnek: ő szlovákul, oroszul, lengyelül. Most éppen német- nyelv-vizsgára készül.- Munka mellett, család mellett mikor tanul?- Munka után a családé, a gye­rekeké a szabadidőm. Általában hét végén vagy szabadnapokon tudom elővenni a tankönyvet. Ha valakinek kijutott az IBUSZ-ban a nyári forgalom­ból, hát a forgalmi csoportnál dolgozó Lázár Józsefnek igen.- Máskor naponta százan- százötvenen veszik igénybe cso­portunk szolgáltatásait, mosta­nában ötszázan is megfordulnak egy nap a pult előtt. A világbaj­noksági fogadás, az Amondó je­lentősen megnövelte a forgal­mat. Sokan fogadnak, így olya­nok is bejönnek az IBUSZ-iro- dába, akik korábban nem keres­tek meg bennünket. Az Amondó miatt én a szombatjaimat is itt töltöm.- Mivel a forgalom nagy, gondolom, várakozni is kell. Nem türelmetlenek az emberek?- Van úgy, hogy egy utas le­foglal, mert mondjuk vasúti je­gyet kér az NSZK-ba, de azt is tudni akarja, hogy mikor indul és érkezik a vonat. Közben csörög a telefon és valaki információt kér, ugyanakkor itt áll sorban az is, aki csak a Keleti pályaudvarig vásárol vonatjegyet. Sokszor vannak nehéz pillanatok, de al­kalmazkodnunk kell az ügyfe­lekhez. Paulina Éva Mihály Albertné, Bede Ferencné és Lázár József Fotó: Mészáros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents