Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-24 / 91. szám
4 Néplap 1990. JÚLIUS 24. Kérem, ne az ifjú emberkét körülvevő két formás hátsót figyeljék, hanem azt a nem kimondottan művészi ihletésű betonfalat, amely az egy medencéből két felet csinált Az elemózsia akkor a legolcsóbb, ha otthonról hozza, és fa alatt, családi körben költi el az Előtérben az amazon holland, de a háttér lakói sem az Elbától keletre térnek haza nyaralásuk után Cserkei pillanatok azután közölhetjük: aki úszni akar, egy-egy erősebb kartempónál vagy kupán suhintja a vele szemben lubic- kolót, vagy ha tágasabb térségre vágyik, leugrik a Körösre, esetleg a Tiszára, a gigantomániások a Dunára. Tetszett viszont a remek kemping, mellette a tizennégy, minden kényelemmel ellátott mutatós faház. Az előbbi lakói bájosak, aranyosak, de éppúgy beszélik a magyart, akár én a fla- mandot. Változatlanul népszerű aTer- mál Étterem, ahol több mint hatvanféle étel közül válogathatnak a korgó gyomrúak. Aki pedig a leírtak valódiságáról szeretne meggyőződni, kérem, utazzon oda, és nézzen körül! Mert azért minden dohogás ellenére, Cserke, az Cserke... D.SZ.M. Fotó: N.Zs. Kiemelt pihenőhelynek, gyógyfürdőnek számít, de ez az első pillanatban annak, aki körbebarangolja belső tereit, medencéi környékét, ez aligha tűnik fel. Ugyanis a pázsit állapotát Arany János már találóan ecsetelte ("Nincs egy fűszál a törzs közt kelőben..."), és a mező valóban úgy néz ki, mint amelyet se lentről, se fentről nem sokat öntöznek. Azért el lehet itt ütni az időt, hiszen van hideg sör és melegszendvics, sült hal és főtt kukorica. Igaz, a tömeg hiányzik, amit az is jelez, hogy tavaly hatezren is jegyet váltottak egy- egy kánikulai napra, míg az idei csúcs kétezer-négyszáz. Mivel régen' tettük ide be a lábunkat, még jobban meglepett az, hogy a gyönyörű nagymedencét egy harctéri ihletésű és kinézetű betonfallal keresztben elkerítették. így Karcagi anziksz Csütörtök, egy piaci nap délutánja. Az útpadkán, a járdán, a fűben ott ücsörög még egy-két utóvédharcos. Előttük kisebb-nagyobb halmokban bili, demizson, gyógycsepp, balta, trikó, szeg, játékbaba, mit tudom én. Mögöttük, mintha léniával húzták volna meg, szemétkupacok frontvonala. Az orgonasövény mellett itt-ott gyanús halmok, zacskódarabbal, szalvétával, WC-papírral letakarva. Akár a telepített aknák. Néhol még folyik az egyezkedés, vannak, akik úgy érzik: ma még nem nyertek csatát- Na, adja vagy nem adja? Megmondtam: négyért elviszem.- Négyért nem.- Úgyse tudja többért rásózni senkire! Mit marháskodik?- Nem!- Tudod mit: szórakozz a nénik éd- del! Igen, pontosan erről van szó: gondolom. Atvergődök két szemétkupac közt, néhány ittfelejtett téglán még kipróbálom a bokámat, messze elhúzódom a járdát szegélyező orgonasövénytől, mint valami természetgyűlölő. Végre kinn vagyok a város központjából! Mert elfeledtem mondani: mindez a főtértől alig százötven méterre van... A téma az utcán... Hever. Inge a köldökéig nyitva, mellkasán a szőrzet összetapadt az izzadtságtól. Hajában néhány szál gyufa árválkodik, extrém kellék, együtt lengedez a csapzott tincsekkel a kora esti, feltámadó szellőben. Különös, visszatérő parafrázis játszik bennem: és mi csak mentünk, vidáman, frissen, hajunkat lobogtatta a szél... A park fái közt bújócskázni kezdenek az időjárás áramlatai, hűvös éjszaka lesz. Alig pár száz méteren belül együtt minden és mindenki, aki ezt a nyomorultat megmenthetné önmagától: isten, rendőrség, lelki elsősegély. Együtt vagyunk mindnyájan, akik ide juttattuk őt. Önmagát is beleértve. Artikulátlan zörejnek hat a mondat, nagyapám műhelyében hallottam ilyennek a reszelőt:- Gyere ide, te, mert megöllek! Szeretném elmagyarázni, hogy ez a két állítás most képtelenség, és különben is: nyár van, az áremelés is elmaradt egy héttel, és én soha nem bántottam őt... Aztán, hogy sikerül négy- kézlábra állnia, úgy döntök: beszélgetés helyett inkább mégis hazamegyek. Ismerősöm türelmetlenül nyomkodja az ajtómban a csengőt:- Na végre! Már legyökereztem!- Jártam egyet a parkban. Tudod: mostanában egyre gyakrabban fáj a fejem... Kerékpártalanul Végre pihenten ébredek, ma tízig aludtam, a nap már javában csiklandozza a sötétítő függöny széleit. Gyors kávéfőzés, aztán le a postS-' ért! Szeretem a degeszre tömött lercH lesládákat: de jó is lenne, ha az ember mindennap távollevőinek legalább írott szavával melengethetné a szíve tájékát! De hamar műfajt vált ez a líraira hangszerelt délelőtt: a lépcsőházban két rendőr fogad. Gumibot, adó-vevő az oldalukon. Se gyerekként, se felnőttként nem féltem tőlük. Egyrészt, mert nem vétettem soha a köztörvények ellen; másrészt, mert jó ideje tudom: gondolataimért, kimondott vagy leírt szavaimért nincs senkinek joga zaklatnia. Köszönés, aztán egy egyszerű bővített mondat:- Önnek megvan még a kerékpárja? A tároló felé nézek, ajtaja tárvanyitva. Persze, felfeszítették. Belépek, elég csak körbepillantanom, máris mondhatom:- Nem, sajnos nincs már kerékpárom. Kiderül, én vagyok a boldog harmadik, aki ezt a mondatot ma délelőtt ellebeghette. Nem nyugtat meg. Lelki szemeim előtt ott kígyózik a négy kilométeres út, ami a szüleimtől elválaszt, rengeteg megkeresendő ember a város legkülönbözőbb pontjain... Kezdek vigasztalásra szorulni. De ez most nem megy. Toporgunk még egymás mellett egy kicsit, aztán egy röpke dialóggal feltesszük az i-re a pontot:- Ugye, reménytelen, hogy előkerül?- Az. Dorkovics Komám, jó ideje nem tettem említést kedvenc tévéműsoromról, a parlamenti közvetítésekről. Talán arra gondoltál, hogy a Tisztelt Házban szünetel a munka, avagy az én érdeklődésem csappant meg az eseménysorozattal kapcsolatosan. Ilyesmikről szó sincs, a képviselők ön- feláldozóan lemondtak nyári szabadságukról, én pedig továbbra is eszem meg kezem-lábam a képernyő előtt, amikor kapcsolják az arénát. A témával kapcsolatos hallgatásom oka egészen más: gondoltam, néhány hétig nem kommentálom a fejleményeket, a kormány száz nap türelmi időt kéri az ellenzéktől (melynek emezek nem nagyon örvendtek), hát magam is egyöntetűen megszavaztam fele ennyi türelmi (mindent elnéző) időt az igen tisztelt képviselőtársaknak. No de a türelemnek is van - ugyebár - határa, különben is lejárt az ötven nap. És a parlamentarizmus cipője továbbra is némelyeknek szűk, némelyeken lötyög, mások meg nem is a lábukra akarják húzni... Ki járatja le a parlamentet? - vetették fel közben a kérdést többen is, és a leginkább érintettek előszeretettel mutogattak bűnösként a sajtóra (nyomtatottra és elektronikusra egyaránt). Lehet, egy- ben-másban vétkes a sajtó is (már amennyire vétek előszeretettel a fonákságokra és ballépésekre célozni az állítólagos erények háttérbe szorítása mellett), de szerintem inkább igaz az önlejáratás, a szép számmal előforduló botcsinálta politikusok parlamenti dilettantizmusa, az amatőr demokráciásdi. Mint ők maguk is sűrűn emlegetik, a politizálást, a demokráciát tanulni kell - de mintha az istennek sem tudnának felsőbb osztályba lépni. Vagy nem is akarnak?... Olvastam a lapokban, hallottam a rádióban, követtem a tévében az igen komoly elemzéseket parlamentarizmusunk izmosodásáról, a rendszert váltott gépezet alkatrészeinek egyre összecsi- szolódottabb működéséről - szóval, nem lehet minden rosszat csak a sajtóra kenni. Igaz, a szatirikus kiadványok a tudományos értékelést mellőzve, elég alaposan kifigurázzák a tiszteletre méltó ho- natyákat-anyákat, de mintha nem alaptalanul tennék. Én nagyon szeretnék büszke lenni nagyjainkra, e kis ország jobb sorsra érdemes népének vezetőire - egyelőre nem tehetem. Nagyon szeretnék nem vigyorogni a parlamenti produkciók bohócszámain - egyelőre ezek a gyakoribbak. Megkockáztatom: a közvélemény nem a sajtó tálalása miatt elégedetlen a "megfeszített munkával", hanem azért, mert képtelen érzékelni azt az örömöt, amitől "eldobhatná magát"; az állampolgár nem azért röhög "szabadon választottjainak" megmozdulásain, mert vicces nép vagyunk, hanem azért, mert gyakorta tényleg tiszta röhej az egész.. Már majdnem könnyeztem, amikor megrendültén közölték, hogy a képviselők lemondanak idei pihenőszabadságukról, és a kánikulában is egyvégtében rendkívüli-üléseznek, és beláttam, a haza talán tőlem is elválja a tántoríthatatlan, töretlen odafigyelést. Eldöntöttem, a tévékészülékem sugarainál napozom ezen a nyáron is, nem megyek horgászni (nincs mivel, nincs kivel és nincs hova), nem megyünk családommal üdülni (nincs pénzünk és nincs időm, mert mindketten munkanélküliek lévén igencsak dolgoznom kell, hogy legyen ennivalóra), nézem tehát a kupola alatt hősiesen izzadó atyákat, anyákat, fiúkat, lányokat. Aztán - sajnálatos mód - tapasztalnom kell, hogy amíg én (nyilván kényszerűségből is) állom a szavam, az ügyeink rendezésére vállalkozók jócs- kán.tekeregnek. Az ülések kezdetén akkurátusán ismertetik azt a tíz-tizenöt "előre bejelentett távollévőt", és a jelenlét-ellenőrzésnél kiderül: még hatszor1 hétszer annyian hiányoznak a teremből idejében nem jelzetten, de talán előre megfontoltan. A vita hevességét és a témák fontosságát minősíti a szemmel látható tény: ki-bejárkálnak a megjelentek is; ha meg bent ülnek, akkor többjük oda sem figyel a "rendszerváltás legsürgősebb kérdéseire", előszeretettel csevegnek a szomszéddal, újságot olvasnak vagy tántoríthatatlanul hácsikálnak. Pedig nagyon izgalmas húrt feszeget egy képviselő, akinek az apró részletekre is kiteijedt figyelme: kezeljék-e kisebbségként a homoszexuálisokat? Bár én - hála istennek! - nem vagyok érintett az ügyben, toleranciával és megértéssel viseltetem a kérdésfelvetés iránt. És megdöbbenek: bár az érdekeltek odafigyelhetnének! Több hónapos tapasztalatom szerint, a képviselő urak annak örülnek nagyon, ha kiderül, az elnöki monitor rosszul jelezte, hogy valaki hozzá akar szólni - tehát, egy unalommal kevesebb. Ennél nagyobb, gyakorta tapssal is jelzett boldogságuk az, amikor a ház elnöke így szól: bejelentem, a vita lezárult. Vajon? - kérdem magamtól majdminden alkalommal, mert jó-jó, hogy sürgős döntés- hozatal szükségeltetik, haladni kell..., de a lezártsággal kapcsolatban van némi hiányérzetem. Egyszer már írtam neked, komám, hogy komolytalanul, össze-vissza nyomogatják a gombokat. Azóta sem változott sokat a helyzet, egy ízben a táblán összesen jóval több szavazat jelent meg, mint ahány képviselő lenne (ha lenne) a parlamentben. Mondta is Szabad György nagy mérgesen: "Nem engedhető meg!... Hotty!... Egy képviselő zavarba hozza a gépet!"... A fenti általános megjegyzéseim illusztrálására következő alkalommal még felhoznék jónéhány példát. Engedd meg, hogy most csak még egy jelenségről tájékoztassalak. Ideges a házelnök. Felnőtt egyik elődje, Stadinger elvtárs színvonalára. Minden bizonnyal ludas ebben a Fidesz és a nyakatekert körülményeskedésekre fölöttébb allergiás frakcióvezetőjük. Mint rakoncátlan nebulók az iskolában a tanárukat, úgy hec- celik a fiatal demokraták a professzor urat. Jut eszembe, hogy néhány éve odahaza egy főorvossal és egy, civilként SánT dór névre hallgató tiszteletes úrral kártyáztunk ez utóbbi lakásán. Preferán- szoztunk, ami ugye, egy intelligens úri játék, nem olyan, mint az ulti. A tiszteletes bemondta a félkéz pirosat (nem babra ment a parti), amikor leszakadt a csillár, és - mint az Úr figyelmeztetése - a házigazda fején koppant, csattant, tört össze. Csodáltam: megállta káromkodás nélkül. Orvos volt a helyszínen, elsősegély után a vérző fejű szenvedő javasolta a játszmája folytatását. Két lehívás után már bukásra is állt, ráadásul a felesége hideg vizes pakolást tett a fejére. Ekkor hangzott el a tiszteletes szájából valami olyasmi, ami idegen a ház szellemétől, és ami nem éppen újkeletű házasságuk alatt eddig soha nem fordult elő. Az asszonyka néhány másodpercig értetlenül bámult, aztán a világ legnaivabb hangján megkérdezte: Sándor, csak nem vagy ideges? Azt mondja itt a ház megbízott elnöke roppant ingerülten: "Kérem, akinek a gúnyos közbeszólásokra ingere van, az ezt a folyosón tegye meg! Kérem, amennyire lehet a nevetés ingerének ellenállni! Felkérem képviselőtársaimat!... Hotty!!... Ha mindenáron távozni akarnak..., azt is tegyék halkabban!" Csak nem tetszik ideges lenni?! - teszi fel kővé meredten a költői kérdést komád, Kalap alól nagy melegben jobb a kilátás Levelek a hazából a honba Csak nem tetszik ideges lenni?!
