Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-14 / 83. szám
1990. JULIUS 14. 9 Irodalom, művészet Bokros Birman Dezső: Rokkant katona Macskássy Izolda: Kék madár Böröndi Lajos Visszanézel a távoliét rádgondolásából visszanézel s én így felejtelek visszaforduló arccal a sötétedő háttér előtt nem alkonyodhat be soha és nem kelhet föl a Nap a pillanatba zártan állsz s fölragyoghat a pillanat aztán elengedlek s te elhomályosulsz s megértem lassan: az élet attól is gyönyörű hogy veszendő J f BALOGH JÓZSEF: ^ Mikora külügyminiszter becsületes íróasztalom legmélyéről előkerül egy régi feljegyzésem jó húsz évvel ezelőtt másolhattam ki valahonnan: "A diplomaták azok a becsületes emberek, akik országaik boldogulása érdekében hazudnak" Olvasom külügyminiszterünk kategorikus nyilatkozatát a nemzetiségi kérdés tökéletes megoldásáról Romániában és megelégedéssel mormolom: külügyminiszterünk tagadhatatlanul becsületes ember MEZEY KATALIN: * Életkép Bizony, Összedőlt ifjúságunk, és maga alá temetett. Fönt kudarcain sír a férfi, lent útra készül a gyerek. Zavaros, ízléstelen cirkusz. A hisztérikus öregek. Az sem kizárt, hogy képzelődnek. Bűnösen élhetetlenek. A kudarc bűzlik, mint a cefre, már utcán át érezheted. A tiszta színek egybemosva. Itt még a napfény is beteg. Elhagyták ők is a családjuk. Rajtuk úgysem segíthetek. Bizony összedőlt ifjúságunk. Engem be ne temessenek. , H ajnalban fogtam egy pon- tyocskát. Elnézegettem, forgattam a kezemben, beszélgettem hozzá, butának neveztem. - Minek kellett neked éppen az én horgomra tévedni? Látod-e, ember vagyok, hazaviszlek. Beleteszlek a hálóba, s viszlek, nincs mentség. Biciklire kötöztem a horgászbotot, s elindultam hazafelé. Mikor a szobába léptem, mint mindig, most is így kiáltottak a gyermekeim: - Hal van?- Hal? van.- Nem baj! - rikkantotta Miki. - Akkor is te vagy a legjobb horgász!- Te meg a legjobb játszó! Marika kiprult arccal hallgatott; kipihente magát. Igyekezett úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. A halat beletettem a fürdőkádba, a gyerekek pedig vizet engedtek rá. Halacskánk nem sokáig tétovázott, az életösztön hamar meglibbentette uszonyát.- Él, él! - ujjongtak a fiúk.- Él hát.- Mit kezdjünk egy hallal? - jött be a fürdőszobába Marika.- Hozunk neki növényeket - mondta Attila.- Teszünk alá sarat - kontrázott Miki. S robogtak is le a lépcsőn. Az udvaron összekapartak néhány maroknyi sódert, s visszaérve a fürdőszobába, zsebükből néhány fűcsomót is előrángattak. Marika nem nézte jó szemmel a mesterkedésüket. A fiúk beleszórták a fürdőkádba a füvet és a sódert, s közben azt mondogatták: - Nálunk jó helyed lesz halacskánk! - Miki kenyérmorzsáért szaladt a konyhába, Ati pedig a táskám aljáról néhány szem kukoricát kapart elő.- Pi, pi, pi - mondogatták, ahogy a hal nyakába potyogtatták a kukoricát. De őkelme nem kívánt enni. Szomorúan hajtotta le a fejét. Hallgatott. Uszonyai finoman rezegtek, bennünk pedig lassan, egyenletesen nőtt a sajnálat. így éldegélt halunk családi körünkben. így élt az első, a második és a harmadik nap. Reggelente jó reggelttel köszöntöttük, mire ő olyan riadtan ugrott neki a fürdőkád falának, hogy alaposan összeverte a fejét.- Hogy aludtál, halacskám? - Igyekeztem barátságos hangot megütni, de ő válaszra sem méltatott. Mikor a gyerekek meghallották a hangomat, betörtettek a fürdőszobába, egymást lökdösve tolakodtak a fürdőkádhoz.- Szia, Pityukám! - rikkantotta Miki.- Hogy aludtál, kis Pityu? - Igaz is, apu!- kapott a homlokához Miki. - Legyen Pityu, egyszerűen csak Benke Pityu.- Na, Pityu, te mit szólsz ehhez? Pityu csendesen úszkált a kádban, mint aki helyesli a dolgot. A zajra bejött a szobába Marika is, mondott valamit, de senki sem figyelt rá. Úgy láttam, nem nagyon lelkesedik, de én ezen nem csodálkoztam .Marika ugyanis nem szerette a halat. Azt már pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért, valószínűleg azért nem szerette, mert az öldöklés náBenke László: PITYU lünk az asszony dolga volt. Vagy azért öldökölt, mert nem szerette a halat? Ezen a fontos kérdésen mégsem tűnődtem sokat, gondolom, majd a filozófusok megválaszolják ezt az önellentmondásnak tűnő problémát. Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy Marika visszajött a konyhájából, és ő is odahajolt a fürdőkád fölé.Nem szólt ugyan semmit, de valami átsuhant rajta. Mintha ekkor következett volna be a döntő fordulat. Este, mikor fürdeni ment, hangokat hallottam a fürdőszobából. Odaintettem magamhoz a gyerekeket az ajtó elé. - Csönd legyen - intettem. - Figyeljetek csak! Behúzott nyakkal füleltünk, szinte rátapadtunk az ajtóra.- Na, Pityu, most hova tegyelek? Mit csináljak veled?- Levágja? - suttogta riadtan Miki. Mégjobban behúztam a nyakam.- Gyere, drágám - hallatszott a fürdőszobából. - Zuhanyozni szeretnék. Gyere szépen, átteszlek ide a kagylóba. Ne félj, te kis buta, nem bántalak, Hű, az anyád..., ne fröcskölj már, hallod? Jól van, csak néhány perc, aztán jöhetsz vissza a helyedre. Most apró cuppogások hallatszottak az ajtó mögül.- Anyu puszilgatja a halat? - álmél- kodott Attila.- Pfúj - húzta el a száját az öcsike.- Figyeljetek csak! - Te édes..., na, ne reszkess már. Nem akar neked rosszat a néni.- Anyu megbarátkozott a hallal - mondta Ati, mire mindhárman összenevettünk.- Most menjünk, várjunk anyátokra, s ha kijön, majd megkérdezzük tőle, jólesett-e neki a fürdés. Marika hamarosan jött, és kertelés nélkül kijelentette; - Ezt a halat én nem ölöm meg. Megértettétek? Benke Pityut nem ölöm meg. A gyerekek odabújtak az anyjukhoz.- Na fiúk, ehhez mit szóltok? - Anyunak igaza van - jelentette ki Miki.- Pityut nem szabad megölni - mondta Attila.- Mihez kezdünk vele?- Fölneveljük - szögezte le Miki.- Hordunk neki enni-inni - mondta Attila.- Azt nem lehet, gyerekek - mondta az anyjuk. - Vissza kell vinni a Dunába.- Igaz is! - kaptam a fejemhez.- Nem élhet velünk itt a fürdőkádban? - sóhajtott Miki.- Nem. Az ő helye a Dunában van - mondta határozottan Marika.- így van fiúk. S ha majd felnő a mi Pityunk, elúszhat a tengerbe.- Még az óceánba is! A hal nem ismer országhatárokat.- És mit fog csinálni Pityu abban a nagy-nagy óceánban?- Élni fog.- Mint hal a vízben - mondta ki az utolsó szót Marika. Ezután már csak az volt a dolgom, hogy rendbehozzam biciklimet. Leol- doztam róla a horgászbotot, beállítottam a sarokba, Pityunak pedig vizet vettem a csapról egy nájlon zacskóba. A zacskót táskámba tettem, táskámat pedig ráakasztottam a kormányra. Marika meg a gyerekek egészen a kapuig kísértek.- Szervusz, Pityu! - kiabáltak, és integettek utánam. M ikor Pityut visszaengedtem a folyóba, a víz szélén kicsit elcsodálkozott. Néz- gelődött, csak hallgatózott egy helyben. Nagyon hozzászokhatott a fürdőkádhoz. De alig hogy kigondoltam ezt, megvillant a mi halacskánk, és eltűnt a szemem elől. Reméljük, nagy hal válik belőle. És többet nem fogja ki senki. Farkas Csaba: Kiegészffl színek- Fáj a bal szívem - közölte önmagával Zamfiri, a tárcaíró; komoran üldögélt a magas bárszéken a művészklub büféjében. Este volt már, a helyiséget megtöltötték a kártyázok, a büfés kitöltötte az italokat, villanyfényben úszott a klub, félhomályos tenger. - Már csak a dohányfüst tartja össze ezeket a falakat - mondta egyszer M., az ősz szerkesztő, s elképzelhetőnek is tűnt: ha túl sokáig működik a szagelszívó, megroppan a klubmennyezet, hisz dörögve zuhannak rá - egyik a másik után - a felső emeletek, majd egy utolsó, végső morajlás, romhalmaz már csak a ház, alatta a betemetett szellemi kiválóságok, fölötte porfelhő, rigó szól az esti lombokon... "Dohányozni tehát kell, sőt érdemes" - gondolta Zamfiri /sohasem gyújtott rá/, s ekkor: - Szervusz, miniszter úr! - hallotta valahonnét, visszaterelte magát onnan, ahol időnként hosszas körutazásokat tett, s egyre többet tartózkodott.- Mit iszol meg velem, miniszter úr? - Zamfiri fölnéz: Vertse áll előtte a bárpultra támaszkodva, Vertse Flórián, a festő, kétméteres, csontsovány alak, az év 365 napjából 359-et folyamatos ivással tölt /közben persze öt is isszák valahol/, a maradék egy hétben viszont magához tér, szeme fényesedik, pillantása keményedik, mozdulatai pontosak, összeszedettek, palettája dús, vászna hófehér - és megfest egy olyan képet, amivel egymás után nyolc díjat nyer, a lóvé, mint a tenger, s Vertse ismét leszáll az esztendős részegség iszonyú mélyére...- Üdvözletem, kormányzó úr — mondta Zamfiri halkan -, két kis- fröccsöt, ha lehetne. A régi rómaiak is borosvizet ittak.- Két kisfröccs rendel, és egy méter barack! - süvölti V. - Megmarkolta a poharat, nyugodt kortyokban kiitta a borzalmas barackot. - Boldoggá avattak - suttogta. - Boldoggá avattak, s nem késik már soká a szentté avatás sem... De előtt persze - tette hozzá elgondolozva -, de előbb persze meghalok.- Kormányzó úr, mi van veled? - kérdezte Z., körülöttük kártyázok sakkoztak, sakkozók kártyáztak, léhűtők barátkoztak atomfizikusokkal /utóbbiak még örülnek is ennek/, a légben pohár száll, eltűnik a füstben... - Mi van veled, Flórián?- Velem vannak az égiek. És veled, öcsém?- Fáj a bal szívem. - Zamfiri kiitta a fröccsöt, Vertse komolyan, szomorúan nézett rá, teljesen józan volt. - Az nem helyes - mondta. Ha az embernek a jobb szíve fáj, mindjárt elviselhetőbb az ügy. A bal szív, az már komoly dolog... Szabad itt két hely? - kérdezte M. szerkesztőtől, aki pasziánszozott, önmagával sörözött, s a félig színes tévét nézte. /Belgrádi adás ment, "Crtani film"/.- Dobar dán - mondta M. mosolyogva -, aki tudja, tizenkét ciceró magasságban hány petit sor fér el, ideülhet. Foglaljatok helyet, barátaim! Leültek. Vertse fölpattant, s öt perc múlva sörökkel, fröccsökkel, pálinkákkal tért meg. - Voltam már jobban is, az se tetszett - mondta, s felhajtotta a barackot. - Egy holland műgyűjtő megvette a Kiegészítő színek című képemet. Sárga-kék... Sopronban volt kiállítva, meglátta, megtetszett neki, elvitte, s talán még ma is nézi.- Hát horgászni voltál-e már az idén? - kérdezte a szerkesztő Zam- firit. - Ki kellene ugrani a téli kikötőbe...- Kétszer voltam... Emberhalász vagyok, mint Romain Rolland. Amelyik hal tényleg kéne, visszaejtem, a többiek ragadnak rám.- Halászember, emberhalász, egyre megy - mondta Vertse, és ettől kezdve rohamosan részegeden. - Boldoggá avattak, nem késik már soká ama szentté avatás... Vajon engem szentté avatnak-e valaha? - kérdezte magában Zamfiri, s úgy nézte Vertsét, mint egy megfejtendő keresztrejtvényt, melyből esetleg utalásokat olvashat ki saját jövőjét illetően.- Menj inkább haza, Flóri - mondta a szerkesztő -, menj haza szépen... - Vertse automatikusan fölállt, úgy ment ki a teremből, mint egy gépember. Zamfiri hosszasan nézett az eltávozott talány után. Másnap reggel... Ragyogott minden, mosolygott a város, az ég s a föld adta a színét, a Nap pedig a fényét a világnak. Kiegészítő színek, sárga-kék. Zamfiri, aki szokás szerint már hajnalban az utcán nézelődött, egy lassan, kényelmesen lépdelő alakra figyelt föl a sietős emberek közt, egy alakra, aki majdnem lebegett, és földöntúli nyugalmat árasztott. "Ez Vertse... Felém jön. Csak észre ne vegyen, mert akkor inni kell..." - Vertse egyenesen Zamfirire nézett, de nem látta meg. - Kormányzó úr, jó reggelt! - köszönt rá hangosan Z., Vertse nyugodtan, szemlélődve, semmit sem látva ment tovább. "Szent isten... Ez nem lát semmit. Ez delirál. Ez eszméletlen..." Vertse Flórián ténferegve lépett az úttestre, mint aki csak az időt húzza a sétálgatással. A kanyarban csikorogva fordul be a villamos, Vertse megáll a sínek között, körbenéz, nem lát semmit, rohan felé üvöltve, a villamos, Vertse kilép a sínek közül, csörögve szágult el mellette az üde színű, sárga halál, távolodik, halkul, s a fényes sugárút végén egybeolvad a ragyogó kék éggel...- Most már, igen, a jobb szívem fáj - állapította meg Zamfiri; Vertse közben továbbsétált. - És nem, ez sem jobb, semmivel.
