Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-14 / 83. szám
8 1990. JÚLIUS 14. Irodalom» művészet- Lesültél.- Igazán? És mégis, hol sültem le? A kupéban? Zsuzsi figyelmesen nézte az arcomat. Én pedig megismételtem:- Elárulnád, hol sültem le? A vonatban? A kupéban? Meg se hallotta. Vizsgálódva nézett. Mosolygott, meglehetősen elképedve. Mi az? Utazás közben kicserélték az arcomat? Vagy felvettem egy másik arcot? Egy utazási arcot? A vonat mellett álltunk. Körülöttünk a bőröndök. Ők már előbb leszálltak. Előbb hagyták el a vonatot. Bennünket is elhagytak. Külön kis csoportot alkottak. Ezek készülnek valahova. Talán meghívást kaptak valamilyen nemzetközi konferenciára. Meghívást és felszólalási jogot. Maga a vonat egyébként simán siklott be az állomásra. Enyhe megvetéssel. Mint aki minél előbb meg akar szabadulni az utasaitól.- Szóval mi van az arcommal? De Zsuzsi már elfordult tőlem.- Poggyászkulit kell szereznem.- Micsodát? Zsuzsi eltűnt. Körülöttem a leszállók hullámzása. Mintha egymástól is meg akarnának szabadulni. Egy szikár nő megállt előttem. Szemügyre vett. Ő is úgy találja, hogy lesültem? Vagy éppen ellenkezőleg? De miért éppen engem bámul ebben a kavargásban? Hátizsákos fiatalok csoportja. Egy kreol bőrű hölgy, magára csavart, sötétlila lebemyegben. Japánok kisfiús kíváncsisága. Itt aztán igazán lehet mit nézni! És akkor éppen én?!- Miért pörögsz? - Zsuzsi előkerült egy négykerekű kocsival. Könnyedén tologatta. Közben megint az a kutató tekintet. - Pörögsz, és magadban beszélsz.- Poggyászkuli... Ez valahogy olyan meghatóan kedves. Ahogy itt várakozik készségesen, alázatosan. Örök szolgaságban. Bőröndökkel megrakodva. Azok pedig talán még gőgösebbek. Nos igen, így érkeznek meg arra a konferenciára. Még nem tudni, milyen kérdések merülnek fel azon a bizonyos megbeszélésen. Egy biztos: ők nem vallanak szégyent. Begördültünk a váróterembe. Fekete-fehér kockák végtelen mezőnye. Zsuzsi leírt egy félkört a kocsijával. Megállt egy pad előtt. Nem eresztette el a kocsi vállát, ahogy a pad felé intett.- Itt várj meg.- Elmész? - A bőröndökre meredtem. - Hová mész?- Szállodát keresek. - Pillanatnyi szünet. - Nyakamba veszem a várost. M eglehetősen magabiztos hang. Zsuzsi tudja, hová megy. Egyáltalán, olyan otthonos. Igen! Ismeri ezt a várost. Az utcákat, a tereket, és talán még a szállodákat is. Mikor járhatott itt? Mégis, mikor? Egy darabig vele ballagtam. Szelíd szigorral visszatolt.- Te csak maradj velük. A bőröndök! Hát persze! Nem hagyhatom el őket. Zsuzsi megfogta a karomat. - Azért nem kell úgy elkenődni. Még látjuk egymást. Ez kissé bizonytalanul hangzott. Zsuzsi mindenesetre eltűnt. Nyakába vette a várost. Én meg a bőröndök között. Ez az egyetlen bizonyosság. A bőröndök társasága. Azok még mindig a poggyászkulin. De valami olyan tétovasággal, olyan értetlenséggel. Mit jelentsen ez az egész? Meddig kell még várakozni? Hiszen ők meghívást kaptak. Döntő fontosságú nemzetközi konferencia. Talán már el is kezdődött. Elhangzott a megnyitó. És ők még mindig a pályaudvaron! Körülöttük keringtem. Nem, ezek nem bíznak bennem. Soha nem is bíztak. Se a csomagolásnál, se felszállásnál, se a leszállásnál. Egyszerűen semmibe vettek. És most éppen velem kell, hogy maradjanak! Csoportok vonultak át a csarnokon. Úgy bámészkodtak, akárcsak egy múzeumban. Egy fekete szakállas férfi ingerülten körülnézett. Egy rég megunt nőt keresett. Talán éppen feleségét. Az biztos, hogy egyáltalán nem akarja megtalálni. Tejszínű, enyhén párás üvegajtó. Árnyak imbolyogtak odabent. Vízesés suhogása. Visszahúzódtam a bőröndökhöz. Megpróbáltam rájuk mosolyogni. És akkor egy halk, női hang.- Sie sind so müde! Magas, ősz nő aggódó tekintete. Ki tudja, mióta figyelhetett. Ragyogó fehér ingblúz, fekete kötény. A padra mutatott. Intett, hogy csak üljek le. Egy háziasszony kedvessége. Nem vitás, az üvegajtó mögül jött elő. Az árnyak közül. A vízesésből. A csarnok. A csarnok padjai... mind hozzá tartozik. Ő a madam. A nő még mondott valamit lassan, szinte tagoltan. Eszméletlen mosollyal bólogattam. Valaki állt mellette. Egy férfi, fehér vitorlavászon sapkában. Összehajoltak. Alig hallhatóan beszélgettek. Közben egyre csak engem néztek. Egyre erősebben hallottam a vízesést. Minden beleveszett ebbe a zuho- gásba. Meddig tarthatott ez? Egyszer csak a bőröndök álltak előttem, meglehetősen gunyorosan. Mi az, öregfiú? Elbóbiskoltunk egy kicsit? A hű barát... akire rábíztak! Mi az, hogy eltűnt?! Valaki elgurította. Csak előbb lemelte róla a bőröndöket. Ne is kérdezzük, hogy miért! Nem! Az lehetetlen! Ebben a pályaudvari nyüzsgésben mégse nyitógathat valaki bőröndöket! És ugyan miért nem? Talán sose hallottunk még pályaudvari tolvajokról?! A bőröndök előtt térdeltem. Végigsimítottam a zárakon. Melyiket nyithatták ki? Én egyiket se tudtam kinyitni. Előttem nem nyíltak meg a zárak és a pántok. Rángattam, tologattam a bőröndöket. Váratlanul felálltam. Föléjük magasodtam. Mégis, mit gondoltok? Miféle vizsgálatot kéne tartanom?! Jó, rendben van. A kulit elvitték. De hát itt azért mégse lehet berendezkedni. Órákra lefoglalni egy kulit! Ebben a forgalomban... Ez egy pályaudvar! Egy világvárosi pályaudvar! Miért kell mindjárt gyanakodni?! Fosztogatás... meg ilyesmi! Gyerekkocsik gördültek el mellettem. Közöttük egy diákos képű, ősz férfi. Olykor elkapott egy kocsit. Arrébb tolta, majd megint vissza. Megveregette egy nő arcát.- Zsiga bácsi! Hát persze! A Kun Zsiga! Apa régi barátja. Na, tessék! Még nyolcvanon felül is nekivág egy ilyen utazásnak! Neki aztán nem gond az ilyesmi! Utánanyomultam.- Zsiga bácsi! Felém fordult derűs csodálkozással. Furcsa, idegen kiejtéssel megismételte.- Zsiga... És már az egész csarnok ezt visszhangozta.- Zsiga! Zsiga! Egyszerre csönd. A gyerekkocsik eltűntek. És hát ő is... a Zsiga bácsi. Egy csésze tea érkezett. A csésze mögött a madám. Aggodalmas arccal nyújtotta felém a csészét. Kissé restelkedve. Mintha másképp tervezte volna ezt az egészet. Ki tudja! Talán meg akart hívni. Hogy mégse ezen a pádon teázzak. Hogy mégis inkább odabent, egy fehér terítős asztalnál. De hát ezt már megakadályozta valaki. N em vitás, hogy akad egy szo- bácska is. Apró, ragyogóan tiszta kis szobácska. Pár lépésnyim két ajtó. Az egyiken fekete keménykalap. A másikon tollas női. A madám nem nézett vissza, ahogy elvitte az üres csészét. Zsuzsi visszanézett. Egy aggódó anya tekintete. Miért nézett úgy, mint egy aggódó anya? Inget kell váltanom. Ez már nagyon is rámizzadt az úton. De hol tudok én itt inget váltani? A váróteremben? Ebben a lehetetlen tolongásban? Igenis, hogy éppen ebben a tolongásban! Észre se veszik. Egy-két mozdulat, és kész. A vécé mosdója! Csakugyan, miért ne mehetnék be? Meg is mosakodhatnék... legalábbis derékig. Megmosdok, inget váltok. A madám nem tiltakozna. Nem emelne kifogást. Csakhogy először is ki kell nyitnom a bőröndöket. Ezzel már mintha próbálkoztam volna. És az eredmény? Kudarc. Teljes kudarc. Nem adom fel. Újra megpróbálom. Higgadtan, módszeresen. Egy bőröndnek nem lehet csak úgy nekiugrani. Meg kell találni a forszát. Igen, azt kell megtalálni. Az ingek ebben a barna bőröndben. Gondosan összehajtva legfelül. Az ingek mindig legfelülre kerülnek. Legfelülre! Ezt daloltam barna bőrönd mellett. Úgy hajoltam hozzá barátian, segélykérőén. A zárat piszkálgattam. Reménytelen. Hát persze! Hiszen ez kulcsra nyílik. Csakhogy hol a kulcs? Itt kéne fityegnie a zárban. De nem fityeg.- Zsuzsi! Most mit akarok én Zsuzsitól? Zsuzsi valahol egy szálloda portáján. Sötét ruhás férfiak a pult mögött. Könyvek fölé hajolnak, telefon után nyúlnak. Egy érkező vendég felé fordulnak. Egy érkező vagy távozó vendég felé. Sose Zsuzsi felé. Közben elkezdődött a bőrönd tologatása. Zárak és pántok rángatása. Egyik oldaláról a másikra fordítottam. Vészes csörgés a belsejéből. Kések? Kanalak? Vagy valami más? Hagyjuk! Hagyjuk ezt az egészet! Felálltam, valami olyan szédületben. Előttem egy körszakállas férfi. Kissé lihegett, mintha messziről futott volna. Mosolygott, meglehetősen zavartan. Kérdezni akart valamit, nem vitás. Egy ideig csak nézett. A mosolya elfony- nyadt, eltűnt. Megfordult és elment. Mit láthatott az arcomon? Mit fedezett fel? Mitől csüggedt így el? Talán éppen ettől az arctól? Ettől a fáradt, lepusztult arctól? Lesültél - mondta Zsuzsi a vonat mellett. Zsuzsi elment. Egy szállodát keres. De a sötétruhások a pult mögött sose neki adják a kulcsot. Mint valami rémü- letes játékban. Egyik kézből a másikba, de sose az ő kezébe. Én meg itt a bőröndökkel. Olyan lehetetlenül nyúzottak. Már nem is akarnak továbbutazni. Mintha közben valami hírt kaptak volna. Mélységesen lesújtó hírt. A kongresszus elnöksége visszavonta a meghívást. Minden indok nélkül. És nincs apelláta. Betévedt egy poggyászkuli. Már észre se vették. Egy sovány férfi áthajolt a bőröndök fölött.- Nem emlékszik rám? Néztem azt a téglavörös arcot.- Nem emlékszem. Halványan elmosolyodott. Ettől valahogy ideges lettem.- Rossz az arcmemóriám. Jobb, ha megmondja a nevét.- Nem mondom meg. Rosszakat írtam magáról?- Elég rosszakat. - Egy pillanatra elhallgatott. - De nem ez az érdekes. Újabb csoportok vonultak át a csarnokon. Tömeg hullámzása. Szúrt a szemem. Komiszul szúrt és könnyezett.- Mondja, nincs magánál valami szemcsepp? Viscosa, vagy tudom is én...- Viscosa? Mit akar azzal a Viscosá- val?- Gondolom, becsöpögtetni. Ugyanis a szemem... Na, mindegy! Mi az érdekes? Közelebb hajolt. Valami régi sérelem lehetett benne. Talán még a Népszínház utcából vagy a Sándor térről.- Szóval mi az érdekes?- A Kosztola Klárit nem kellett volna belekeverni abba a novellába vagy mi a fenébe.- Kosztola Klári?! Miféle Kosztola Klári? Ki az a Kosztola Klári?- Nem tudott volna valami mást kitalálni? Kati? Vagy Gizi? De nem! Magának éppen Klári kellett!- De higgye el, hogy...- Szemétség volt! - Mereven nézett. Hirtelen hátat fordított. Valamilyen csoporthoz csapódott. Beleveszett a tömegbe. Örült. Egy kötözködő őrült. Mindegy, már ő is eltűnt. Felröhögtem. Egy darab Magyarország! És majd elbőgtem magam. Olyan orvul, olyan váratlanul tört rám valami. Még csak ez hiányzik! Hogy elkezdjek itt trombitálni... egy idegen pályaudvar padján. Köhögés tört fel valahonnan. Éles, szaggatott köhögés. Hosszan elnyújtott vonítás. Mintha egy kutya szabadult volna be a külvárosból. Miért nem marad csendben? Hiszen ebből csak baj lehet. Lehet, hogy Zsuzsi mégis megkapta a kulcsot? Kezében a kulccsal fölfelé száll a liften. Végigmegy a folyosón. Kinyit egy ajtót. Körül se néz a szobában. Odamegy az ablakhoz. Lehúzza a redőnyt. Végigvágja magát a díványon. Úgy fekszik a sötétben mozdulatlanul. Egy árny az üvegajtó mögött. A madám. Figyel. Engem figyel. Ahogy itt ülök a bőröndjeim előtt. Lehet, hogy mindjárt kijön. Vagy azt váija, hogy én menjek be? Miért ne? Talán éppen azt váija. Számíthatok rá. Gondjaiba vesz. hiszen teát is hozott... És helyet biztosított nekem itt a pádon. Sie sind so müde... So müde... Ezt különösen lágyan ejtette... olyan lágyan és fájdalmasan, elhúzva az ü-t... müde... így kezdődött. De hát mi kezdődött így? Valami mélyebb rokonszenv. Nevezzük annak. Az ilyesmit meg lehet érezni. Nem hajít ki, ha benyitok hozzá. Megérti a helyzetemet. Nincs más választásom. Nem ücsöröghetek itt a pádon időtlen időkig. Még gyanút fognak. Igazoltatásra kerülhet a sor. Nem olyan vészes. Vannak papírjaim. Az útlevél... de hát hol a fenében! Végigtapogattam a zsebeimet. Egyre türelmetlenebbül. Papírzsebkendőket rángattam elő. Papírzsebkendők hullottak belőlem. A madám védelmébe vesz. A férje, az más eset. Még örülne is, ha elvinnének. Hiszen ő már azt is megakadályozta, hogy odabent teázzak. Talán nem is a férje. Akkor még rosszabbak az esélyeim. Na nem! Azért mégiscsak a madám mondja ki az utolsó szót! A teázásnál meghátrált. De most éreznie kell, hogy... Befogadnak. Be kell, hogy fogadjanak! Ha nem is leszek éppen családtag, de azért megtűrnek. Egy tányér levest csak elém tolnak. Lehet, hogy nem is kedvelik levest. A sajt a fő kedvencük. Nem- túlságosan rajongok érte. talán még a füstölt sajt... Mindegy. Egyelőre nem ez a kérdés. Egy biztos: nem élek vissza a bizalmukkal. tudom, mihez tartsam magam. És ha talán bensőségesebb viszonyba kerülnék a madámmal... Na nem! Ez túlságosan kockázatos lenne. Életveszélyes. Jobb, ha meghúzom magam. Apróbb szolgálatokat teszek. Úristen! Mi az, hogy apróbb szolgálatokat! Hohó! Egyet azért ne felejtsünk el. Vannak tartalékaim. Ingek, hálóingek, pizsamák, köpenyek, köntösök, cipők, hogy másról ne is beszéljünk. Igazán bő választék. Eladogatok. Kiárusítok. És ha egyszer beindul a dolog... Igen, csak azt kell megvárni... Két nyitott bőrönd a váróterem kövén. Köpenyek, ingek, blúzok, pizsamák, kombinék, férfi- és női harisnyák, cipők. Kis csoport a bőröndök körül, néma csendben. Szemlélődnek. Olykor összenéztek, oldalba bökték egymást, vállu- kat vonogatták. Engem észre se vettek, ahogy ott álltam a bőröndök mögött. Egy idősebb, szemüveges nő kiragadott egy rózsaszínű kombinét. Meglengette, mintha vele együtt akarna elrepülni. Csalódott mozdulattal visszapottyantot- ta. A többiek még mindig mozdulatlanul. Egy úr kiemelte a fürdőköpenyemet. Megforgatta a levegőben. Megvetően visszahajította. Atlétatrikók emelkedtek fel. Őket is visszadobták. A mellények se jártak jobban. Harisnyák lebbentek a levegőben. Harisnyák és nyakkendők. Valaki kiemelt egy szürke dobozt, úgy nagy kegyesen. Talán csak hogy véget vessen ennek a megalázó procedúrának. Elindult vele a kijárat felé. Utánavetettem magam.- A borotvám! Nem fordult meg.- Uram... kérem! Én mindennap borotválkozom! Mindennapos borotválkozó vagyok! M egállt. Lassan megfordult. Mélységes áhítat az arcán, ahogy felém nyújtotta a dobozt. A két kezem közé helyezte. Suttogó hangok az oszlopok közül.- Mindenapos borotválkozó...! A suttogás elhalt. A szemüveges nő hozzám lépett. Megérintette a karomat.- Kezdjen hozzá! Nem halaszthatja tovább! Mihez kezdjek hozzá? Mi az, amit nem halaszthatok? Lehetséges, hogy talán a borotválkozás? Hogy éppen a borotválkozás művelete? Nem néztem a nőre. Nem emeltem felé az arcomat.- Kérem... nincs nálam borotvahab! Se krém, se hab. De hát különben is... Nem! Ezt nem kívánhatja tőlem! Magamhoz szorítottam a dobozt. Úgy motyogtam bocsánatért esdekelve. - Néha kihagyok egy-egy napot...! A pádon kuporogtam. Nem néztem fel. És most már csak a semmit szorítottam magamhoz. A doboz sehol. Kicsúszhatott a kezemből... mit tudom én! Körülöttem mélységes csönd. Mintha m indenki elhagyta volna a csarnokot. És akkor egy áthatóan tiszta hang.- Hát ez nem volt könnyű! Zsuzsi állt a padnál. Az arca megnyalt, de a tekintete olyan diadalmas. Én meg csak néztem. Az arcát, a haját, a vállát. Majd valami kopott, színtelen hangon, mint amikor kiráznak egy porrongyot:- Találtál valamit?- Egy kedves kis szállodát! Udvari szoba. És odalent az az öreg fa...! Lassan felálltam. Fél kézzel a pad támláját fogtam. Az üvegajtó felé fordultam. Mintha eső csörgött volna végig az üvegen. Finom, gyöngyszürke eső. Alakok vékony, fekete vonala. Férfiak és nők. Jöttek, mentek, eltűntek, majd ismét felbukkantak. Megjelent egy magas, ősz hölgy. Kezét köténye alá csúsztatta. Furcsa, talányos mosoly az arcán. Valahonnan messziről hallottam Zsuzsi hangját.- Mit bámulsz? Most mondd meg, hogy mit bámulsz?! A pályaudvar
