Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-14 / 83. szám

8 1990. JÚLIUS 14. Irodalom» művészet- Lesültél.- Igazán? És mégis, hol sültem le? A kupéban? Zsuzsi figyelmesen nézte az arco­mat. Én pedig megismételtem:- Elárulnád, hol sültem le? A vonat­ban? A kupéban? Meg se hallotta. Vizsgálódva nézett. Mosolygott, meglehetősen elképedve. Mi az? Utazás közben kicserélték az arcomat? Vagy felvettem egy másik ar­cot? Egy utazási arcot? A vonat mellett álltunk. Körülöttünk a bőröndök. Ők már előbb leszálltak. Előbb hagyták el a vonatot. Bennünket is elhagytak. Külön kis csoportot alkot­tak. Ezek készülnek valahova. Talán meghívást kaptak valamilyen nemzet­közi konferenciára. Meghívást és fel­szólalási jogot. Maga a vonat egyébként simán sik­lott be az állomásra. Enyhe megvetéssel. Mint aki minél előbb meg akar szaba­dulni az utasaitól.- Szóval mi van az arcommal? De Zsuzsi már elfordult tőlem.- Poggyászkulit kell szereznem.- Micsodát? Zsuzsi eltűnt. ­Körülöttem a leszállók hullámzása. Mintha egymástól is meg akarnának szabadulni. Egy szikár nő megállt előt­tem. Szemügyre vett. Ő is úgy találja, hogy lesültem? Vagy éppen ellenkező­leg? De miért éppen engem bámul eb­ben a kavargásban? Hátizsákos fiatalok csoportja. Egy kreol bőrű hölgy, magára csavart, sötétlila lebemyegben. Japánok kisfiús kíváncsisága. Itt aztán igazán le­het mit nézni! És akkor éppen én?!- Miért pörögsz? - Zsuzsi előkerült egy négykerekű kocsival. Könnyedén tologatta. Közben megint az a kutató tekintet. - Pörögsz, és magadban be­szélsz.- Poggyászkuli... Ez valahogy olyan meghatóan ked­ves. Ahogy itt várakozik készségesen, alázatosan. Örök szolgaságban. Bőrön­dökkel megrakodva. Azok pedig talán még gőgösebbek. Nos igen, így érkez­nek meg arra a konferenciára. Még nem tudni, milyen kérdések merülnek fel azon a bizonyos megbeszélésen. Egy biztos: ők nem vallanak szégyent. Begördültünk a váróterembe. Feke­te-fehér kockák végtelen mezőnye. Zsu­zsi leírt egy félkört a kocsijával. Megállt egy pad előtt. Nem eresztette el a kocsi vállát, ahogy a pad felé intett.- Itt várj meg.- Elmész? - A bőröndökre meredtem. - Hová mész?- Szállodát keresek. - Pillanatnyi szü­net. - Nyakamba veszem a várost. M eglehetősen magabiztos hang. Zsuzsi tudja, hová megy. Egyáltalán, olyan otthonos. Igen! Ismeri ezt a várost. Az utcákat, a tereket, és talán még a szállodákat is. Mikor járhatott itt? Mégis, mikor? Egy darabig vele ballagtam. Szelíd szigorral visszatolt.- Te csak maradj velük. A bőröndök! Hát persze! Nem hagy­hatom el őket. Zsuzsi megfogta a karomat. - Azért nem kell úgy elkenődni. Még látjuk egy­mást. Ez kissé bizonytalanul hangzott. Zsuzsi mindenesetre eltűnt. Nyakába vette a várost. Én meg a bőröndök kö­zött. Ez az egyetlen bizonyosság. A bő­röndök társasága. Azok még mindig a poggyászkulin. De valami olyan tétovasággal, olyan ér­tetlenséggel. Mit jelentsen ez az egész? Meddig kell még várakozni? Hiszen ők meghívást kaptak. Döntő fontosságú nemzetközi konferencia. Talán már el is kezdődött. Elhangzott a megnyitó. És ők még mindig a pályaudvaron! Körülöttük keringtem. Nem, ezek nem bíznak bennem. Soha nem is bíz­tak. Se a csomagolásnál, se felszállás­nál, se a leszállásnál. Egyszerűen semmibe vettek. És most éppen velem kell, hogy maradjanak! Csoportok vonultak át a csarnokon. Úgy bámészkodtak, akárcsak egy múze­umban. Egy fekete szakállas férfi ingerülten körülnézett. Egy rég megunt nőt kere­sett. Talán éppen feleségét. Az biztos, hogy egyáltalán nem akarja megtalálni. Tejszínű, enyhén párás üvegajtó. Ár­nyak imbolyogtak odabent. Vízesés su­hogása. Visszahúzódtam a bőröndökhöz. Megpróbáltam rájuk mosolyogni. És akkor egy halk, női hang.- Sie sind so müde! Magas, ősz nő aggódó tekintete. Ki tudja, mióta figyelhetett. Ragyogó fehér ingblúz, fekete kötény. A padra muta­tott. Intett, hogy csak üljek le. Egy házi­asszony kedvessége. Nem vitás, az üvegajtó mögül jött elő. Az árnyak kö­zül. A vízesésből. A csarnok. A csarnok padjai... mind hozzá tartozik. Ő a ma­dam. A nő még mondott valamit las­san, szinte tagoltan. Eszmé­letlen mosollyal bólogattam. Valaki állt mellette. Egy fér­fi, fehér vitorlavászon sapkában. Össze­hajoltak. Alig hallhatóan beszélgettek. Közben egyre csak engem néztek. Egyre erősebben hallottam a víze­sést. Minden beleveszett ebbe a zuho- gásba. Meddig tarthatott ez? Egyszer csak a bőröndök álltak előt­tem, meglehetősen gunyorosan. Mi az, öregfiú? Elbóbiskoltunk egy kicsit? A hű barát... akire rábíztak! Mi az, hogy eltűnt?! Valaki elgurí­totta. Csak előbb lemelte róla a bőrön­döket. Ne is kérdezzük, hogy miért! Nem! Az lehetetlen! Ebben a pályaud­vari nyüzsgésben mégse nyitógathat va­laki bőröndöket! És ugyan miért nem? Talán sose hallottunk még pályaudvari tolvajokról?! A bőröndök előtt térdeltem. Végigsi­mítottam a zárakon. Melyiket nyithatták ki? Én egyiket se tudtam kinyitni. Előt­tem nem nyíltak meg a zárak és a pán­tok. Rángattam, tologattam a bőröndö­ket. Váratlanul felálltam. Föléjük maga­sodtam. Mégis, mit gondoltok? Miféle vizs­gálatot kéne tartanom?! Jó, rendben van. A kulit elvitték. De hát itt azért mégse lehet berendezkedni. Órákra lefoglalni egy kulit! Ebben a forgalomban... Ez egy pályaudvar! Egy világvárosi pálya­udvar! Miért kell mindjárt gyanakod­ni?! Fosztogatás... meg ilyesmi! Gyerekkocsik gördültek el mellet­tem. Közöttük egy diákos képű, ősz fér­fi. Olykor elkapott egy kocsit. Arrébb tolta, majd megint vissza. Megveregette egy nő arcát.- Zsiga bácsi! Hát persze! A Kun Zsiga! Apa régi barátja. Na, tessék! Még nyolcvanon fe­lül is nekivág egy ilyen utazásnak! Neki aztán nem gond az ilyesmi! Utánanyomultam.- Zsiga bácsi! Felém fordult derűs csodálkozással. Furcsa, idegen kiejtéssel megismételte.- Zsiga... És már az egész csarnok ezt vissz­hangozta.- Zsiga! Zsiga! Egyszerre csönd. A gyerekkocsik el­tűntek. És hát ő is... a Zsiga bácsi. Egy csésze tea érkezett. A csésze mögött a madám. Aggodalmas arccal nyújtotta felém a csészét. Kissé restel­kedve. Mintha másképp tervezte volna ezt az egészet. Ki tudja! Talán meg akart hívni. Hogy mégse ezen a pádon teáz­zak. Hogy mégis inkább odabent, egy fehér terítős asztalnál. De hát ezt már megakadályozta valaki. N em vitás, hogy akad egy szo- bácska is. Apró, ragyogóan tiszta kis szobácska. Pár lé­pésnyim két ajtó. Az egyiken fekete keménykalap. A másikon tollas női. A madám nem nézett vissza, ahogy elvitte az üres csészét. Zsuzsi visszanézett. Egy aggódó anya tekintete. Miért nézett úgy, mint egy aggódó anya? Inget kell váltanom. Ez már nagyon is rámizzadt az úton. De hol tudok én itt inget váltani? A váróteremben? Ebben a lehetetlen tolongásban? Igenis, hogy ép­pen ebben a tolongásban! Észre se ve­szik. Egy-két mozdulat, és kész. A vécé mosdója! Csakugyan, miért ne mehetnék be? Meg is mosakodhatnék... legalábbis de­rékig. Megmosdok, inget váltok. A ma­dám nem tiltakozna. Nem emelne kifogást. Csakhogy először is ki kell nyitnom a bőröndöket. Ezzel már mint­ha próbálkoztam volna. És az ered­mény? Kudarc. Teljes kudarc. Nem adom fel. Újra megpróbálom. Higgad­tan, módszeresen. Egy bőröndnek nem lehet csak úgy nekiugrani. Meg kell ta­lálni a forszát. Igen, azt kell megtalálni. Az ingek ebben a barna bőröndben. Gondosan összehajtva legfelül. Az in­gek mindig legfelülre kerülnek. Legfelülre! Ezt daloltam barna bőrönd mellett. Úgy hajoltam hozzá barátian, segélyké­rőén. A zárat piszkálgattam. Reményte­len. Hát persze! Hiszen ez kulcsra nyílik. Csakhogy hol a kulcs? Itt kéne fityegnie a zárban. De nem fityeg.- Zsuzsi! Most mit akarok én Zsuzsitól? Zsuzsi valahol egy szálloda portáján. Sötét ruhás férfiak a pult mögött. Könyvek fölé hajolnak, telefon után nyúlnak. Egy érkező vendég felé fordul­nak. Egy érkező vagy távozó vendég felé. Sose Zsuzsi felé. Közben elkezdődött a bőrönd tolo­gatása. Zárak és pántok rángatása. Egyik oldaláról a másikra fordítottam. Vészes csörgés a belsejéből. Kések? Ka­nalak? Vagy valami más? Hagyjuk! Hagyjuk ezt az egészet! Felálltam, valami olyan szédületben. Előttem egy körszakállas férfi. Kissé lihegett, mintha messziről futott volna. Mosolygott, meglehetősen zavartan. Kérdezni akart valamit, nem vitás. Egy ideig csak nézett. A mosolya elfony- nyadt, eltűnt. Megfordult és elment. Mit láthatott az arcomon? Mit fede­zett fel? Mitől csüggedt így el? Talán éppen ettől az arctól? Ettől a fáradt, le­pusztult arctól? Lesültél - mondta Zsu­zsi a vonat mellett. Zsuzsi elment. Egy szállodát keres. De a sötétruhások a pult mögött sose neki adják a kulcsot. Mint valami rémü- letes játékban. Egyik kézből a másikba, de sose az ő kezébe. Én meg itt a bőröndökkel. Olyan le­hetetlenül nyúzottak. Már nem is akar­nak továbbutazni. Mintha közben valami hírt kaptak volna. Mélységesen lesújtó hírt. A kongresszus elnöksége visszavonta a meghívást. Minden indok nélkül. És nincs apelláta. Betévedt egy poggyászkuli. Már ész­re se vették. Egy sovány férfi áthajolt a bőröndök fölött.- Nem emlékszik rám? Néztem azt a téglavörös arcot.- Nem emlékszem. Halványan elmosolyodott. Ettől va­lahogy ideges lettem.- Rossz az arcmemóriám. Jobb, ha megmondja a nevét.- Nem mondom meg. Rosszakat írtam magáról?- Elég rosszakat. - Egy pillanatra el­hallgatott. - De nem ez az érdekes. Újabb csoportok vonultak át a csar­nokon. Tömeg hullámzása. Szúrt a sze­mem. Komiszul szúrt és könnyezett.- Mondja, nincs magánál valami szemcsepp? Viscosa, vagy tudom is én...- Viscosa? Mit akar azzal a Viscosá- val?- Gondolom, becsöpögtetni. Ugyanis a szemem... Na, mindegy! Mi az érdekes? Közelebb hajolt. Valami régi sére­lem lehetett benne. Talán még a Nép­színház utcából vagy a Sándor térről.- Szóval mi az érdekes?- A Kosztola Klárit nem kellett volna belekeverni abba a novellába vagy mi a fenébe.- Kosztola Klári?! Miféle Kosztola Klári? Ki az a Kosztola Klári?- Nem tudott volna valami mást kita­lálni? Kati? Vagy Gizi? De nem! Magá­nak éppen Klári kellett!- De higgye el, hogy...- Szemétség volt! - Mereven nézett. Hirtelen hátat fordított. Valamilyen cso­porthoz csapódott. Beleveszett a tömeg­be. Örült. Egy kötözködő őrült. Mind­egy, már ő is eltűnt. Felröhögtem. Egy darab Magyarország! És majd elbőgtem magam. Olyan or­vul, olyan váratlanul tört rám valami. Még csak ez hiányzik! Hogy elkezdjek itt trombitálni... egy idegen pályaudvar padján. Köhögés tört fel valahonnan. Éles, szaggatott köhögés. Hosszan elnyújtott vonítás. Mintha egy kutya szabadult volna be a külváros­ból. Miért nem marad csendben? Hiszen ebből csak baj lehet. Lehet, hogy Zsuzsi mégis megkapta a kulcsot? Kezében a kulccsal fölfelé száll a liften. Végigmegy a folyosón. Kinyit egy ajtót. Körül se néz a szobában. Oda­megy az ablakhoz. Lehúzza a redőnyt. Végigvágja magát a díványon. Úgy fek­szik a sötétben mozdulatlanul. Egy árny az üvegajtó mögött. A ma­dám. Figyel. Engem figyel. Ahogy itt ülök a bőröndjeim előtt. Lehet, hogy mindjárt kijön. Vagy azt váija, hogy én menjek be? Miért ne? Talán éppen azt váija. Számíthatok rá. Gondjaiba vesz. hi­szen teát is hozott... És helyet biztosított nekem itt a pádon. Sie sind so müde... So müde... Ezt különösen lágyan ej­tette... olyan lágyan és fájdalmasan, el­húzva az ü-t... müde... így kezdődött. De hát mi kezdődött így? Valami mélyebb rokonszenv. Ne­vezzük annak. Az ilyesmit meg lehet érezni. Nem hajít ki, ha benyitok hozzá. Megérti a helyzetemet. Nincs más vá­lasztásom. Nem ücsöröghetek itt a pá­don időtlen időkig. Még gyanút fognak. Igazoltatásra kerülhet a sor. Nem olyan vészes. Vannak papírja­im. Az útlevél... de hát hol a fenében! Végigtapogattam a zsebeimet. Egyre tü­relmetlenebbül. Papírzsebkendőket rán­gattam elő. Papírzsebkendők hullottak belőlem. A madám védelmébe vesz. A férje, az más eset. Még örül­ne is, ha elvinnének. Hiszen ő már azt is megakadályozta, hogy odabent teázzak. Talán nem is a férje. Akkor még rosszabbak az esélye­im. Na nem! Azért mégiscsak a madám mondja ki az utolsó szót! A teázásnál meghátrált. De most éreznie kell, hogy... Befogadnak. Be kell, hogy fogadja­nak! Ha nem is leszek éppen családtag, de azért megtűrnek. Egy tányér levest csak elém tolnak. Lehet, hogy nem is kedvelik levest. A sajt a fő kedvencük. Nem- túlságosan rajongok érte. talán még a füstölt sajt... Mindegy. Egyelőre nem ez a kérdés. Egy biztos: nem élek vissza a bizalmuk­kal. tudom, mihez tartsam magam. És ha talán bensőségesebb viszonyba kerül­nék a madámmal... Na nem! Ez túlságo­san kockázatos lenne. Életveszélyes. Jobb, ha meghúzom magam. Apróbb szolgálatokat teszek. Úristen! Mi az, hogy apróbb szolgálatokat! Hohó! Egyet azért ne felejtsünk el. Vannak tartalékaim. Ingek, hálóingek, pizsa­mák, köpenyek, köntösök, cipők, hogy másról ne is beszéljünk. Igazán bő vá­laszték. Eladogatok. Kiárusítok. És ha egyszer beindul a dolog... Igen, csak azt kell megvárni... Két nyitott bőrönd a váróterem kö­vén. Köpenyek, ingek, blúzok, pizsamák, kombinék, férfi- és női harisnyák, cipők. Kis csoport a bőröndök körül, néma csendben. Szemlélődnek. Olykor össze­néztek, oldalba bökték egymást, vállu- kat vonogatták. Engem észre se vettek, ahogy ott álltam a bőröndök mögött. Egy idősebb, szemüveges nő kiragadott egy rózsaszínű kombinét. Meglengette, mintha vele együtt akarna elrepülni. Csalódott mozdulattal visszapottyantot- ta. A többiek még mindig mozdulatla­nul. Egy úr kiemelte a fürdőköpenyemet. Megforgatta a levegőben. Megvetően visszahajította. Atlétatrikók emelkedtek fel. Őket is visszadobták. A mellények se jártak jobban. Harisnyák lebbentek a levegőben. Harisnyák és nyakkendők. Valaki kiemelt egy szürke dobozt, úgy nagy kegyesen. Talán csak hogy véget vessen ennek a megalázó procedúrának. Elindult vele a kijárat felé. Utánavetettem magam.- A borotvám! Nem fordult meg.- Uram... kérem! Én mindennap bo­rotválkozom! Mindennapos borotvál­kozó vagyok! M egállt. Lassan megfordult. Mélységes áhítat az arcán, ahogy felém nyújtotta a dobozt. A két kezem közé helyezte. Suttogó hangok az oszlopok közül.- Mindenapos borotválkozó...! A suttogás elhalt. A szemüveges nő hozzám lépett. Megérintette a karomat.- Kezdjen hozzá! Nem halaszthatja tovább! Mihez kezdjek hozzá? Mi az, amit nem halaszthatok? Lehetséges, hogy ta­lán a borotválkozás? Hogy éppen a bo­rotválkozás művelete? Nem néztem a nőre. Nem emeltem felé az arcomat.- Kérem... nincs nálam borotvahab! Se krém, se hab. De hát különben is... Nem! Ezt nem kívánhatja tőlem! Magamhoz szorítottam a dobozt. Úgy motyogtam bocsánatért esdekelve. - Néha kihagyok egy-egy napot...! A pádon kuporogtam. Nem néztem fel. És most már csak a semmit szorítot­tam magamhoz. A doboz sehol. Ki­csúszhatott a kezemből... mit tudom én! Körülöttem mélységes csönd. Mint­ha m indenki elhagyta volna a csarnokot. És akkor egy áthatóan tiszta hang.- Hát ez nem volt könnyű! Zsuzsi állt a padnál. Az arca meg­nyalt, de a tekintete olyan diadalmas. Én meg csak néztem. Az arcát, a haját, a vállát. Majd valami kopott, szín­telen hangon, mint amikor kiráznak egy porrongyot:- Találtál valamit?- Egy kedves kis szállodát! Udvari szoba. És odalent az az öreg fa...! Lassan felálltam. Fél kézzel a pad támláját fogtam. Az üvegajtó felé fordultam. Mintha eső csörgött volna végig az üvegen. Fi­nom, gyöngyszürke eső. Alakok vé­kony, fekete vonala. Férfiak és nők. Jöttek, mentek, eltűntek, majd ismét fel­bukkantak. Megjelent egy magas, ősz hölgy. Ke­zét köténye alá csúsztatta. Furcsa, talá­nyos mosoly az arcán. Valahonnan messziről hallottam Zsuzsi hangját.- Mit bámulsz? Most mondd meg, hogy mit bámulsz?! A pályaudvar

Next

/
Thumbnails
Contents