Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-09 / 53. szám
» 4 Néplap 1990. JÚNIUS 9. Szombati jegyzet Megvallom oszinien - most, hogy a vállalati átalakulással kapcsolatos gondolataimat akarom papírra vetni -, egy kicsit bajban vagyok. Mert lehet, hogy önök közül is sokan emlékeznek azokra az ismerős mondatokra, jelszavakra, amelyek valahogy így hangzottak: "Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga!" Meg hogy: "Miénk az ország, magunknak építjük”. S ami e témakörben talán a legszebb volt, és a legkülönfélébb ideológiai kézikönyvekben gyakran visszaköszönt, így szólt: A magántulajdon a kizsákmányolás alapja - tehát hivatalból üldözendő míg a társadalmi tulajdon - lévén a legmagasabb rendű tulajdonforma - jövőnk záloga, a szocializmus alapjaHát mit mondjak... Ezek a jelszavak szép csendben kimúltak, eltűntek. Hisz a nyolcvanas évek történései, s ezen belül is az elmúlt egy-két esztendő alapjaiban kérdőjelezte meg az egykori tételek igazságát. Kiderült ugyanis, hogy amit mi tökéletesnek hittünk, az rossz, vagy legalábbis nem (jól) működik és fordítva: az egyszer már "végleg" a történelem szemétdombjára hajított formákról, gazdasági alakulatokról bebizonyosodott, nem találtunk helyettük jobbat. Ezért aztán tetszett vagy nem, tudomásul kellett vennünk az állami tulajdon működésének korlátáit, s helyette így barátkoztunk meg eleinte csak a szerződéses üzemeltetés, majd jelenleg pedig már a reprivatizálás gondolatával. így tömörülünk újra egyesületekbe, meg a legkülönfélébb szervezetekbe. Nos, egy a lényeg: ahhoz, hogy ez az ország valaha is úirá legyen gondjain, váltania kell és jóval hatékonyabb tulajdonformákat szükséges kialakítania. S ha már ezt a kérdést kezdjük el boncolgatni, akkor könnyen belátható, hogy jelenleg legalább négy irányba húznak a gazdasági törvényszerűségek. Mert egyrészt nyilvánvaló, hogy a menedzsereknek, a vállálatigazgatóknak továbbra is lesz tulajdonuk. Akár akarjuk, akár nem, a maga részét mindenki ki fogja hasítani. Ez persze nem feltétlenül személyes tulajdonokat jelent majd, de egy hatalmi blokkot mindenképpen kialakít. Előfordulhat, hogy egyelőre ez még egy bizonytalan jóslat, de ma akkor is úgy néz ki, hogy az ország vagyonának egynegyede a nagyvállalatok tulajdonában marad, s egy menedzserréteg fogja azt irányítani. Lehet, hogy sokan megpróbálják majd ezt megakadályozni, vagy legalábbis kisebbre venni, szűkíteni a kört. Szóval, ezen a téren úgy tűnik, hogy még semmi sem dőlt el. És kemény harc várható. A másik tulajdonforma, ami már létezik és lehet látni, hogy nagyon nehéz lesz visszaszorítani - nos, ez a dolgozóknak az a köre, amelyik munkástanácsokba, vagy bármilyen más önkormányzatokba bekerülve próbálja egy-egy állami vállalat tulajdonjogát megszerezni. Ezt láthattuk például Mo- sonmagyaróvárott, vagy Gyomaendrődön a Kner Nyomdában, ahol elindult egy olyan szétválási folyamat, melynek a végén a helyi munkáskollektívák saját kézbe vették a vállalat irányítását. El lehet ezt ítélni, lehet nem szeretni, de ez mit sem változtat a lényegen. Hisz ebben az országban sok olyan vidéki gyáregység van, amelyek egy része úgy érzi, hogy önállóan sokkal többre mennének, és igyekeznek is elszakadni a budapesti központjaiktól. S ez a szituáció mindenképpen a munkástanácsok malmára hajtja a vizet. Ugyanakkor a közgazdászok véleménye szerint mindezek mellett is megmarad majd a kifejezetten bürokratikus állami tulajdon. Sőt mi több, lehet, hogy vissza fognak államosítani néhány vállalatot és rájuk telepszik ismét az állami bürokrácia gépezete. Itt elsősorban a közszolgáltató cégek jöhetnek szóba, de elképzelhető az is, hogy bizonyos monopolhelyzetben lévő nagyvállalatot - amelyeket korábban kiengedtek az adminisztratív irányítás alól - a vezetés már csak azért is, hogy példát statuáljon, visszakaparínt magának. Tehát úgy tűnik, hogy egyfajta zsákmányolás indul majd el, ami részben arra is visszavezethető, hogy a kormány tisztában van azzal, hogy politikai és gazdasági hatalmát végül is egy nagyon szilárd és markánsan körülhatárolható tulajdonrész adja. Hisz ha ilyennel nem rendelkezik, akkor legfeljebb csak fenyegetőzhet. A negyedik és manapság talán a legtöbbet hangoztatott és a legismertebb tulajdonforma a magán, illetve a privát szféra, ami most országosan tíz százalék körül mozog. Sokan mondják, hogy ha ezt az elkövetkezendő egy-két esztendőben megduplázhatnánk, az óriási dolog lenne. Nagy illúziókat, vérmes reményeket persze nem táplálhatunk azügyben, hogy most itt az ország vagyonának a fele egycsa- pásra a vállalkozók kezébe kerül. Az viszont nem kétséges, hogy igazából csak általuk gyorsulhatna fel a fejlődés, ők lökdöshetnék előre ezt a nemzetet. A kérdés csupán az, hogy a kormány ki mellé áll? Mert itt is kétesélyes ám a játék. Ugyanis ma még nem látni, hogy a vezetés az államigazgatás alatt működő vállalatok irányításával, vagy pedig tényleg a kisvállalkozások felkarolásával akar-e a gazdaságban valamilyen változást elérni. Az biztos, hogy az utóbbi megoldás a kormánynak hosszú távon komoly társadalmi bázist jelenthetne. Csak ott a bökkenő, hogy kezdetben viszont nem hoz semmiféle politikai eredményt. Hisz a nagyvállalatok "meg- bántása" kétségkívül veszéllyel jár, mert nagyon könnyen visszaüthetnek. S ugyanakkor, ha a kicsiknek engednek és azok fejlődhetnek, nos, képletesen szólva, az a sok kisegér hirtelen nem képvisel olyan erőt, ami elegendő lenne az elefántnyi nagyvállalatok legyőzéséhez, mivel azok vezetői a kialakult, több évtizedes kapcsolataik révén nagyon sokat tudnak ártani. Ez az a drámai ellentmondás, amit remélünk, hogy az ország jelenlegi vezetése azért már érzékel. Szóval, úgy tűnik, hogy egy patthelyzet alakult ki, legalábbis'ami a tulajdonformákat illeti. Most tényleg a kormányra szegeződik az ország szeme, és mindenki figyeli, hogy merre indul el. Azaz, van jelentősége, mit csinál Antall József és csapata abban az első száz napban. Tóth János kovácsmester az egyetlen Budapesten, aki lovaskocsikat készít. Több mint negyven éve gyakorolja szakmáját. A kocsigyártáson kívül lópatkókat, kocsialkatrészeket kovácsol, lovaskocsikat javít angyalföldi műhelyében. Az általa készített kocsikból több fut az NSZK-ban, Olaszországban, Svájcban is, melyeket elsősorban vadászok, fogathajtók használnak. MTI-fotó: Rózsahegyi Tibor Szoborsorsok "Habent sua fata libelli". "A könyveknek is megvan a maguk sorsa" - hangoztatták az ókori Rómában. S mekkora bölcsességgel tette hozzá a magyar fordító a latin szövegből hiányzó "is" szócskát. Hiszen nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, hanem az embereknek, s minden létezhető tárgynak, alkotásnak is. Amiről most szó lesz, az a műtárgyak, illetve néhány szobor sorsa. Biztosra veszem, hogy az olvasó már rá is vágja: a Lenin-szobroké. Valóban megvan Vlagyimir Iljics szobrának a maga sorsa, s munkásmozgalmi emlékmű-társaiénak is. Ezeket azonban, ha valaki keresné, megtalálja, lajstromba vették őket, feltűntetve elő és utóéletüket, lelőhelyüket. Aligha eshet meg mondjuk egy Lenin-szobor- ral az, ami Simon Ferenc szobrászművész ifjúkori lemezdom- borműveivel történt. Csak Ikarosz maradt meg Harminc évvel ezelőtt öt fiatal, tehetséges szobrászt Borsos Miklóst, Simon Ferencet, Vígh Tamást, Marosán Lászlót és Ma- darassy Waltert kérték fel, hogy készítsenek lemezdomborításokat az IBUSZ Felszabadulás téri főirodájába. Az egyenként egy négyzetméteres művek az épület belső terét díszítették, s egy véletlen folytán derült ki, hogy az alkotások már nincsenek a helyükön.- Egy éve jártam a Felszabadulás téren, gondoltam, megnézem a munkáimat emlékezik vissza Simon Ferenc - Nem találtam meg. Az épületet renoválták éppen, gondoltam azért vették le a domborműveket. Ebben meg is nyugodtam volna, ha nem találkozom Vígh Tamással, Kovács Ferenc szobrászművész barátunk temetésén. "Tudod, hogy már nincsenek ott a munkáink az IBUSZ-főirodában?" - fordult hozzám Vígh Tamás. O egy külföldi vendégének szerette volna megmutatni, mint ifjúkori munkáit, a lemezdomborításokat. Mondtam, te vagy a szövetség elnöke, intézkedj! Májusban azután a következő levelet kaptam: "Tájékoztatjuk önt, hogy a Fel- szabadulás téri IBUSZ-irodába 1960-ban készített munkája az iroda átalakítása miatt lebontásra került. A lebontott művek további sorsát illetően 1990. május 16-án Czeibert Lajos főosztály- vezető irodájában megbeszélést tartunk."- Hogyan határoztak a dom- borművek.sorsáról?- - Az IBUSZ képviselője arról tájékoztatott bennünket, hogy a munkáinkat már 5-6 éve levették, s vissza sem tették. Majd bevezettek bennünket egy szobába, a műveket azonosítani. Nem mindennapi látvány fogadott. Mintha egy úthenger ment volna át a lemezeken, már amennyi megmaradt belőlük. Az én három, utazást szimbolizáló munkámból csak az Ikarosz van meg.- És a többi?- Nem tudott róla felvilágosítást adni a kísérőnk. Azt mondta, nem tudja hol van, de a leltárban sem szerepelnek a művek. A "megbeszélésen" végül is semmiben sem maradtunk, illetve annyiban, hogy majd értesítenek az Ikarosz további sorsáról. Hová lett a Boros bácsi? Simon Ferenc mindenesetre eredeti dokumentumokkal tudja bizonyítani, hogy három művet készített. Sárguló papírok, levélváltások, táviratok, régi képek dokumentálják. Érdekes, hogy az IBUSZ-irodában még a leltárból is kimaradtak az alkotások. Simon Ferenc más munkái közül is akadnak kalandos sorsúak. Az első, egészalakos szobor készítésére szóló megbízása volt, s egyben az első Szolnokon készült munkája, a Fiú madárral. A szobor az Újpesti lakótelep egyik dísze volt, amíg el nem távolították, a szóbeszéd szerint a fiú "meztelensége" miatt. Évekig hevert valahol, mígnem az a tisztesség érte, hogy kiállították Budapesten, a Műcsarnok melletti alkalmi szoborparkban, majd innen a gyulai strandra került. Nem tudni viszont, hova lett a Boros bácsi. A kalapos portrét Zuglóban állították fel, amikor testvéri kapcsolat kezdődött Szolnok s a főváros e kerülete között. Ej-ej, mit csinálnak ezek a pestiek a vidéki alkotó munkáival! - zárhatnánk le a szoborügyeket. Nálunk ilyesmi nem fordulhatna elő. De ne legyünk ennyire optimisták! Simon Ferenc - mígcsak meg nem szüntették - aktív tagja volt a Szolnoki Városszépítő Egyesületnek. Többedmagával felmérte a város köztéri szobrainak, emléktábláinak állapotát, s javaslatot tettek a felújítás sorrendjére is. Mintegy hatvan kép örökítette meg képzőművészeti értékeinket. Néhány alkotás felújítása meg is történt, köztük a Tisza-híd lábánál álló Szolnoki csata emlékműé, amelyet újra kellett faragni. S hogy hol van az eredeti? A "városszépítő" szobrászművész egyszer arra ébredt, hogy műterme mellett több szobormaradványt raktak le, s amelyeket a művésztelep rekonstrukciója miatt kicsit odébb, 6-7 méterre tettek két épület közé. Ez a látvány is önmagáért beszél. Az eperfa lombja alatt, nyakig érő gazban ott porlad az eredeti Szolnoki csata emlékmű, előtte fekszik a földön, fej nélkül egy Borbereki szobor, mellettük az a kádalakú faragott kő, amely a múzeumudvarban volt. Simon Ferenc már szinte hihetetlen történeketet is elmond méltatlan helyzetbe került műtárgyakról, például a városi tanács udvarán egykor a szeméttörmelékből kimentett műről, amely Tarr István pályamunkája volt. De ízelítőül talán ennyi is elég. Hamarosan kiderül, hogy rossz helyen járok a műtárgyvédelem ügyében, amikor a megyei műemléki albizottsághoz fordulok. Gazdátlan alkotások- Mi csak a műemlékek, műemlék jellegű, városképi jelentőségű épületek, köztéri alkotások védelmével foglalkozunk, azokkal, amelyeket az Országos Műemléki Felügyelőség ezekbe a kategóriákba sorolt - szögezi le Jenei László, a megyei tanács osztályvezetője, s hozzáteszi, hogy az általam felsorolt művek nem tartoznak az albizottság hatáskörébe. Csak később veszem kézbe otthon az 1988-ban kiadott, Szolnok megye műemlékei című kötetet, hogy feloldjam a bizonytalanságom. S lám, a Tisza- híd előtti téren álló Szolnoki csata emlékmű műemlék jellegű, késő klasszicista alkotás, 1869-ban készítette sóskúti mészkőből Gerenday Antal pesti szobrászművész - olvasható többek között a könyvben. Nem megyek mégsem vissza a műemléki albizottsághoz, hiszen ott nem így tartják számon az emlékművet, jóllehet a könyv egyik kiadója éppen az albizottság. Turóczy Istvánná dr, megyei múzeumigazgató-helyettestől érdeklődöm a műtárgyvédelemről. Kiderül, hogy a múzeum saját műtárgyain kívül csak a közintézményekben lévő képzőművészeti alkotásokat tartja nyilván. Felteszem hát a bizonyára sokakat érdeklő kérdést:- Mi lett a sorsuk a volt megyei pártbizottságon és az oktatási igazgatóságon lévő műveknek?- Ezek eleve a múzeum tulajdonában vannak, csak "kölcsönben" voltak a két intézményben. Sajnos idestova évtizedek óta nem tudjuk elérni, hogy legyen Szolnokon egy állandó képtár, de a múzeumban sincs megfelelő raktárhelyiség, így a művek gyakorlatilag jobb helyen voltak az intézményekben. Illetve a volt oktatási igazgatóságon, az alakuló főiskola kérésére, ott maradtak a képek. A pártbizottságról azonban hiánytalanul visszahoztuk az összesét. Ezek sorsa tehát megnyugtatóan alakult, már amennyiben megnyugtatónak nevezhető a múzeum jelenlegi helyzete. De mi lesz a művésztelepen omladozó szobrokkal? Addig semmi, amíg a múzeum nem tudja hely hiányában kialakítani a kőtárát. Egyszerűen nincs hova tenni. A szobrok ugyanis, amíg a köztereken álltak, a város tulajdonában voltak, miután felújították, illetve kicserélték, az eredeti a múzeumhoz került, a Borbereki szobrot pedig a temetőárokból mentették ki évekkel ezelőtt. . Tulajdonosok tehát voltak, vannak, de igazi gazdái, úgy tűnik, nincsenek képzőművészeti értékeinknek. Tál Gizella Ikarosz megmaradt, a másik két dombormű elveszett Egerek és elefántok
