Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-30 / 71. szám
Magazin Pálfalvi Nándor: Csak egy pillanat A Szász-sztori Ha jól tudom, Pálfalvi Nándor legalább a huszonötödik kötetével jelentkezett ezzel a könyvhét tájékán megjelent könyvvel. Körülbelül jól tudom, mert művei jó részét ismerem. Nincs ebben semmi különös, az oka csak annyi: igyekszem minden volt, régi kolléga útját figyelemmel kísérni. Pálfalvi Nándor ugyanis az ötvenes években itt élt Szolnokon, s mint a Magyar Távirati Iroda szerkesztője, már akkor bizonyította, nemcsak a napi események krónikása akar lenni. Mindazonáltal kicsit neheztelek is rá, a hetvenes években visszajött egy sztoriért - s megírta egy téesz meg az elnöke történetét. Persze, a neheztelésben sincs igazam, - mindenki élni akart, még a csekélyke fizetésű újságíró is... Most igazi sztorit választott: Szász Endréről nem egy, több regényt lehetne írni! Szász Endre ugyanis valóságos regényhős, akinek a sorsábán pontosan az elmúlt negyvenöt esztendő igazolja: ennek a társadalomnak nem kellett az egyéniség, nem kellett a sikeres művész, s még a gazdasági sikerért mindent föláldozó ember sem. Mert Szász Endre lehetett a legkeresettebb és leggazdagabb művész Kanadában, kiállíthatott Washingtonban, bejáratos lehetett a Fehér Ház klubjába, legszívesebben látott külföldi képzőművész Mexikóban - itthon Szász Endrének valahogy semmi se sikerült. Pedig! Külföldi tartózkodása meghosszabbítását épp a kormány, a magyar kormány kérte tőle - kicsit elismerve, hogy a művész egyben a magyar ügyek követe is a messzi világban. Kiépített és ápolt kapcsolatokat a haza és külföld között, "elintézett" olyan dolgokat, amelyekre az ügyetlen diplomaták alkalmatlannak bizonyultak - s közben még azt se vette észre /dehogynem, de tehette!/, hogy a konzuli útlevéllel külföldön élő művész házaiban, palotájában minden honfitársa szívesen vendégeskedett, elfogadván a vendéglátást, az ajándékot, amit csak adhatott. És amikor hazajött, letelepedett, s egy picinyke porcelángyárból aranybányát akart csinálni a magyar nép hasznára, akkor ott tette elé mindenki a lábát, ahol csak tudta. Lehet, sokan ismerik a Szász-hollóházi gyönyörű fehér-fekete aranyozott vázákat, tányérokat, dobozokat, tálakat. Alkotása látható mindegyiken, - s mi mindent alkotott volna - ha lélektelen gyárvezetők, üzletkötők, külkereskedők nem rontanak el mindent, amit jól megcsinált, s ha ügyetlen vezetés miatt nem sikerül Hollóháza fölvirágoztatása, - amelyet végül is elhagy, reményvesztetten. Mindezt roppant érdekesen, jó kritikai érzékkel, - de hűvös és tárgyilatos modorban írja meg Pálfalvi Nándor legújabb könyvében. Húszéves nincs még a művész, amikor az író vele együtt utazik képletesen Erdélyből Magyarországra - egy füstös tehervonat tetején - ahogyan tikkoriban a második világháború után utaztunk. A csíki Szász família fia azért jön Budapestre, hogy eljusson a Képzőművészeti Főiskolára. Nem ő tehet róla, hogy végül is diploma nélkül, idejekorán távozott onnan. Mint ahogyan arról se, hogy egyszer csak a DEKOR NV-ben találta magát, ahol némi húzódzkodás után "Olyan jqságos Sztálinokat festett, egyik-másik úgy nézett ki, hogy az emberek azt hitték, az édesanyjuk néz rájuk"... S még ez is hiába volt: újabb huzakodás: békekölcsön jegyzés, meg igazságtalan vállalati döntések miatt egy szép nap érte ment az AVO, lakásában elhelyezett egy rozsdás fegyvert, s hősünk máris tíz évet kapott első fokon fegyverrejtegetésért. Markó, Pestvidéki fegyház, - és Albertfalva, épületelemgyár - rabmunka. A többi már egyenes folytatása mindennek. Az újrakezdések, a házasságok, amelyekből mindig ő szabadul - s mindig őt fosztják ki - aztán egy hosszabb szerelem, és végre egy hosszabb külföldi út. Mesés gazdagság, dollármilliók, házak, paloták, csodautók és hihetetlennek tűnő sikerek. Egy újsághír ezt bizonyítandó: A torontói Sonnabend 1975. március 22- ei számából: "Szász Endre, a Csíkszeredáról származó festő karrierje öt évvel a művész Kanadába érkezése után figyelemreméltó magaslatokat ért el. San Franciscóban egyik festménye 109 ezer dollárért kelt el.” Aztán a folytatás, a nyolcvanas évek eleje már itthon. A milliomos művész, a munka, hivatása szerelmese öt év alatt eljutott oda, hogy utolsó házasságából millióitól is megszabadulva - új életet kezdjen - föladva harcot, mert a hazai nagy vállalkozás megbukott - megbuktatták ostoba, tehetségtelen és hitetlen emberek, akik nem tudták a munkát, a szorgalmat, a tehetséget becsülni. Hogy is tudták volna: híján voltak mindennek! /SJ/ /Pálfalvi Nándor: Csak egy pillanat - A Szász-sztori. - Axel Springer- Budapest Kiadói Kft. 1990/ A rendszer fogságában Ahogy hajlította a vasat, cafatokban lógott az ujján a bőr. Rozsdás gömbvasakat hajlítottak csupasz kézzel. Szász kezén ma is gyorsan gyógyulnak a sebek; egy óra alatt beforr, ha felsérti a bőrét. De ott a telepen nem volt alkalma kezet mosni, víz sem volt a közelben, a rozsdás vasról meg belement a piszok a friss sebbe, s mire ő beért a körletbe, az már begyógyult. Akkorra már beforrt a seb, nem tudta rendesen kimosni. Nem félt mérgezéstől, ellenálló szervezete volt. De mégis kapott egy fertőzést, és a mutatóujja a balkezén megdagadt akkorára, mint egy uborka, tiszta genny volt. Az egyik rab orvos, a Molnár doktor szerzett valahonnan egy új zsilettpengét, azzal felvágta az ujját. Kitisztította valahogy, de akkorra már a genny lehúzódott a vesemedencére. Kint a telepen aztán összeesett. Bevitték a körletbe, és akkor Béki, aki tudta, hogy az őrnagy kedveli ezt a Szászt, elküldte a Margit körúti rabkórházba. Ott meg mindenkit heresérvvel operáltak, akármi volt is a baja. Meg se vizsgálták, kezébe nyomtak egy papírt, amire rá volt írva, hogy heresérv. Latinul. Hiába tiltakozott, az őr azt mondta: - Pofa be! s ha egy őr azt mondja: pofa be! hiába dumál tovább. Gondolta, majd szól az orvosnak. Bevitték a műtőbe, föltették a műtőasztalra. A Zsidó Kórház főorvosa kitűnő sebész volt, csak akkor éppen raboskodott. Egy szót se szólt, csak valamelyik "asszisztense", egy fegyőr mondta: - Kuss! Szépen meg is operálták az egészséges heréjét. Öt nap után visszaindították Albertfalvára, a "Vörös ház"-ba, a munkahelyére. De csak a Markóig szállították, mert odáig volt autó. Bevágták egy szűk zárkába sokadmagával, olyan szorosan voltak, hogy nem tudtak még leguggolni sem. Ott álltak egy nap és egy éjszaka. És ő felfedezett egy különös dolgot. Akkor jött rá, huszonöt évesen, hogy Rembrandtnál miért voltak magasan a műterem ablakai, kicsi ablakok, magasan. Mert a magasról jövő surló fény, rendkívül megszínesíti a tárgyakat. A zárkában egészen fönt volt egy pici ablak és ő közvetlenül az ablak alá szorult egy másik rabbal. Az a piszkos fehér ing, amelyben a rab volt, ragyogó fehérnek, olyan kékesfehémek, rózsaszínnek hatott, mindenféle szín látszott rajta, narancs- sárga, lila, abban a világításban. Azon a rabingen, azon a fehér rabingen egy Rembrandt-i világítás volt. Ott állt a falhoz préselődve abban a büdös, levegőtlen, emberi bűztől fullasztó sötét lukban, harminc lihegő, szuszogó, nyöszörgő ember között és egyszeriben kéjes gyönyört érzett, mint a legszebb nő karjában az öröm. Hirtelen rázuhant ez az érzés, ez a boldog zsibbadás, amely átjárta meggyötöri testét, a felismerés ujjongó állapota volt ez. Saját szemével láthatta, hogyan születhettek Rembrandt fejei, ezek a valószerűtlen, a semmiből, a homályból élesen kiugró színek. Aztán másnap visszavitték a munkatelepre, azt mondták, hogy menjen ki dolgozni, mert már meggyógyult. De ahogy újra munkába állt, hajlította a vasat, az első nyomásnál összeesett. Azt mondta neki Béki:- Ott v< a kórházban, mért nem hozatta rendbe magát? De jól van, most az egyszer megengedem, hogy bemehet a betegszobába lefeküdni. Hát jó, bemehet... de mozdulni sem bírt. Aztán bevitték. Már ott tartott, ha a nyakát egy kicsit elfordította, mert kinyitották az ajtót és megmozdította a fejét, hogy odanézzen, attól is elájult. Az a Molnár nevű orvos ott sírt neki, hogy nem tud rajta segíteni. A rabok is be-benéztek, szerették őt, mert ő volt a feketepostásuk, ő hordta nekik a levelet, csomagokat a munkatelepről és rajta keresztül tudták kijuttatni, amit írtak, vagy egymásnak üzenni. Sajnálták, mert nem gyógyult meg és látták, hogy szabályosan haldoklik. Molnár doktor megmondta:- Meg fogsz halni, és nem tudok rajtad segíteni... Nem vitték mégsem vissza a kórházba. Mészár azt mondta, olyan nincs, ez itt csak szimulál. Hanem valaki, soha nem tudta meg, hogy ki, de valaki elintézte, hogy szabadon engedjék. Ahogy ott haldokolt az ágyon, egyszer csak jött a tizedes.- Maga azonnal ki kell, hogy menjen - mondta -, itt a papiros. - Hadarva mondta, olyan gurgulázva, primitív hadarással beszélt. - Magának azonnal ki kell menjen, itt a papiros, papiros van... Odaadta a papírt és az volt benne, hogy harmadolták a büntetését, mert úgy találták, a magas munkateljesítményével ledolgozta a kiszabott büntetést és szabadlábra helyezték, hazamehet. Csakhogy nem tudott járni, a földön kúszott a kapuig, végig az udvaron, és ráncigálta maga után az üres koffert, egy vacak vulkánfibert, amelyben volt egy alsónadrág, meg egy ing. Hogy miért nem hagyta ott, maga sem tudta. Telefonálni akart, hogy a feleségét odahívja.- Mit képzel? Rab nem telefonálhat! - mondta a tizedes.- Most már nem vagyok rab, már civil vagyok, hadd telefonáljak - könyorgött.- Civil meg pláne nem telefonálhat a börtönből, hogy képzeli! - válaszolt nyeglén a fegyőr. De ő még próbálkozott:- Maga nem telefonálna? Erre aztán durván azt felelte, őneki nincs arra parancsa. Végre valahogy kikúszott a kapun. Amíg ott araszolt, az volt a legnagyobb problémája, hogyan jut majd haza. Mert a világ végén volt ez az albertfalvi telep. Egy pusztaság, körben semmi, egyetlen lakóépület sem. De Samu várt rá. Nem mondta meg a szemét fegyőr, hogy ott várja a felesége. Mert értesítették hivatalosan, és ő tudta, mikor szabadul, s ott várta taxival a börtön előtt. A magyar tehetetlenség fogságában 1985.július 17-e, este negyed tíz. Szász ott ült a tévékészülék előtt, a képernyőn megjelent a cím: "Lesz-e Hollóháza a porcelán Weimarja?" Aztán magát látta és a környéket, amit ha kinézett az ablakon, akkor is láthatott, hallgatta saját szavait, látta* a saját arcát, mozgó ajkát és azokét, akikkel együvé kényszerült, egy helyre, de amint kiderült: korántsem egy azonos cél megvalósítására és akik most is ugyanazt mondják, amit bárki más kevésbé jel- lemes ember mondana, például egy országúti baleset után - kérem, én szabályosanjöttem, a másik a hibás... Szász talán soha nem olvasta volna el, mit írtak az újságok erről a riportfilmről, ha a szerkesztő össze nem gyűjti neki és el nem küldi, gondosan megjelölve a sokszor terjedelmes írások egyes részleteit. Ott voltak a cikkek gondosan sorba rakva, július 18-tól kezdődően. Az Esti Hírlap volt a legfürgébb, az újságíró, aki a Vigadó Galériabeli kiállítása alkalmából többek között azt írta, hogy Szász Endre "...minden művében ugyanazt variálja; könnyedén, gátlástalanul..." most megkérdezi már az első sorokban: "Kinek van igaza Hollóházán? A kérdésre csupán a tegnap este sugárzott tévéműsor láttán, alapos esztétikai, közgazda- sági vizsgálódás nélkül nehéz volna érdemben válaszolni. A tiszteletteljesen kérdezgető riporter jószándékúan körbejárta és felmérte, mit adott, illetve ad Szász Endre a hollóházi porcelángyárnak, és mit adhat a 184 millió forintos hitelből felépített új üzemrész -fogalmazzuk így - az országnak. A néző a különböző nyilatkozatokat hallgatva és az ilyen vagy olyan termékeket szemlélve eltöprenghetett: tulajdonképpen miért is nem megy jól és hasznot hajtóan előre ez a kezdeményezés..." Pontos és jószándékú kérdés. Az igaz, hogy később aztán hozzáteszi: "... ki-ki eldönthette magában, hogy kinek és minek szurkol. Én a magam részéről a gyárnak, elsősorban azért, hogy valamennyiünk hasznára megtérüljenek a befektetett milliók..." Tárgyilagos megállapítás. És ez a tárgyilagosság jellemzi a többi cikkírót is, szinte ugyanaz az aggodalom, amit Szász érez a gyár sorsa miatt, és amiről annyit nyilatkozott már az elmúlt években - eredmény nélkül. Már azt hitte, hogy a majd esztendeig dobozban lévő riportfilm sem kerül soha adásba. Úgy látszik, szükséges volt, hogy időközben gazdasági lapokba sodródjon át a téma. A HVG 1985. március 7-ei számában az Állami Fejlesztési Bank vezérigazgató-helyettesét faggatták arról, nem tűnt-e bizonytalannak a beruházás sikere már akkor is, amikor a száznyolcvanmillió forintos kölcsönt megszavazták a Hollóházi Porcelángyárnak? A hosszú interjúban elhangzott válaszok lényege talán ez az egy mondat: "Mi a magunk részéről mindenesetre úgy ítéljük meg, érdemes és ésszerű a kockázatot vállalni, akkor megjelenni a piacon egy újfajta művészeti termékkel, amikor még a nálunk gyorsabban reagáló üzletemberek nem fölözték le a többletprofitot...'' Most a riportfilm bemutatása után "Egy milliomos és a csőd szélén álló gyár" címmel jelent meg július 23-án a Somogyi Néplap cikke: "Akik szerdán este megnézték a televízióban a Lesz-e Hollóháza a porcelán Weimarja? című dokumentumfilmet, sok kérdést megfogalmazhattak még magukban, amire a riporternek nem volt figyelme. Ezek közül a legcsattanóbb talán így hangozhatnék: - Miként lehetséges, hogy egy dúsgazdag művész - Szász Endre - nemcsak elkötelezte magát egy, a csőd szélén álló gyárnak, a hollóházi porcelángyárnak, hanem kitartóan küzd is a művész a saját igazáért - vagy vélt igazáért -, míg mosoly ül a fizetésképtelen gazdasági vezető arcán. Száznyolcvannégy millió forintért új üzemrészt épített a gyár, ahol berendezkedhetett a Szász Stúdió. Persze - kölcsönből. A dokumentumfilm, amelyet láttunk. a téma ismerője előtt nem hatott frissnek, a forgatás óta még aggasztóbb hírek terjedtek el Hollóházáról, s alig van piacuk a Szász-termékeknek külföldön. Vajon mi lehet ennek az oka? A világhírű művész előtt becsukódtak volna az eddig tágra nyílt kapuk? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy a piackutatók sültek föl? Szász azonban továbbra is tervez, igaz, a stúdióban már alig készül saját terméke, a hagyományos hollóházi porcelánt készítik itt is. A filmben a legmeggyőzőbb érv a stú-' dió mellett ekképp hangzott el: - Szeretnék letelepíteni Hollóházán olyan fiatal művészeket, akik kedvelik a porcelánt és igazán tehetségesek. Szellemi központtá válhatna Hollóháza. A televízió műsorainak recenzensei egyébként ugyanezen a napon /július 23- án/ egymástól függetlenül, mégis össze- csengően mondták el véleményüket több különböző lapban. Részletek a cikkekből: "... E produkció jelentőségét emelte és izgalmasságát fokozta az, hogy a háttérben egy - a személyeken, az üzemen és a helyen túlmutató! - olyan kérdés lappangott, melyet általános és időszerű érdekűnek tekinthetünk. Ez pedig nem más, mint a következő: - Lehetséges-e megteremteni a modem, újító törekvéseket hordozó művészet és az ipar egymást segítő-fejlesztő kapcsolatát azokon a területeken, ahol erre szükség van?... a Lesz-e Hollóháza a porcelán Weimarja? - akarva-aka- ratlan azt sugallja, hogy nem érdemes, vagy legalábbis rendkívül kockázatos, idegeket felőrlő a mai művészeknek alkotói kapcsolatot keresnie olyan nagyüzemekkel, ahol munkájukat felhasználhatják..." /Népszava/ "... Józan ésszel végiggondolva: mégis folytatni kéne ezt a vállalkozást, ha már belevágtak. Csakhogy ehhez át kellene állni amolyan Szász-tempóra. A film azt suggalta: nem megy ez nekünk..." /Dél- Magyarország/ A recenziók már nem is a filmet, hanem mindinkább a gyár helyzetét elemezgették. ”... Tény, hogy e pillanatban Hollóháza nem tud fizetni, a kölcsönök visszafizetésére sincs forintja, így haladékot kér. Tehát a csőd szélére jutottak. Mindezek láttán a helyzet úgy fest, hogy Hollóháza a porcelán Weimarja helyett inkább a gazdasági vállakózás Waterlooja - lesz vagy lehet..." - írta július 24-én a Szolnok Megyei Néplap, és ugyanezen a napon a Magyar Nemzet: "...kész szerencse, hogy a gondos néző talál némi eligazítót a megnézett műsorról a Rádió- és Televízióújságban:"...Hollóháza példája talán segít megérteni, hogy - akár az ipar számos területén - miért nem sikerült itt sem előrelépni." Ahamondja e sorok fölött, a műsor után a miértekre csökönyösen kíváncsi néző -, szóval közgazdasági műsorról van szó Weimar fedőnév alatt! Nem az a lényeges, hogy Szász Endre művészete és szellemi szervező ereje hogyan gyökerezik meg egy észak-magyar- oszági kis községben, hogyan próbál világhódító útra indulni, nem is az esztétikai mércék a fontosak ezúttal, nem is művész és nagyipar kapcsolata, hanem a megújulni, nemzetközi rangúvá szerveződni képtelen, vagy csak irtózatos erőfeszítések és kudarcok árán képes magyar termelés..."
