Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-30 / 71. szám
Magazin- Hogyan lett kórboncnok: a sors csapásának következtében, vagy már zsenge kislányként erről álmodott?- Hogy véletlenül-e vagy tudatosan? Is-is. Orvostanhallgatóként tanultam a borzasztó nehéz anatómiát, miközben férjhez mentem egy szülész-nőgyógyászhoz. A születés beszédtéma otthon, belém bújt a kisördög: azért is kórboncnok leszek! Miért ne ismerném meg a belgyógyászat, az urológia s a többi alapjait, a gyakorló orvosi tevékenység mögött mmeghúzódó valóságot, lényeget? Innen kezdve tudatosan készültem kórboncnoknak. Engem különösképp az a kórbonctan érdekel, amely a beteggel kapcsolatos. A köztudatban általában úgy szerepelünk, mint az elhunytak boncolói, holott munkám nagyobbik része abból áll, hogy a műtét során a betegből kivett anyagot, akár naponta hetvenet, beteszem a mikroszkóp alá, és vizsgálom. Jóindulatú-e vagy sem, teljesen kivették-e vagy sem, és még javaslatot is tehetek a klinikusnak, részt veszünk esetleges döntésekben. Tehát egyike vagyok azon alapszakmák képviselőinek, akik nélkül nincs gyógyítás. Kis beavatkozással és nagy valószínűséggel terelhetjük a beteget valamerre, műtétre, gyógyszeres kezelésre, vagy arrafelé, hogy nyugodjon meg, semmi baja.- Na és a post mortem okoskodásnak mi értelme van?- Bizonyos esetekben tényleg nincs kiemelkedő szerepe. Vannak viszont egyrészt törvényerejű rendeletek, amelyek kötelezővé teszik a boncolást. Másrészt viszont értelmet adhat az utólagos okoskodásnak az, hogy nem teljesen egyértelmű, mi okozta a beteg halálát, mert kényszerűségből rövid idő állt a vizsgálat alaposságának biztosítására, vagy ellentmondó leletek gátolták a pontos diagnózis felállítását. Tiszteletreméltó és becsülendő dolog Szolnokon - mert nincs mindenhol így -, hogy a boncolás lezajlása után, szinte mindig a főorvossal az élen átjön a beteget addig látogató, vizsgáló és gyógyító orvosok hada, hogy "beszéljük meg, nézzük meg együtt, mi, miért nem illett a képbe"... Én könnyű helyzetben vagyok, mert az igenis tény, mondjuk, hogy ennek a betegnek gyomorrákja volt. De: miért nem látszott, hogyan helyezkedett el, érzékelhető volt-e egyáltalán, műthető lett volna-e?...- Ez nem amolyan döntőbíráskodás a klinikus ténykedése fölött?- Mi kórboncnokok nagyon ronda állatfajta vagyunk. De a fajtánkhoz tartozó szaktársak egyikéről sem éreztem, hogy hatalom lenne a kezünkben, amivel visszaélnénk, és minősítenénk X orvost.- Részükről sincs olyan igény, hogy a kórboncnok igazolja őket? Vagy bántaná, ha rájuk bizonyítanák tévedésüket?- Ez most nagyon személyes véleményem: nem érzem döntőbírónak magam De - és lehet, hogy a következő mondatomat a klinikus kollégák meg fogják cáfolni - félnek, tartanak tőlünk, nem tudom, melyik a jó kifejezés ...- Mondjuk: az eredmény nem mindegy számukra.- Egyáltalán nem mindegy! Mert bár a bonclelet megbeszélése mindig orvosi titokként kezelendő, nekünk mindig írásban kell nyilatkoznunk arról, meg- felelt-e a klinikai diagnózis, és ha nem, akkor mi volt az eltérés.- Ez mégis azt sugallja, hogy akár egy hatósági szerv, a kórboncnok is verdik- tumot ad egy esetről. Ez az ítélet az elhunyt szempontjából tulajdonképpen tökmindegy, ő meghalt. Nem mindegy viszont annak a szemszögéből nézve, akinek a keze között halt meg. Mennyire van következménye - persze, az orvosi titoktartás mellett - annak, hogy a kórboncnok kiderít egy melléfogást? Mennyiben befolyásolja ez a nem-kórboncnok kollégák további munkáját? „Hálátlan feladat viszont a kórboncnoké, ha csupán arra gondolok, hogy a páciense nem ad hálapénzt.” Majdnemmorbid beszélgetés dr. Katona Annamária kórboncnokkal- Ez a célja ennek az egésznek, hogy figyeljenek. És úgy érzem, figyelnek is. Ezt abból tudom lemérni, hogy nem egy ízben felhív a klinikus, és egy esetleg két héttel azelőtti esetből okulván támogatást, segítséget kér.- Feltehetném akkor így a kérdést, hogy netán a kórboncnok inkább a kollégák diagnosztája, mintsem a betegé?- A kérdést felteheti, ahogy akarja, de csak azt tudom felelni, hogy is-is. Mert ha a munkám háromnegyed részét kitevő metszetvizsgálatra gondolok, akkor a beteg diagnosztája vagyok. Ha meg a boncolásra gondolok, akkor kétségkívül, 3karva-akaratlan kénytelen vagyok felülbírálni a kolléga munkáját, megerősíteni, ha igaza volt, ha pedig nem, akkor - azt hiszem - a kolléga levonja a konzekvenciákat.- Hálátlan feladat viszont a kórboncnoké, ha csupán arra gondolok, hogy a "páciense" nem ad hálapénzt.- Ez valóban különös dologi Mondtam, ehhez fanatizmus kell. Állítom, hogy a kórboncnokok jelentős része, amikor ezt elkezdte csinálni, a legkevésbé gondolt a paraszolvenciára.- Vidéki körorvos barátom csak úgy kerülhetett a megyeszékhelyre, ha megpályázza az éppen üres kórboncnoki állást, tehát nyilván, átmeneti állapotnak tekintette. Még két éve sem csinálta, amikor pénzesebb, izgalmasabb lehetőség nyílott. Nem élt vele. Mint mondta, hat év egyetem és három év körorvosi ténykedés alatt összesen nem tanult any- nyit, mint e két esztendő alatt, és úgy érzi, még van tanulnivalója. Vállalta továbbra is azt a nevetségességet, ami ezzel jár: "ja, te kórboncnok vagy, akkor nem orvos!"- Én emiatt nem pironkodom. Aki rajtunk nevet, nem tudja, miből áll a munkánk. Csak annyit tud, hogy hullák közt vagyunk, vagdalunk, szabunk, és a halott egy tabu, tulajdonképpen a halál is tabu. Egy laikus arra gondol, hogy jaj istenem, ott a túlvilágon majd összeszabdalva fogom látni a feleségem... Ilyenszerű fenntartásokat figyelembe veszünk. A hozzátartozónak írnia kell egy kérvényt, hogy kegyeleti okokra való hivatkozással kéri a boncolás mellőzését...- Amennyire tőlem tellett, eddig igyekeztem szakszerű lenni, most átmennék totál-laikusba, banálisba: milyen érzés naponta több hullát vagdosni, mint áhogy más otthon a csirkét bontja? Meg lehet ezt szokni? .- Nem...Nem, nem! Elviselem, elfogadom, szükséges, érdekes, lehet csinálni, de... Szóval, tudomásul veszem, hogy ez is van.- Boncolt-e már ismerőst? Olyasvalakit, akivel azelőtt beszélgetett, netán barátkozott...- Igen, az volt a szakvizsga-boncolásom.- Ezt hogyan lehet megélni, hogy az ismerős itt van előttem, mint hulla, és most hozzá kell érnem?!-... Most jöhetne a filozófia az életről, a halálról meg az orvosról. Mint különleges állatfajta, az orvos abból indul ki, hogy végül is mindenkinek meg kell halnia. Ha nem most, akkor később, ha nem itt az asztalon, akkor majd az ágyon, de bekövetkezik. Bennünk nincs olyan éles határ az élet és a halál közt. És az én boncasztalomon az ügy még nincs lezárva, nincs kipipálva..,- Fogalmazhatnánk úgy, hogy a kórboncnok asztalán a halott még él?- Tulajdonképpen igen, de ezt nehogy így leírja, mert azt hiszik majd, mi öljük meg. Talán pontosabb így: a kórboncnok asztalán a halott még ember, és nem hulla. Szóval ember még, noha meghalt. Legfeljebb nem egy kórházi ágyon fekszik, hanem egy márványasztalon. /A doktornő csinos, kedves, szellemes - mindezt itt nem tudtam és akartam érzékeltetni. Utolsó kívánságom lenne: ha majd túlságosan bonyolult esetnek bizonyulok, és muszáj lesz felboncoltatnom, hát tegye ezt ő. Hátha mégsem tökmindegy-/- Molnár H. Lajos A halott is ember Erdélyi József a "Kis-Debrecenben" Imám, hogy a mezőtúri Dózsa György Gimnázium és Szakközépiskola fennállásának 450. évfordulójára - 1980-ban - kiadott díszes emlékkönyvben olvastam egy gyönyörű Erdélyi József verset, a Magyar család a címe... Csakhát a társadalmi munkában készült értékes könyv címének szinte minden fogalma kényszerűen manipulált. Ugyanis az iskola elődjét alapították 1530-ban az ország egyik legrégibb humán gimnáziumaként. Az első rektora Szegedi Kis István, a magyar reformáció egyik jelessége volt, A túri Alma Matert a XVIII. század óta "Kis- Debrecen"-nek emlegették. 1951-ben vette fel az intézmény - nem méltánytalanul - Dózsa György nevét, az 1959-60-as tanévben politechnikai oktatást vezettek be, majd 1964-65-ben kezdődött a gépészeti szakoktatás, 1970-71 -tői a humán gimnáziumi tagozat - olvasom az emlékkönyvben - teljesen megszűnt, s a beiratkozás kizárólag a szakközépiskolába történt. Sokkal többről volt szó, mint egyszerű profilváltásról. Az értékteremtő századok hagyományainak eltörlése miatt tiltakozott is akkoriban, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, a hajdani református főgimnáziumhoz kötődött szellemi emberek sokasága. Az iskola 450. évfordulója tiszteletére rendezett ünnepségen mindenesetre még egy emlékszoba is őrizte az egykori túri diák, Erdélyi József, ajeles költő emlékét, használati tárgyaival, könyveivel, festményeivel. De nem sokkal később egy "megyétől" jött utasításra az emlékszobát az iskola kénytelen volt felszámolni, és a költő személyes tárgyai, kétségtelenül gondosan tárolva, az iskola padlására kerültek fel. Erdélyi József az első világháború előtt volt az iskola diákja, 1919- ben már a tiszai fronton harcolt az intervenciósok ellen. A Nyugatban jelentek meg első versei, majd 1922-ben a verseskötete is napvilágot látott. A szegényparasztság törekvéseit, lá- zadozását, az elnyomottak keserűségét szólaltatta meg. Az 1920- as évek magyar költőnemzedékének egyik legnépszerűbb tagja volt, kétszer kapott Baum- garten díjat. Verseskötetei németül, angolul, franciául, olaszul és más nyelveken is megjelentek. Az igazsághoz elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy az 1930-as évek végén a nemzet nyomorúsága elleni lázadása szélsőjobboldali irányba torzul. 1947-ben ezért a bíróság börtön- büntetésre ítélte, de hamarosan visszatérhetett az irodalmi életbe. 1954-ben, majd 1955-ben és 1960-ban önálló verseskötetei jelentek meg. Ha úgy tetszik, a kor liberálisnak egyáltalán nem mondható kultúrpolitikája elismerte költészetének művészi értékét, hiszen verseskötetei a könyvpiacra kerültek. Utolsó könyve az Arany ménes egy önmagát kereső-kutató, néha saját maga ellen forduló, máskor meg eddigi élete mélypontjait, zuhanásait igazoló költői látlelet. De mindezekkel együtt megadatott Erdélyi Józsefnek, hogy a múltján átlépve nemcsak tartalmában újítja meg költeményeit és nemcsak felülmúlhatatlan meghitt- ségű, mély átéltségű verseket tesz közzé, de formailag is túllép "népieskedő" korszakán. És ezt megtenni nemcsak költői, de emberi nagyság kérdése is, hiszen jól érezhetően sokszor szembekerül múltja epizódjaival. Az Arany ménesben néhány mezőtúri ihletésű verset is olvashatunk. A Pacsirta című költeménye Berettyó-parti kamaszkorát idézi az ember és a természet teljes összefonódását érzékelteti. De mintha újjá is éledt volna ebben a versében egy régebbi előrelátás: az ember menthetetlen a lélek rejtekéből rátámadó lelkiismeretével szemben. A természet csak vigaszt nyújthat, de nem ad felmentést. A Juhnyáj című költeménye is a túri határba vezet. A megújho- dott forma igen érdekesen láttatja azt a közeget, amelyben diákköri élményeit megélte. Szinte freskószerű mindaz, amelynek segítségével a halálra készülésnek külső jegyeit ifjúkori lobo- gásával próbálja elfedni. Ha egyszer valaki talán megpróbálkozna egy olyan antológiával, amely magába foglalná azokat az irodalmi alkotásokat, amelyeket szűkebb hazánkról valaha is leírtak, - Erdélyi József említett - és más - versei nélkül nem lenne teljés a kötet. Téveteg ember volt, lobbanékony, mondják róla. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. S mi van a másikban? Semmi, ami "védőbeszéd" lehetne - ha erre egyáltalán szüksége volna amely tévelygéseit pontosan magyarázni tudná. Alig ismerjük élete mélypontjának részleteit, de az tény, hogy ő is azon szépszámú magyar tehetségek egyike, akit kora terhe és bűntudata szinte megszakítás nélkül a sárba próbálta tiporni. Őstehetségét, nehezen megszerzett európaiságát bizonyítja, hogy a börtön rácsai mögül is a durvaságon, a rosszízű előítéleteken felülemelkedő gondolatokat küldött a világnak. Az 1980-ban rendezett jubileumi ünnepség alkalmából a helyi és a megyei hatóságok - talán felsőbb helyről kapott utasításra? - hozzájárultak emlékszobájának berendezéséhez. Ott volt az iskola emeletén. De mindez úgy tűnik, csupán látszatdemokrácia volt, valamiféle kirakatpolitika, mert nem sokkal a jeles napok befejezése után fel kellett számolni az emlékszobát. Nem a történtek felhánytorga- tása a célunk, hanem a további értékóvás. A hajdani "Kis-Debrecen"- nek számos olyan egykori diákja volt, kik beírták nevüket a magyar kultúrtörténetbe. Ápolni kellene az emléküket, nemkülönben az első rektorét. Szegedi Kis Istvánét és más jeles túri tudós-tanárokét is. Ez annál is inkább indokolt lenne, mert Mezőtúrnak nincs általánosíthatóan értelmezhető múzeuma. Az iskola immár 460 éves. A közeli idők mielőbb eldöntik további sorsát. Ténykérdés, ahogy az egykori politechnika gondolata megbukott, kérdéses a jelenlegi profil is. Kiderült ugyanis az évek során, hogy az ottani mező- gazdasági gépészeti szakoktatás nem jelent semmiféle bázist az ugyancsak helyi mezőgazdasági gépészeti főiskola számára, de történjék így vagy úgy, az iskola által nevelt szellemi nagyságok emlékét mindenképpen kötelessége gondoznia az utókornak. Ha netán a körülmények nem is engedik meg az önálló Erdélyi József- emlékszoba visszaállítását, minden körülmények között helyet kellene biztosítani - a már említetteken kívül - Szép Ernő és Tamkó Sirató Károly költőtársak szellemi, tárgyi emlékei közös elhelyezésének. Erdélyi József java életművének élesztésekor főleg az öreg túri alma materre vonatkoztatva kell megállapítanunk, hogy kevés iskolánk büszkélkedhet annyi volt jeles tanítványával - néhány Kossuth-díjas tudós, művész és olimpikon is innen indult - mint az egykori "Kis- Debrecen" és utódiskolája. Tiszai Lajos Erdélyi József íróasztala Utoljára Mezőtúron 1978. május 26-án
