Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-02 / 47. szám
1990. JUNIUS 2. Irodalom, művészet 9 Lázár Ervin: w^ab Berci hallja ám, hogy dörög. És csörög meg morog. De égzengés- nek valahogy gyengécske. Ahhoz meg, hogy a Vidróczki híres nyája legyen, túl erősen csörög-morog. És mi a szösz?! Ebben a dörgésben, morgásban érzelem is bujkál. Fájdalom és harag. Tehetetlen düh. Nofene! Egy érzelmes természeti jelenség. Bab Berci megindult a sűrűség felé, hogy meglesse, mi a kánya csörög-morog ott. Hát mit lát a sűrűség legköze- pén? Egy akkorka emberkét, mint a két öklöm. Éz az icurka-picurka ember morog, dörög, csörög, vicsorog, kaffog és sziszeg meg szuszog a sűrűség közepén. Az is nyilvánvaló, hogy miért. Mert az icurka-picurka ember lillafüredi vízesés nagyságú szakálla beszorult egy tenyeres-talpas tölgyfa jó magasan lévő ágának hasítékába. Bizonyára séta közben fölkapta a szél a szakálla végét, és - sitty-sutty - a legrosszabb helyre teke- rintette. Azt gondolná az ember, hogy az icurka-picurka megörült Bab Berci láttán. Pedig dehogy!- Mit bámulsz, te gülüszemű - recseg- te-ropogta -, állsz, mint a sóbálvány, ahelyett, hogy segítenél! Bab Berci megszeppent. Nem elég, hogy egy ilyen öklömnyi embernek égzengéshez hasonlatos hangja van, ráadásul még mérges is! Gondolom, maga Vitéz János sem úszta volna meg egy kis nyakbehúzás nélkül.- ...ii...aa...azonnal szaladok egy ollóért - makogta Bab Berci, de szaladás helyett földbe gyökerezett a lába, mert akkorát sistergett a kis ember, mint egy nagyobbacska villám.- Még hogy olló! - sisteregte - eszedbe ne jusson ilyen ostobaság! Tudod te, ki vagyok én?- Jelentem tisztelettel - jelentette tisztelettel Bab Berci -, nem.- Tupakka vagyok!- Aha - kapott észbe Bab Berci -, neked van a szakálladban az erőd.- Na látod, te hallgatag - mondta méltóságteljesen Tupakka. - Eszedbe ne jusson se olló, se más vágószerszám. De ha kiszabadítasz, azt kívánhatsz, amit akarsz, bármiféle kívánságod teljesítem.- Akkor a hatalmad? - tátotta a száját Bab Berci. _- Akkora.- Akkor nem értem, miért nem tudod kiszabadítani a szakálladat? Tupakka nyakán megjelent egy parányi rózsaszín, az orra tövében néhány piros pötty, a vak is láthatta, nagyon környékezi a guta.- Minden más a hatalmamban van - mondta nagy erőfeszítéssel uralkodva magán -, csak ez az egy nem. Ha valahová beszorul a szakállam, nem tudom kiszabadítani.- Na jó, akkor majd én - mondta Bab Berci, és már mászott is a tölgyfára a beszorult szakállvég felé. És közben oktatta Tupakkát. - Ha fúj a szél, jobban vigyázhatnál a szakállad végére! Várhelyi József: A bükkfalevél nem ehető Nekem az április, a tavasz a szántóföldeken égetett kukoricatorzsák, télből maradt gazok felgomolygó füstjét, fanyar illatát, a zsendülő bükkfák reményzöld le- velecskéit, a fűszálak között megbúvó ibolyák liláját idézi. * Akkor már harmadnapja dörömbölt agyunkban a halál. A valószínű, az értelmetlen. Földre szorított arcunkra fekete csókokat nyomott a magtalan hant, s a szemünkre hajló fűszálak üvegzöld szívében láttuk az élet lüktetését. Idegen hegyek mordultak ránk, ismeretlen erdők fái törtek reccsenve a lábunk elé, és soha nem hallott átkok hulltak a fejünkre. És mi csak mentünk, araszolva, kúszva, rohanva, elbukva, és újra felkelve, mert így szólt a parancs. Vacogtunk a fényesedé ég alatt, s a lángkormos éjszakákból kilopott életünket fáradtan vonszoltuk ismeretlen halálunk felé. Pedig az életet akkor szülte újra a tavasz. Surranó patakocskák partján már sárga lángot vetett a gólyahír, csengettyű. Benke Irén: Biztató Fazekas Magdának A fény, a fák ászéi s a madarak körülvesznek, hát ne féltsd magadat! Erő a szél és türelem a fa, felgyújt a fény és nem hagy el soha a hit, hogy náluk nincs nagyobb csoda! S a tollas lelkek tágas otthona von magával mint varázslat, oda hol nincs hazugság, verseny, uzsora, ahol a szív az ész apostola és uralkodik öröktől négy erény a mondhatatlant forgatva tengelyén. Pákolitz István: Virág vasár nap Mezétlábosan, szamárvemhen jödögél az istenes Ember. Zsondul az utca hozsannája, a bizodalom nyílt virága. A sokaság zúg-zeng remélve: áldott, ki jő az Úr nevében. Biggyeszt az Iskariot-beli: a nagy cécót nem szenvedheti. Annáshoz inai, ott susákol: Getszemáné, holdújuláskor... Áruló csókért ezüstpénz jár, üti a markát harminc dénár. Ujjong-rivalg az utca népe: megígért Szabadítót éltet. A Názáreti belesápad: nem emberi, amit fölvállalt. Megvonaglik a fájdalomtól: csütörtökre, péntekre gondol. Előre megélt kíntól reszket: kopácsolják a fakeresztet. \___________ _______________) B ab Berci jót tesz- Szél, szél - morogta Tupakka -, nem szél volt ez, hanem az a gazember Ru- toldó. De csak kerüljön a kezem közé! Azt megemlegeti!- Kicsoda? - kérdezte föntről Bab Berci, de Tupakka nem felelt neki, amit mi is csak helyeselhetünk, hiszen Tupakka és Rutoldó története egy egészen más mese, nem tartozik ide. Közben Bab Berci ügyesen tekergette, kunkorgatta, csavargatta, huzigálta, bontogatta Tupakka szakállát, nagyon ügyelt, el ne szakadjon egy szál se. Ad- dig-addig, amíg egyszer csak Tupakka újra szabad volt. Lebegtette nagy boldogan a vízesésnyi szakállát. Vihorászott. Bab Berci meg lekászálódott a fáról.- Na, pajtikám - mondta neki Tupakka -, most aztán kívánj, amit akarsz! A jótettedért megjutalmazlak. Várta a kívánságot, de Bab Berci kívánás helyett tétován tekergette a nyakát.- Na, kívánj már valamit! - türelmetlenkedett Tupakka.- De mit? - szerencsétlenkedett Bab Berci.- Hej, de élhetetlen alak vagy! Kívánj, mondjuk egy véka aranyat.- Mit csinálnék én egy véka arannyal?- Mindenfélét vehetsz rajta.- Az a baj - sóhajtott Bab Berci -, hogy mindenem megvan. Tupakka elfintorította az orrát.- Nem te laksz a Széljárta Fák terén, abban a háncsházban?- De igen.- Na látod, kívánd, hogy a háncsházad helyén teremjen ott egy kacsalábon forgó palota. Ám ekkor Bab Berci már alig figyelt Tupakkára, földerült a homloka.- Dehogy kell nekem kacsalábon forgó palota, megvan már, mit kívánok.- Na végre! - mondta Tupakka.- Azt kívánom, hogy ezentúl tudd magad kiszabadítani, ha beszorul szakál- lad!- Phü! - fújtatott egyet lemondóan Tupakka - nem érted, hogy erre az egyre nincs hatalmam! De ha már ennyire a mások megsegítésén jár az eszed, akkor csiribi-csiribá, azzal jutalmazlak - mondta Tupakka dörgő hangon és közben lengette a szakállát -, hogy akivel holnap reggel nyolc óra és este hat óra között találkozol, mindnek legyen szerencséje. zzel, ukmukfuk, eltűnt, még csak el se köszönt. Bab Berci meg ugrott egyet örömében, ez lesz aztán a világrengető szerencsesorozat, az emberek szerencsében fognak lubickolni, megtalálják az öt éve elvesztett zsebórájukat, a lóversenyen minden futamot eltalálnak, aki már lemondott róla, hogy nagyobbra tudja cserélni a lakását, az rálel a cseretársára, akinek aznap véletlenül egy tégla esett volna fejére, csak annyit hall, hogy valami messze, a háta mögött a járdára zuhan, és aki meg régóta szeretne megismerkedni egy lánnyal, nézd csak, hát nem éppen őtőle kérdezi meg a lány, hogy merre kell menni a Vámház tér felé; szóval szerencse szerencse hátán... ajaj... kivel fog találkozni holnap reggel nyolc és este hat között? Senkivel! hacsak be nem zörget Rimapénteki Rimái Péntek házába, aki azonban /azonkívül, hogy meg sem érdemli a szerencsét/, amilyen mogorva, be sem engedi... Lembozó Len- gubozóval meg tilos találkozni... ajaj... - Kárba vész Tupakka adománya, mert bizony itt közel és távol nem lakik senki, akivel találkozhatna... Azt nem, azt már nem! - csapott a levegőbe nagy elhatározással -, nem hagyom a szeren- cseözönt kárba veszni! Ha most nekiindulok és megállás nélkül megyek hegyen át, völgyön át egész éjjel, éppen idejében érkezem Atubiába. Ott aztán van elég ember, nincs más dolgom, csak sétálgatok föl és alá az országban, és estére annyi lesz ott a szerencsés ember, mint a nyű. A gondolatot tett követte, szedte a lábát Bab Berci, völgybe le, hegyre föl, erdőn keresztül, réten át, s még csak a hajnali hatot ütötte Atubia fővárosának a toronyórája, amikor Bab Berci átslisszant a határon.- Na, itt ezen a pádon megvárom a nyolc órát, aztán kezdődhet a nagy mutatvány - huppant le fáradtan egy parkban, és leste a toronyórát, gyorsan mú- lik-e az idő. Dehogy múlt gyorsan. Cammogott az idő, totojázott, tiblábolt, ténfergett, szöszmötölt, toporgott. Húzta az időt.- Gyerünk már, gyorsabban! - biztatta Bab Berci, de bár ne tette volna, mert ettől a perctől kezdve úgy meglódult az idő, hogy mindig csak a háta közepét mutatta, azt is messziről. Egy poroszló lódította meg őkéimét, aki pálcájával a csizmaszárát csapkodva Bab Berci padja fölé tornyosult.- Hé, te jöttment, van padra ülési engedélyed? - kérdezte, és csitt-csatt a vessző a csizmaszárán.- Micsodám? - pattant fel ijedten Bab Berci.- És pádról felállási engedélyed? - firtatta még vészjóslóbban a poroszló.- Há...hát nekem aztán... ki gondolta - habogta Bab Berci. A poroszló virult, na, ez jó fogás, ennek se padra ülési, se pádról felállási engedélye nincs.- Kérem a személyi iratokat - mondta kéjesen.- Én Bab Berci vagyok, és ... - kezdett bele Bab Berci hadarva, de a poroszló felbődült:- Az iratokat! Na, de bődülhetett akármekkorát, a Széljárta Fák terén nem volt szokásban az igazolvány. Nyakon csípte hát a poroszló Bab Bercit, lódított rajta kettőt- hármat, belódította a dutyiba. Durr-dör- rent mögötte a vasajtó, nyikeri-nyekeri, nyikorgott a félméteres kulcs a zárban. S alighogy ezek a zajok elültek, bimm- bamm, elütötte a toronyóra a nyolcat. Megkezdődött a szerencsehozás ideje. Bab Berci körülnézett a félhomályos cellában, legalább a rabtársainak hadd hozzon szerencsét. De a szerencsehozónak nem volt szerencséje, rajta kívül egy teremtett lélek sem volt a cellában. Most mit csináljon? Az idő száguldva múlik, üti a toronyóra a kilencet, tízet, köddé válik a tömérdek szerencse, haj, a nemjóját, hát hiába szabadítottam ki Tupakka szakállát! Bab Berci ordítani kezdett.- Szerencsét hozok mindenkire, hé, mindenkire szerencsét hozok, engedjetek ki! Ordított torkaszakadtából. Na, döngtek odaki a poroszló léptei. Megállt a vasajtó előtt és bekiáltott.- Ide figyelj, te kelekótya, félnótás! Ha még egy pisszenést hallok, bemegyek és pozdorjává zúzlak! Érted?! - S nehogy Bab Berci félreértse, így folytatta:- Törekké törlek, darává darállak, korpává őröllek, miszlikbe szecskázlak, polyvát csinálok belőled, porrá morzsollak! Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, távozott. Bab Bercit meg egyszere markolászta a félelem és feszegette a düh. Itt ez a féleszű, ez a padra ülési és pádról felállási, miszlikbe törő vadszamár, ez a víziló, ez a főtulok, emberek ezreinek a szerencséjét engedi szélnek... Addig- addig dühösködött, addig-addig heccel- te magát, hogy miszlikbe szecskázás ide, pozdorjává zúzás oda, megint csak elkezdett torkaszakadtából kiabálni. Na, döngtek a léptek. De most nemcsak az ajtóig; csörrent, nyikordult a félméteres kulcs, kitárult a vasajtó, ott állt a behemót poroszló, szikrázott a szeme.- Te féreg - sziszegte, és magyarázhatott Bab Berci, amit akart, előkapta a somfapálcáját, és dirr-durr, jól elnáspángolta, csak úgy porzott a háta szegény szerencsehozónak.- Ez csak előleg volt- mondta a poroszló -, ha még egyszer ordítozni mersz, szíjat hasítok a hátadból! Durra vasajtó. Durr neked Bab Berci! Durr neked szerencse !- Soha többé, semmilyen embernek nem akarok szerencsét hozni! - morgott Bab Berci. - Fene az öt éve elveszett zsebórájukba, ménkű a lóversenyre hordott pénzükbe, istennyila a cserelakásukra, a süly az egész emberiségbe, ha hagyják, hogy ilyen vaddisznó poroszlók kútba ejtsék a szerencséjüket! Jaj, de sajog a hátam! - Mert bizony az sajgott alaposan. És ebben a pillanatban mit hall a sajgó hátú Bab Berci? Egy örömrikoltást.- Ide nézz - szűrődött át a vasajtón -, megtaláltam az öt éve elvesztett zsebórámat! Mondjam, hogy ki örömujjongott? Hát persze, hogy a poroszló! Bab Berci a fejéhez kapott. Hát persze! Hiszen reggel nyolc óta senki mással nem találkozott, csak ezzel az ördögadta, félküllős poroszlóval, hogy vinné el a kánya! A poroszló meg tovább ordítozott.- Haha, elmúlt a fogfájásom, kiállt a csúz a vállamból, összeforrt az eltörött mqgyorófapálcám! így rikogatott boldogan. Aztán hozták neki a hírt, hogy a lánya első lett a fővárosi szépségversenyen, a fia megnyerte Atubia birkózóbajnoksá- gát, a feleségének sikerült tíz kilót fogynia, s azt a hírt már maga a karcsú feleség hozta, hogy ötösük van a lottón. Zuhogott a szerencse a randa porosz- lajára. Olyannyira, hogy jókedvében - nyikeri-nyekeri - kitárta a dutyiajtót, és így szólt:- Na, lódulj! Annyi szerencse ért ma, hogy szélnek eresztlek. Még valami rosszat hozol rám a savanyú pofáddal - és búcsúzóul egy utolsót ráhúzott Bab Berci sajgó hátára. ab Berci kilépett a tömlöcajtón, s azon szent pillanatban elütötte a toronyóra az este hatot. Lejárt a varázserő. Bab Berci behúzott nyakkal sietett hazafelé, s szeme sarkából az utcán sürgő emberekre pillantott. Na, azokon aztán látszott, hogy nem lelik az öt éve elvesztett zsebórájukat, hogy elve- szett a pénzük a lóversenyen, hogy égen-földön nem tudják elcserélni a lakásukat, és hogy puff, mindjárt egy tégla esik a fejükre, és már eszükbe sem jut, hogy egy lánnyal is találkozhatnának. - Úgy kell nektek - gondolta Bab Berci -, ha ilyen vaddisznó poroszlót tartotok. Megérdemlitek - tette hozzá szomorúan -, hogy a szerencsehozótok ilyen kétbalkezes legyen. Váratlanul, ölelően, puhán. Serkenő füvek párnája nyugtatta elcsigázott testünk, ölelő hegyoldal dajkálta biztonságunk, s ami a legcsodálatosabb volt, a zöld szemű bokrok tisztásán kiterített óriási lila kendő: ibolyák. Csattogva vertük le magunkról a hadi- koloncokat, csak a fegyver, a fegyver maradt velünk, görcsösen a testünkhöz szorítva. Olyan görcsösen, mint amilyen görcsösen szaggatta belünket az éhség. Ekkor találta ki valaki - gyanítom, hogy a sulyomevők nemzedékéből való volt -, tépjünk az'öklünkbe gyenge bükkfalevelet, úgy mint gyerekkorunkban a réti sóskát, rágjuk, míg meg nem dagad a hasunk, és meg nem halljuk anyánk vacsorára hívó szavát. A bükkfalevélnek nincs íze. Kifordult a szánkból. Csak az anyánk hívó szava maradt velünk. Meg az ibolyák. Elcsigázott, éhes katonának nem kellenek ibolyák. Én mégis mentem, mentem a csodálatos szőnyeg felé. Vitt a mocsokba fúlt ember vágya valami tiszta után. Vonzott az újuló élet eddig igazán nem értett üzenete. És találkoztam az örökre elnémult emberrel. Ott feküdt a gyengéd takarón. Halott keze széttárt ujjai között ágaskodva, elhanyatlott arcát simogatták, tágra nyílt szemét ijedten bámulták az ibolyák. A tépett köpeny hasítékában, a mozdulatlan mell pajzsán tenyérnyi fekete virág. A halál virága. Azóta, ha ibolya rám nyitja a szemét, őt is látom. Visszahozza minden április. * És üzen. Ilyenkor mindig rám tör valami nyugtalanság. Mennem kell, találomra, valamerre. Ki a városból a táguló mezők felé. Nézegetem a szántások barna ráncait, keresem a munkálkodó embert, beleszimatolok a levegőbe, hátha megérzem az égő gaz izgalmas füstjét, fülelek, hallok-e madárszót. Akarom tudni, zsendül-e már a bükkfa ága, öltögetik-e nyelvüket a fényes-zöld levélkék. Van úgy, hogy találkozom kalandozó nebulókkal, szóba elegyedünk. Egyszer megkérdeztem egy elevenszemű srácot, megenné-e a bükkfalevelet. Rám bámult.- Ha, mondjuk háború lenne, és nincs más ennivalp.- De most nincs háború.- Azért próbáljuk meg. Megmutattam, hogyan kell ökölbe gyűrni, megtörni a gyenge levelet, hogy porhanyó legyen, aztán beleharaptunk. Egyből kiköpte.- Nem embernek való - nézett rám szemrehányóan, aztán otthagyott. zött a hóvirág az alvó fenyők tövén, s a madarak hangját csengve verte vissza az ég. Mert a madarak tavasszal mindig énekelnek. Volt, hogy csak láttuk őket a fehér bárányos égbolton, de nem hallottuk, mert fekete érckutyák ugattak alattomos rejtekhelyeikről. De amikor csend támadt, a pacsirták újra felnyilaztak az égre, s a holt mezők fölött újra énekelték az életet. Ez volt a dolguk. Akkor már három napja nem volt mit ennünk. Hegyek között a tábori konyha olyan, mint az igazhívőknek a hetedik paradicsom. Hinni kell benne, és várni rá. A tömzsi hegyi lovak oldalára felszerelt főzőládákban útnak indított babgulyás napokig bóklászik a meredek hegyoldalakon, vagy beletántorog egy szakadékba, vagy reményvesztetten visszafordul mondván, igen erős a ruszki aknatűz. A negyedik napon - talán kárpótlásul a három nap iszonyatáért - tenyerébe vett bennünket az élet. A szétszaggatott ég alatt úgy borult elénk a sivalkodó hegyek között egy völgy, mint valami virágkosár.
