Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-05 / 23. szám

1990. MÁJUS 5. Néplap 7 Vissza az elveszett paradicsomba- Képzeletbeli séta Simon Ferenccel, Tapolcán ­Gyermekkori emlékei, nyaralásai szín­helyén, Tapolcán mutatja be munkáit Si­mon Ferenc szobrászművész. A temetőtől- ahol az édesapja s a rokonok nyugszanak- pár lépéssel odébb, a Batsányi János Művelődési Központban hétfőn délután három órakor nyitja meg a tárlatot Gopcsa Katalin művészettörténész. Simon Ferencet nem először kérdezem gyermekkoráról. Már az első találkozá­sunkkor kiderült, hogy félig-meddig földi­ek vagyunk, nem azonos időben ugyan, de gyerekkorunk egy részét mindketten ab­ban a hangulatos Balaton-felvidéki város­kában - annak idején persze községben - töltöttük. Reggelente a Csobánc utca 13. előtt vitt az utam az iskolába. Az elhagyott épület jellegzetes képe olyannyira belém rögződött, hogy - bár helyén már régen másik ház áll - amikor Simon Ferenc meg­mutatja az 1956-ban készült felvételt, ma­gam előtt látom az egész egykori utcát.- Az elveszett paradicsom - jegyzi meg a képről. - Nászúton voltunk a feleségem­mel, amikor lefényképeztem. Ekkor már jó ideje, hogy elcsendesedett a ház, az udvar. Régen nem lakott már benne sen­ki... Ebben a házban született az édesapám tíz testvérével együtt, csak heten maradtak életben. Mind a hét gyerek polgárit vég­zett, a szülők nem kis áldozatai árán. Én, bár Budapesten születtem, diákkorom minden nyarát Tapolcán töltöttem nagya­nyám nádtetős házában.- Milyen volt az élet a Csobánc utca 13-ban?- Pénz az nemigen volt a háznál, de annál több gyerek. Az unokatestvéreim is a nagymamánál nyaraltak. Klottgatyában, kopaszra nyírva, mezítláb végeztük a ránkbízott munkát. Reggel a vízhordás volt a dolgunk. Még ma is érzem az artézi víz ízét a számban, ahogy meghúztuk a "vadásztunk" a csetrikre, s fürödtünk, ott tanultam meg úszni. Pontban délre mindig otthon kellett lennünk az ebédre. Nagya­tek a küszöbre, imádkoztak. Sohasem tá­voztak tőlünk üres kézzel. Délutánonként ismét siettünk a tóra. Magam előtt látom Simon Ferenc egyik újabb munkájával: Kodály portréjával kanna csövén. A vízhordás után nekem még az is feladatom volt, hogy fekete és fehér cérnákat fűzzek be a tűkbe nagya­nyámnak a varráshoz. S aztán irány a kis tó. Szitával, szigonnyal, vesszőkosárral nyám maga sütötte a kenyeret, főzte az ebédet, paprikás krumplit, mikor mit. Ga­lamb- vagy csirkehús csak hétvégén és ünnepen került a tányérra. Időnként kol dusok kopogtattak be hozzánk. Letérdel­most is, ahogy a libák gágogva repültek a vízre, vagy ahogyan a lovakat csutakolták a gazdák a patakban, a vízimalom szom­szédságában. Esténként nagyanyám me­sélt nekünk. Vallásos asszony volt, de a "Munkában" a hydromobil, a sajá­tos szökőkút egy darabja nem állhatta... Mindezeken túl, kivételes és sokoldalú tehetséggel megáldott - vagy megvert - ezermester, feltaláló, fúró-fara­gó, polihisztor alkat volt, aki nem ismert lehetetlent... Egy fogságában készült kis kalapácsát most is őrzöm az emléktárgya­im között, bár ez nemcsak emlék, gyakran használom."- Gyerekkoromban működő repülőt fab­rikált nekem, s akkora sárkányt készített, hogy majd felkapott engem is a levegőbe, amikor kipróbáltuk Tapolca mellett a "Ha- raszton". Egyébként első munkámat én is Tapolcán készítettem: egy kis fokost fa­ragtam, de kedvenc időtöltésem volt a "kis tóban" a kő-, vagy inkább cserépcsiszolás, faragás. Persze nemcsak a kézügyességet, a találékonyságot örököltem édesapámtól, hanem részben a jellemét is. Míg azonban ő állandó konfliktusban állt a hatalommal, a hatalmaskodókkal szemben, én anyám Diákszínjátszók randevúja Csurgón Hogyan is lehetne néhány órával egy országos fesztivál után hű és valós képet adni an­nak lényegéről? Hiszen a talál­kozók, a versenyek mérföldkö­vet jelentenek, az ottani törté­néseket pozitív vagy elrettentő példaként emlegetik az évek múltával. Most is ez történt, hisz alig lett vége, máris körbe­ért a kérdés, vajon a két évvel ezelőttihez képest milyen volt? Hogyan szerepeltek a csopor­tok, kik lesznek az emlékeze­tünk rostáin fennmaradó sztá­rok, kikre fogunk hivatkozni? S mindezt a XII. Országos Csokonai Diákszínjátszó Na­pok Csurgón rendezett feszti­válja után ízlelgetem. A diákszínjátszás az amatőr színjátszó mozgatóm legélőbb fajtája. A tizenévesek azok, akik legérzékenyebben képe­sek a társadalmi változásokra, a feszültségekre reagálni, s ugyanők, akik a valóságot, a gondot sutba dobva felszaba­dultan tudják átadni magukat a vaskos humornak, a diák-ökör- ködésnek, a politikamentes szórakoztatásnak. Mindkét ága között jellemzője azonban az alapállás: a kritika, amely akár konkrét, kimondott és rea­lista módon ábrázolt bírálat, akár maró gúny, a szatíra esz­közével. Nevezhetnénk ezt akár lázadásnak is. S egy másik jellemző a sokféleség: ország­szerte a legkülönfélébb célok­kal, indítékokkal szerveződ­nek a diákcsoportok. Léteznek olyanok, melyek az iskolában egy tanáregyéniség körül, akár ' az ő kedvéért szerveződnek, céljuk a közösség, az együtt játszás, a felhőtlen szórakozta­tás, mint például a mezőtúri Achs Károly és csapata. Van­nak oktatási intézmények - számuk sajnálatosan kevés! -, ahol a dráma, az irodalom, a színjátszás az oktatási-nevelé­si folyamat szerves alkotóele­me, itt'igazán jó kezekben érezhetik magukat a szakma fortélyait is elsajátító tizenéve­sek. Erre példa a szentesi Hor­váth Mihály Gimnázium IV/d. osztálya, vagy a budapesti Eöt­vös Diákszínpad. És termé­szetesen léteznek együttesek az iskolán kívül, a művelődési intézményekben, a szándékol­tan, tudatosan színházat csinál­ni akaró csoportok (Debrecen, vei a homéroszi szöveg mellett a mögöttest, a karikírozást, a diákhumort villantották fel csakúgy, mint egy évvel eze­lőtt a János vitéz bemutatójá­val. Mrozek, Páskándi, Jevge- nyij Svarc, Foissy, Quenau - ezek a bemutatók a hagyomá­nyosabb, talán nevezhetjük így - konzervatívabb diákszínját­az utcán nő az agresszivitás, akkor ez megnyilvánul az elő­adásokon is, de nem mindegy, hogyan. Nem mindegy, hogy átlényegül-e művészi alkotás­sá, vagy megmarad sima ag­resszivitásnak. Én azt szeret­ném, ha a diákszínjátszás úgy tudna a valóságra reagálni, hogy ne a primér, a leginkább a felszínen tapasztalható való- ságréteg jelenjen meg az előa­dásokban, hanem ennek átgon­dolt, lényegretörő sűrítmé­nye.” Nos, lehetne még kutatni az emlékek és élmények között. Lehetne arról beszámolni, hogy ez a fesztivál nem volt olyan igazi jó hangulatú talál­kozó, mint az korábban lenni szokott. Lehetne írni a zsúfolt­ságról, arról, hogy mennyire hiányoztak a csendes, füst­mentes meghitt sarkok, ahova vissza lehetett volna húzódni dumálni, találkozni, ismerked­ni. Ez hiányzott. Előadásról-e- lőadásra rohantunk előre, min­dig sietve, hogy le ne marad­junk valamiről. A zsűri most is szigorúan értékelt és végül most is meghozta ítéletét. E be­számolót zárja ez: Harmadik helyen két együt­tes végzett, az F-Aktor Szín­pad Pécsről és a budapesti Eöt­vös Diákszínpad. A két máso­dik helyezett a szentesi Hor­váth Mihály gimnázium IV/d. osztálya és a Gödöllői Diák­színpad. Az első díjat a debre­ceni Főnix Színpad érdemelte ki. E produkció rendezője, Várhidi Attila vehette át a leg­jobb rendezőnek járó elisme­rést és két színészi alakítást is jutalmaztak: a debreceni Haj- dú-Szabolcs és a gödöllői Se- redlei András teljesítményét. A két mezőtúri együttes, a Thuri Theátrum és a Teleki Gimnázium diákszínpada 2-2 ezer forint jutalomban része­sült. Gyuricza Péter Homérosz: Odüsszeia. Rendezte: Achs Károly Főnix Színpad, Gödöllői Diák­színpad...). Ez a teljes skála, ez a sok szín felfedezhető volt Csurgón. Mintegy 120 együt­tes jelentkezett előzetesen a fesztiválra. Ebből 19 produkci­ót láthattak a résztvevők. Iga­zán szép eredmény, hogy két mezőtúri együttes is ott lehetett a meghívottak között. Meg kell említeni, hogy a bemutatott produkciók, a da­rabválasztás is széles skálát mutattak. Ma már nincs ural­kodó divat, a csoportok bátran kísérleteznek. Hagyományos értelemben vett klasszikus mű­vel 2 együttes próbálkozott. A sárbogárdiak A Rómeó és Jú­lia, a mezőtúri Teleki Gimná­zium diákszínpada az Odüsz- szeia színpadra állításával - bár ez utóbbi kettős vonalatú, mi­szást testesítették meg. Feltűnő ugyanakkor a kísérletezés, a próza elhagyása és a dráma, a konfliktus mozgással történő kifejezése - Beckett Jövés-me­nés című darabjában el is hang­zik a kulcsmondat: "Hagyjuk a beszédét". A székesfehérvári Kölcsön-színház is mozgás- és hangtanulmánnyal állt elő, s a másik mezőtúri produkció, Dukas bűvészinasa is a zenére és a mozgásra komponálódott. Világunkat, valóságunkat át- meg átszövi a durvaság, az erőszak, a fokozódó agresszi­vitás. S ez kivetül a színjátszás­ra is. Ez talán korunk diákszín­játszásának eredeti eleme, fel­fedezése. Nánay István, a zsűri elnöke többször kitért erre a problémára. Most a fesztivál­zárógondolataiból idézek: "Ha Hol vagy? Biblia mellett rengeteg boszorkány- és be­tyártörténetet is tudott. Jóval később, 1945-ben szökött híradós katonaként jár­tam ismét Tapolcán. Amikor Szombat­helyről elindultam egy társammal, nem sejtettem, hogy apám temetésére megyek.- Egy életrajzi vallomásában nagyrabe­csüléssel emlékezik az édesapjára: "Nem volt könnyű természetű ember, de az eré­nyei és a nagy tálentuma tették őt kivéte­lessé. Puritán, egyenes jellemű, félelmete­sen igazságszerető, sem a dölyfös önké­nyurakat, sem a hajlongó szolgalelkűeket szelíd, jóhiszemű természetéből is jó ada­got örökölve tehetetlen voltam az ellenem irányuló erkölcstelen akciókkal szemben.- Azon kevesek közé tartozik, akik nem adták fel elveiket, tiszták maradtak az el­telt évtizedekben még akkor is, ha ennek a népszerűség, a megélhetés látta a kárát.- Az biztos, hogy nem voltam kegyeltje Fortunának az utóbbi harmincnégy évben. Talán ezért is szépültek meg olyan nagyon most a gyerekkori emlékek, amelyek kö­zött természetesen olyan is akad, amely­ben ártatlanul elmarasztaltak - amire nem szívesen gondo­lok vissza.- Mely alkotásaival mutat­kozik be Tapolcán?- Húsz szobrot - zömmel azokat, amelyeket tavaly Nagykőrösön is kiállítottam -, plaketteket mutatok be, s né­hány újabb munkámat, köz­tük a Kodály-portrét, a Hol vagy? /kőből és bronzból ké­szült/, valamint a Tavaszi szél című kompozíciót, a hidro- mobil makettet.- Köszönöm a képzeletbeli sétát! Tál Gizella Fotó: Tarpai Az elveszett paradicsom a Csobánc utca 13-ban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents