Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-26 / 41. szám

Magazin MAIL-ART C Kiállításnézöben Czobor Sándorral ÉS A SZOKATLAN MÜVEK TÁRLATA Szokatlan meghívókat küldött mosta­nában a kisújszállási József Attila Műve­lődési Ház. Képeslapnyi alkotások be­mutatójára invitált az egyik, meglepő, szokatlan művek tárlatára a másik. Mindkét kiállítás ötlete, rendezése Czo­bor Sándor nevéhez fűződik. A képző­művészet barátai körében ismerősen cseng a név, de hogy népművelő is lenne - ezt nem sokan tudják. Bár a hozzá kö­zel állók, akik ismerik egyáltalán nem szokványos életútját, bizonyára nem csodálkoznak az újabb "pályamódosítá­son", de erről majd később. A művelődési ház kistermében isme­rős képeslapon akad meg a szemem rög­tön a bejáratnál. Igen, ez volt az, amit először hozott a postás. A hátlapja a pos­tai képeslapok mintájára készült, az an­gol nyelvű szöveg egy felhívás a cím­zetthez, hogy rajzolja le látomását a XX. századról. Ezt tette Czobor Sándor is a lap "képes" oldalán, s vagy százat elkül­dött a világ szinte minden országába Az ötletben a szolnoki Takács Rudolf inspi­rálta Czobor Sándort, tőle hallott ugyan­is először a mail-art "mozgalomról". En­nek az a lényege, hogy a különböző or­szágokban élő művészek saját készítésű képeslapokat küldenek egymásnak. Ez egyfajta "közönségtoborzó" is, hiszen a művészek abból indulnak ki, hogy aki csak a kezébe veszi a képeslapot, az egy egyedi műalkotást lát. Vagy tetszik neki, vagy nem, de felkeltheti az érdeklődését a képzőművészet iránt. Posta-művészet szószerinti fordításban a mail-art irány­zat, mivel a postán keresztül jut el a kö­zönséghez. Czobor Sándor lapját hetve­nen viszonozták, jobbára külföldről. Czobor Sándort három éve majdnem felvették a Képzőművészeti Alapba Többek között Angliából, Olaszország­ból, Argentínából, Mexikóból, Francia- országból, az Amerikai Egyesült Álla­mokból, Hollandiából, a környező orszá­gokból, s természetesen hazánkból ér­keztek a képeslapnyi látomások száza­dunkról. Vajon kik tehernek arról, hogy bármelyik égtájról is érkezett a lap, a lá­tomások nem optimisták. Egy eléggé összekuszálódott világ képe bontakozik ki az alkotásokból, félelem, féltés a Föld, az életünk jövőjét illetően. Derűs viszont a másik kiállítás, amely a kisújszállási alkotóházban látható. En­nél a pályázatnál nem a művészi kivitel, az esztétikusság volt a fő szempont, ha­nem a szokatlanság, az újszerűség, a kre­ativitás, a meghökkentés mértéke. No és az, hogy a művelődési ház minél keve­sebb pénzből tudjon programot adni a város lakóinak. Egy kiállítás költségei meghaladják a tízezer forintot, s ha már így is úgy is pénzbe kerül, a pénz díjak formájában maradjon a városban - gon­dolta Czobor Sándor a pályázat kiírása­kor. így is lett, hiszen a felhívásra egy­két felnőtt pályázó kivételével kisújszál­lásiak, többnyire gyerekek küldték be al­kotásaikat. Hogy mi minden látható a ki­állításon? Hatalmas díszes képkeretben egy kifeszített ütött-kopott farmernadrág hátulja, ffeskónyi nagyságú anyagon fur­csa virágcsendélet pillangóval, hypósfla- konnal, apró szörnyek, félig-meddig me­sefigurák gyurmából, mozgó rózsaszín párduc Kinder tojásból, stb. Ez utóbbi a családban marad, hiszen Czobor Sándor negyedikes kisfia, Gábor készítette. Az A képeslap, amelyből százat küldtek el a világ minden tájára alma, úgy látszik nem esik messze a fá­jától. Hogy is esne, mikor a fiút az édesapja által készített tárgyak, képek veszik körül, s érthető, hogy "effélét csi­nálni maga is próbálgat". Czobor Sándor festő, grafikus, szob­rász, s majdnem tagja a Magyar Köztár­saság Művészeti Alapjának. De kezdjük az elején. A Vád környéki kis faluban felcseperedett fiút felvették a Budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba. Igaz, nem arra a szakra, ahová kívánkozott, hanem egy másikra, amelynek még a ne­vét sem hagyja leírnom. Mivel isten- igazából a képzőművészet érdekelte, s az iskolától nem azt kapta, amit várt, az érettségi vizsgát már le sem tette. Ami ezután következett, azt csak kevesen tudnák végigcsinálni. Czobor Sándor volt dekoratőr, tűzoltókészülék-ellenőr, forgalmista, geodéta, alpinista. Nem az élet sodorta, hanem ő kereste mindig a különleges feladatokat, amelyek lehető­leg összefüggenek az utazással, ha nem is a világlátással, legalább az ország megismerésével. Mindez persze arra volt jó, hogy a művészetnek élhessen. Ami­kor a földmérőkkel dolgozott, tartotta a póznát, s közben olvasott. Az alpinista évek alatt pedig két hónapig javította a templomtornyokat, rádióadókat, mikor mit, s a hátralévő tíz hónapot pedig alko­tással töltötte. Mindig csak addig dolgo­zott, amiért annyi volt a fizetség, ami megfelel egy elfogadható, szolid évi jö­vedelemnek. "Annyit kerestem két hó­nap alatt, mint a tanítónő feleségem egész évben" - mondja. Czobor Sándor tíz éve Kisújszálláson él. Alapító tagja a jászberényi Alkotárs csoportnak, akikhez időnként kerék­párral jár. Munkáit láthattuk számos ki­állításon, jelentős díjakat nyert. Pontosan három évvel ezelőtt az országos amatőr kiállításon elnyerte a Képzőművészeti Alap díját, amely a kiírás értelmében egyben felvételt jelentett az Alapba. Va­Az alma nem esik messze a fájától. Czo­bor Gábor munkája a szokatlan alkotá­sok tárlatán lójában mégsem így történt. Czobor Sándor a zsűri javaslatára elküldte je­lentkezését az Alaphoz. Legnagyobb meglepetésére elutasították azzal, hogy munkáinak "szakmai színvonala" nem éri el a kívánt szintet. "Hát így történt" - tálja szét a karját. Különösebb csalódottságot nem érzek a szavaiban. Munkáiról végül is ítéljen in­kább a közönség! Czobor Sándor alkotá­sait láthatjuk játszótereken Jászberény­ben, Tiszaföldváron, Püspökladányban. Jelenleg a kisújszállási Kossuth úti isko­lában "épít" fából játszóteret, kilenc domborművet készít a felújított Móricz Zsigmond Gimnázium homlokzatára, amelyeken többek között a város, a régi egyházmegye, az iskola egykori címerei láthatók. S tárgyalnak vele cégérek ké­szítéséről is. Szívesen vállal minden új­szerű feladatot, aminek köze van a mű­vészethez. így vállalta el egy éve - per­sze csak félállásban - a művelődési ház­ban a kiállításszervező munkakört is. Tál Gizella Fotó: Mészáros János Nigériában olajban sült denevérrel kínálták ki, akik között finoman fogal­mazva nem kimondottan érzi jól magát. Márpedig hat-nyolc hóna­pig így összezárva dolgozni, élni, hajózni, rakodni, szállítani nem kimondottan főnyeremény. Akad egy kapitány, aki jó barátja, és ha lehet, olyan útvonalat kémek, ahol együtt hajózhatnak. Ezt az óhajt neki, mint 45 éves tisztnek általában teljesítik. Hikáde Károly egyébként an­gol, német, orosz, olasz és török nyelveken beszél. Angolul példá­ul olyan szinten, hogy éppen egy érdekes brit regényt ültet át itthon magyarra. Erre a háborgó tenge­ren legfeljebb a műszak, munka után lenne lehetőség. Egyébként a leggyilkosabb klíma a Vörös­tengeren, Etiópia, Szudán térsé­gében uralkodik. A hőség ellen a legtöbb tengerész úgy védekezik, hogy például a fejét kopaszra nyíratja. Azért az egyik legfontosabbra, Hikáde Károly kalandos életét nem a tengerjáró hajókon, hanem valahol hatéves korában kezdte, ugyanis kilenc helyen végezte ál­talános iskolai tanulmányait. Mindig oda kellett mennie, ame­lyik mezőgazdasági üzembe az édesapját helyezték. Éppen ezért többek között a fővárosi szüle­tésű kisdiák koptatta az iskola padjait: Elepen, Csámpán (Paks mellett), Foton, Váchartyában is. Amikorra 1963-ban leérettségi­zett, egymás után elveszítette az édesanyját, majd az édesapját, és olyan egyedül maradt a nagyvi­lágban, akár az ujjam. Hiába vették fel az egyetemre, az árvaság ebbéli igyekezetét meghiúsította. A katonaságnál kezdett gondolkodni arról, mihez is kezdjen, miután leveti az an­gyalbőrt. Kacérkodott a gondo­lattal, hogy vagy az NDK-ba, vagy Mongóliába megy, esetleg beáll a tengerészek közé. Az utóbbi mellett döntött, bár ide ne­hezen lehetett bejutni. Nagy volt a félelem akkoriban, hogy az ille­tő esetleg disszidál, így azután alapos családi vizsgálat előzte meg a felvételt. Végre valahára minden formaságon túljutott, és 1968. május 18-án tengerre, aka­rom mondani hajóra szállhatott. Magas beosztása lett, ő volt leg­felül a fedélzeten, mint deck-boy. Takarítania kellett a kabinokat, a vécét, a fedélzetet, mikor mit. Telt-múlt az idő, hiszen lassan­ként megjárta Rijekát, Máltát, Alexandriát, majd iszonyatos fu­var várta. Kénport szállítottak Dél-Amerikából Lengyelország­ba, és utána ki kellett takarítania a raktárakat. Ez a legkeményebb fegyencmunkának számított, és akkor úgy döntött: ebből elege van, otthagyja a céget. Annál in­kább, mivel az akkori főnökének négy általánosa volt, neki pedig háromszor négy, illetve az érett­ségije is. Döntésében segített a véletlen. Szerencséjére rádiós tanfolyam indult, amelyre sport­nyelven fogalmazva ő is "bene­vezett". Sikeresen levizsgázott, és 1974 júlisától rádiós, gazdasá­gi tiszt. Noha az utóbbi években általá­ban csak tengereken hajózott, azért erre a huszonkét esztendőre ráillik, hogy a hatalmas vizek, az óceánok vándora. Hogyne illene, amikor többször megjárta Argen­tínát, Brazíliát, Bangkokot, Szin­betűnik. A legérdekesebb az élet Szingapúrban, hiszen itt a világ valamennyi népe megtalálható. Ráadásul békésen élnek egymás mellett. Mivel a férfiember nem­csak a tájat nézi, de a lakóit is, úgy vette észre, hogy a legszebb nők Brazíliában, Vietnamban, Kambodzsában és Malajziában találhatók. Ott, ahol különböző fajok, bőrszínek keverednek egy­mással. A legeket talán be is fe­jezhetjük egy ennél sötétebbel: az ötvenkét eddig látott ország kö­zül a legnagyobb nyomort, sze­génységet Angolában tapasztalta. Olyannyira, hogy amikor tíz na­pig arrafelé horgonyoztak, az ot­tani magyar nagykövetség képte­len volt pénzért fél mázsa krump­lit a legénységnek felhajtani, fel­vásárolni. Mindezek után ideillik a kér­dés: milyen ember is a tengerész? Akár a fecske, hiszen velük jár haza, és velük távozik. Ideges, el­végre úgy istenigazában még ha­A fedélzeten készül a napi ebéd. A felvételen a két tengerész mellett Hikáde Károly felesége, hátul pedig a fia za sem ért, és máris az jár a fejé­ben, hogy el kell mennie, közeleg augusztus, a nyár vége. Legújab­ban ő évről évre a Földközi-ten­gert hajózza, amelyet hovatovább jobban ismer, mint a lakóhelyét, Szolnokot. Tapasztalatból tudja, ebben az életmódban nem a dü­höngő óceáni vihar a legrosz- szabb, hanem az az út, ammikor az ember olyan közösséget fog az ennivalóra is illik néhány mondatot vesztegetni. Az étkek kilencven százaléka magyaros jellegű, amelyeket magyar szaká­csok hazai ízek szerint sütnek- főznek, azaz készítenek. Ennek ellenére világkörüli útja során né­hány "csemegét" már megkós­tolt, így: Nigériában, az egyik kisvárosban denevérsült várta olajban. Úgy nézett ki az ártatlan, Hikáde Károly baráti körben mesél otthon az élményeiről, mellette a felesége gapúrt, a Zöldfoki-szigeteket, Angolát, Nigériát, Elefántcsont­partot. Egy szó mint száz: eddig ötvenkét országban fordult meg. Emberileg talán az összes ná­ció közül az íreket szereti a leg­jobban, mivel hasonló a mentali­tásuk, mint nekünk, de a gondja­ik is sok rokon vonást mutatnak. Néhány leget is elmesélt. Szerin­te a világ leggazdagabb városa Hamburg és Stockholm, ahol a jólét szinte léten-nyomon szem­Kérem, így néz ki civilben egy mai tengerész Egyszer még cápát is fogott Huszonkét év az óceánokon akár egy nagyobbacska szivar. Meg lehetett enni, minősítette az eledelt, noha őszintén szólva nincs hiányérzetem, hogy eddig kihagytam ezt az ínyencséget.^ bangkoki tengerészklubban pe­dig egyszer disznótokét szolgál­tak fel neki, rákkal töltve. Az utóbbi finom volt... Érdekes esetként említi, hogy egyszer fél kiló hússal méteres cápát akasz­tott horogra a Vörös-tengeren. A társai pedig Libéria partjainál egy 180 kilós raját fogtak. Szép volt a példány, csak azt nem tud­ta senki: ehető vagy nem az ár­tatlan. Nosza gyorsan feladtak egy táviratot a magyar állatkert­nek, mit javasolnak. Jött is sebe­sen a felelet: a rájáknak mintegy kétszáz változatuk akad: közel száz az ehető, a többi nem. Ilyen távolságról lehetetlenség a pon­tos válasz, éppen ezért azt java­solták, készítsenek belőle jóféle étkeket, és kínálják meg a hely­belieket. Ha a bennszülöttek el­fogadják a húst és eszik, nyu­godtan csatlakozhatnak hozzá­juk. így is történt: a feketék mo­hón vetették magukat a finom falatokra, és ezt látva ők is lak- mároztak a halból. Baj csak ab­ból lett, hamar elfogyott, pedig mint említettem, majdnem két mázsát nyomott... A híradóstiszt úr már közel három hete itthon tartózkodik Szolnokon, családja körében. Nagylánya érettségire készül, a fia pedig középiskolába. Károly felesége óvónő, és jónéhányszor már elvitte őket hosszabb-rövi- debb tengeri hajóútra. Jobban mondva világot látni, ha már er­re van lehetősége. Ennek ellené­re úgy tűnik, hogy a tengerész- utánpótlás nem ebből a család­ból verbuválódik. Ugyanis a lá­nya újságírónak készül, a fia pe­dig még nem döntött. Ámbár meglehet, hogy a végén ő is va­lamilyen nagyobb hajón köt ki. Természetesen majd valamikor, az érettségije után. Ez pedig ugye még nem most lesz... D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents