Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-26 / 41. szám
Magazin Kuláklistával zsarolt tulajdonosok, jóhiszemű házbérlők Tiszaföldváron Házőrző négylábúnak ugyan se híre, se hangja a portán, de azért jobb a békesség elvén inkább csak dörömbölök az egyébként nyitott kapun, mintsem hogy bebátorkodjam az oszlopos verandára. Amíg a háziakra várok, nézegetem a jobb időket is látott kis épületet: ez lenne az a ház, ahol - Konc Zsuzsa után szabadon - semmi se változik, ahol áll az idő? A kert gyanánt is szolgáló, levesbe meg főzelékbeva- lóktól - mindentől ami boltban, piacon drága - zöldellő kis udvaron át idős asszony igyekszik a kapuhoz. Kedvesen betessékel a házba, törli fürgén egy ronggyal a széket, amin hellyel kínál. Az írás beszél Az ugyancsak idős, láthatóan beteges házigazda kevésbé barátságosan fogad. Nyújtja ugyan bemutatkozásra a kezét, a bal kezét, de a tekintete gyanakvóan mér végig. A jegyzetfüzetemet látva aztán végképp nem türtőzteti az indulatait.- Tudom, biztosan tudom, hogy maga is a ház miatt jött! Mondja, mit akarnak tőlem? Miért járnak folyton a nyakamra? Először jöttek a Németéktől, hogy milyen jogon lakunk mi az ő házukban. Aztán meg jöttek a téesztől, hogy hogyan kerültünk mi ebbe a lakásba. Megmondtam nekik is, megmondom magának is: én nem papolok senkinek, az írás beszél... Dohogva átcsoszog a szomszédos helyiségbe, ahonnan műanyag tasakban tartott iratokkal tér vissza.- Ehun vannak-e! Megőriztem mindig hál’istennek minden hivatalos papírt! Bontsa csak ki, nézze sorra őket maga, én csak ügyetlenkednék egy kézzel. Tudja, ajobbkezem fejét ’45-ben vagonkapcsoláskor szétzúzta a vonóhorog. Leszázalékolt nyugdíjas vasutasként neveltem fel nyolc gyereket, becsületben megöregedtünk, most meg a tetőt akarják a fejünk fölül? Nyugtatgatom, hogy nem akarok semmit sem a feje fölül, sem a feje alól, csak bizonyosságot, hogy jogosan lakják a Martfűn élő Németh Lászlónknak és testvérének a tulajdonában lévő házat.- Aztán bizonyságnak megte- szi-e ez az írás? - bök rá az 1961. szeptember 28-án keltezett bérleti szerződésre. Megteszi, persze, hogy megteszi, bizonygatom s közben olvasom a hivatalos írás lényegét. Az áll benne világosan, hogy a Ti- szaföldvári Lenin Tsz az ilyen meg ilyen számú tanácsi határozat alapján a tulajdonát képező, Tiszaföldvár, Széchenyi út 27. szám alatti kétszobás házingatlant, havi 60 forintos díj fejében meghatározatlan időre bérbe adja Patkós Józsefnek. Az aláíró: Bódi Imre téeszelnök és Juhos Gyula főkönyvelő. Magyarázom, Patkós József hiszi is meg nem is, hogy csak erre voltam kíváncsi. A szűk Széchenyi utcában két házzal odébb tudtam csak leállni a Trabantommal, elmenőben odáig hallom az idős ember siránkozását: - Nem tett ezért a házért 30 évig senki semmit, csak ők ketten az asszonnyal! Láthatja bárki, nem bukott még ki a kerítés az utcára, meg a ház se dőlt romba. Meg azután a bérleti díjat is fizeti ő becsülettel ’61 óta, mindig előre, fél esztendőre. Miért akarják éppen most, 74 évesen kitenni az utcára? Mit tehetett az özvegy? Martfűi lakásán idősebb Németh Lászlóné hevesen tiltakozik: a világért sem akarnak senkit az utcára tetetni. Kiváltképp nem egy beteges, idős házaspárt. Ők a testvérével csupán a 40 év előtti sérelmükre szeretnének végre orvoslást nyerni.- Negyvenötben meghalt az édesapánk - kezdi a kálváriájuk történetét. - Nem sok maradt utána az anyánkra meg ránk, a két lánygyerekre. Föld se sok, éppen csak annyi, hogy kuláklistára kerültünk az ötvenes évek elején. Bódi Imre volt akkor Földváron a tanácselnök. Fölajánlotta özvegy édesanyánknak, hogy ha a betagosított földdel, jószággal, szerszámmal együtt lemond a Széchenyi utcai házról, portáról is, akkor lekerül a kuláldistáról, és megszabadul a három magányos nő által amúgy is teljesíthetetlen beadási kötelezettségektől, adóhátralékoktól is. Mondja meg, mit tehetett volna anyuka abban a szomorú helyzetben?- Ahogy visszaemlékszem - folytatja Németné - Bódi Imrének, azaz a tanácsnak azért jött jól a házunk, mert az egyik jogelőd szövetkezet, a Dózsa Tsz elnökének, Biacsi Istvánnak nem volt lakása. Ő költözött akkor bele. Amikor mi először bíróságra vittük az ügyet, akkor már Patkósék lakták. Miután az ingatlan változatlanul a mi nevünkön volt telekkönyvileg, eszünkbe se jutott, hogy a téeszt pereljük. A Patkósékkal szembeni keresetünket viszont elutasította a bíróság, merthogy ők a Lenin Tszszel, az akkor már ott elnököskö- dő Bódi Imrével kötött szerződés alapján, jóhiszeműen laktak a Széchenyi utca 27-ben.- Most viszont - kérdem Német Lászlónét -, miután a téesz- hez fordultak, milyen megoldást remélnek?- Mégegyszer hangsúlyozom, a bérleti szerződés ismeretében nem az idős házaspár zaklatását kezdeményeztük. Vagy a tanács, vagy a téesz annak idején jogtalanul járt el. Mi a testvéremmel a házat és a portát örököltük, a tanács és a jogutód téesz pedig a jogtalanságot. Nekünk a rehabilitáció is megoldás lenne, azaz állapíttassák meg a jogsértő, és annak jogutódja fizesse meg nekünk az ingatlan valós forgalmi értékét. Vagy biztosítson másik lakást Patkóséknak. A logika azt diktálná, hogy a Németh-házra 1961-ben téesztu- lajdonként kötött bérleti szerződés aláíróinál folytassam a kér- dezősködést. A történetben először a kulákká minősítést és a beszolgáltatási, adózási terheket a házról való lemondás árán megváltó tanácselnökként, majd később az ingatlant bérbeadó tsz elnökeként szereplő Bódi Imre azonban már nincs az élők sorában. Meghalt időközben a szerződés másik aláírója, Juhos Gyula főkönyvelő is. Biacsi István tsz-nyugdíjasnál próbálkoztam hát, de nem sokkal több sikerrel.- Negyvenkilencben lettem tagja az egyik jogelőd téesznek, a Dózsának. Nyugdíjba már az egyesült Lenin-ből jöttem mint belső ellenőr. ’51 őszén bevonultam tartalékos tiszti továbbképzésre, aztán alighogy onnan leszereltem, elküldték téeszelnök képzésre. Ez idő alatt kerülhetett a tanácshoz, majd a téeszhez a szóban forgó ingatlan. Amikor én ’52 őszén a továbbképzésről hazajöttem, mint a Dózsa elnöke, szolgálati lakásként kaptam meg. Onnan tudtam csak, hogy az Némethné szüleié volt, hogy a szövetkezetnek kellett rendezni a beszolgáltatási, meg az adóhátralékukat. Olyan idők jártak- Mégis, véleménye szerint hogyan használhatta szolgálati lakásként, később hogyan adhatta ki a Lenin Tsz az ingatlant, ha azt a mai napig az eredeti tulajdonos nevén tartja nyilván a földhivatal?- Olyan idők jártak akkor, hogy sok megszorongatott család kénytelen volt lemondani földjéről, egyéb tulajdonáról. Azt, hogy az eredeti tulajdonos nevén hogyan maradhatott a ház, csak találgatni lehet. A földhivatalok akkor a járásbírósághoz tartoztak, ha jól tudom. Dolgoztak ott jó beosztásban tiszaföld- vári illetékességűek is, de ne kívánja, hogy neveket mondjak. A községbelieket, meg az azok helyzetét ismerve megtehették éppen, hogy a tanácsi határozat ellenére úgymond elfelejtették átvezetni a telekkönyvi változást a tulajdoni lapokon... A Széchenyi utca 27. számú házzal kapcsolatos iratokat tartalmazó dossziéra ütve nagyot sóhajt Vona László, a Lenin Tsz jogtanácsosa: tudathasadásos egy ügy ez!- Némethék kérelme alapján én is felkerestem az ott lakó idős házaspárt - mondja. - A bérleti szerződés alapján Patkósék jóhiszemű bérlőként, teljesen jogosan laknak ott harminc éve. Bizonyos számú községi tanácselnöki határozatra hivatkozva a téesz tulajdonának minősíti a szerződés a belterületi ingatlant. Nagy meglepetésemre azonban sem a jogelőd téesz, sem a jelenlegi szövetkezet ingatlan-nyilvántartásában nem szerepel, nem is szerepelt soha. Egy fogódzóm lett volna az ügyben, az a bizonyos tanácsi határozat. A megyei levéltártól azonban azt a hivatalos választ kaptam, hogy azt elévült iratként időközben már kiselejtezték.- Végül is, nemlétező tulajdona utáni bérleti díjat könyvel el a téesz, nem?- Nos igen, ez a másik abszurd tény. Nem szívesen dicsekszik az ember a saját munkahelyének negatív dolgaival, de az az igazság, hogy harminc év alatt soha senki meg nem kérdezte, miért érkezik félévenként rendszeresen Patkóséktól a postára adott lakbér? Csak úgy elkönyveltük, ahogy maga mondja. A jogtanácsos nem adja fel A Polgári Törvénykönyvbe belelapozva mondja a fiatal jogtanácsos: tulajdonképpen az ő malmára hajtaná a vizet az, hogy évtizedekig senki sem bolygatta a Széchenyi utcai ház ügyét.- A törvény lehetővé teszi az elbirtoklást. Ez abban az esetben jogos, ha valaki legalább tíz évig háborítatlanul a sajátjaként birtokol valamit. Nem látom értelmét, hogy a küszöbön álló, országos, általános tulajdonrevízió előtt éljek ezzel a lehetőséggel.- Egyébként is - vetem közbe -, ahogyan itt olvasom, nem jogos az elbirtoklás, ha az eredeti tulajdonos akadályozva van.- Azt hiszem, értem mire gondol. Nem hinném, hogy bárki is pert nyerne olyan érvekkel, hogy azért nem követelte eddig a jogos tulajdonát, mert félt a pártállam tanácsától, az idézőjelben mondva nagy Lenin Tsz-től, annak állami díjas elnökétől, vagy az ő kiterjedt kapcsolataitól. Igaz, hogy nem él már a tanács- elnök-téeszelnök, a főkönyvelő, igaz, hogy nincs már meg a tanácsi határozat, én mégis annak a tisztázását látom fontosnak, és dolgozom is ezen, hogy valahogy kiderüljön: mi módon tett szert az úgynevezett telekkönyvön kívüli tulajdonjogra a téesz. És persze, hogy bebizonyít- tassék a Némethék rehabilitásá- nak alapját képező, valós tulajdonjog. Megismerve a tiszaföldvári, Széchenyi utca 27. szám alatti házzal kapcsolatban egyáltalán megismerhetőt, félek belegondolni: a nemzetgazdaságunk megújulásához elengedhetetlen, átfogó tulajdonrevízió során de sok ilyen, a régi sebeket felszakító, a jóhiszeműeket felzaklató ügyre derülhet még fény! Megnyugtató persze a téesz jogtanácsosának hozzáállása. Hiszem, hogy nem csak a jogot ismerő- nek-alkalmazónak a sikeres ügyintézés után kijáró elismerés ösztönzi, hanem az is, hogy a "Lenin MGTSZ központi székháza" táblát viselő épületre, ott Tiszaföldváron ne mondhassa senki -, hogy megint csak Koncz Zsuzsa után szabadon - ez az a ház, ahol semmi se változik, ahol megállt az idő. Temesközy Ferenc A Rocsa-telepi B.Nagyék legkisebb fiát, a nyolcadikként született Istvánt a harmincas években unokaöccse úgy fejbe vágta egy Smoll-pasztás doboz tetejével, hogy bal szemöldöke felett egy puffasztott rizsszem nagyságú dudor keletkezett. A szolnoki MÁV Járműjavító és a ftttöház közötti városrészen különb dolgok is történtek az idő tájt, ám a jelentéktelennek tűnő incidens napja mégis emlékezetes maradt. Ezt követően ugyanis - utalva a nem múló emlékre - Pistát csak Rizsának hívták cimborái. A ragadványnév máig rajta maradt. Nem volt nehéz rátalálnom, amikor a sarki presszóban egy idős, bicegő törzsvendég, Rizsa bácsi után érdeklődtem. A szomszédba irányítottak. Tekintettel a köztünk lévő tekintélyes korkülönbségre, és ügyelve a jómodorra, természetesen magázom a kaput nyitó házigazdát, nem sejtve még, hogy régimódi magatartásom miatt egy tartalmasnak ígérkező eszmecserétől eshetek el. Mentve a menthetőt, összetegező- dünk. Már az első percekben feltűnik a népi szólásoknak, cifra csúfolódóknak az a páratlan gazdagsága, mellyel vendéglátóm bír. Ellenlábasai - nyílt stílusa miatt legalább annyi van, mint barátja - bizonyára nem fogalmaznának ilyen árnyaltan. ElégBár megítélésem szerint nem látszik rajta a hatvannégy év, Rizsa bácsi - másik nevén Pipi - fölött is eljárt az idő. Pedig de szép is volt régen: "Uralkodó révén másra bízza a melót, Fullajtárok kezelik a fogatot. Amíg kocsisa a verejtékét törli, Pipi kebelét a kocsmában vad szenvedély hevíti." Nagy huncut ez a Pista bácsi! - sommázom magamban az eddig hallottakat. Az emberek a méhek szorgalmával gyűjtik a pénzt, ő meg csak pergeti a lépet. A mézet eszegeti, a többiek meg keserű pirulákat nyelnek, és ráadásul boldogabbnak tartja magát náluk. Miért szépítsek a dolgon: nem egy szép ember, de ha igaz, amit a csinos nőket megörökítő fényképekhez hozzáfűz, akkor a gyengébb nem bemutatott képviselőit bizonyára ez nem is érdekelte.- Majd kidobom azokat a képeket! - csattan fel belépő felesége. Legszebb korszaka harmincadik és negyvenedik életéve között volt. - Menő-manó voltam - mondja. - Császár voltam én korábban is - helyesbít -, de abban a tíz évben volt a legnagyobb "válltömésem". A kocsmákban boldog-boldogtalannak fizet. Áldják is érte a Rex, a "Hatos", a Gyöngyvirág Nagy lókötő vagy, Rizsa bácsi! gé el nem ítélhető módon, talán még huszonöt éves fuvaros múltjára is célozgatnának. Ott vannak továbbá a másik táborban a sportesemények nagy türelmű bírói is, akik állandó céltáblái az igazságszerető szurkolónak. Az tény viszont, hogy beszélgetésünk cseppet sem unalmas. Rizsa bácsi a sportolók mecénása. Mindez kiderül abból a "balladarészletből" is, melyet egy sárgult, szakadozott papírlapról olvas fel nekem: "Fizet a csapatnak, hisz őszinte híve, Még akkor is, ha semmit nem mutatnak érte."- Minden sportot szeretek - fűzi hozzá. - A szolnoki sportolók kilencven százaléka ismer. A focit meg a kosárlabdát kedvelem leginkább - mondja, s közben fényképeket ad, melyeken hosszú fiúk és labdarúgók között virít. - Nemegyszer megtörtént már, hogy száz kilós disznót vágtam le nekik. Nemcsak a sportolókkal szemben ilyen adakozó. Gyermekkoromban az ő nyári törzshelyén, a MÁV-strandon a korombeli fiúk, ha odamentek hozzá, mindig kaptak Bambira valót. Emlékszem, mindig nagy hangon beszélt, majdhogynem kiabált. Én szomjas maradtam.- Jobban szeretnek, ha mindenkinek fizetsz?- Nem veszem észre.- Akkor miért csinálod?- Nézd, nyuszifül, én nem sokra becsülöm a pénzt. Nálam ahogy jön, úgy megy. Minek az, ha nem vagyok boldog? Másrészt mondtam már, hogy szeretem a sportot.- Dolgozol?- Keveset, hogy ne érjen baleset - replikázik. - Mindig úgy álltam a munkához, hogy más is hozzáférjen - folytatja egy ismert fordulattal. - Nyugállományba vonultam. Nyugdíjam egyébként csak a kenyérre elég, a kalácsra valót hozzá kell keresnem. Régen persze jobban "fel voltam öltözve" - mutatja kezével, hogy a pénzre gondol. - A Vendéglátó Vállalat járadékot fizethetne nekem. Rengeteg pénzt hordtam oda. Ismernek - kacsint rám. - Régebben az első osztályú helyekre gumicsizmmában is beengedtek. Sajnos, ilyen fiatalon megöregedtem. Már nem bírom úgy ellátni a többnapos "szolgálatokat”, mint régen. "Jól élek, senkivel sem cserélek" és a Stop szórakozóhelyek vidám vendégei. Dacára a torkán leengedett nagy mennyiségű italnak, fürge észjárása megmaradt. Na, persze, aki malomjátékból doktorált...- Én kiköpött úr vagyok. Sokan parasztnak tartanak, mert csúnyán beszélek. Ez tény. De hidd el, testvér, nem szívemből mondom én, amit mondok. Nem haragszom én senkire. Tudod, testvér, két dolgot nem szeretek: azt, ha szórakoznak velem, meg az igazságtalanságot. Ha igazságtalanul fúj a bíró, ordítok mint, az őrült. Főleg, amikor egy kis "nyomás" van bennem. Az álcának tűnő szójáték és mondókazuhatag ellenére úgy látszik, Rizsa bácsi tényleg elégedett eddigi életével. Ha újból születne, akkor sem rendezné másképp dolgait. Vígkedélyű. Szép házban lakik, hízókat tart, a kamra tele hússal. A mának él, a holnappal nem törődik.- Nem félsz az öregségtől?- Csak a farkastól és a hidegtől félek. Az életben már sok jó és sok rossz történt velem. Nemrég úgy nézett ki, hogy idő előtt "dupla luccot" ugrok. Becsületszavamra, nyuszifül, már láttam a kaszást.- Lesz, aki eljön majd meglátogatni, ha már a szomszédba se tudsz átmenni?- Szerintem senki. De nem is várom el.- Azért csak rosszulesne.- Egyáltalán nem.- Nem hiszem el.- Nekem higgyél, ne a papnak! Szurmay Zoltán . , Fotó: Illyés Csaba ^Ez az a ház... A holtak nem beszélnek, a határozatot kiselejtezték^
