Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-12 / 29. szám
1990. MÁJUS 12. IrodaJom, művészet 9 Hizsnyai Zoltán: Rondó- Láttál-e anyám, bölcsőnek való fát?- Nem láttam én, csak bitónak valót.- Dongának való fa, anyám, van- e?- Nincs, fiam, csak kalodának való.- Nászágynak való fát keresek, anyám!- Nincs fa, fiam, csak karámnak való.- Szerezz fát, anyám, dorongnak, siess!- Nem terem fa, csak pálcának való.- Bitónak való fát keríts azonnal!- Nem láttam én, csak bölcsőnek valót. Birtalan Ferenc: Hogy miért ezen az esőtől szürke nyári délutánon indulsz el annyi év mögül mikor semmi nem emlékeztet arra a júliusi lángölü napra a hegyre hol pókszőtte csöndben kamaszéveink oltárára feszültünk áfák koronáin átszitáló fény ka- tedrálisában avarillatú istenek miért ezen a délutánon takarsz ki borostyánbörtönünket szitakötőnászunk ennyi év után ebben az esőtől szürke nyárban miért hogy tenyérbe hajtott homlokom mögött újra teremtődnek a színek és erdőemléküvé teszel egy pillanatot itt e vaksi szobában? Várkonyi Tisza-part Este fél kilenc körül, amikor több órás terméketlen vajúdás, tehetetlen nyűglő- dés, pepecselés után úgy érzem, végre beindul az agyam, egyszer csak, minden különösebb előjel nélkül íróasztalom fölött elalszik a lámpa. S nem csupán itt, sorba próbálom a kapcsolókat, az egész lakásban. Talán a biztosíték, reménykedem, ám nem, látom az utcán is, sötét szemben az iskola, a szomszédos ház, a másik oldal, a teljes környék. Fene egye meg, éppen most, fene egye meg. Vakon tapogatózva kibotorkálok a kamrába, gyertyát keresnék, leverve néhány konzervdobozt meg a befőttesüveget, csörömpölve tör-folyik szét a kőpadlón, fene egye meg. Aztán gyufát a konyhában a tűzhelynél, nincs a helyén, nagy nehezen ráakadok hátul a kredencen, fellob- bantom a kanócot, a forró viasz kézfejemre csöpög. Pisla világánál a telefonhoz araszolok, nem tudom hová rakni a gyertyát, elbújik a szemüvegem, a könyvben alig lelem a hibabejelentőt, tárcsázok, foglalt, megint és ismét, hiába, fene egye meg. Valahára bejön, hosszan kicsöng, még tovább, megszakad, újra, akkor nagy sokára egy álmos- közönyös férfihang türelmet kér. Türelmet? Tőlem? Most? Szerencse, hogy nem hallja válaszomat. Nos, aztán beleszól, igen, értesültek már róla, többen jelezték, dolgoznak rajta, egyelőre bizonytalan, mikorra lesz meg, türelmet kémek. Lötyögök, a kevéske fénynél olvasni se lehet, két-három gyertyaszálat is a hamutartóba állítok, úgy sem elég. Kinyitnám a rádiót, no persze az is árammal működik /kéne már venni friss elemet a tranzisztorosba/, a tévé szintén, fene egye meg. Lötyögök, nem szeretek így tétlenül ücsörögni. Illetve ilyenkor ötlenek eszembe a legszebb ideák, kész, A szoba északkeletre nézett, ablakában zöld műanyag redőnyök szabályozták a fényt. A nénike szobájának nem volt külön bejárata, csak a fürdőszobán át, vagy a másik szobán keresztül lehetett megközelíteni. A bejárás a másik szobán bajos volt, ott túl drága és kényes szőnyegek és bútorok voltak, por- cellánok, csipkék, nippek. Állítólag a szekrényekben aranyak, valuták és betétkönyvek rejtőzködtek. Oda nem volt jó bemenni sem. Túlzsúfoltan rideg volt az ebédlő is. Az álantik bútorok nem egy belvárosi szűk lakáshoz készültek, így ki is szorítottak belőle minden mozgási lehetőséget. Az sem lehetett a nénike birodalma, hiszen ott mindenre vigyázni kellett, nehogy valami elmozduljon a pontosan kimért helyéről. A hamutartóba nem lehetett hamuzni, a telefont sem volt ajánlatos használni. így a fűthetetlen fürdőszobán kellett átjárni, de megérte. A tér egyszerre világos és tágas lett, s meglepte a látogatót az otthoniét bizonyossága. Pedig a néniké szobájában semmi különös nem volt. A főfalat piros-fehér gyermekbútorok uralták emlékeztetve arra az időre, amikor legalább a gyermekbútorok kaptak árkedvezményt. A nénike nem volt buzgó magyar, de azt tudta, hogy a piros kiegészítő színe a zöld. Zöld térítőkét - nem harsányakat - tett hát az ágyra, az ülőkékre, a fotelre. Zöldeket fekete apró mintákkal. A nénike a fotelben szeretett legjobban üldögélni, amely kicsit kilógott a szoba szögletes pirosfehérjei közül. A fia egyszer ebben tolta el hozzá az unokáját a város esti csúcsforgalmában. A kis hároméves nagyon élvezte a foteltaxit, hozott a nagymamának egy egész fotelnyi nevetést. A görgős fotel kényelmes volt, s ha a nénike elbóbiskolt, az sem volt baj, hiszen a két könyöklő megtartotta. A nénike lakása eredetileg csak az övé volt, de a jó rokon lassan a szobába szorította vissza. Szívósan, feltartóztathatatlanul terjeszkedett. telített, kifejező, pontosan célba tartó mondatokat fogalmazok fejemben, lejegyezni azonban képtelenség a gyöngén lobogó kicsiny lángocskáknál, növekvő dioptriáimmal, elvész, elenyészik, s ami kiröppent elmémből, soha vissza nem száll, elhullik, öregszem, elfelejtem. Mit csináljak? Lefeküdni még korán lenne, úgyse bírok elaludni; felöltözni, elpályázni hazulról bonyodalmas, késő, töményen unatkozom, mélyen megsértődve. Megsértődve? - a kényszerű sötétzárkában, szobafogságban, más dolgom nem lévén, van bőven időm elmélázni- merengeni az élet folyásán. Hogy is van ez, ki találta fel a villamos izzót? Edison? És mikor?... S íme, lassanként fel- ködlenek a homályból múlt évszázadok, ezredek, melyekben enélkül, igen, központi áramszolgáltatás és Elektromos Művek híján is, ugyebár, írtak, alkottak, egészen tűrhető izéket, mondhatni. Gyertyaszó mellett, vagy amint a költő- Befűtöttek! - ez így fölöttébb ostoba, semmiképpen sem szellemes megállapítás, mindössze arra elegendő, hogyha A jó rokon tulajdonképpen nem volt barátságtalan. A pénzével jogot szerzett, azt érvényesítette apránként. Nem volt rosszabb, mint egy hivatali könyvelő. Kiszámította, hogy mire tarthat igényt, s csak azt érvényesítette. Azt viszont könyörtelenül. A nénike visszaszorult saját lakásából saját szobájába. A szobán belüli gyarmatosítás önzetlen ajándékozással kezdődött, egy guruló asztalkával, aztán folytatódott a bukás rökamiéval, a műanyag redőnnyel. Egyre több nipp lett a nénike szobájában. A jó rokon tevékeny volt és élelmes. Az ebédkiosztásból hazahozta a maradékot, a kávéfőzésből a hasznot, felgazosodott kertjét is sikerült eladni a hódolójának. A nénike nem ette meg az üzemi maradékot, amúgy is keveset evett. Csak azt szerette volna, hogy kapcsolják be a konvektort, ha hideg van. Még ennél is jobban szerette volna, ha nem hagyják magára, legalább hétvégéken nem. Ebből is látszik, hogy a nénike telhetetlen volt, hiszen valójában azt akarta, hogy szeressék. Ilyen pont azonban nem szerepelt az eltartási szerződésben. A szobájában halt meg, a nevetős fotelben. Egyedül volt. Amikor felkötötték az állát, akkor is mosolygott, hiszen a szekrényében mindig volt a vendégeknek egy kis ropogtatni való, sőt itó- ka is. A halottszállítók is kényelmesen elfértek nála, csak az előszobában akadt egy kis probléma a szűkre apasztott tér miatt. A szoba nem sokáig maradt a nénike szobája. Az osztozásnál az is kiderült, hogy itt már tulajdonképpen semmi nem volt a nénikéé. Az osztozók szinte vidámak voltak, egyikük fel is kiáltott viccesen.- Kinek kell egy műfogsor? Egy ajtó véglegesen bezárult mögöttem. De vajon mitől is volt olyan barátságos a nénike szobája? A titok nyitja, alighanem, maga a nénike volt. Ám ki kíváncsi itt a nénikékre? énekelte, "csak mécsvilágom s honszerelmem ég", esetleg olajlámpásnál, később tán petróleumnál. Korábban a kódexek mesterei is, szorgalmas barátok, ájtatos apácák, vakulásig, mígnem "körmükre égett a munka", tudniillik az odaragasztott viaszcsonk. Meg a muzsikusok, komponisták, rótták a kótát, az apró, bolhányi hangfejeket, elöl-hátul a meghatározó jeleket, da cappo al fine, húzogatták alul-felül a pótsorokat, köz- ibük firkálva dallamokat, szonátákat, szimfóniákat, operákat, miséket, oratóriumokat, hatalmas kórusra, zenekarra, nyilván ők is nappal és éjszaka, nem hagyták félbe, ha reájuk alkonyuk. így írhatta Arany, halovány derengésben a Magányban keserves-reménykedő igéit: "Vásznunk dagad, hajónk előre megy!", Vörösmarty, hogy "Megjön az éj, szomorún feketédnek az ormok", Zrínyi a Szigeti veszedelem monumentális eposzkatedrálisát. Kézai és Kálti Márk a magyarok korai krónikáit, amaz ismebeszélgetés valahogy elkezdődjék, noha a másik legföljebb annyit válaszolhat: be, ezt is válaszolja, a megállapítás igazsága kétségbevonhatatlan, nem lehet belekötni, és végeredményben amiatt jöttek, hogy közös ügyüket, szörnyű, hogy közös ügyük lehet azután a dolog után, megbeszéljék, hogy itt találkozzanak, végül is évekig jártak együtt ide, mind- kettejüknek megfelelt a hajnali időpont, hetente egyszér kiszorították rá az időt, ritkásan maradtak el, és már rendre itt a légkamrában összejöttek, ültek vagy olykor csak álltak egymás mellett az egyetlen szál köténykében, amely leginkább a kinti időt takarta el, fölvételével feledtetett esőt, havat, szelet és fagyot, hetven fok melegben amúgy is hajlamos az ember ilyesmikről megfeledkezni, ültek és izzadtak, izzadtak és beszélgettek, beszélgettek és belehallgattak a kifogástalan futballszakértők mindentudó magyarázataiba, amelyek igencsak közvetlen forrásokból származtak, esetenként egy sztár is bevetődött, hogy súlyfölöslegétől szabaduljon, izzadtak együtt az egész társasággal, tenyerükkel húzták le ők is a bőrfölületre kicsapódott verejtéket, noha csodálták azokat, akik favonalzóval, speciális izzadság-ledörgölő- vel víztelenítették testüket, eddig a tökélyig sosem jutottak el, ahogyan a szék karfájára, támlájára sem ültek föl, hogy a kamra fönti hőtömegeivel érintkezzenek, izzadtak, és a külső helyiség óráját figyelték az üvegajtón át, mennyi ideje tartanak ki a megpróbáltatásban; szertartás volt kétségtelen, nem ellenőrzött, de mégis betartott szabályokkal a szabályok - természetesen - kizárólag a helyszín érvényességével bírtak, a fürdő elhagyása után mindkettejükre saját szabályok vonatkoztak, igazi felelősséggel tartoztak betartani, lényeges eltérés azonban úgysem akadt viselkedésükben, és talán emiatt is szoktak olyan közel egymáshoz, emiatt érezhették kötelezőnek a hasonló viselkedést a fürdőben, amely - és ezt minden hátsó gondolat nélkül kell elfogadni - már-már ünnepélyesen bizalmas együttléte lett két egymást becsülő férfinak, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy másutt ne találkoztak volna, éppen ellenkezőleg, és tulajdonképpen ebből származott a bonyodalom, amely megzavarta ennek a példás együttesnek a viszonyát, hajmeresztő fordulatokkal verte szét nyugalmát, és tette lehetetlenné, hogy valaha is rétién szerző első versünket, a Mária-si- ralmat, s a még talányosabb Anonymus népünk előtörténetét. Goethe a Vándor éji dalát - jártam a hegycsúcsok övezte türingiai házacskában, ahol papírra vetette. Ekként fordította Károli nemzeti nyelvünkre a Biblia véghetetlen könyveit, evangéliumait, Luther ugyanezt németre. Shakespeare a Szentivánéji álom tündérmeséjét, Dante a pokoljárás roppant vízióját, Vergilius az Aeneis hexameteres, hősi kalandregényét-regéjét - meddig soroljam még? És Bartóknak se szolgálhatott villamosság, amikor az erdélyi havasok közt léskiccelte az Este a székelyeknél azóta világszerte ismertté vált melódiáját. Hát Chopin a borongós noktümjeit? Wagner Tannhauser dalát az Esthajnalcsillaghoz? Mozart a Kis éji zenét, vagy a Varázsfuvolában az Éj királynője kolo- ratúr bravúráriáját?... tehát csak ne vágjunk fel úgy a híres technokráciánkkal, mielőttünk is történt egy s más e sártekén. Végszóra, tizenegy felé, kigyúlnak a lámpák. De már nem is örvendezem annyira. Homérosz is villany nélkül dalolt a "rózsaujjú hajnalról", igaz, a hagyomány szerint vak volt szegény, neki úgyis hiába. helyreálljon a korábbi, akár ideálisnak • minősíthető állapot, de egyúttal azt is, hogy most ezzel az ócska szófordulattal kezdődjék el a hónapok óta szüneteltetett találkozás, ám korántsem, hogy újabb sorozattá váljék - vannak jóvátehetetlen dolgok, ami köztük megesett, ezek közé tartozik, hiszen korrekt barátok nem pályázhatnak egymás asszonyaira semmilyen formában sem, itt pedig megtörtént, a feketeképű elcsábította a sápadt képű feleségét, azt a szóbeszéd szerint is csinos asszonyt, aki aztán odaköltözött csábítójához - végérvényesként záradékolva a kapcsolatot ebből a szemszögből tehát az ügyetlen beszélgetéskezdemény sem látszik már annyira sutának, mi több, halvány iróniát sejtet, iróniát és öniróniát az érthető félszegség mellett, ami e csábító által kért találkozást a kívánság bejelentésének pillanatától jellemzi, amely kívánság azonban valóban fölfűthette a kedélyeket, izzadnak, ülnek és izzadnak, most valahogy különösnek találják, hogy testpárájuk, verítékük szaga eny- nyire közvetlenül összevegyül, holott ebben a helyzetben ez még jelképileg is közel áll a kapcsolatuk jellegéhez, hiszen bizonyos értelemben már vágyaik, örömeik, sőt, testnedveik is találkoztak, és alighanem csupán a szűklátókörűség állíthatja be állapotukat olyanformán, hogy ami egyiknek a múlt, az a másiknak a jövő, mert még így is, a történtek ellenére is vitathatatlan együttlétezés ez, amelynek félreértelmezhető, noha semmiképpen sem kikezdhető egysége az elcsábult asszonyban ölt testet, ami, persze csak forma, a megjelenés alakja, az egység, az együttlétezés mélyebben zajlik, a lélek tágas kosarában tehát magyarázkodásra sincs szükség, mindössze annyi egymás mellett ülésre, közös izzadásra, hogy visszaszokjanak egymáshoz, és amikor már a légkamra után túlvannak a hideg vizes hűtőzés kijózanító tárgyilagosságán, és fölkuporodnak a nedves gőzkamra padjára, miután a köténykéket maguk alá fordították, a csábító előrukkolhat óhajával, hogy az elhagyott fogadja vissza a bánkódó hölgyet, ne kényszerítse szívtelenül az elhamarkodott kaland következményeinek viselésére, a gőz fölemészti a szégyenkezés és a megalázkodás pírját a két arcon, a zuhanyozás, a fekvő pihenés lelohasztja a háborgó kedélyeket, és majd az előtér büféjében békülékenyen koccintja össze a kissé, de valóban csak elhanyagolható mértékben tétovázó söröskorsókat... Dúsa Lajos: A nénike szobája Karinthy Ferenc: Áramszünet Fábián László: Gőzfürdő Hegedű
