Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-12 / 29. szám

Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... Azt beszélik a faluban... 10 ________________________________________Néplap_______________________________ 1990. MÁJUS 12. Cibakháza úgy ahogy van, gyönyörű község. Ha valamit szemére hányhat a sorsnak, akkor az az, hogy a közlekedés lüktető ere ép­pen derékban szeli át, igya rajta átrohanóban mind­össze az a kép marad meg, hogy a futballpályára beto­lakodó hangulattalan lakó­telep és néhány bontakozó vállalkozás teszi ki a tele­pülést. Pedig a több mint 600 éves egykori mezővá­ros öreg szőlői során érde­mes végigporoszkálni, a szőlők között már a szó szo­ros - poros - értelmében. Olyan házak magasodnak a csendes utcácskában, hogy teszem azt egy városban a csudájára járnának. Itt mindössze átvillanó irigy­ség, napi szenzáció. Azt mondják a helybeliek, olyan világot élünk, amikor bővül, gyarapodik a falu. A magyarázat nem egyértel­műen lelkesítő: a tanyák felszámolásával, apró tele­pülések elsorvasztásával az urbanizációs tömegvonzás­nak engedelmeskednek az egykori gazdálkodók, elin­dulnak toronyiránt. Vaj’ha polgárjogot nyer a farmer- gazdálkodás, milyen irány­ba özönlik majd a nép, a ki tudja hányadik népvándor­lás során? Egyelőre azért a közel városi komfort a csá­bító. Csalhatatlan jele a né­pe sséggyarapodásnak, őze Laci bácsi, a megbé­kélt nyugdíjas hány kőműves található a faluban? Én az Öregszőlei úton két cégtáblát is talál­tam. A kunszenti út azért más­ban is vízválasztó: két éle- tutat különít el egymástól összetéveszthetetlenül. Az útról balra letérve az öreg­szőlői soron él Horváth Já­nos bácsi, akinek egy életen át tartó munkálkodása nem hozott nyugdíj-gyü­mölcsöt. Az útról jobbra le­térve az "ipari negyedben" Őze Laci bácsi viszont nyugdíjasként boldogan él feleségével paradicsomi magányában. A két életút kicsit társadalmi korkép is tegnapi, tegnapelőtti vilá­gunkról. Horváth János bácsi a 78 évéből nyugodtan letagad­hatna úgy egy "tízest". Ar­ról nem szólva, hogy az egész ember kicsit kirí in­nen a tanyaközeli utcavég­ből. Amint a beszélgetésből kiderül, a megérzés helyén­való, a génjei innen mesz- szire hordanak. Anyám Pesten volt cse­léd - és megesett lányként jött haza. Apám Marsócfal- vai Marsócki Gyula úr volt, de ugye én az anyám nevét viseltem, aki Horváth lány volt. Már tízéves koromban libát őriztem, nem is futotta többre három osztálynál. Aztán jött a munka vastag­ja: boroshordókat emelget­tem Illés úrnál 1942-től mindaddig, míg az orosz be nem jött. Földet kaptam, három és fél kataszteri hol­dat. Egy holdon én kérem cukorrépát termeltem. Ezt nem szívesen vállalták a nagygazdák, mert az egye- lés embertelen dolog volt. Én viszont ebből éltem. Volt olyan esztendő, hogy 24 mázsa cukrot kaptam. Hordtam eladni, ebből pén­zeltem, aztán egy hold bú­zából, meg egy hold kuko­ricából kijött a hízó, meg a kenyérnek való. Volt négy gyerekem, könnyen nevel­tem őket. Mesterszállásra elvittem egy zsák cukrot, hat mázsa búzát kaptam ér­te.- Nyugdíj?- Az nincs egy fillér sem.- Hogy maradt el?- Elmondom én azt. A fe­leségem aláírt a téeszcsé­ben, aztán agyonverte az idő, tizenhét évig volt be­teg, én ápoltam. Kilenc éve, hogy meghalt, magam ma­radtam. Kezdtem volna munkaviszonyt igazolni, de csak öt évet tudtam össze­szedni. Most élek abból, amit ez a kis szőlő adott, bár két éve nem termett rajta semmi, mert elfagyott. Egy asszonykával vagyok együtt, kap 4.300,- forint nyugdíjat, hát ez a kenyérre való. Pedig higgye el, tíz­éves korom óta én meg nem álltam, most meg itt vagyok kisemmizve. Az ember vigasztalásul csak olyan banalitást mondhat, hogy "semmi baj, csak egészség legyen"...- Hát úgy volt, hogy az sem lesz. Tavaly a gyom­romból kivettek egy daga­natot, szerencsére jóindula­tú volt. Amikor Katona fő­orvos úr leválasztotta, én felkiáltottam a műtőaszta­lon, hogy: "Jaj istenem, meghalok!" Azt mondja a főorvos úr: "Hát maga nem alszik? Erős szíve lehet." Mikor vége volt a műtét­nek, kezet fogott velem. Most már könnyebben va­gyok, csak a lábam, az for­dulna jobbra. Tudja, ma­gyarázata van ennek is. 1942. január 12-én Szol­nokra hordtam a bort. Két fuvart kellett tenni napjá­ban. Kegyetlen hideg volt, a lónak a színét nem lehetett látni, olyan deres lett. Le­szálltam a kocsiról a dolgo­mat végezni, a ló közben elindult. Én utána, de aztán elestem. Ott is maradtam a hóban. Tán meg is fagyok, ha nem jön Őze Sándor, a boltos, ő tett be az autóba, vittek Kisrákócziba, ott a kocsmában aztán dunsztol- tak, itatták a rumos teát ve­lem, megmaradtam, de a lá­bam az máig nem jött rend­be. Megmondta az orvos, hogy ha a hetven évet el­érem, sokszor nem bírok majd aludni a fájdalomtól. Hát így lett. És ül a ház előtti kispadon a sorsába beletörődve. A Sárszögben Őze Laci bácsiék házát sokan meg- irigylik. A nádtetős házat úgy öleli körbe a bodza zöld sövénye és az ágas-bogas bokrok szövevénye, hogy Isten markában érezheti magát e kies zug lakója. A gazda egyébként sem esett ki a mindenható kegyeiből: nyugdíjas korában oly de­rűs és elégedett, hogy ilyen életérzést csak magamagá­nak kívánhat az ember.- Itt laktunk a Schwáb Gyula földbirtokos kasté­lyának a szomszédjában, így kikerült nekünk min­den. Apám első kocsis volt, ha vitték a dohányszállít­mányt, ő ment elöl.- Milyen ember volt Schwáb Gyula?- Rendes, nagyon rendes ember. Zsidó volt, de a ka­tolikus templomban a ha­rang oldalára az ő neve van vésve, mint adományozóé. Amikor meghalt, a végren­deletében az állt, hogy a bir­tokát szét kell osztani. A nagycsaládosok kaptak is tizenöt holdat, a többiek kettőt-hármat. Én még fel is borítottam a kocsival, Isten nyugosztalja - emlékszik Laci bácsi, és szentségtörő­en nagyot nevet hozzá. - Idős korában már háromke­rekes tolókocsiban vitette magát. Szólnak nekem, hogy te Laci gyerek, toljad csak a méltóságos urat. Hát toltam én, csak a parkban elbámészkodtam, néztem azt a rengeteg különleges fát, szóltak a madarak is, egyszer csak a kocsi felbo­rult. Én úgy elszaladtam a Tiszára, mint a nyúl.- Mi lett a kastély sorsa?- Én 1944-ben bevonul­tam, és 1946. május 29-én vasárnap hazajöttem a fog­ságból Dániából. Már ak­kor vágták a park fáit kifelé, tüzeltek vele a malomban, azzal hajtották a gőzgépet, a kastélyt később bontották le, és az anyagot széthord­ták. No, ment itt az osztás, sorsot húztunk, melyik föld kié legyen, nekem jutott itt egy darab, volt azon 25 dió­fa. Később a Kendergyár­ban dolgoztam, művezető lettem, jövök haza a gyár­ból, hát égetik ám a földe­men a kórószárat. Mi van? Hát az, hogy ez mostantól kezdve a téeszcséé. Ha így van, így van. El is vették.- A Kendergyár, bezárt, mi következett ezután?- A Mezőgéphez men­tem, ott dolgoztam huszon­öt évig. Eljöttem nyugdíj­ba, egyszer csak hallom nagy robajjal a gépeket dol­gozni. Mi lehet az? Hát nem bevezettette nekem a Me­zőgép ide a vizet, meg a villanyt, csak úgy ajándék­ként!.. Biztosan, mert rossz dolgozó voltam - mondja és a szeme huncutul villan. Nem is merek mostanában nyugdíjas találkozóra men­ni, mert a többi öreg a sze­memre hányja, hogy:" No- hát, neked meg vizet, vil­lanyt adott a Mezőgép." Cibakháza valamikor a Tiszazug katolikusságának székhelye volt. Igazi búcsú­járó nép volt az itteni: men­tek énekszóval Csongrádra, Mindszentre. Volt, hogy csúszva-mászva, de odaér­tek. Most vasárnap Mátra- verebélyen lesz búcsú,jó ha egy buszra való jelentkező összejön. Az okáról kérdez­tük volna a plébános urat, akit azonban nem találtunk otthon, így hozott össze a sors Ördög Imre nyugalma­zott tanár úrral, az egyház- község kántorával, akinek az élettörténete színes és le­bilincselő, miként a mesélő stílusa.- Bizony erős hitben élt a nép valamikor itt a Tisza­zugban - kezdi a község vallástörténetének bemuta­tását a kántor úr. A hajnali rorátéra kígyózó sorok ér­keztek a templomba, su­bákban, nagykendőkben ültek az áhítatra vágyó ci­bakiak a padsorokban, és a vastag öltözékekről semmi­hez nem hasonlítható felhő-' ben szállt föl a leolvadó hó párája. Szállt az ének is, amit Mezei Nepomuk Já­nos, Kunszentmárton leghí­resebb kántora állított össze, és én láttam, hogy megkönnyebbülve, átszel­lemült arccal lépnek ki a hí­vek a kora reggeli fénybe.- Búcsújáró kedvéről is híres volt a cibaki kaltoli- kusság.- Bizony, Tóth János bá­csi vitte elöl a nyolckilós rézkeresztet, és utána a nép énekszóval. A csongrádi búcsúból hozták a hozzá­A Tor Kft. egyik tagja tartozóknak, akik már a falu határában várták őket, a mézeskalács olvasót, a bá­bos huszárt. Aztán a haran­gok zúgtak, az érkezők be­vonultak a templomba, és a hozzátartozók egymás nya­kába borulva köszöntek, majd imádkoztak együtt annak hálájául, hogy az Is­ten hazasegítette őket a bú­csúból.- Most oda a vallásos hit?- Úgy vélem, az elmúlt negyven év súlyos nyomo­kat hagyott az emberek lel­kében. Lehet, hogy a fé­lelem teszi, hogy nem mer­nek megnyílni a vallás szá­mára, de azt is el tudom képzelni, hogy valóban si­került a hitet kipusztítatni a szívekből. Sok-sok temeté­sen elnézem az arcokat, amikor a plébános úr a túl­világról szól. Vajon hányán hiszik el, hogy valóban lesz feltámadás és további élet a másvilágon? Úgy látom, hogy nagyon kevesen. Mondhatnám, túlságosan is felvilágosultak az emberek. De jó ez nekik? Most egy idősebb kortársam szenved a szolnoki kórházban. Neki mindene a politika volt, és ami vele járt. Gondoltam, meglátogatom, és ha úgy forog a szó, talán azt is megkérdezem tőle, hogy miben bizakodik? Mert az embernek valamiben bízni kel!!- Ön tanár ember volt, pe­dagógus gyermekei van­nak, orvos veje. Megjárta az orosz hadifogságot, ahol az élet számos kálváriával várta. Most visszatért az or­gona mellé, Isten szolgála­tába. Elégedett ember?- Itt kezdtem, több mint ötven évvel ezelőtt megvá­lasztott kántortanítóként, aztán némi kiskundorozs­mai kitérő után ide tértem vissza. Összegyűjtöttem számtalan egyházi éneket, amit a híveknek adnék to­vább, de hát az a néhány évtized, amíg a hitoktatás szünetelt, kiesett idő. A hangos misék helyett csen­des misék vannak, mert van egy generáció, amelyik nem tanult egyházi zenét. Szegényebbek vele. Mivel foglalkoznak hát a mai fiatalok? A falu köze­pén egy takaros cukrászda nyílt a minap. Kissé nagy­képűen hirdeti a cégtábla, hogy "Tor és társa Kft". Ha valaki, valamiféle bonyo­lult üzleti vállalkozásra gondol, hát annak elmon­dom, hogy egy 23 éves fia­talember és 20 éves felesé­ge döntött úgy, hogy két vállalkozói kölcsönből - nyolcszázezer forintból - cukrászdát nyitnak. Meg­tették, igaz érte őket megle­petés, hiszen csak a fagy­lalt- és a fagyasztógép volt hatszázezer, aztán hát a bér­let, no meg a berendezés, úgyhogy a szülőknek is zsebbe kellett nyúlni. Né­hány napos üzletmenet után már azt tervezik, hogy idő­vel megveszik az egész üz­letsort, ahol a legkülönbö­zőbb szolgáltatásokat. nyújtják a kisiparosok. Je­lenleg tisztaság, rend van a piciny cukrászdában, no és kilencféle fagylalt. Dohá­nyozni nem lehet, szeszes ital sem lesz, de azt mond­ják, ha naponta meglesz az a tizenötezer forint bruttó bevétel, nem lehet baj. Konkurencia? Van. Az út mellett épül a Terasz nevű cukrászda, és hát az áfész- nak is van egy koszos, ko­pott eszpresszója, ami ver­senytársként aligha rúg lab­dába. Az út mellett autóbontó, pékműhely várja a kuncsaf­tokat, egyszóval a vállalko­zók már felfedezték a falut. Érdemes rátalálni azoknak is, akik a természetért ra­jonganak. A Holt-Tisza- parton kamillavirággal sű­rűn telehímzett rétre lel­tünk, s a bódító illathoz a békák brekegő kórusa, a ví­zimadarak zajos lármája adta a kíséretet. Már-már éber álomba andalodott a halandó, amikor John Deere földrengető robaja tépte szét a csendet. A kö­zelben több kilométer hosszú csőszálat illesztet­tek egymásba, odébb fólia­sátor hólyagosodon, az em­ber és a természet közé bán­tón furakodott a technika. De már a molnárfecske-te­Ilyen is a cibaki ember lepet hiába kerestük. Nem baj, azért a horgászoknak kínál nyugalmas vízfelüle­tet, a csónakázóknak meg­lepően tiszta víztükröt az átvágott 15 kilométernyi holtág. És ezért, ha másért nem, biztos hogy felfedez­zük egyszer úgy isten­igazából Cibakházát. Palágyi Béla Fotó: Tarpai Zoltán Ördög Imre kántor úr a helyzet magaslatán 1 Csak átrohanunk Cibakházán Kamillavirággal hímes rét

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents