Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-12 / 29. szám

Irodalom» művészet 1990. MÁJUS 12 íróvendégeink a könyvhéten Moldova György Egy kis zacskó gyémánt "Ama nem kevesekhez, de mégiscsak kiváltságosakhoz tartozik, akiknek nemcsak eredeti szatirikus szemléletük, hangjuk, hanem széles olvasóközön­ségük is van; régies értelemben véve populáris, közkedvelt, népszerű. Műveiben a legkülönfélék is megtalálják szellemi táplálékukat. Humorát- komikumát eltérő ízlés- és műveltségi szinteken is nevetéssel nyugtázzák." A Szalay Károlytól idézett sorok a szatíraíró Moldova Györgyöt jellemzik, a megállapítás azonban a szerző egész munkásságára is találó. Moldova ugyanis nem szatíraíróként indult, sokféle műfajjal próbálkozott, és híveinek széles tábora egész színes, sokhangú életművét kedveli. Kőbányai munkáscsaládból származik, a Színművészeti Főiskola dramaturg tanszakán tanult, majd üzemi munkás lett. Később a Filmgyár munkatársa volt. Első novellái rejtett önvallomások, a mélyből felfelé induló ember rajzai. A külvárosok életét, munkásfiatalok sorsát ábrázolja Az idegen bajnok című elbeszéléskötetében /1963/. Sötés angyal /1964/, Magányos pavilon /1966/, Malom a pokolban /1968/, Az elbocsátott légió /1969/ és A változások őrei /1972/című regényei az ötvenes évek eseményeit s 1956-ot idézik fel. Negyven prédikátor /1973/ című történelmi regénye a 18. század elején gályarabságba hurcolt protestáns prédikátorok szenvedéseit beszéli el. Önéletrajzi motívu­mok felhasználásával ad képet a II. világháború végső napjairól, illetve az ezt követő évekről a Szent Imre induló /1975/ és az Elhúzódó szüzesség /1981/. Mint Földes Anna egyik Moldováról szóló írásában megjegyzi "az író termékenysége később lehagyta a kritikát": mire ez régebbi műveire reagált, az író útja mindig más irányba, új területek felé kanyarodott. Nagy érdeklődés és kedvező visszhang fogadta a 70-es években szociográfiai riportköteteit; ezek sora napjainkig folytatódik. Tisztelet Komlónak /1971/, Az Őrség pana­sza/1974/, Akit a mozdony füstje megcsapott... /1977/, A szent tehén /1980/, A pénz szaga /1986/, Bűn az élet... /1988/, Ki ölte meg a Holt-tengert /1988/. Szatirikus írásai, hosszbb-rövidebb elbeszélések, karcolatok köteteket töltenek meg, ezek közül csak az utolsót említjük cím szerint: tavaly jelent meg a Lopni tudni kell. Moldova György kétszer kapott József Attila-díjat /1973-ban és 1978-ban/, 1983-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki.- 1935-ben Ausztriában éltem, Hitler katonái már gyülekeztek a határon, és én nem szerettem volna megvárni, amíg elindulnak - kezdte történetét L., kanadai házigazdánk. - Kiváltottam az útlevelemet, úgy terveztem, Magyar- országon, Jugoszlávián lejutok majd a tengerhez, és hajóval utazom ki Ame­rikába. Minden szerénytelenség nélkül el­mondhatom, hogy nem voltam sze­gény ember: szépen berendeztem a la­kásomat, márkás porcelánokat, értékes festményeket gyűjtöttem össze - ebből természetesen semmit sem vihettem volna ki magammal, kerülve a na­gyobb feltűnést, szép sorjában elado­gattam mindent, utoljára a lakásomat. Közeledett a háború, és ilyen idők­ben nem lehet bízni a pénzben, én sem akartam schillinget magammal vinni, nem is engedték volna át a határon, az öszegen, melyet minden földi vagyo- nomért kaptam, huszonegy kisebb-na- gyobb gyémántot vásároltam - ez sem­miképp sem veszti el az értékét. A gyémántokat egy kis fehér vászon­zacskóban őriztem, nem áltattam ma­gam azzal, hogy akár kézben, akár tás­kában vagy ruha között elrejtve ki tud­nám csempészni. A határőrség számolt az értékek menekülésével, minden tá­vozót aprólékosan átvizsgáltak, vala­mi mást kellett kitalálnom. Hosszú­hosszú ideig tartott, míg végre sikerült kidolgoznom a tervemet. Az útlevelet szabályszerűen kivál­tottam és bőröndjeimmel - meg persze Az 1950-es években egy nagy buda­pesti szállodában dolgoztam - meséli egy vendéglátós barátom -, viszonylag fiatal ember létemre én irányítottam a hotel egész munkáját, korlátozott jogok­kal - teljes felelősséggel. Egyik reggel épp hogy beérkeztem, mikor szól a pincér: az étteremben né­hány vendég beszélni szeretne velem, mindent félretéve hozzájuk siettem. Egy sarokasztalnál három fiatal férfi ült, bár civil ruhát viseltek, egyforma ballonka­bátjuk és sárga cipőjük elárulta, hogy az állambiztonsági szervekhez tartoznak. Megkérdezték, volna-e mód arra, hogy az irodámban beszélgessünk.- Kérem, parancsoljanak. Átmentünk az irodába, csak úgy tá­volból felmutatták az igazolványukat - akkor még nem illett elkérni és kiolvas­ni, mint egy ponyvaregényt, csak egy pillantást vetettem rá, és bólintottam.- Miben lehetek a segítségükre?- A jövő hétre foglaltak maguknál egy szobát egy N. nevű vendég számára - kezdte a parancsnok, és megnevezett egy világszerte ismert politikust, akinek látogatását valóban vártuk, a tervek sze­rint néhány napot a mi szállodánkban kellett töltenie.- Igen, így van.- Gondolom, már kijelölte a szobáját.- Igen, az úgynevezett elnöki lakosz­tályt adjuk neki. A nagyszoba a vendé­günké, a két oldalsó a kísérőké.- Most üres?- Igen.- Akkor menjünk oda. Körülnéztek a helyszínen, aztán a pa­rancsnokuk hozzám fordult:- Fontos államérdek, hogy a vendég biztonságáról gondoskodjunk, többek között meg kell akadályoznunk, hogy az osztályellenség telefonon próbálja meg­fenyegetni őt, ezért úgy gondoltuk, hogy a telefont megfigyelés alá vennénk, is­métlem, szigorúan a vendég biztonsága érdekében. Tudtam, hogy egy vitában annyi esé­lyem volna, mint egy falónak az epsomi derbin, így szó nélkül beleegyeztem. Míg a megfelelő készüléket beépítették a telefonba, meghívtam egy pohár borra a parancsnokot.- Nem kívánok beleszólni a munká­jukba, de én úgy tudom, hogy N. mint politikus a rendszerünk barátai közé tar­tozik.- Tudnia kell, hogy a barátainkkal mindig több baj van, mint az ellensége­inkkel, mert az ellenség egy lehetséges Az akció barát, a barát viszont egy lehetséges el­lenség. Közben a szerelők elkészültek a mun­kájukkal, megkérdeztem:- Van még valami kívánságuk?- Még egy szobára van szükségünk, ahol a megfigyelő részlegünket elhe­lyezhetnénk. Erről is gondoskodtam, berendezked­tek, bekapcsolták a magnetofonjukat - ha jól emlékszem, egy magyar készülé­ket, Vörös Szikra gyártmányút -, akkora volt, hogy alig fért el a szobában, nehe­zen indult, állítólag lángszóróval kellett bemelegíteni, de ha egyszer belejött, megállítani sem volt könnyebb, ólmos bottal kellett szétverni a csövek között, hogy végre elhallgasson'. Négy-négy fős csoportok váltották egymást az ügyelet­ben, időnként felkértek egy-egy láda sört, ellenőrizni, hogy nem próbálnak-e mérgezett italt becsempészni a magas vendégeknek, és egész nap ütötték a blattot. Megérkezett N., a politikus, és kísére­tével el is foglalta a kijelölt lakosztályt. Kezdetben gyanútlanul társalogtak, be­szélgetésük néha a folyosóra is kihallat­szott, aztán egy csapásra megváltozott a viselkedésük; beszéd helyett inkább mu­togattak, vagy egy papírra írták fel a közölnivalójukat, a papírfoszlányokhoz sem lehetett hozzájutni, mert a testőrök feladatai közé tartozott, hogy megegyék ezeket a cédulákat. Csak az látszott meg­nyugtatónak, hogy a telefonkagylót igen gyakran felemelték. így ment ez itt-tartózkodásuk egész ideje alatt, távozásuk után a parancsnok bejött az irodámba, mutatta a Vörös Szikra magnetofon tekercseit; a gép egyetlen hangot sem rögzített! Engem okolt az egész akció balsikeréért, és fe­lelősségre vont, én ezt kikértem magam­nak, de bevallom, nem találtam magya­rázatot a fiaskóra. Csak úgy próbakép­pen felvettem az elnöki lakosztály tele­fonját, a fülemhez emeltem a kagylót, és belehallgattam, megdöbbenve tapasz­taltam, hogy a vonal túlsó oldalán be­szélgetnek:- Még makkot! - mondta valaki.- Itt a gyár! - felelték rá.- Viszik Ilonát, lobog a haja! Valakik ultiztak a vonal túlsó oldalán, hangjukról felismertem a magyar biz­tonsági szervek ügyeletet ellátó embere­it. Tanácstalanságomban átadtam a kagylót a parancsnoknak, ő is belehall­gatott, aztán kitört magából:- A fene egye meg! Ezt jól elszúrtuk!- Mi történt?- Fordítva kötöttük be a lehallgatóké­szüléket. Ezek a nyomorult idegenek hallgatták le a mi beszélgetéseinket és nem mi az övékét. Megkönnyebbülve, hogy nem engem terhel a felelősség, csöndesen bólintot­tam:- Hát igen, van még mit tanulnunk. a kis zacskó gyémánttal, leköltöztem egy határ menti kisvárosba, E.-be. Megszálltam egy hotelben, és néhány napot azzal töltöttem, hogy felmérjem a helyzetet. Tervem végrehajtásához két embert kellett találnom: egy töké­letesen megbízható orvost és egy besú­gót. A besúgóra hamarosan rábukkan­tam - szállodánk portása személyében, próbaképp leveleket küldtem magam­ról a hagyományos kis hajszállal lera­gasztva, a hajszál minden alkalommal elszakadt, jelezve, hogy Taube, így hívták a portást, felbontotta a boríté­kot. Valamivel nehezebben, de a meg­felelő orvosra is ráakadtam: egy ma­gánpraxist folytató sebészre. Nyíltan mertem beszélni vele, nem is nagyon tehettem mást, ha igénybe akartam venni a segítségét, megmutattam neki a kis vászonzacskót.- Doktor úr, én kivándorlásra készü­lök, vagyonomat gyémántokba fektet­tem, ezt a húsz gyémántot szeretném átvinni a határon.- Hajói számolom, ez huszonegy.- Ezt a húsz gyémántot szeretném átvinni a határon, mert a huszonegye­diket önnek szánom, ha segít nekem.- Milyen formában képzeli?- A karomra egy gipszkötést rakna...- Értem, mintha el volna törve.- Nem érti, semmiféle "minthá"-ról nem lehet szó. El fogja tömi a karomat, úgy gipszeli be. Ha a fődolog gyanús, akkor legalább a részleteknek stim­melnie kell, bizonyára tudja, hogy a kémeknek és csempészeknek mindig rendben van az útlevelük.- Értem. Eltöröm a karját, és utána a gipszkötésbe berakom a gyémántokat.- Nem érti. Begipszeli a karomat, de nem rakja bele a gyémántokat, egyelő­re itt maradnak magánál.- De hogy jön érte, és mikor? Én nem őrizhetem hónapokig.- Meg fogom találni a megfelelő időt és a megfelelő módot. Eltörte a karomat és betekerte, a ha­talmas kötéssel, hazamentem a szállo­dába és elbúcsúztam a portástól:- Viszontlátásra Taube, köszönök mindent. Holnap reggel indulok Ma­gyarországra.- Mi történt a karjával, igazgató úr? Könnyedén megemeltem bekötött karomat - közben alig tudtam vissza­tartani a könnyeimet.- Én vagyok az új világháború első sebesültje, Taube. Eltört a karom - és cinkosan hunyorítottam rá. Taube bólintott, de közben a szeme forgott, mint a reklámmacskáé. Na, jól dolgoztam - gondoltam magamban elégedetten -, ez még ma este beköpi az ügyet a határőrségnél. Törött karomhoz képest viszonylag jól aludtam, reggeliztem, kifizettem a számlát és felszálltam a nemzetközi gyorsra. A vonat még be sem ért a határövezetbe, mikor jön értem három egyenruhás, beszállítanak, biztosra mentek, mert intettek a mozdonyveze­tőnek, hogy mehet tovább, rám nem kell várnia.- Hogy értsem ezt? - tiltakoztam per­sze. - Elégtételt követelek! Szabályos útlevéllel rendelkezem.- Abban nincs kétségünk, uram. De van valami elvámolnivalója?- Semmi, tessék megnézni a bőrönd­jeimet.- Nem a bőröndjeire vagyunk kíván­csiak, vegye le a karjáról a gipszkötést.- Hát hogy vehetném le? El van törve a karom, ehhez csak orvos nyúlhat.- Nincs szükség itt semmiféle orvos­ra, értesüléseink vannak, hogy maga csak szimulál. Ezzel se szó, se beszéd, a határőr egy kalapáccsal rávágott a gipszkötésre, a fájdalomtól abban a pillanatban elájul­tam. Mikor magamhoz tértem, csak a kötés romjait láttam és körülöttem a restelkedőe egyenruhásokat:- Elnézést kérek, uram, tévesen vol­tunk informálva.- És ennek én viseljem a hátrányait? Elment a vonat nélkülem, elkésem a csatlakozást.- Mi szívesen átvisszük a határon egy szolgálati gépkocsival.- Rendben, van, ez valamit enyhít a dolgon, de előbb szeretnék egy új gipszkötést rakatni a karomra. Vigye­nek az orvosomhoz. A doktor újra feltette a kötést, de most már belerakta a gyémántokat is. Baj nélkül kijutottam Kanadába, és eb­ből a pénzből nyitottam egy kis üze­met. Furulya Napraforgó / Irodalmi oldal- pórunkon Mikiósné Ganzer Katalin mun­kái/

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents