Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-12 / 29. szám

Néplap 1990.6 MÁJUS 12 Szomfa” Nincs mindenhol Rózsadomb Nincs mindenhol Rózsadomb, mely­nek a budai hegyekfe körpanorámás kilá­tást nyújtó fekvése, lombsátor alá bújta­tott utcái, virágok szegélyezte pázsitjai gyönyörködtetik az ember szemét, üdítik a lelkét. Milyen jó volna, ha minden vá­rosunk ilyen lenne! Gyermekkoromban én is éltem ott, máig csalogat vissza az emlékezet. Pedig nem volt főúri sorsunk, - mint ahogy a többi házmestercsaládnak sem. Aki átélte, az tudja, hogy egész nap a "szaladj ide, rohanj oda, ezt csináld, azt tedd" volt a sorsunk. Este viszont, ha feljöttek a csillagok, akkor meg­könnyebbült, mesebelivé vált körülöttünk a világ. A Sváb-hegy villanysorai úgy ragyogtak, mint a karácsonyi gyertyafüzérek, a János-hegy pedig a félhomályból, kilátó-sapkával a fején kémlelte a Pasarétet. És az úri vigasságból is jutott ilyenkor valami a számunkra. Egy-egy leereszkedő mo­sollyal átnyújtott borospohár például a "nem szá­mít, hogy kiskorú vagy" biztatással. Az igazi jókedv azonban akkor ragadt rám, ami­kor Lajcsi komámmal haza kellett vinnem a részeg bőrgyárost. Saroglyás talicskába tettük, ő meg a borosüveggel hadonászva végigkurjongatta az utat. Célhoz érve mondtuk: Asszonyom, itt a félje, hová borítsuk? A bőrgyáros jó heccnek tartotta ezt, sok­szor ismételtette. Szívesen tettük, úri módon meg­fizetett érte, ha kijózanodott. Ilyen könnyen azóta sem jutottam bankóhoz, mégis ritkán jut eszembe. Az ottani utcák hegyipatak-tisztasága annál in­kább. Valahogy azokon otthon érezte magát az ember, nem vágyott a falak zárt világába, mint ahogy most teszem. Igaz, Szolnok nem Rózsadomb, pedig kedvező a fekvése. Szeretem is ezt a várost, ifjú koromtól szívemhez nőtt, utcáit járva mégis röpke madárként száll el tőlem a derű. S nem azért, mert "a szomszéd rétje mindig zöldebb", hanem azért, mert koszos a város. A sajátunkról elmondhatjuk ezt. S ha ki merjük mondani, akkor már a jobbítás igénye is bennünk bimbódzik. Bevándorolt vagyok, lakóhelyük elhanyagolásá­ért sokszor szidtam a szolnokiakat, míg aztán rájöt­tem : a kisebbséget szidom, hiszen ennek a városnak soha nem volt, és ma sincs polgársága. Régen tuta- josok, hajósok, halászok, fuvarosok, meg vasuta­sok települése volt, olyan embereké, akik éltük napjait többnyire úton töltötték. Kisebb gondjuk is nagyobb volt Szolnok patinás szépségének megte­remtésénél. Napjaink forgatagában pedig túltáplált lett ez a város. Olyan lakókkal telítődik, akiket a családi-baráti kör melege máshol hevített, akiket a szívük máshová húzott. Sok embert a pusztai szél röpített az itteni gyárakba. Álmaikban lovat hajtot­tak, ringó búzatáblákban gyönyörködtek. Azt mondják, negyvennégyben, a front átvonulása után alig öt-hatezer ember élt Szolnokon. Most meg a bejárókkal együtt közel százezer embernek nyújt kenyeret. Lehet hát csodálkozni azon, hogy a város lakói elsősorban fedelet, munkahelyet akartak, bol­tot, iskolát, s mindazt, ami a napi élethez kell? Nincs tehát tősgyökeres polgársága Szolnoknak, ezért nincs sajátos arculata sem. Nemcsak a panel­házak egyenruha-sivársága miatt nincs, hanem úgy egészében véve nincs. Derékba tört itt sok jobbító szándék, - gondoljunk csak a városközpont félbe­maradt átépítésére. Ugyanakkor Jászberény, Mező­túr, Kisújszállás, Karcag központja arról tanúsko­dik, hogy lakói szeretik városukat, szépen rendben tartják annak központját. Pénzkérdés az egész - ezerszer hallottam az érvelést. Valóban az? Szol­nokon a városközpontban lévő irodaház közel negyven éve épített felvonulási épületét most bont­ják. Négy évtized alatt felépült több új lakótelep a városban - tehát nem lehetett pénzkérdés ennek a csúfságnak a városközpontból való eltüntetése, csupán nemtörődömség dolga. Mondhatná valaki, hogy figyelmen kívül ha­gyom azt, honnan indult Szolnok. Jól tudom ma­gam is, hiszen pályakezdő koromban a szandai rétről a városba tartó tántorgó tehenek zárták el sokszor a Tisza-hidat. Nem az új lakások, középü­letek számát keveslem, bár azokból is lehetne több, hanem az egységes városképpel mit sem törődő fejlesztési koncepciót, az emberközpontúbb miliőt, az átgondoltabb intézkedéseket. Nincsenek például árnyas parkjaink, világtól elzárt játszótereink, nincs egy valamire való városközpont. És ebben a városban, ahol évtizedekig Európa festészetére ki­ható művésztelep volt (van), alig található köztéri szobor. Ebből a folyton "politizáló", "vonalas" vá­rosból hiányzik a gömbölyded derű, a lágyan ívelő szépség. A város legszebb részén, a Zagyva torko­latánál sétány helyett ronda garázssort építettek, hű kifejezéseként annak, hogy a közösségi érdek csak hangoztatott maszlag, az egyéni pedig döntő. És ha már a folyóparton tartunk, jogos a kérdés: meddig áll még ott az az ezeréves, roskadozó földszintes épület? Mikor kap végre rászabott, új ruhát leg­alább a város központi magja? E sorok olvasásakor bizonyára lesznek olyanok, akikben az a kérdés merül fel: mit akadékoskodik ez az ember? Hajdani főszerkesztőm is azt mondta egyszer, amikor más városban szerzett kedvező tapasztalataimat összevetettem a szolnokiakkal, hogy "azt hiszed, hagyom a megyénket pocskon­diázni?" Mondani sem kell; papírkosárt béleltünk a cikkemmel. Pedig, ha jól belegondolok, nem én pocskondiáztam a megyét, hanem azok, akikből hiányzott a jobbító szándék. És így van ez napjainkban is. Nem szeretheti igazán lakóhelyét az, aki belenyugvással tudomá­sul veszi a foghíjas városképet, az ember jobbik énjére ható szobrok hiányát, aki természetesnek tartja, hogy virágok helyett gaz veri fel az utcákat, aki lusta kimeszelni saját házát. Tisztában vagyok azzal, hogy nem minden múlik a polgárokon. Sok mindent csak a város pénzén lehet elintézni. Most, amikor lényegében interreg­num következik, a városi önkormányzat megte­remtésére készülünk, erre is gondolnunk kell. A város polgáraitól is függ, hogy olyan emberek ke­rüljenek a vezetőség élére, akikről elmondhatjuk: elintézték az általunk felvetett dolgokat; s ne fejva- karva mondjuk: ezek aztán jól elintézték... Nézelődők Fotó: Mészáros Nálunk többség is csak Lenin-szobrot Bizalmi válság a zeneiskolában A szolnoki Bartók Béla Zene­iskola tanárai bizalmatlansági indítványt juttattak el a városi tanács művelődési osztályára, melyben kérték Labáth Valériá­nak, a zeneiskola igazgatójának visszahívását, igazgatói állásá­ból történő azonnali felmentését. A pedagógus berkekben eddig szokatlan‘dolog kapcsán elindul­tunk, hogy megnézzük, mi késztet­te a város zeneiskolájának tanárait, pontosabban a tantestület kéthar­madát erre a lépésre? Az ügy valóban rendkívül bo­nyolult, magában hordozza a múlt feszültségeit, a jelen túlterheltsé­gét egyaránt, és 40 éves törvényal­kotásunk visszásságát is. VB - kontra A szokatlan eset meglepő, már­már groteszk helyzetet eredmé­nyezett: a művelődési osztály a be­advány kapcsán vizsgálatot kezde­ményezett a zeneiskolában, amely­nek során megállapította: "Labáth Valéria vezetői érdemei mellé oly sok negatívum sorakozott fel, amely a vezető és vezetettek között olyan helyzetet teremtett, melyen csak egy gyökeres változás segít­het." A művelődési osztály a tan­testület 98 százalékának jelenlété­ben titkos szavazást rendelt el. Eredmény: a jelenlévők 66 száza­léka voksolt Labáth Valéria fel­mentése mellett, mellyel egyben ismét bizonyságot tett szándéká­nak megalapozottságáról. A tan­testület tagjaival történt beszélge­tések, valamint a szavazás eredmé­nye alapján a művelődési osztály megállapította, hogy az igazgató­nő alkalmatlan a vezetésre. Vizs­gálati eredményét eljuttatta a ta­nács végrehajtó bizottságához, egyben kérte az igazgatónő fel­mentését június 15-i határidővel. A meglepetés: a vb nem fogadta el saját művelődési osztályának szakvéleményét! Ugyan miért nem? Felnőtt, diplomás embereket Ítéletalkotásra éretlennek tart va­jon a végrehajtó bizottság? Vagy saját művelődési osztályát részre­hajlónak? Megkérdeztük az elnökhelyettest- A Vb-nekfelelős döntéseket kell hoznia, ha azok esetenként kényel­metlenek is. Nem hinném, hogy ez a vb, amely már oly sokszor döntött bonyolult ügyekben, most egysze­riben tehetetlenné vált. Mi húzódik saját szakemberei véleményének elutasítása mögött valójában? - tettük fel a kérdést Lengyel Boldi­zsárnak, a városi tanács elnökhe­lyettesének.- Nincs ellentét a szakosztály és a vb között...-Hm...ez igen érdekes, kívülről szemlélve nem így tűnik.-Egy vezető leváltásánál nagyon körültekintően kell eljárni. Egy szakmailag jól felkészült vezető, egy tehetséges művész vezetői megítéléséről van szó ebben az esetben. Szeretném elmondani, hogy a vb azért halasztotta el a döntést a júliusi üléséig, mert azt szeremé, ha döntése modellértékű lenne. Nem szeretnénk, ha a zene­iskola igazgatója elleni beadvány precedens lenne a többi iskolák számára is, hogy a nekik nem tet­sző igazgatót azonnal leválthas­sák.- Miért, esetleg más iskolában is készül ilyen indítvány?- Nem tudom, de azt mindene­setre nem szabad megengedni, hogy egy erős kezű, magas köve­telményt támasztó igazgatót csak úgy elmozdíthassanak a helyéről.- A zeneiskola tanárai éppen a szomszédos iskola igazgatójára hivatkoztak, akinek követelmény- rendszere köztudottan magas, mégsem kívánják leváltani beosz­tottai. Ez a pedagógusok szakmai igényességének megkérdőjelezése lenne. A vb álláspontjával így nem tudok egyetérteni, az az érzésem, itt valami másról van szó.- Semmi másról nincs szó, pusz­tán csak arról, hogy a zeneiskola speciális szakmai terület, ezért (más megyéből érkező) szaktanácsadók, valamint a Szol­nok Megyei Pedagógiai Intézet be­vonásával újabb vizsgálatot kezde­ményezünk.- Furcsa helyzet, ráadásul nem hinném, hogy a Pedagógiai Intézet örömmel vállalná ezt a vizsgálatot, noha utasításra bizonyára el fogja végezni. Nyilatkozik az igazgatónő- Miben látja az elmérgesedett helyzet legfőbb okát? - kérdeztük Labáth Valériát, a zeneiskola igaz­gatóját.- Az igazgatóválságot kirobban­tó lényeges ok a zeneiskola és a zenekar intézménye közötti konf­liktusban gyökerezik. A zeneisko­la alapfunkciója az oktatás. Ez kell hogy meghatározza oktatási rend­jét és a közművelődésben való részvéíelének mértékét is. A szol­noki szimfónikus zenekar a tanév szorgalmi időszakára tervezett és realizált teljes munkanapokat érin­tő belföldi (5 napos tűmé) és kül­földi (10 napos francia, 12 napos nyugatnémet) programjai - az óra- cserével járó egyéb koncertek szá­mát itt most nem is említve -, meg­haladták a zeneiskola által még to­lerálható mértéket. / Az iskola 31 tanára közül 12 játszik a szimfóni­kus zenekarban. - a szerk. / Egyre több példa adódott arra is, hogy a mellékfoglalkozásból adódó egyéb feladataikat is a főállás mun­kaidejének terhére kívánták meg­oldani. A valós helyzetképhez tar­tozik az is, hogy a zenekar vezető­je, Báli József egyszerűen csak el­várta az alkalmazkodást ahelyett, hogy a programokat egyeztettük volna. Egy adott mértéken túl ezt már felelős intézményvezető nem vállalhatja fel. Kötelez a tanórák meghatározott száma, de mégin- kább a növendékek és a szülők jo­gos igénye... Mértéket kellett tehát szabnom. A zenekar vezetője és a zenekari tagok ezt tendenciózus akadékoskodásnak, a zenekari munka gátolásának minősítették. Az érdekek közös egyeztetésén alapuló, civilizált, demokratikus megoldás elől elzárkóztak, helyet­te egy címzett, feladó és dátum nélküli petíciót csempésztek az asztalomra. A petícióból tudtam meg, hogy vezetői magatartásomat illetően egyéb kifogásaik is van­nak. Összefogás és partneri együtt­működés helyett a könnyebb utat, a bűnbakkeresést választották, an­nál is inkább, mert pillanatnyi ma­gánérdekük érvényesítését az én menesztésemmel látják biztosí­tottnak. Gyanítom, hogy ebben jelentő­sen közrejátszottak baráti és elvtár­si kötelékek, az igazgatói székre önjelölt aspiránsok személyeske­dései. Hogy ezek után miért nem mondtam le? Az indítványtevők attól a demokratikus jogomtól is meg kívántak fosztani, hogy szem­besüljek kifogásaikkal, vádjaikkal. Valóban paradox helyzet, hogy a többség indítványára nem mond le valaki, miközben én magam is a többségi akarat és igazság érvé­nyesítésének híve yagyok, de a ze­neiskola érdekeit, és nem egyéni érdekeket kell szem előtt tartanom. A gyerekek az elmaradt és áthelye­zett órákat sínylik meg, nem az igazgatóválságot. Nyugalmuk az oktatás kiegyensúlyozottságától inkább függ, mint attól, hogy hív­ják az igazgatót. Hallgattassák meg a másik fél is Hogyan látják a konfliktust a ze­neiskola tanárai, az a többség, aki a petíciót aláírta? Labáth Valéria hat évvel ezelőtt a tantestület élére úgy került, mint derült égből a villámcsapás. Nagy Katalin volt a megbízott igazgató, akit szakmai és emberi magatartá­sa alapján elfogadtunk. A tantestü­let számára nyilvánvaló volt, hogy ő lesz a kinevezett igazgató. Meg­rökönyödésünkre nyár végén a tantestületi megnyitóra szóló meg­hívást Labáth Valéria írta alá, mint igazgató. Nem firtattuk, hogy a pártbizottság akkori titkára miért és hogyan patronálta őt: lenyeltük a békát. Megmondtuk, szívesen dolgozunk vele, ha a zeneiskola érdekében legalább annyi mindent megtesz, mint saját érdekeiért. Nem így történt. Vezetői módszere egyre diktatórikusabb, antidemok- ratikusabb lett. Személyiségjegyei olyan torzulásokat mutattak, amely megbízhatatlanná, kiszá­míthatatlanná tette nyilatkozatait, ellentmondásos utasításait nem le­hetett követni. Hibái egyike, hogy a konfliktus okát a zenekarban lát­ja, holott a probléma már akkor is élt, amikor a zenekari konfliktusról szó sem volt. Ami pedig a zenekart illeti: az igazgatónő a Filharmónia megyei megbízottja, az általa szep­temberben javasolt programot márciusban felrúgta, nem akarta engedélyezni. Zenekari munkánk egyébként sohasem ment az isko­lai munka rovására, ezt szülők és a gyerekek igazolhatják. Kapcsolata a társintézetekkel megromlott, ho­lott a tantestület tagjai úgy az úttö­rőházzal, mint a szomszédos álta­lános iskolával személyes jó kap­csolatot tartottak fenn. A tanárok munkáját nem ismeri, óráikat nem látogatta, a tanároknak önminősí­tést kellett írniuk, ennek alapján írta azután ő, mint igazgató a mi­nősítéseket. A zeneiskola szakmai ügyei nem érdekelték, kizárólag saját anyagi érdekeit tartotta szem előtt. Vezetői ezközei között egyre nagyobb szerepet kapott a megfé­lemlítés. Azt reméltük, a tavalyi igazgatóválasztás - amikor egyet­len szavazattal kapott többet ötven százaléknál - tanulságos lesz La­báth Valériának, s önként lemond. Emelt fővel távozhatott volna. Ehelyett azonban addig feszítette a húrt, míg arra kényszerültünk, nyilvánosság előtt mondjuk el sú­lyos vezetői, emberi hibáit, holott mi ettől óvtuk őt is, az iskolát is egyaránt... Hatéves igazgatósága alatt többen, többször figyelmez­tették - már akivel szóba állt -, vál­toztasson viselkedésén! A tantes­tület véleménye azonban őt nem érdekelte - foglalhatjuk össze a pe­tíciót aláíró zenepedagógusok ne­vében nyilatkozók /Patkós Imre, Somosné Sűrű Erzsébet, Majoros Zsuzsanna, Benedek Sándor, Báli József, illetve korábban Ocsai László, Somos János, Szathmári Judit/ véleményét Plusz még egy joghézag is A pattanásig feszült helyzetben dolgozni, élni képtelenség. A har­mincegy zenepedagógusból hu­szonegyen írták alá a petíciót, a tanárok mégis tehetetlenek, és an­nak tűnik az ügyben dönteni hiva­tott tanácsi végrehajtó bizottság is. A törvény az igazgatóválasztás rendjét pontról pontra előírja, míg a visszavonás csak szokás kérdése, szabályozva nincsen. Negyven éves törvényalkotásunk egyolda­lúságát, antidemokratikus jellegét jól példázza ez a joghézag is. Vajon mi lesz, ha az ügy még tovább húzódik? A mérleg a vb kezében van, és nincs okunk felté­telezni, hogy nem bekötött szem­mel ^irtja kezében. A zeneiskolai helyzet tarthatatlansága azonban türelmetlen elgondolkodásra kényszerít: miért is nem elég a tan­testület 66 százalékának, valamint a tanács művelődési osztályának véleménye, miért kell újabb vizs­gálat, pontosan mit is kíván az ki­deríteni, és - ez talán a legfonto­sabb - mikor kerül pecsét az utolsó aktára. Kátai Szilvia vb - Koncra művelődési osztály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents