Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-11 / 4. szám
4 1990. ÁPRILIS 11. Ősember nyomára bukkant Amatőr régész a Jászságban A 750 éve betelepülő jászok nem lakatlan területet hódítottak meg, legfeljebb időlegesen elnéptelenedő vidéken találtak otthont. A Zagyva-Tama vidéke azonban nemcsak a honfoglalás körül, hanem azelőtt is rendszeresen lakhelyet adott a különböző népeknek, kultúráknak, öthét, sőt talán még tízezer évvel ezelőtt is. A nyomok, a tanúk ott nyugszanak közel a felszín alatt, de az értő ember kézzel is összeszedegetheti a kőkori ember hagyatékát. Kerékgyártó Gyula, a jászberényi Cipőipari Vállalat osztályvezetője nem tanult régész, a témában azonban már értő, jól képzett amatőrnek számít. Igyekezetére nemcsak a szolnoki Damjanich Múzeumban figyeltek fel, hanem kutatásai, leletei alapján a Magyar Nemzeti Múzeum ez év szeptemberében ásatást is kezd Jászfelsőszentgyörgyön, Pusztamonostor határában. Ott ugyanis feltehetőleg a jégkorszak végéről származó ősember nyomára, átmeneti táborhelyére bukkant. Ezek igazolására szolgál majd T. Dobosi Viola őskőkoros régész ásatása.- Hét éve vettünk egy hobbitelket a belső szőlőben, az ipartelepen - mondja a fiatalember. - Felfigyeltem a terepen található cserépdarabokra, kő- és csontszilánkokra. Mikor pedig egy gödröt ástam, hogy a szemetet valahol tároljuk, mint később kiderült, egy rézkori ház maradványaira bukkantam, alig fél méterrel a felszín alatt. A paticsfalú ház törmelékei, bütykös cserépedény darab, pattintott, hasított kövek alapján a régészek nyilvántartásba, leltárba vették a kertünket. Ahogy jobban belemélyedtem a régészetbe, azóta már tudom, hogy az a 200 négyszögöl, vagy környéke, egészen az újkortól szinte folyamatosan lakott terület volt. Bőripari diplomával a zsebében, munka mellett szabadidejének nagy részét a régészkedésnek szenteli. Először ötletszerűen, majd ahogy megismerkedett régészekkel, és a szakirodalommal, már szisztematikusan járja a határt. A Zagyva és Tama árvízmentes, szélfújta hordalékkúpos emelkedőit vette sorra, nem feledkezve meg a kiszáradt, feltöltődött egykori medrek, vízjárások környékeiről sem. A legmegfelelőbb időpont terepbejárásra az őszi, tavaszi időszak, amikor növényzet nem takarja a földet, és jól láthatók a jelek. Aki nem ért hozzá, boszszankodva dobja félre a kapát kicsorbító kődarabot, a régész azonban örömét leli minden beszédes jelben. Sokat mondhat a kő anyaga, nagysága, formája, felületi megmunkálása, azt is megállapítja, hogy szerszám volt, alapanyagul szolgált, vagy éppen a szerszámkészítés közben keletkező szilánk lehetett. Kerékgyártó Gyuláék Tanács körúti lakása olyan, mint egy bemutatóterem. Polcokon, földön, szekrényen, fiókokban mutatják magukat a többezer éves emlékek. Temérdek pattintott kőeszköz, formás kőbalta Alattyán határából, fosszilis /megkövesedett/ fadarabok, kövületek, átfúrt fogakból készült nyakék és egy késő kőkori gyerek csörgője is. Jászjákóhalma határában, közvetlenül a Berényi út mellett, a Zagyva-híd közelében az egyik emelkedőhöz vezet az amatőr régész kőkori leleteket gyűjteni. Nap mint nap ott járok el a terület mellett, és most meglepődve észlelem, hogy a felszántott, elboronált, alig észrevehető magaslaton, ahol a föld elszíneződése azért jól látható, léptennyomon bukkanunk a régmúlt nyomaira. Persze van ott tégla- és mázas cseréptörmelék is, ami nem vezeti félre Kerékgyártó Gyulát, de a rögök között egyértelműen állapítja meg, melyik egy ókori ház maradványa, a kövek közül melyik nem véletlenül, a paraszti udvarok hétköznapi hordalékaként került oda.- Ez a lelőhely egyike az általam felfedezett 294-nek. A múlt hónapban a Damjanich Múzeum fiatal régészével, Kertész Róberttel közösen megkezdtük a leletanyag feldolgozását. Két hét alatt 54 régészeti lelőhelyet hitelesített a múzeum. Nem jutottunk a munka végére, mert a terepbejárás, a szemlélődés lassan halad, de szeretnénk az egész Jászságot így feldolgozni, és elkészíteni a Jászság régészeti tipográfiáját. Az ez alapján összeállítható ásatási program megvalósítása pedig már csak pénzkérdés.-Ip-Kényszer-vekker Mutasson nekem egy boltot A minap vettem egy vekkerórát. Az ember azt hinné, ez az a pont, ahol semmi baj nem lehet, hiszen mi is egy vekkeróra? Egyszerű kis készülék, bajforrás bizonyára nem. Szépen megveszem, és kész. Ez nem jár idegességgel, feszültséggel, örülhetünk neki. Szépen sípol, meg minden. Ebből baj nem lehet. Mégis lett. Sikerült elérni, hogy az egyik szép, belvárosi, szolnoki üzletben egy vekkeróra is bajt okozott. Megvettem a nem túl nyájas eladótól, majd hazasétáltam vele. Otthon feltettem az előre kijelölt helyre, fel a szekrény tetejére. S mit ad Isten, nem látszik az óra számlapja. Ez egy olyan óra volt, ami csak szemmagasságban látható. Na, sebaj, gondolom. Az otthoni körülmények között nem látszik az óra számlapja, tessék szíves visszaadni a pénzem. Ilyen egyszerű ez. Amerikában is így csinálják. Az meg se fordult a fejemben, hogy Szolnok azért még nem tiszta Amerika. Elmondtam szép nyugodtan a problémámat, s csak ekkor vettem észre, milyen távol fekszik Szolnok az Egyesült Államoktól. Az eladó, aki eleddig nem is figyelt rám, a Tessék szíves visszaadni a pénzem!nél felkapta a fejét, úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. Szó nélkül elrohant a főnöknőhöz, és egyfolytában ujjal mutogatva rám, elsuttogta a képtelen kérést. Ugyan megbolygattam azt az édes, tespedt rendet, amiben az eladónak semmi köze, semmi érdeke nem fűződik a vevőhöz, mégis legalább azt reméltem, hogy a vezető sűrű bocsánatkérés közepette előadja, hogy bár sajnálja, kérésem nem tudja teljesíteni. De ő nem így cselekedett. Kollégáját inkább méltatva a válaszra, fejét felkapva azt mondta: Mutass nekem egy olyan boltot, ahol visszaadják a pénzt! Az elíme a kényszer-vekker adó méla közönnyel átadta az üzenetet: nem adjuk vissza a pénzt! Most vitatkozzam? Nem. Cseréljék ki az órát inkább. Az új óra 63 forinttal kevesebbe került, mint az előző. A különbözetet vissza kellett adniuk. Felírták a nevemet, címemet, sajátkezű aláírásomat kérték. Ekkor bátorkodtam a rám se néző főnökasszonyt megszólítani. Tessék mondani, mi ebben a logika? Ennyi erővel az egész pénzt visszaadhatnák. Nem nézett rám, feltűnően csak egy karórára koncentrált, és azt mondta: - A vevő minden eladói kényszer nélkül vette meg az órát, ez egy nagyon szép, hibátlan darab, bizonyára jól megfontolta a vételt, nem szoktuk ilyen esetben visszaadni a pénzt. Mielőtt kiosontam a boltból, még megköszöntem, hogy a 63 forintomat visszaadták, és hogy rám erőszakoltak egy órát, ami nekem nem is tetszik, meg azt is, hogy ebbe a második órába már nem adtak elemet. Ellentmondást nem tűrő hangon így szólt az eladó: - Ilyen elemünk most nincs, vegyen máshol. Tántorogva kijöttem az elegáns, szép üzletből, kezemben az óra. Betértem a közeli üveg-porcelán boltba, s félve az eladóktól, elemet kértem. Egy mosolygós hölgy kivette az órát a kezemből, belepróbált többféle elemet is. Kedves volt, udvarias, elpanaszoltam, mit történt velem a másik boltban. A főnöknő itt odajött hozzám, előzékenyen megkérdezte, miben segíthet, azt hitte, náluk történt baj az órával. Én pedig azt, hogy az egészet csak álmodom. Kikfsértek az ajtóig. így most már a rámkényszerített második óra sem a közönyös, szakmájára méltatlan eladókra emlékeztet majd - de azért ott motoszkál a fejemben, mi lenne, ha visszavinném az órát, elvégre ezt már rámkényszerítették. (iksz) Salavat Safiullin: Badi-Bilding Nem a kényszer szülte ötlet, hogy ismételten foglalkozzunk városunk fotográfiai kultúrájával. Korán sem, hiszen lassan reflexszereién rögződik bennünk, hogy hétvégenként egy-egy fotográfiai kiállítás megnyitójára vagyunk hivatalosak, vagy éppen a rászoktatás eredményeként igényünkké vált e kétdimenziós vizuális termék becsülése, szeretete. A szép, a tiszta esztétikum láttatása, az esetenkénti tartalmi elvontság asszociatív, egyénre lebontható visszajelzése már hosszú ideje reflektorfénybe helyezte a város fotográfiai múltját, jelenét és remélhetőleg ajövőben is így lesz. Már 1852-53-ban volt fényképészünk (még ha utazó is), a 19. századot megelőző években beszéltek a helybeli fotóamatőrizmusról. A 30-as években tudatosodott a fotográfiai munka, szervezetté vált, és szervezetten folyt egészen a háború kezdetéig. A világégés után, már az ötvenes évek elején megindult a szakköri tevékenység. Központi fotóklub szerveződött 1957-ben, és fotószakreferenssel rendelkezett a város. Kiállítások, pályázatok, díjak, elismerések jelezték a létjogosultságot. 1980-tól pedig egyértelműen meghonosodott a fotográfia kis hazánkban, Szolnok városában. Megalakult a Jászkun Fotóklub, a Fotógaléria, egyéni és csoportos kiállítások százai, képek ezrei kerültek az installációkra, a nézők elé. Nemzetközi fotótábor, majd a folyamatosan meghirdetett és rendezett nemzetközi fotó- és dia pályázatok tették nemzetközileg is híressé Szolnok város fotós életét. A jelent vallatva, csak a múltban gyökerezve gondolkodhatunk. Ötödször hirdették meg - tisztelet a támogatónak - a MONFODI (Mozgáskorlátozottak Nemzetközi) fotó- és diapályázatát, amiben egy mik-Yuzi Shiponov: Hölgy hajóval rovilág mutatja meg önmagát, kiállításról kiállításra fejlettebben. Igaz, én láttam a kiállítást és mondhatom, hogy a benső, önmagáról, érzelmeiről, a látás és láttatás magas szintű vizuális szintjéről szól hozzánk, de nem lenézően, hanem szinte felemelve. Ez a mikrovilág fricskát ad a természetnek tartalmával, esztétikumával és technikájával, ami ötödik alkalommal is lenyűgözött. Még megtekinthető - április 13-áig. Képeink a Monfodi 90 kiállításon készültek. Berta Ferenc Karl Stadler: Fekete-fehér V Janis Gleizds: Körmérkőzésből optimisták I. Mr. R.L. Quinn: Versenyen J
