Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-23 / 13. szám
1990. ÁPRILIS 23. Néplap 3 A közérdek sem lehet Jolly Joker Mit tennének Önök, ha lenne annyi pénzük, hogy vállalkozásba kezdjenek? Mit tennének - kérdem - ha a pénzük mellett kellő kurázsival is rendelkeznének? Gondolom kórusban vágják rá: befektetnék valami jó kis üzletbe, valami olyan dologba, amire van kereslet, ami hozza a hasznot. Nos, ha még nem késő, és netán előtte lennének az első kapavágásnak, úgy nem lehet érdektelen megismerkedniük egy olyan üggyel, aminek - hitem szerint - általános tanulságai is vannak. A dolog több mint szépséghibája az, hogy ugyanezen a területen épített volna az engedéllyel bíró vállalkozó, Sárközi is. Esetleg külföldi partner segítségével bővítették volna a mosót, és bizonyos szervizszolgáltatást is terveztek. Rendezetlen viszonyaink között az már talán szóra sem érdemes, hogy a mosó, a tulajdonosok munkahelye, 17-én, a földmunkák miatt nem tudott kinyitni, s így csak veszteséget termelt. Még az sem meglepő, hogy - elmondásuk szerint - előre senki nem tájékoztatta úgy, hogy a tanács a saját korábbi lépései és a jelenlegiek közötti összhanghiányt tudomásul veszi, és ő vállalja a ráeső felelősséget. Mert az már elfogadhatatlan, ha a saját hibáját az egyén számára halogatónak tűnő, és valójában használhatatlan, - hogy ne mondjam - nem éppen humánus nyilatkozatokkal próbálja magyarázni, egyszersmind áthidalni. Hisz az erősebb kutya is tanúsíthat korrekt magatartást, pláne ha erejét állampolgári felhatalmazás útján kapta. És bár szent igaz: az érdekhierarAutómosó - nem éppen ideális körülmények között Szolnokon, a Csokonai út és a Keskeny János út kereszteződésében van egy maszek autómosó, ami 1983. óta működik, és kétségtelenül igényt elégít ki, hiszen összesen két(!) ilyen létesítmény van a megyeszékhelyen. A tulajdonos Sárközi István, aki már az indulás óta szeretné a vállalkozását bővíteni, tehát tovább építeni, illetve a területet - ami ma közterület - megszerezni. A terület megszerzésének kérdése még nyitott, hiszen a tanács utoljára tavaly június 28-án dobta vissza a labdát azzal, hogy a vb jogosult dönteni a hely eladásáról és a vételárról. Tette mindezt ahelyett, hogy már akkor közli: a vásárlás lehetősége elsőrendűen attól függ, hogy a városrendezési terv miként ítélkezik a hely további sorsáról. Ez azért is lett volna logikus lépés, mert a rendezési terv készítése akkor már folyamatban volt. Mindenesetre nem ez történt, és Sárközi István a már érvényes építési engedéllyel a zsebében joggal gondolhatta, hogy azt nem kapta volna meg még 1988. novemben 30-án, ha a terület megszerzése alapvető akadályokba ütközhet. S ez az elképzelése még akkor is helytálló, ha egyébként az 1983. óta működő autómosóra vonatkozóan csak ideiglenes fennmaradási engedéllyel rendelkezett. Megkésett húsvéti meglepetés 1990. március 5-én jóváhagyó pecsét került arra a városrendezési tervre, ami tavaly decemberben készült el. Az, hogy ez a terv Sárközi István terveit keresztezi, nem éppen parlamentáris keretek között derült ki. 1990. április 17-én, a nagy húsvéti locsolkodás után, egyáltalán nem a nyuszi, hanem a városi tanács jóvoltából, megjelent a helyszínen az Út-, Közmű- és Mélyépítő Gmk, és földgéppel hozzálátott az autómosó bejáratától jobbra, az egy hónapja érvényes városrendezési terv megvalósításához. Eszerint a Csokonai és a Keskeny János utak eredeti kereszteződését a város felé egyirányúsítják, míg a mostani földmunka egy, a két utat összekötő, másik egyirányú szakasz megépítésének kezdete. Az Áfor is bővítené az itteni benzinkútját, s mindezzel a Széchenyi városrész élete js komfortosabbá válna. őket arról, hogy egyáltalán valaki ott elkezdi túrni a földet. Az azonban már furcsa, hogy mindez annak a tanácsnak az akaratából történt így, amelyik ugyancsak szabad akaratából adta ki 1988. november 30-án ugyanerre a területre az építési engedélyt, akkor még Sárköziéknek. A vállalkozó becsapva érzi magát, s megy az igaza után. A tanácson közlik is vele, hogy egyelőre maradhat, de nem mondják meg meddig, s a történtekkel kapcsolatban csak annyi kerül szóba, hogy Sárköziék építési engedélye nem érvényes, mert annak hatálya ugyan csak 1990. decemberének közepén szűnik meg, de nem kérték még meg a konkrét közterületfoglalási engedélyt, így a tanács olybá tekintheti, hogy a vállalkozó nem is akar, vagy nem tud vállalkozni. Az erősebb kutya és a korrekt magatartás Kénytelen voltam saját tisztánlátásom érdekében, no meg a "hallgattassék meg a másik fél is" elv alapján felkeresni a városi tanács műszaki osztályát. László József főelőadótól annyit tudtam meg, hogy a Sárközi-féle autómosó hatósági engedélyezési eljárását annak idején ideiglenes fennmaradási engedély kiadásával zárták, így szó nincs arról, hogy a vállalkozó a mosójával az idők végezetéig moshat. Ha majd a szükség és a közösségi érdek úgy hozza, Sárközi kap egy felszólítást, és az építményét a saját pénzén lebonthatja. Ami pedig az építési engedélyt illeti, azt tekintsük "orvosi műhibának", ami egyébként az engedély sepercen belül történő visszavonásával azonnal kiküszöbölhető. Hogy a vállalkozó egy engedély birtokában milyen zsebbe vágó lépéseket tett, az az ő dolga. Legfeljebb majd perel. A tanács természetesen segítőkész lesz, semmilyen konstruktív megoldástól nem zárkózik el, és például felkínál új területet, ahol Sárközi újrakezdheti, ha ugyan lesz még hozzá anyagi és lelki ereje. Mi fogadható el mindebből? Az, hogy egy városrendezési terv közérdeket fejez ki, s mint ilyennek prioritása van más, például maszek elképzelésekkel szemben. De a két tényező ellentmondása esetén igenis lényeges, hogyan történik az ellentmondás feloldása. Úgy-e, hogy a következményeket javarészt az egyén viseli, vagy chia csúcsán a közérdeknek kell állnia, de az sem lehet Jolly Joker, amit bármikor előhúzhatunk a pakliból. A "ha akarjuk, majd lebontatjuk", vagy az "egyelőre maradhat" csak az állampolgári bizonytalanságot és a bizalmatlanságot fokozza, s nem az állampolgár hibájából, aki természetesen maga is hibázásra kényszerülhetett az elmúlt évtizedek bürokratikus, olykor kiskapukat működtető államigazgatási gyakorlata mellett. Magánvéleményem Én még sohasem vállalkoztam. S most, hogy letettem a tollat, és elolvastam amit írtam, úgy gondolom, egy ideig nem is fogok.- szilas -Beszéljünk róla w w Ülésrendben Feledhetetlen pillanat volt, ahogyan Puntila úr ott fenn, a magasban, asztalokból és székekből összerakott torony tetején szónokolt. A nézőtéren itta mindenki a szavait, s egy görcsben volt a gyomra, hogy az őt megszemélyesítő Major Tamás túl a 80. évén lezuhan. Akkoriban láthatta a nagyérdemű a Royal Shakespeare Company zseniális Szentivánéji álmát - amelyben cirkuszi produkciókhoz beillő módon szaltómortálékkal tarkítva hangzottak el a dialógok. És akkor jött egy 80 éves öregúr, s megmutatta, hogy mit tud egy magyar színész. Major Tamásról szállt egy történet: amikor zajlottak a próbák Szolnokon, egy segédszínész átsétált a próba szünetében az üres színpadon, egyszerűen csak azért, hogy átjusson a túloldalra, "ne kelljen annyit gyalogolni". Az öreg megállította azzal, hogy alázatosan tisztelni kell azt a deszkarengeteget, amely előtt a nagyközönség ül még ily díszlet és színész nélküli állapotában is. Illetlenség a csaszlatírozás. Valami ilyesfajta tisztelet illeti meg az ország nagy politikai színpadát és talán ilyen áhítattal, alázattal lépnek be új "munkahelyükre" a megválasztott képviselők. A nagy színpadra, amelyre egy egész nép figyel és várja, hogy jó döntések, nemzetet emelő törvények, határozatok szülessenek. A színpad környékén már folynak a nagy előadáshoz az előkészületek. A napokban például a fejünkbe betáplálandó sokféle politikai kifejezés száma eggyel gyarapodott. így hangzik: ülésrend. Kissé értetlenkedve, bár megértő szándékkal figyelhettük, ahogyan az egyik párt és másik párt képviselői is az elhelyezkedés módozatán vitatkoztak. Tétova pillantással figyelhettük az eseményeket, mert eldöntendő volt magunkban is, hogy mihez, milyen hagyományhoz illeszkedjék az új parlament honatyáiknak székfoglalása. Kell-e egyáltalán hagyomány? Igazodjék például ahhoz a valamikori megoldáshoz, amikor a hatalom képviselői a jobb oldalon ültek, mellettük a szimpatizánsok, míg a patkó másik csücskében az ellenzék legszélsőségesebbjei szónokolhattak? Micsoda történelmi abszurditás: a nyilaskeresztes párt emberei a legbaloldalibb helyen acsarkodták ki szörnyűséges döntéseiket. Könnyű volt - mondhatjuk - az egypártrendszeres viszonyok közepette: nem volt se jobb-, se baloldal. Feltehetjük a kérdést: valóban könnyű volt? Ha magunk elé képzeljük a széksorok patkóra emlékeztető alakzatát, lelki szemeink előtt látható: összemosódnak, egymásba érnek a pártok "határai". Úgy ülnek a képviselők az elfogadott ülésrend szerint, hogy nincs két-, háromszéknyi senkiföldje, ami jól elválaszthatná őket egymástól. Lehet, hogy nincs is erre szükség, s lehet, hogy ez nem is a hely adta körülmények szüleménye, hanem történelmi szükségszerűség. Vt-gyis az egymással szomszédos pártok programja, célja alapvetően nem tér el egymástól. Már a gyerek is biflázza: adósság, infláció, szociális gazdaságf magántulajdon és így tovább. Előhozakodhatnánk a viccel, amikor a színházi ügyelő azt mondja a rendezőnek: honnan vegyek én háromszáz statisztát, amikor nem is tudnánk elhelyezni őket a színpadon. Mire a rendező: nem is oda kellene, hanem a nézőtérre. Még akkor is, ha a választások résztvevőinek száma nem 99 százalék mint korábban, tudhatjuk, hogy akik elmentek szavazni, arra voksoltak, hogy akarják a változást, s figyelik az új parlament és a megalakuló kormány ténykedését. Nem statisztálni akarnak, és hát érthető a kívánalom: jó lenne ha rendünk is lenne már, nemcsak ülésrendünk. És hogy maradjunk a színházi hasonlatnál az előadást tapsrend és taps is követhetné. Vannak akik méltatlankodnak a dolgokon. Mármint azon, hogy a háttérben mennek az alkudozások a különböző tárcák sorsáról, a funkciókról. Osztogatják már - mondogatják. Nos, tudni illik, hogy az egész világon így zajlik ez a választások utáni hetekben. Nem kötik a nagyközönség orrára, milyen csatározások folynak akár a pártokon belül, akár azokon kívül. Mindenesetre az megnyugtató, hogy a leendő "hatalmaknak" parlamenti bizottságok előtt kell számot adni, s ebben nemcsak az a megnyugtató, hogy a múltjukról, hanem hasonlóképp ajövőjükről - ami egyben a mi jövőnk is. Ami az ülésrend feletti vitát illeti, érezhetjük úgy, hogy össze akar omlani az ország gazdasága, emelkednek az árak, és lám "ott" ez a legfontosabb. Különbséget kell tenni azonban a hibák sorában a megengedhető és az elengedhetetlen között. Most tehát újabb szavakat tanulunk, amelyek a koalícióval kapcsolatosak. Tanulunk politikai kompromisszumokról. Úgy látszik, ez az újabb ismeretek elsajátításának hete lesz, amikor is megtanuljuk például mi a különbség az embargó, a bojkott és a blokád között. De ez már egy másik és egy szomorúbb történelmi lecke, amelynek tananyaga valamikori rokonainktól Észtországból és Litvániából származik. Remélhetően okulunk belőle mi is. Hajnal József / Folytatás az 1. oldalról / Jut eszembe: voltak jászsági gazdaságok, amelyekben például a biztonságosabb keléssel, nagyobb terméssel biztató, elektromos árammal sokkolt vetőmaggal is próbálkoztak. Sikerrel igaz, de az agronómusokat meg az sokkolta, hogy nem csak a répatermesztés van jó kezekben, hanem az agrárolló is. Az utóbbit illetően hadd álljon itt még egy összehasonlítás: a hazai répatermelő gazdaságokban 1980 és 1988 között 74 százalékkal emelkedett a termelés önköltsége. Ugyanakkor ugyanezen időszakban a répa felvásárlási ára csak 27 százalékkal nőtt. Kézenfekvő tehát, hogy a feldolgozó ipar az idei 36,3 százalékos alapon felvásárlási alapáremeléssel jószerivel csak a korábbi adósságát törlesztette. Jó, tudom: 6,3 százalékkal többet. Csak hát az új cukor alapanyagául szolgáló, a várva várt és végre megérkezett csapadék hatására most fejlődésnek induló répa megtermelése nem 6,3 százalékkal kerül majd többe a gazdaságoknak, mint tavaly. Hetven-kilencven százalék közötti nagyságrenddel emelkedtek a műtrágya-, 18-25 százalékkal a növényvédőszer-, 30 százalékkal a gázolajárak. És, ha csak a vízdíjak emelkedését vesszük figyelembe, legalább háromszorosával többe kerül majd az öntözés. Elismertem fentebb, hogy valóban magánügye a cukorgyárnak, hogy mennyi a profitja, és hogy milyen üzletpolitikával nyeri meg á gazdaságokat. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy nem tartozik a nyilvánosságra az sem, melyik té,esznek, vagy állami gazdaságnak milyen kedvezményeket - melasz-, száraz- és nedvesrépaszelet-árengedményt, különböző felárat, vagy segítséget, gépbeszerzést biztosít. Végül is az 1500 hektáros területnövelés arra enged következtetni, hogy mindez jó a gyárnak és valahol egy-egy gazdaság is megtalálja a számítását. Ezért is a megosztottság a termelői érdekérvényesítés frontján: a hazai répatermelő nagyüzemek alig húsz százaléka csatlakozott az elmúlt év végén Szolnokon megalakult Cukorrépatermelők Egyesüléséhez. Mondják annak vezetői, hogy a valódi piac majd erősíti az egységet. Majd, ha látja egy-egy téesz, hogy a szomszéd gazdaság máshol többet kap a répájáért. Van már példa: jugoszláviai cukorgyárakba történő répaexportálási lehetőséget kapott néhány hazai nagyüzem a 15,5 százalékos cukortartalmú gyökérből a határon túli üzemekben, kinyert fehér cukor 70 százalékát visszakapják. Kiegyeznének ebben idehaza is a termelők, hiszen az mázsánként száz forinttal nagyobb felvásárlási árat jelentene a jelenleginél. Persze, joggal teszi fel bárki a kérdést: mi értelme mind eme összehasonlítgatásoknak, fejtegetéseknek? Merthogy ettől nem lesz kevesebb a répatermelés önköltsége, sem az alapanyag-felvásárlási ár magasabb, még kevésbé olcsóbb a kristálycukor a boltokban. Mindössze arra szerettem volna irányítani a vásárlók figyelmét, hogy mikor a boltban, a pultról, a gondoláról leemelt cukrostasakon megpillantják az új árat, ne az legyen az első gondolatuk: hű, de drágán termel a paraszt. Az a répa ugyanis, amelyért ők tisztességesebb árat kémek, még most kelt ki a földeken. T.F.
