Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-21 / 12. szám
1990. ÁPRILIS 21. 9 Irodalom, művészet Bertók László: Lehetett volna boldogabb Estében is igazodik lehetett volna boldogabb ha elfelejti szárnyait érzi ahogy erőre kap de minden méret és adat nehezedik és változik elég egy hiú mozdulat hogy elveszítsen valakit s mert mindig marad annyi hit az első ágban megakad nézi április zászlóit a kitűzött madarakat ringatja az okos anyag a következő álomig. Rózsa Endre: J. A. halálai Hát összevesznek rajtad is már! Akár egy zsák szénén. Ki egyként voltál hó hegyoldal és fölötte a lángoló nap; magad-roskasztó gondjaiddal eltűntél hirtelen. Kiloptad magad a világból! "Vannak lent elegen!" Szándékod foszlik értetlenné, a fa madár- s levéltelenné, alacsony szárnyak árnya s szennylé örvénylik helyeden. Vedd hát, vidd magadat az űrbe! "Az űri űr üres. Az ellentéteket megoldják majd, akik tudják: hol a csorbánk. Az isten eddig velem jól bánt. Helyemre senkit ne keress." 1967-89 Pusztai Zoltán: Egy öregedő idomár hétköznapjai Naponta elhaladok a számozott ketrecajtók előtt, magamhoz édesgetve kivénhedt foglyaimat: véres húsdarabokat lökök a rácsok mögé. Étvágytalanul, legyekkel lepve hevernek a vizelet-és ürülékszagú faforgácsokon; hiába dobok kockacukrot a szuvas fogsorok elé: egyre engedetlenebbek, egyre aluszékonyabbak. A pénztárablaknál rövidülnek a sorok. Türelmetlen, leharapott fejemmel gurigázna a nagyérdemű - Morgást mímelve kushadok. Az elhagyott, kies arénában: ugrásra biztatom magam. Irodalmi oldalpárunkon Käthe Kollwitz grafikája. Az Asszony, halott gyermekével c. művet a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás anyagából vettük. Konczek József: Kurdics a mennyországban Kurdics egyik reggel a mennyországban egy pádon üldögélt. Erősen tűzött a nap, ezért lehunyta szemét, majd amikor újra kinyitotta, a sugárzóan kék égi porta felhőkből tornyosuló hatalmas ívei borultak a feje fölé, duzzadt-gömbölyű robusztus felhőépítmények, kupolák, csavarvonalú oszlopok, s a messzi távolból tisztán áradt az egyenletes, aranyszínű fény, majd nemsokára, felszikrázva egy vakítóan fehér felhő sarkán, a nap beúszott valamiféle derűs égi udvarba, jobbrólbalról szél feszítette a felhőpalotát, s jól látszott, hogyan nyílik meg fokról fokra, s foszlik széjjel a nagy fal. Egy pillanatra, mint hópelyhek a vízben, a duzzadt tömeg szélén leszakadó laza anyag mintha szabályos szerkezetet mutatott volna, ám hamar kiderült, hogy csak káprázat az egész. Elolvadt, felszívódott a kékségben. A felhőfal még egyszer kitüremkedett, majd elvékonyodott, s gigantikus fodrai mögött ugyanaz a kékség bukkant elő. Kurdics csak nézte, nézte ezt a csodálatosságot, s érezte, mint zuhan, úszik, száll valaminek a mélysége felé. De hogy mi lenne az, elképzelni sem bírta. Mint ahogyan azt sem érzékelte, lefelé vagy fölfelé mozog egyáltalán. Szabadon, félelem nélkül hullott, hullott valahová, s olyan hatalmas és szelíd volt a mély. Átengedte magát a súlytalanságnak, s úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés nélkül lehet a központja mindannak, amit lát, érzékel, amit sejthet az eloszló felhők mögött. Amint a tekintete lejjebb szállt a zöld barátságos tartományába, A szemközti házban valaki leengedett egy redőnyt. Csak a zajt hallotta. Később autóberregés csapódott a nyitott erkélyajtó felől. Egyre erősebben. A kocsi elhúzott a szűk, rövid utcában, az erkélyek alatt. "Kétütemű motor, Wartburg" - gondolta Tímár az ágyban fekve. Felesége a fürdőszobában volt. A vékony téglafalon áthallatszott a kádba zuhogó víz. A szomszédok lekapcsolták a rádiót. Az erkélyajtó felől lánynevetés kúszott a szobába. "Az erkély alatti pádon ülnek" - gondolta Tímár. Felesége visszajött a fürdőszobából. Arcát bekente uborkás tejkrémmel, felkapott egy újságot a rádió kisasztaláról, felkattintotta ágya fölött az olvasólámpát, abban a pillanatban Tímár eloltotta a sajátját. A könyvét - amit eddig a kezében szorongatott, de nem olvasott - a földre dobta. Az asszony alatt reccsent a rekamié, ahogy végigdőlt rajta. Megint autóberregés verődött az erkélyajtó felől. A kocsi a szomszéd kapu elé állt, túráztatták, csikordult a kézifék. "Volkswagen" - gondolta Tímár.- Hát gyönyörűen lesültünk - mondta egy férfi.- Csak azt röhögöm, hogy fogsz éjjel ordibálni - heherészett egy nő. Becsapták a kocsi ajtaját. Egyszer. Kétszer. Valaki kulccsal zörgött. "A kocsikulcsot a kezében lóbálja - gondolta Tímár. - Biztos a Balatonon voltak". Aztán káromkodott, csak úgy magában, és lekászálódott a díványról. Hátára terítette a fürdőköpenyét, kisétált az erkélyre. A szomszédos kapualjba épp akkor mentek be a Volkswagen-tulajdonosok. Kezükben szatyrokat és bambusznádat szorongattak. Tímár elfordította a fejét, és a kurta utca másik vége felé nézett. Aztán az erkélyek felé kapaszkodó ritkás akácfákat bámulta. Levelük meg se rezdült. Az utca fölött, feszített lámpák fényében, mozdulatlan ágaikkal színházi díszleteknek tűntek.- Nem csuknád be végre az erkélyajtót - csattant mögötte a felesége hangja. Tímár nem válaszolt, meg se mozdult.- Neked szóltam.- Majd becsukom - mondta Tímár, anélkül, hogy visszafordult volna. Az erkélyükkel szemben, a túloldalon, üzletlakás ajtaja csikordult. Férfi lépteti az utcára, kezében a kilincset tartva, valamint visszaszólt az ajtóban álló nőnek. Elsietett. Erőteljesen vágta cipősarkát a betonhoz. Néhány perccel később a magányos utcán feltűnt egy másik férfi. Óvakodva, lassan csusszant a cipőtalpa. Megállt az üzletlakás előtt, kopogott. Az ajtó olaj meglepődve tapasztalta, hogy irányítani tudja magát, sőt hogy ő maga azonos valamilyen anyagtalan energiával, vagy mivel, s ahhoz, hogy helyzetét változtassa, elégséges a tekintetét elfordítania. "Lehet, hogy én vagyok az isten?" - gondolta ijedten. Eltűnődött aztán, belenézte magát a kékségbe ismét, majd elsúlyosította nézését, hogy megint leszálljon a zöldhöz. Mintha egy lassan mozgó hajóhintában lenne, hogy az ég nem rohant hirtelen a feje fölé, hanem lassúdadan, fokozatosan váltott át kékből a zöld, zöldből a kék, ahogyan éppen kívánta. Egyszercsak felfedezte a szíve egyenletes dobbanásait. "Ezek szerint mégiscsak ember vagyok" - futott át agyán a gondolat, de a játékot nem volt kedve abbahagyni. A gyerekdal már jó ideje a fülében motoszkált, hallotta eddig is, csak nem figyelt rá. Most arra nézett. Az éneklő gyerekek aranysárga csillagvirággal borított bokor mellett álltak szépen egymás kezét fogva, s nagy, dús orgonafürtöt lengetve egy kellemes fürdőruhás ifjú női jelenség vezényelte őket. Később a gyerekek a madarakról kérdezgették az ifjú hölgyet, Kurdics pedig örömmel vette tudomásul, hogy itt a mennyországban szép, teljes mondat okban beszélnek az emberek. Szerette volna odanézni magát az óvónéniszerű kedves jelenség elé, hogy az arcát is megpillanthassa, ám mire eltökélte magát, amaz, ruganyos léptekkel már oda is lépett hozzá: "Nem hideg ez a pad?" után áhítozva megcsikordult. Bement. Tímár elröhögte magát.- Azt mondtam az előbb, hogy csukd be az erkélyajtót. - Csattant mögötte a felesége. - Süket vagy? Tímár most sem mozdult. Nekidőlt az erkélyoszlopnak, kezében a korlátot ütögette. Halkan dobolt ujjaival a vason. Az erkélyükkel szembeni üzletlakás ajtaja kivágódott.- Eredj a fenébe, te csibész - kiabált a nő az ajtóban, és meglökte a férfit.- Te ócska kurva - szisszent vissza a férfi.- Azt hiszed, nem tudom, hogy ma is itt volt valaki.- Te senkiházi. A férfi az akácfák tövében húzódó virágágyások felé köpött, és csak annyit mondott: - Te kurva. A nő becsapta az ajtót. Tímár nem mozdult. Ujjaival sem dobolt tovább a korláton, nyugodtan tenyereit a vason: rezdületlen akáclevelek, az utca fölött feszített lámpák fénye, a távolodó férfi betonon csusszanó lépései. Tímár kis idő múlva megfordult, hogy bemenjen a lakásba. Az erkélyajtó zárva. Halkan kocogtatta az üveget. Semmi. Visszafordult, nekidőlt a korlátnak. Valami olyasmi jutott eszébe: ülve, és vízszintesen sokszor viselkednek úgy az emberek, ahogy séta közben, vagy egy utca sarkán ácsorogva soha. Aztán eszébe jutott egy alig száz méter magas dombtetőn meredező romkápolna. Mindenütt gaz és dudva verte fel a falak közti törmelék- és földkupacokat, a falak pedig csorbultan az ég felé ágaskodtak. Ha nagyon vizsgálgatta valaki, még rájöhetett, hol volt a főoltár, merre kezdődtek a mellékhajók, hol volt a bejárat. Egyébként csak piros téglahalmaz volt az egész. Forrón vert a délutáni nap a kövekre, a kövek között burjánzó gazra. Darazsak, méhek döngtek a falak tövében, de a kápolna körüli orgonabokrok mellett szamárkóró nélküli zöld fű terpeszkedett. Magas gyíksás. Tímár és a lány - mostani felesége - lehemperedetek a bokrok tövébe. A dombtetőről messze lehetett látni: körben kukoricatáblák, szántók, azokon túl pedig Milyen aranyos, gondolta Kurdics, csak úgy, közvetlenül megszólít engem, lehet, hogy mellém fog ülni. Kurdics megköszönte az érdeklődést, majd azt felelte, hogy nem is vette észre. "Csak azért, mert így május első napjaiban még nagyon vigyázni kell az ilyen dolgokkal!" - mondta hamiskásan mosolyogva a bájos hölgy. Látva, hogy Kurdics a zsebeit tapogatja, kecses mozdulattal átnyújtott neki egy szál cigarettát, felkattintotta a melltartójából előhalászott gyöngyházberakásos öngyújtót is, s amikor Kurdics nagyot szívott az illatos, lágy füstből, könnyed mozdulattal melléült a padra. Ahogy Kurdics odanézett a bokájára, látta, hogy ebben a pillanatban millió virág nyílik a fűben. "Kér egy kávét?" - kérdezte feléje fordulva a leány, s szépvonalú bokáját megvillantva már futott is a bokorhoz. A termosz kupakját csavargatva jött vissza. "Sajnos, tejet nem tudok adni... egyébként nem cukroztam meg. Kér hozzá egy édeskét?" Kurdics elhárító mozdulattal egyúttal meg is köszönte, majd átvette és a padra tette a kávét. Mire belekortyolt, a gyönyörű nő már megint nem volt ott. Megitta a kávét, s a válla fölött hátranézve pillantotta meg az ifjú hölgyet, amint kézen fogva vezet vissza egy gyermeket a rétet szegélyező virágfák alól. Menet közben lehajolva felemelt mutatóujjal oktatgatta türelmesen, hogy nem szabad virággal dobálni a járdán sétáló bácsikat. "Akkor menjünk labdázni !" - mondta a göndörhajú gyermek, s már hozta is a nagy pöttyös labdát. Kurdicsnak kavargóit egy kicsit a feje, egészen új családi házak. Volt, amelyik előtt még az állvány is ott "állt. Lefelé bámészkodtak a dombról és néhány perc múlva izzadtan szeretkeztek. Egymás teste felé kapkodtak, gondolkodás nélkül rángatták le egymásról a ruhát: inget, szoknyát. Erre gondolt Tímár, amikor váratlanul kurta kiabálás és ostorpattogás csattant az utca másik végében. Lovas kocsi fordult nyekeregve az utcába. Alig haladt néhány métert, a ló megállt. Hangosan fújtatott, remegtek a lábai. A kocsis a ló háta fölött csattogtatta az ostorát, rekedten, sziszegve káromkodott. Az ostor nem ért a lóhoz, csak fölötte rebbent, közvetlen a füle mellett. A ló nem mozdult. Csak állt, fújtatott, remegett. A kocsis leugrott a bakról, megigazította a hámot. Már nem káromkodott. Csak a ló fújtatását lehetett hajlani. Tímár mögött megreccsent az erkélyajtó, a felesége kinyitotta.- Gyere be - mondta az asszony. A férfi nem válaszolt. Az asszony visszament a rekamiéjához. A ló összerogyott, alig pár méternyire a Tímárék erkélye alatti akácfától. Csak a hám tartotta. - Bélcsavarodása van, biztos - gondolta Tímár. Mögötte a szobában hirtelen berrent az ébresztőóra. Az asszony bőröndjében volt. Oda csomagolta be veszekedésük közben. Az óra csörgött, a kocsis megint hangosan káromkodott. Valamelyik erkély felől élesen csattant néhány elektromos gitár. Valaki maximális hangerőre állította a rádióját. De lehet, hogy magnetofon volt. Tímár bement a lakásba, kinyitotta a bőröndöt, és lenyomta az óra kis fémpöckét. A csörgés megszakadt. A kocsis is elhallgatott. A zengő, csattogó gitárok is elhallgattak. Tímár leült az íróasztalához. Kattanás: kislámpafény. Papírok zizzenése, aztán írógépkopogás. Mögötte a félhomályos szobában hangos sóhajtozás, rekamiéreccsenés. - Csukja be az erkélyajtót, ha csörömpöl azzal a vacakkal! - kívülről hallatszott, az utcáról. A szemközti házak valamelyik földszinti ablakából. Talán az üzletlakásból. mert még mindig érezte az előző éjszaka hatását, de azért kedvtelve nézegette a labdázó párost. Végigsimított a homlokán, s hogy újra rájuk pillantott, a gyermek a csillagvirágos bokor felé futott. Mire a bokor alól előhalászta a labdát, az égen újra kisütött a nap. Kurdics lehunyta szemét, arcát süttette a nappal. Később megint beborult egy pillanatra, s amint felnézett, látta, hogy a gyermek megint a bokor alól kanalazza ki a labdát. Akkor a szép óvónéni megfogta és egy hálószatyorba rakva felakasztotta egy tulipánfa ágára. A gyermek ágaskodott utána egy ideig. Kurdics odalépett, hogy segítsen neki levenni. A labda olyan forró volt, hogy szinte megégette a kezét. Néhányszor még megpróbálta megérinteni, aztán letett róla. "Kérsz ilyent?" - hallotta a háta mögül. A gyermek állt ott, és valami felhőszerű anyagból csipegetett. Kurdics is csípett belőle, de mire bekapta volna, már semmi sem volt az ujjai között. "Onnan hoztam" - mutatott a rét széle felé a gyermek. Kurdics odanézett. Egy kerékpárra szerelt dobozból sorban csavarodtak elő a felhőcskék. Aki a kereket forgatta, háttal állt, s el-elkapdosta a hófehér foszlányokat egy-egy kispálcával, majd sorban a gyerekeknek nyújtotta őket. A dobozból a kék égre is szökve úsztak föl a felhőcskék... Odament a kerékpárhoz. Az öregember rámosolygott. Vászonruhát viselt, melléig ért a hófehér szakálla, övébe tűzve egy nagy kapukulcs ragyogott, feje fölött pedig valami fényes rézkarika lebegett. "Bocsásson meg, hol vagyunk most? Mi ez a hely itt..." - szólította meg Kurdics az öreget. "Hol lennénk? Hát nem látja, hogy a mennyországban?" - kacsintott rá az öregember. írógépkattogás tovább.- Azt mondták, csukd be az erkélyajtót. Ha velem nem törődsz, legalább törődj másokkal. Már nem figyelt a feleségére.- Maga barom, ne zörögjön éjjel azzal a szarral! Ez már ordítás volt. A szomszédos ház erkélye felől csattant. - Talán a Volkswagen-tulajdonosok - gondolta Tímár. Kisasztalt tett az erkélyre, felkapta az írógépet, kivitte, ott kopogott tovább. A kocsis csendesen ült a járda szélén. Előtte a ló, keresztbe nyúlva az úttesten. Ablakok csikordultak, felesége becsapta az erkélyajtót. A kocsis lassan felemelte lehorgasztott fejét, ránézett, fel az erkélyre.- Maga szerencsétlen, azt mondtam, hagyja abba azt a csörömpölést - vágott Tímár felé a szitok a szomszédos erkély felől.- Mások alszanak - csipogott egy nő a szemközti erkélyről. Tímár felállt, odalépett az erkélykorláthoz, és leszólt a kocsisnak:- Magát nem zavarja, ha itt kopogok?- Gúnyolódni tetszik velem? - kérdezte a kocsis nagyon halkan.- Szó sincs róla - mondta Tímár. - De ha magát zavarja, abbahagyom.- Tőlem azt csinál az úr, amit akar. Látja, mi van itten velem.- Segíthetek magának valamit?- Ha csak le nem jön az úr virrasztani, amíg elmegyek segítségért - mondta a kocsis, de ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, "eredj a francba". Tímár az erkélyajtóhoz lépett, hogy bemenjen a lakásba. Megint ki volt zárva. Tímár mutatóujját begörbítve kocogott az üvegen. Reccsent az ajtó, belülről elfordították a kilincset. Tímár lement az utcára, kezet fogott a kocsissal. Aztán egyedül maradt. A kocsis keményen lépett: nagyokat koppant a cipősarka a járdán, ahogy az utca vége felé baktatott. Az ablakok becsukódtak, az akácfák rezdületlenül meredtek az utca fölé feszített lámpák fényében, az egyik erkély mögött surrogva-csattogva leszaladt egy redőny. Tímár egy akácfának támaszkodva bámulta az elnyújtózott, puffadt hasú lovat. A ló időnként fújtatott, miközben a hasa fel-le járt. Valahonnan távolról, a házak fölött, az utca fölött, az egymással szemben csillogó ereszcsatornák között villamoszörgés ereszkedett alá, mint egy szélfútta röpcédula, lassan lebegve, és leesett a ló mellé. Tímárral szemben.
