Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)

1990-04-21 / 12. szám

1990. ÁPRILIS 21. 9 Irodalom, művészet Bertók László: Lehetett volna boldogabb Estében is igazodik lehetett volna boldogabb ha elfelejti szárnyait érzi ahogy erőre kap de minden méret és adat nehezedik és változik elég egy hiú mozdulat hogy elveszítsen valakit s mert mindig marad annyi hit az első ágban megakad nézi április zászlóit a kitűzött madarakat ringatja az okos anyag a következő álomig. Rózsa Endre: J. A. halálai Hát összevesznek rajtad is már! Akár egy zsák szénén. Ki egyként voltál hó hegyoldal és fölötte a lángoló nap; magad-roskasztó gondjaiddal eltűntél hirtelen. Kiloptad magad a világból! "Vannak lent elegen!" Szándékod foszlik értetlenné, a fa madár- s levéltelenné, alacsony szárnyak árnya s szennylé örvénylik helyeden. Vedd hát, vidd magadat az űrbe! "Az űri űr üres. Az ellentéteket megoldják majd, akik tudják: hol a csorbánk. Az isten eddig velem jól bánt. Helyemre senkit ne keress." 1967-89 Pusztai Zoltán: Egy öregedő idomár hétköznapjai Naponta elhaladok a számozott ketrecajtók előtt, magamhoz édesgetve kivénhedt foglyaimat: véres hús­darabokat lökök a rácsok mögé. Étvágytala­nul, legyekkel lepve hevernek a vize­­let-és ürülékszagú faforgácsokon; hiába dobok kockacukrot a szu­vas fogsorok elé: egyre engedetle­nebbek, egyre aluszékonyabbak. A pénztárablaknál rövidülnek a sorok. Türelmetlen, leharapott fejem­mel gurigázna a nagyérdemű - Mor­gást mímelve kushadok. Az elhagyott, kies aré­nában: ugrásra biztatom magam. Irodalmi oldalpárunkon Käthe Koll­­witz grafikája. Az Asszony, halott gyer­mekével c. művet a Magyar Nemzeti Galériában rendezett kiállítás anyagá­ból vettük. Konczek József: Kurdics a mennyországban Kurdics egyik reggel a mennyor­szágban egy pádon üldögélt. Erő­sen tűzött a nap, ezért lehunyta szemét, majd amikor újra kinyitotta, a sugárzóan kék égi porta felhőkből tor­nyosuló hatalmas ívei borultak a feje fölé, duzzadt-gömbölyű robusztus fel­hőépítmények, kupolák, csavarvonalú oszlopok, s a messzi távolból tisztán áradt az egyenletes, aranyszínű fény, majd nemsokára, felszikrázva egy vakí­tóan fehér felhő sarkán, a nap beúszott valamiféle derűs égi udvarba, jobbról­­balról szél feszítette a felhőpalotát, s jól látszott, hogyan nyílik meg fokról fokra, s foszlik széjjel a nagy fal. Egy pillanatra, mint hópelyhek a víz­ben, a duzzadt tömeg szélén leszakadó laza anyag mintha szabályos szerkezetet mutatott volna, ám hamar kiderült, hogy csak káprázat az egész. Elolvadt, felszí­vódott a kékségben. A felhőfal még egy­szer kitüremkedett, majd elvékonyo­dott, s gigantikus fodrai mögött ugyanaz a kékség bukkant elő. Kurdics csak néz­te, nézte ezt a csodálatosságot, s érezte, mint zuhan, úszik, száll valaminek a mélysége felé. De hogy mi lenne az, elképzelni sem bírta. Mint ahogyan azt sem érzékelte, lefelé vagy fölfelé mozog egyáltalán. Szabadon, félelem nélkül hullott, hullott valahová, s olyan hatal­mas és szelíd volt a mély. Átengedte magát a súlytalanságnak, s úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés nél­kül lehet a központja mindannak, amit lát, érzékel, amit sejthet az eloszló fel­hők mögött. Amint a tekintete lejjebb szállt a zöld barátságos tartományába, A szemközti házban valaki leengedett egy redőnyt. Csak a zajt hallotta. Ké­sőbb autóberregés csapódott a nyitott er­kélyajtó felől. Egyre erősebben. A kocsi elhúzott a szűk, rövid utcában, az erkélyek alatt. "Kétütemű motor, Wartburg" - gondolta Tímár az ágyban fekve. Felesége a fürdő­szobában volt. A vékony téglafalon áthal­latszott a kádba zuhogó víz. A szomszé­dok lekapcsolták a rádiót. Az erkélyajtó felől lánynevetés kúszott a szobába. "Az erkély alatti pádon ülnek" - gondol­ta Tímár. Felesége visszajött a fürdőszobából. Ar­cát bekente uborkás tejkrémmel, felkapott egy újságot a rádió kisasztaláról, felkattin­totta ágya fölött az olvasólámpát, abban a pillanatban Tímár eloltotta a sajátját. A könyvét - amit eddig a kezében szoronga­tott, de nem olvasott - a földre dobta. Az asszony alatt reccsent a rekamié, ahogy végigdőlt rajta. Megint autóberregés verő­dött az erkélyajtó felől. A kocsi a szom­széd kapu elé állt, túráztatták, csikordult a kézifék. "Volkswagen" - gondolta Tímár.- Hát gyönyörűen lesültünk - mondta egy férfi.- Csak azt röhögöm, hogy fogsz éjjel ordibálni - heherészett egy nő. Becsapták a kocsi ajtaját. Egyszer. Kétszer. Valaki kulccsal zörgött. "A kocsikulcsot a kezében lóbálja - gon­dolta Tímár. - Biztos a Balatonon voltak". Aztán káromkodott, csak úgy magában, és lekászálódott a díványról. Hátára terí­tette a fürdőköpenyét, kisétált az erkélyre. A szomszédos kapualjba épp akkor men­tek be a Volkswagen-tulajdonosok. Ke­zükben szatyrokat és bambusznádat szo­rongattak. Tímár elfordította a fejét, és a kurta utca másik vége felé nézett. Aztán az erkélyek felé kapaszkodó ritkás akácfákat bámulta. Levelük meg se rezdült. Az utca fölött, feszített lámpák fényében, mozdulatlan ágaikkal színházi díszleteknek tűntek.- Nem csuknád be végre az erkélyajtót - csattant mögötte a felesége hangja. Tímár nem válaszolt, meg se mozdult.- Neked szóltam.- Majd becsukom - mondta Tímár, anél­kül, hogy visszafordult volna. Az erkélyükkel szemben, a túloldalon, üzletlakás ajtaja csikordult. Férfi lépteti az utcára, kezében a kilincset tartva, valamint visszaszólt az ajtóban álló nőnek. Elsie­tett. Erőteljesen vágta cipősarkát a beton­hoz. Néhány perccel később a magányos ut­cán feltűnt egy másik férfi. Óvakodva, lassan csusszant a cipőtalpa. Megállt az üzletlakás előtt, kopogott. Az ajtó olaj meglepődve tapasztalta, hogy irányítani tudja magát, sőt hogy ő maga azonos valamilyen anyagtalan energiával, vagy mivel, s ahhoz, hogy helyzetét változ­tassa, elégséges a tekintetét elfordítania. "Lehet, hogy én vagyok az isten?" - gondolta ijedten. Eltűnődött aztán, bele­nézte magát a kékségbe ismét, majd el­súlyosította nézését, hogy megint le­szálljon a zöldhöz. Mintha egy lassan mozgó hajóhintában lenne, hogy az ég nem rohant hirtelen a feje fölé, hanem lassúdadan, fokozatosan váltott át kék­ből a zöld, zöldből a kék, ahogyan éppen kívánta. Egyszercsak felfedezte a szíve egyen­letes dobbanásait. "Ezek szerint mégis­csak ember vagyok" - futott át agyán a gondolat, de a játékot nem volt kedve abbahagyni. A gyerekdal már jó ideje a fülében motoszkált, hallotta eddig is, csak nem figyelt rá. Most arra nézett. Az éneklő gyerekek aranysárga csillagvirággal bo­rított bokor mellett álltak szépen egy­más kezét fogva, s nagy, dús orgonafür­töt lengetve egy kellemes fürdőruhás ifjú női jelenség vezényelte őket. Ké­sőbb a gyerekek a madarakról kérdez­gették az ifjú hölgyet, Kurdics pedig örömmel vette tudomásul, hogy itt a mennyországban szép, teljes mondat okban beszélnek az emberek. Szerette volna odanézni magát az óvónéniszerű kedves jelenség elé, hogy az arcát is megpillanthassa, ám mire eltökélte ma­gát, amaz, ruganyos léptekkel már oda is lépett hozzá: "Nem hideg ez a pad?" után áhítozva megcsikordult. Bement. Tí­már elröhögte magát.- Azt mondtam az előbb, hogy csukd be az erkélyajtót. - Csattant mögötte a felesé­ge. - Süket vagy? Tímár most sem mozdult. Nekidőlt az erkélyoszlopnak, kezében a korlátot ütö­­gette. Halkan dobolt ujjaival a vason. Az erkélyükkel szembeni üzletlakás aj­taja kivágódott.- Eredj a fenébe, te csibész - kiabált a nő az ajtóban, és meglökte a férfit.- Te ócska kurva - szisszent vissza a férfi.- Azt hiszed, nem tudom, hogy ma is itt volt valaki.- Te senkiházi. A férfi az akácfák tövében húzódó virágágyások felé köpött, és csak annyit mondott: - Te kurva. A nő becsapta az ajtót. Tímár nem moz­dult. Ujjaival sem dobolt tovább a korlá­ton, nyugodtan tenyereit a vason: rezdü­­letlen akáclevelek, az utca fölött feszített lámpák fénye, a távolodó férfi betonon csusszanó lépései. Tímár kis idő múlva megfordult, hogy bemenjen a lakásba. Az erkélyajtó zárva. Halkan kocogtatta az üveget. Semmi. Visszafordult, nekidőlt a korlátnak. Valami olyasmi jutott eszébe: ülve, és vízszintesen sokszor viselkednek úgy az emberek, ahogy séta közben, vagy egy utca sarkán ácsorogva soha. Aztán eszébe jutott egy alig száz méter magas dombtetőn meredező romkápolna. Min­denütt gaz és dudva verte fel a falak közti törmelék- és földkupacokat, a falak pedig csorbultan az ég felé ágaskodtak. Ha na­gyon vizsgálgatta valaki, még rájöhetett, hol volt a főoltár, merre kezdődtek a mel­lékhajók, hol volt a bejárat. Egyébként csak piros téglahalmaz volt az egész. Forrón vert a délutáni nap a kövekre, a kövek között burjánzó gazra. Darazsak, méhek döngtek a falak tövében, de a ká­polna körüli orgonabokrok mellett sza­­márkóró nélküli zöld fű terpeszkedett. Magas gyíksás. Tímár és a lány - mostani felesége - lehemperedetek a bokrok tövébe. A dombtetőről messze lehetett látni: körben kukoricatáblák, szántók, azokon túl pedig Milyen aranyos, gondolta Kurdics, csak úgy, közvetlenül megszólít engem, le­het, hogy mellém fog ülni. Kurdics meg­köszönte az érdeklődést, majd azt felel­te, hogy nem is vette észre. "Csak azért, mert így május első napjaiban még na­gyon vigyázni kell az ilyen dolgokkal!" - mondta hamiskásan mosolyogva a bá­jos hölgy. Látva, hogy Kurdics a zsebeit tapogatja, kecses mozdulattal átnyújtott neki egy szál cigarettát, felkattintotta a melltartójából előhalászott gyöngyház­­berakásos öngyújtót is, s amikor Kur­dics nagyot szívott az illatos, lágy füst­ből, könnyed mozdulattal melléült a padra. Ahogy Kurdics odanézett a boká­jára, látta, hogy ebben a pillanatban mil­lió virág nyílik a fűben. "Kér egy ká­vét?" - kérdezte feléje fordulva a leány, s szépvonalú bokáját megvillantva már futott is a bokorhoz. A termosz kupakját csavargatva jött vissza. "Sajnos, tejet nem tudok adni... egyébként nem cuk­roztam meg. Kér hozzá egy édeskét?" Kurdics elhárító mozdulattal egyúttal meg is köszönte, majd átvette és a padra tette a kávét. Mire belekortyolt, a gyö­nyörű nő már megint nem volt ott. Megitta a kávét, s a válla fölött hátra­nézve pillantotta meg az ifjú hölgyet, amint kézen fogva vezet vissza egy gyermeket a rétet szegélyező virágfák alól. Menet közben lehajolva felemelt mutatóujjal oktatgatta türelmesen, hogy nem szabad virággal dobálni a járdán sétáló bácsikat. "Akkor menjünk lab­dázni !" - mondta a göndörhajú gyermek, s már hozta is a nagy pöttyös labdát. Kurdicsnak kavargóit egy kicsit a feje, egészen új családi házak. Volt, amelyik előtt még az állvány is ott "állt. Lefelé bámészkodtak a dombról és néhány perc múlva izzadtan szeretkeztek. Egymás tes­te felé kapkodtak, gondolkodás nélkül rángatták le egymásról a ruhát: inget, szoknyát. Erre gondolt Tímár, amikor váratlanul kurta kiabálás és ostorpattogás csattant az utca másik végében. Lovas kocsi fordult nyekeregve az utcá­ba. Alig haladt néhány métert, a ló meg­állt. Hangosan fújtatott, remegtek a lábai. A kocsis a ló háta fölött csattogtatta az ostorát, rekedten, sziszegve káromkodott. Az ostor nem ért a lóhoz, csak fölötte rebbent, közvetlen a füle mellett. A ló nem mozdult. Csak állt, fújtatott, remegett. A kocsis leugrott a bakról, megigazította a hámot. Már nem káromkodott. Csak a ló fújtatását lehetett hajlani. Tímár mögött megreccsent az erkélyajtó, a felesége ki­nyitotta.- Gyere be - mondta az asszony. A férfi nem válaszolt. Az asszony visszament a rekamiéjához. A ló összerogyott, alig pár méternyire a Tímárék erkélye alatti akácfától. Csak a hám tartotta. - Bélcsavarodása van, biztos - gondolta Tímár. Mögötte a szobában hirtelen berrent az ébresztőóra. Az asszony bőröndjében volt. Oda csomagolta be veszekedésük közben. Az óra csörgött, a kocsis megint hango­san káromkodott. Valamelyik erkély felől élesen csattant néhány elektromos gitár. Valaki maximális hangerőre állította a rá­dióját. De lehet, hogy magnetofon volt. Tímár bement a lakásba, kinyitotta a bőröndöt, és lenyomta az óra kis fémpöc­­két. A csörgés megszakadt. A kocsis is elhallgatott. A zengő, csattogó gitárok is elhallgattak. Tímár leült az íróasztalához. Kattanás: kislámpafény. Papírok zizzenése, aztán írógépkopogás. Mögötte a félhomályos szobában hangos sóhajtozás, rekamié­­reccsenés. - Csukja be az erkélyajtót, ha csörömpöl azzal a vacakkal! - kívülről hallatszott, az utcáról. A szemközti házak valamelyik földszinti ablakából. Talán az üzletlakásból. mert még mindig érezte az előző éjszaka hatását, de azért kedvtelve nézegette a labdázó párost. Végigsimított a homlo­kán, s hogy újra rájuk pillantott, a gyer­mek a csillagvirágos bokor felé futott. Mire a bokor alól előhalászta a labdát, az égen újra kisütött a nap. Kurdics le­hunyta szemét, arcát süttette a nappal. Később megint beborult egy pillanatra, s amint felnézett, látta, hogy a gyermek megint a bokor alól kanalazza ki a lab­dát. Akkor a szép óvónéni megfogta és egy hálószatyorba rakva felakasztotta egy tulipánfa ágára. A gyermek ágasko­dott utána egy ideig. Kurdics odalépett, hogy segítsen neki levenni. A labda olyan forró volt, hogy szinte megégette a kezét. Néhányszor még megpróbálta megérinteni, aztán letett róla. "Kérsz ilyent?" - hallotta a háta mö­gül. A gyermek állt ott, és valami felhő­szerű anyagból csipegetett. Kurdics is csípett belőle, de mire bekapta volna, már semmi sem volt az ujjai között. "Onnan hoztam" - mutatott a rét széle felé a gyermek. Kurdics odanézett. Egy kerékpárra szerelt dobozból sorban csavarodtak elő a felhőcskék. Aki a kereket forgatta, háttal állt, s el-elkapdosta a hófehér foszlányokat egy-egy kispálcával, majd sorban a gyerekeknek nyújtotta őket. A dobozból a kék égre is szökve úsztak föl a felhőcskék... Odament a kerékpárhoz. Az öreg­ember rámosolygott. Vászonru­hát viselt, melléig ért a hófehér szakálla, övébe tűzve egy nagy kapu­kulcs ragyogott, feje fölött pedig valami fényes rézkarika lebegett. "Bocsásson meg, hol vagyunk most? Mi ez a hely itt..." - szólította meg Kur­dics az öreget. "Hol lennénk? Hát nem látja, hogy a mennyországban?" - kacsintott rá az öregember. írógépkattogás tovább.- Azt mondták, csukd be az erkélyajtót. Ha velem nem törődsz, legalább törődj másokkal. Már nem figyelt a feleségére.- Maga barom, ne zörögjön éjjel azzal a szarral! Ez már ordítás volt. A szomszédos ház erkélye felől csattant. - Talán a Volkswa­gen-tulajdonosok - gondolta Tímár. Kis­asztalt tett az erkélyre, felkapta az írógé­pet, kivitte, ott kopogott tovább. A kocsis csendesen ült a járda szélén. Előtte a ló, keresztbe nyúlva az úttesten. Ablakok csikordultak, felesége becsap­ta az erkélyajtót. A kocsis lassan felemelte lehorgasztott fejét, ránézett, fel az erkély­re.- Maga szerencsétlen, azt mondtam, hagyja abba azt a csörömpölést - vágott Tímár felé a szitok a szomszédos erkély felől.- Mások alszanak - csipogott egy nő a szemközti erkélyről. Tímár felállt, odalépett az erkélykorlát­hoz, és leszólt a kocsisnak:- Magát nem zavarja, ha itt kopogok?- Gúnyolódni tetszik velem? - kérdezte a kocsis nagyon halkan.- Szó sincs róla - mondta Tímár. - De ha magát zavarja, abbahagyom.- Tőlem azt csinál az úr, amit akar. Látja, mi van itten velem.- Segíthetek magának valamit?- Ha csak le nem jön az úr virrasztani, amíg elmegyek segítségért - mondta a ko­csis, de ez úgy hangzott, mintha azt mond­ta volna, "eredj a francba". Tímár az erkélyajtóhoz lépett, hogy be­menjen a lakásba. Megint ki volt zárva. Tímár mutatóujját begörbítve kocogott az üvegen. Reccsent az ajtó, belülről elfordí­tották a kilincset. Tímár lement az utcára, kezet fogott a kocsissal. Aztán egyedül maradt. A kocsis keményen lépett: nagyokat koppant a ci­pősarka a járdán, ahogy az utca vége felé baktatott. Az ablakok becsukódtak, az akácfák rezdületlenül meredtek az utca fölé feszített lámpák fényében, az egyik erkély mögött surrogva-csattogva leszaladt egy redőny. Tímár egy akácfának támaszkod­va bámulta az elnyújtózott, puffadt hasú lovat. A ló időnként fújtatott, miközben a hasa fel-le járt. Valahonnan távolról, a házak fölött, az utca fölött, az egymással szemben csillogó ereszcsatornák között villamoszörgés ereszkedett alá, mint egy szélfútta röpcédula, lassan lebegve, és le­esett a ló mellé. Tímárral szemben.

Next

/
Thumbnails
Contents