Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
8 1990. FEBRUAR 10. Irodalom» művészet Nagy magyar elbeszélők Révész Béla /1876-1944/ író, újságíró, a Népszava irodalmi rovatvezetője, különböző folyóiratok munkatársa. Novelláiban kizsarolt testű, lázongó lelkű munkások, szegényparasztok mellett a társadalom megalázottjai, hajótöröttjei jelennek meg. írásait határozott szociális szemlélet hatja át, stílusa kétségtelenül egyéni erejű, az erőteljes ábrázolás, az expresszionizmus jegyeit tükrözi - Szabó Dezső, illetve Kassák Lajos elődjének tekinthető. Válogatott elbeszéléseinek kötete Velük, értük címmel 1961-ben jelent meg. Novelláit, valamint regényeit is többek között angol nyelvre, németre, franciára fordították le. attogtak, csörömpöltek a masiT7'nák. A nyaklógép borotvás száX lkjában zúgtak a nyárfarönkök. Bolondos rosták gyufaszállégiókat táncoltattak. Barna kádakban gőzölgött az anilinfesték, huzatos szárítókból föllebegett a kénes bűz, savanyú, terhes melegség úszott az emberek fölött. Lánykák, fiúk, férfiak és asszonyok nevettek, fényes szemük összecsillant, dühösen és gúnyosan bántottak egy öreg munkást:- Marci bácsi persze dolgozott a Schlick gyárban, a Nicholsonnál...- Tejbe-vajba fürösztötték...- Az igazgató úr karosszékbe ültette... Marci bácsi a foszforos vödör fölött dolgozott, kavarta a pépet, köhögött, a hibás arcát fölemelte, és rángatódzott a szája, a füle, amint erőlködve dadogott:- Igenis, én dolgoztam a Schlick gyárban, a Nicholsonnál... ti mindig csak itt voltatok... Tudjátok is ti azt, hogy mi az igazi gyár... itt csak rohadni lehetnem... nem... Marci bácsi fakó arca kivörösödött, sovány nyaka kitágult az erőlködéstől, köpködött, makogott, nehezen születő szavába belevágtak a munkások: . - Menjen el háziúrnak...- Hogy henceg érettünk... Az öreg munkás megbőszült az erőlködéstől, mert nem bírta kimondani, amit gondolt, cserba száját fölrántotta, megnyitotta, és nyögte, lökte föl magából a szavakat:- Már a nyelvemre is ráment a nyavalya... Ti csúfoltok engem... ti utálatosak... megnéztétek magatokat? ... A fehér Ágnes szemét kiette a méreg... A Selyem István fejét megfúrta a foszfor... A vörös Julcsa nyakán mi az a vastag giliszta?... És ez a sok penészvirággye- rek, ti fogatlan banyák, ti girhes hátú embrek... ti csúfoltok engemet? ... Nem... Nem... Marci bácsi krákogott, kivörösödött a fakó arca, de mielőtt kimondta volna, elharapta a szavát, az ajtóban megjelent egy hivatalnok. Mögötte egy nyúlánk termetű gyerekleány ijedten megállt, és csak akkor pirult és bátorodott, amikor átadták az egyik munkavezetőnek. Mindjárt munkába állították. Mutogatták neki, hogyan kell a gépekkel bánni, gyerekek, leányok, asszonyok köréje gyűltek, beszélgettek, tanácsokat adtak neki és figyelmesen, különös izgalommal nézték a figuráját. Tiszta, frissen vasalt mosóruha volt rajta, mely kedvesen simult a karcsú testéhez, a ráncokba összefogott blúzból kimagasodott az erős, fehér nyaka, szelíd, szép arcát finoman övezte a csillogó szőke haja, és nagy, kék szemeiben hintázott az üdeség, a virágzó fiatalság. A dolgos emberek pihentették a dolgukat, ismerkedtek, összevissza kérdezősködtek:- Kinek a lánya vagy?...- Ki csináltatta a ruhádat?... Kár ide...- Miért jöttél ide dolgozni?...- Hogy hívnak?... A gyerekleány forgatta a gyufaszál- szitát, mosolyogva nézett a kérdezőskö- dőkre:- Ida... Ida nevem... Csúnya arcú gyerekek, leányok, asszonyok nevettek, és bolondosán, önkéntelenül visszamondták:- Ida... Ida... Ida... Egy sovány, hajlott hátú leány kacagott:- Milyen szép neved van neked... A termeken végigment a hivatalnok. A munkások szétrebbentek, a gépek mellé álltak, és visszamaradt mosollyal az ábrázatukon, tovább dolgoztak. Dőltek eléjük a gyufaszálseregek, furfangos masinák hányták ki magukból a skatulyákat, hajladozó leánykák kicsi asztalokon frissítgették a kénes masszát, a foszforos lepényt, mások rámákba összeszorították a gyufaszáltömegeket, és belemártogatták a fehér, a sárga pépbe, apró, kékes felhők verődtek föl a kicsi asztalokról, és lomhán fölkúsztak \ a magasságba. Ezüstös levegő viliódzott az emberek fölött, szalagosán lendült erre és arra, más úszó levegőcafatok felé, amelyek hozták a többi munkatermekből, kádakból, asztalokról, szárítókból a klór-, a salétrom-, a sztearin-, az ólomfajták elszabadult páraköveteit, és összecsavarodtak, és tejfölös kövérséggel émelyítő búrát bocsátottak le a munkásokra. Dolgoztak. A leánykák egy pillanatra megálltak, kimeresztették a derekukat, vigyorgó ábrázattal lomhán nyújtóztak, a gyújtó- mártogatók föl-fölkapták a fejüket, több hangon szaggatósan köhögtek, cipekedő emberek fújtak, a mellüket nyomkodták, a gyerekek köpködtek, a skatulyatöltők beteg ábrázata némán megrándult, a szemüket ijedten összerántották, és szótlanul, undorodva nagyokat nyeltek. Hirtelen boldogan rájuk harangozott agyár. Gyerekek, emberek kibújtak a munkatermekből. gy pillanatra tántorogtak, sáE padt arcukon állati izgalom nyugtalankodott, fényes szemük megzavarodott, az áprilisi napsütés egy pillanatra becsukta szemhéjukat, a fáradt testük táncosán kinyúlt, megroggyant, és fújtató tüdővel, dülledő mellel tátogatták a szájukat; dőlt beléjük a zavartalan, éles, szomjaztató levegő. A mezőn ebédhez ültek. Falatoztak, szaggatták maguk körül a füvet, az egyik asszony a szomszédjához fordult:- Bálintné asszony, adja kölcsön a tengerimalacát... a miénk megdöglött. Az asszony elosztotta az ebédet, egy nagy korsóból vizet ivott, megint a szomszédjához fordult, és magyarázta: - A Feri betegségét fölszívta, és megdöglött... Most meg a Mari arcából nem megy ki a fájdalom... a múltkor is odahaza kétszer összeesett... Csak egy éjszakára adja kölcsön a malacot, és reggelre visszaviszi a Mari... Szombaton mi is szerzünk újat... A sárga lánykák, fakó fiúk elnyúltak a fűben, álmosan és éberen fürdőztették az arcukat, meleg kezüket lustán ide-oda vonszolták a puha, bűvös pázsiton; ím- mel-ámmal beszélgettek, egy nagyobb fiú fölguggolt, mezei virágokat szaggatott, az orrához emelte azokat. Szipákolt, türelmetlennül bedugta a virágokat az orrlyukaiba:- Pedig ez kakukkfű... Ha azelőtt a réten jártam, éreztem a szagát... most olyan rossz szagú, kénszagú... nem megy ki az orromból... Csikók, borjúk nyargaltak el előttük, a gyerekek fölültek, állatok legelésztek a ragyogásban. Ä tavasz bolondult az ég alatt, a föld alatt, zavarta az anyaföldet, és nehéz, csiklandozó szagokat árasztott magából, megvadította a fecskéket, és azok száguldozva kanyarodtak alá a magasságból, és átíveltek a nyugtalan lovak, tehenek háta fölött. Két csikó egymásra ugrott. A lányok, fiúk nevettek, kitágult szemekkel megbámulták az állatok párviadalát, a pásztor szétverte őket. Egy púpos fiú hasalt a réten, nézte az állatok ficánkolását, aztán lustán, lassan fölkúszott a fűvön egy leány mellé, aki guggolva pihent. A fiú nem nézett a leányra, úgy beszélt hozzá:- Erzsi, ma megint rossz álmom volt... Mentem az országúton, és mindenütt a nyomomban egy róka jött utánam... Borzasztóan féltem, siettem, de egyszerre csak megálltam, és a róka fejéből egy lány arca bújt elő... A púpos fiú lehajtotta a fejét a gyepre, a meleg fű megcsiklandozta arcát, és megrándult a hosszú, vékony teste, alig lehetett hallani a dörmögő szavát:- Mindig ilyen rossz álmok... Már félek elaludni... Bálintné asszony kölcsönadta a tengerimalacát, a derék állat föl is szívta a kis Mari melléből, fejéből mindazt, ami rossz volt benne, de elpusztult, mint a többi malacok, amiket a munkáscsaládok odahaza orvosságnak tartanak. A Mari anyja vásárolt Bálintné asszonynak új malacot, és maguknak is szerzett be kettőt, de azért perlekedtek, és keseredve mondta a Mari anyja:- Tartsa meg a miénket is... hisz úgysem használ... A kis Mari a töltők között dolgozott, és nagyon értett ahhoz, hogy a gépből a kénes gyújtó pontosan, szakítás nélkül ugorjon be a papiroshüvelybe, köhögött, a fájós fejéhez oda-odakapott, de mire a gép fölemelte az ezüstös fejű gyújtót, a kis Mari reszketős, fáradt keze fölugrott, és a gép markába odanyomta a papiroshüvelyt. Esteledett, a munkatermekben világosodott a homály, kusza fényességek villantak a munkaasztalok fölött, emberek hajladoztak, kitágult szemek titkosan világítottak, foszforos, serény ujjak sápadt ábrákat ugráltattak a levegőben, hanyatló, emelkedő orcák derengő fényességeket mutogattak, sejtelmes ezüsthúrok szakadozva úsztak a meny- nyezet alatt... Szuszogva, zihálva, kába csöndben ment a munka, a gép kattogása tompán kattogott, a sipító köhécselés is csak a gégét szaggatta, nehéz fejű munkások agyveleje nem mozdult, az éber fülük csak zúgott, zúgott, a kis Mari zuhanását is úgy vették észre, hogy rádőlt a testükre. Haragosan fölugrottak, fújtak, keserűen nagyokat nyeltek, és fölemelték az ájult leányt. Mari anyja dülöngélve bejött a másik munkateremből, bambán megállt a lánya fölött, és egyszerre jajgatni kezdett:- Lányom... lányom... nyisd ki a szemedet...- Lányom... lányom... el ne hagyj engem... - Hazamegyek, és agyonütöm a tengerimalacot... A kis Marit megette a kén, addig-ad- dig pörkölődött, hogy egyszer csak ellobbant, meghalt. Másnap már más kislány dolgozott a gyárban, az emberek tovább fulladoztak, egyszer egy évben örömük is volt. Május elsején nem dolgoztak, még délelőtt is aludhattak, délután az erdőbe kirándultak, külön erre pénzt gyűjtöttek. íHeverésztek, bolondoztak, Marci bácsit is nyugton hagyták, aki erősen bepálinkázott és bölcs türelemmel eldadogta, hogy a beteg nyelvére jó medicina a pálinka. Virágot szedtek, földíszítették magukat vele, azután az egyik asszony megmutatta a gyöngyvirág bokrétát, Ida mellé lépett, és hízelegve mondta neki:- Olyan fehér az arcod, mint ez a gyöngyvirág itten... da mosolyogva állt a gyerekek, leI ányok között, fehér arca megelevenedett a pirulástól, és kék szemeiben az öröm ragyogott, amikor az asszony beletűzte szőke hajába a gyöngyvirágot. Állt a munkások között, akik nevettek, mulattak; a földről, a fák közül elin- dultak az emberek, az egyik elrikkantotta:- Olyan vagy, mint a Tündér Ilona... Ida sugár teste boldogan hajladozott, jobbra-balra hajtotta arany fejét, virágot dobáltak hajára, az illatos korona fehér fürtjei lecsüngtek fülére, homlokára. él arcú lányok, véres szemű fiúk, F ráncos arcú menyecskék, fogatlan munkások körüljárták a lányt, bukdácsoltak a pompás nyaka alatt, törleszkedtek a magas melléhez, ölelgették a kemény karjait, rugós csípőit, és csendült a gyerekhang:- Ida... Ida... És dörmögtek a részegedő részegek: - De szép vagy... Te Tündér Ilona- Meleg volt, a levegő megállt a tisztás fölött, az oszlopos tölgyfák összekapaszkodtak, a körülzárt emberek már nem viháncoltak, a fűben üldögéltek, és pálinkát ivott a férfi, az asszony, és pálinkát ivott a gyerek is. Nehéz mámor roskasztotta a testüket, egymásnak dőltek, férjek, asszonyok nyílt kívánsággal keresték egymást, kamasz fiúk és kíváncsi lányok nézegették egymást. A púpos fiú énekelni kezdett:- Gyüjjön haza, édesapám... meghalt már az édesanyám... Nyúzott testű lányok, tespedt vérű fiúk hallgatták a dalt, az italos eszük titkosan zavarodott, forró szájukat nyel- dekelve megnyitották, nehéz csöndben hallgatództak. A púpos fiú dalolt; ha fölfelé vitte a nótát, olyan volt a hangja, mintha gyerekhang panaszkodnék, de ha lejtőzött a dal, a férfiak vastag hangja búgott ki az énekéből, meleg csápok nyúltak ki az akármilyen dalból, amelyek vájkáló érintéssel zaklattak, az embernek induló ember kiremegett az énekből, a csúnya, fonnyadt Erzsi nyitott lábakkal ült előtte... A púpos fiú nem nézett rá Erzsire, és úgy szólt hozzá:- Ma megint rosszat álmodtam... Most már több róka jött utánam az országúton, és amikor megálltam, felém fordították a fejüket... Mindnek lányfeje volt... A nyomorék fáradtan, borzongva eldőlt a fűben. Tavasz volt. inden érlelődött, az erjedő M ágak pattantották magukon a gyümölcsös virágokat, a szolgáló tengerimalacok hármasával ellettek, a gyufagyári nyavalyák rothadásra gerjedelmeskedtek. Estére mindenki tengerimalacokkal aludott, rávitték a meleg állatkát a sajgó állkapcsukra, hasra feküdtek, és a kínos hátukon jártatták a malacot, forgolódtak,s karjukban, lábaikban istentelen fájdalmak fűrészeltek, a hűséges állatkák körülheverészték a beteg emberek tavaszi, bomló testét, és mukkanás nélkül legelésztek a kórságok fölött. Vadabbul pálinkáztak, a gyerekek fájdalmát is rummal csillapították, szombat estére kocsmába ültek, sztráj- kolókkal tanácskoztak. A részeg eszük nem értette a háborgókat. Vasgyári munkások voltak, olyan gyárból valók, amilyenek Marci bácsi mindig büszkélkedett, ahová Marci bácsi mindig vágyakozott, amiért mindig verekedtek, és Marci bácsi ilyenkor szemükre hányta a betegségüket, a csúnyaságukat.- Csak gyünnétek be oda, ahol én vagyok... A nyelvemet is eszi már a kórság, most pedig a fejem megy széjjel... A vasgyári munkások indulatoskod- tak, viszik a harcot, állják a munkanélküliséget, és győzni fognak, megmutatják a gyárnak. Marci bácsi már sírósan motyogott:,- Én közétek megyek... Mert öreg vagyok? ... Mert gyönge a mellem, mert nem bírja a karom?... Nem igaz... nézzetek meg engem... Marci bácsi fölállt, tántorogva mutogatta magát hajdani társainak, gyufagyáriak vigyorogva nézték a csetlő-botló öreget, azután ráment a tekintetük a vasmunkásokra, azok szilajkodtak, vaskezükkel ütötték az asztalt, és amikor haragudtak, bikanyakukat elöntötte a vér. Vadult a szavuk:-Jólevegő... Tisztaság... Világos műhely... A gyufagyáriak nézték őket, a ködös eszük különös sejtelmekbe gabalyodott, a kicsi rumot még ráküldték a fájós fejükre, azután kijjebb kerültek, és dülöngélve az árnyas országúton, hazavonszolták az ólomtestüket. Marci bácsi már mindig részeg volt, mindig pálinkázott és hitte, hogy a pálinka meggyógyítja a nyelvét, öntözgette rosztopcsinnal, rossz pálinkával, gyújtogatta eszét, szörnyű fájdalmat érzett a szájában, ilyenkor jajgatott, részegen, dühösen dadogott:- Fúj... Rondák... El... El... A gyárba... Vissza... A munkások nem bántották, bámészkodva nézték a nyögdécselő öreget, és tanácsolták:- Miért nem tesz az arcára tengerimalacot?... Marci bácsi arca eltorzult, belebámult az anilinkádba, kavarta a vizes festéket, nézegette magát a piros tükörben, a befűtött nyomorék esze eszelős gondolatokat sugdosott neki, fájós nyelvéről eltörölve estek le a szavak:- Vissza... Vissza... Fúj... Utálatosak... Dohos búra alatt nyüzsgölődtek az emberek, néha-néha átfutott rajtuk a melegség, ha az Ida csöndes, kék szemeit meglátták, ha a meleg, nyúlánk teste hozzájuk dörgölődzött, ha a kezük összeért a leány sápadt, hosszú ujjaival. Mindenki tanácsolt neki, amikor panaszkodott.- A szememet úgy szúija valami... Az államat nagyon hasogatja fájdalom. Ijedten nézett a társaira, szebb volt, mint azelőtt. A tekintetét tündököltette a két széles völgy, amelyek ott karikáztak a nagy szemei alatt, a fehér arc halványabbra megsárgult, és fénylett, mint az elefántcsont színe, vigasztalták, cirógatták a púpos fiú némán, kiugró szemekkel bámult reá. A leányok, asszonyok szava hirtelen elakadt, kirémült a szemük. Ida fölállt, két reszkető kezét a fejére emelte, a nyúlánk testét megnyújtotta, megtántoro- dott, és sóhajosan, a teste hosszában elzuhant. Fölmosták. A leány maga köré nézett. A kék szeme eltűnt. Zavaros, piszkos szürke volt a szeme, a pici szája petyhüdten megnagyobbodott, a sovány orra megnőtt, hegyesen kiugrott az arcából, a völgyek a szeme körül ráncosán lemélyedtek, a kövér nyakán kidugta magát a csontváz, és leesett a beteg szőke feje, mint a napraforgó, amit fölemészt a kánikula. Csúnya volt. Tovább dolgoztak. Tüzes nap sütött, a szárítókból dűlt ki a száraz, hánytató foszforszag, az emberek vánszorogtak, a mártogatók új csapat gyújtót löktek a púpos fiú elé. Érzsi kosarába szedte a rámákat, és bementek az ezüstöző kamrába. Köny- nyű, kékes köd imbolygóit a kuckó falai között, édes ízű volt a levegő, az egyforma melegség pávatollas simogatással cirógatta a rossz vérű emberek gerincét, ágyékát. Erzsi félretolta a gyújtót, és rámeredt a púpos fiúra.- Még mindig rossz álmaid vannak?... A púpos fiú nem felelt, ezüstözte a gyújtókat, szürke arca foltosán vörösödön. A lány újra megkérdezte:- Még mindig lányokkal álmodol?... Kidülledt orrcimpákkal a fiú mellé hajolt, megragadta a kaiját, és belesúgta a fülébe:- Gyere, itt magunk vagyunk... itt lehet... A púpos fiú megremegett, félrelökte Erzsit, és szenvedélyes undorral nézett a lányra. rzsi állt előtte, roskadt csúnyaE ságában, a fiatal arcán vastag ráncok öregedtek, a két keze csontosán lógott, a melle sorvadt, lapos volt, mint a férfiaké, az ajaka vértelenül kihajolt az áliára. csak a kicsi szeme lázadozott, őrjöngött. A púpos fiú utálattal nézte Erzsit, azután elfordította fejét, és mondta:- Te nem vagy leány... Nincs rajtad semmi olyan... Olyan vagy, mint én...
