Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

1 1990. FEBRUÁR 10. Irodalom» művészet Siklós István: Ikerarc (részlet) A bűntudat teljesen kihalt kihalt a bűntudat izmainkból MAGUNRA maradtunk kavicsokkal leomló parton szirtekkel ózonban sípoló magaslaton MAGUNKRA maradion csak idegeinket borzolja már a kihunyt égitestek érintése az izzadtság savanyú szagával növények röptét lesve MAGUNKRA maradtunk egészen a vérszomjas önzéssel a szájon túlcsorduló nyállal a táplálékok olajával a hemzsegő bacilusokkal fertőzött oxigénburokkal a változás trágyakupacaival úszó kontinenseken MAGUNKRA egészen a sejtekkel vegyületekkel kimért térben tolongó hörgő teremtményeinkkel a közönnyel MAGUNKRA maradtunk egészen láthatatlan lobogó képeinkkel lélek égető lehelettel Ötágú síp Tépett zsoltár - méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet ér­demel, mert tiszta hangja olyan értéke­ket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvé- nyűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forra­dalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társada­lmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiis­meretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogal­mazásakor. Noha látszólag légüres tér­ben él, szava - legalábbis a legjobbaké - messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, légyen lak­helye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Ró­ma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivár­vány) és az USA-ban lévő Maryland (Arkánum)/ fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen ré­gebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati ma­gyar költészet élvonalából alig említhe­tő olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke Faludy György /szül. 1910/, Határ Győ­ző /1914/, Tűz Tamás /1916/, a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc /1921- 1981/, de idevehetjük a verssel is próbál­kozó nagyszerű esszéistát, Cs.Szabó Lászlót /1905-1984/ és a naplói, regé­nyei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort /1900-1989/ is, valóban nagy nemzedék - önálló, ka­rakterisztikus arcokkal, már-már halha­tatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadá­ban is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű - Villon a pél­da! -, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal-filozófi- ával-műveltséggel megvert csörgősip- kás bohóc - egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is -, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly bájjal öltöztetett humorba, hogy száj- padlatán otthoni nyugalommal ragad­nak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarborói papköltő pedig ma­gányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott "angyali" testközellel bekövet­kező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölül- múlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert - íme a Nyu­gaton élő költő különleges helyzete - akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterü­leten), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kény­szerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forradalom után kül­földre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi - még itthon indult - életpályák teljesedtek ki, hanem a nyu­gati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek - volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál - Magyar Mű­hely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György - Cambridge, András Sándor - Washington, Kemenes Géfin László és Vitéz György - Toronto, illet­ve Montreal), mások munkásként, vál­lalkozóként, újságíróként keresték-keresik kenyerüket, s tulajdon­képp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idő­sebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenve­déllyel merülnek meg a modem ameri­kai, angol, francia, stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lí­rát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sán­dor: Mondo latok, Siklós István: Csönd erdeje előtt', Vitéz György: Missa Ag- nosticw, Kemenes Géfin László: Fehér- lófia, stb.) E költők mellett, akik jobbára a mo­dem törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyé­niségeivé, azonban nem szabad megfe­ledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, "magá­nyosan" alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellem-hőjét és -energiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária /1918/ és Monosz- lóy Dezső /1923/, a nálunk érdeme sze­rint, sajnos nem becsült Kannás Alajos /1926/, az ugyancsak kevésbé ismert vir­tuóz, Bakucz József /1929/, a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos /1930/, az etnográfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre /1934/, az avantgárd nemze­déktársaitól magát élesen elhatároló Horváth Elemér/1933/, a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron /1930/, az Északot, Skandináviát is a magyar költészet tere­pévé tevő Thinsz Géza /1934/ és Sulyok Vince /1932/, és nem utolsósorban a Pi­linszky Jánossal valamennyire rokon vi- lágú Készéi István /1935-1984/, aki egy párizsi hónaposszobában lehelte ki lel­két. S hol van akkor még a folyóiratala­pító Mózsi Ferenc /1947/, a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám /1935/, a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf /1920/, a kényes vers- beszédű B ikicz Gábor /1923/ és Csokits János /1928/ - Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel ki­tűnő kötete -, a versek erdejében is ott­honos Tollas Tibor /1920/, a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc /1931/, a - sajnos - jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert /1929-1985/, a világot bebarangoló Zas Lóránt /1938/, és hol van a képkölte­mény és performance szerelmeseinek, Nagy Pálnak /1934/, Papp Tibornak /1936/, Bujdosó Alpámak /1935/, és hol a hölgyek: Saáry Éva /Svájc/, Forrai Eszter /Franciaország/, Mirtse Ágnes /Svájc/, Dedinszky Erika /Hollandia/, Báli Brigitta és Simándi Ágnes /mind­kettő Kanada/ lírája! Mind-mind egy ér­dekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján.' Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyu­gati magyar költészet ugyan - Tűz Ta­más verseimével szólva - Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz köl­temény sugallta kívánalma nem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos Csörsz István: Szivárvány A lány mindkét kezével az alumíniumcsövet markolta; arca mozdulatlan volt, és a nagyobb zökkenések után hoz­záért az üveghez. A fiú komoran nézett maga elé. Cipőtal­pának a külső élével egy gyufaszálat hengergetett ide-oda a padló farácsán. Odakint ömlött az eső. Egyetlen leszálló volt a Honvéd utcánál: egy kölyökcsizmás fiú: lépte nyo­mán nagyot csobbant a tócsa a járdán. A lány a hátsó peronról látta még egy pillanatig, aztán kiszaladt velük a busz a képből.- Talán eláll, mire odaérünk - mondta halkan a fiúnak.- Mindegy - morogta az. Bamászöld szeme az újságá­rusra villant, aki éppen kihajolt a bódéjából, hogy megiga­zítson egy súlyt a nejlonfólián: baloldalt, ahol felbillentette a szél, szőke nő mosolygott egy NB I-ről a sötét viharfelhő felé. Egyikük sem szólt a hátralevő úton. A fiú száz méterrel a megálló előtt abbahagyta a gyufaszál görgetését, jobb kezével megfogta a középső tartórudat, amelybe valaki belekarcolta a kése hegyével, hogy hajrá FTC. Már a lépcsőről kereste a legközelebbi kapualjat: fél káposztale­vél ázott előtte, éles szögben verte az eső.- Gyere! - mondta a lánynak, aki nem mozdult az alumíniumcső mellől. A kalauznő rutinból sóhajtott, ujját a csengőn tartotta és várt. Széles vízsugár fröccsent a járdára, beugrottak előle a kapu alá. Lábuk előtt a káposz­talevél egyre küzdött az esővel, cibálta a szél a mély tócsa felé, amelyből rafiával átkötött cseresznyecsokor szára állt ki. Már leették róla a gyümölcsöt. Az utca másik oldalán esőkabátos férfi toporgott szintén egy kapu alatt. Mutatóujjával a gallérját piszkálta. Amint meglátta őket, abbahagyta, és mintha mutatott volna vala­mit. A lány tudta, hogy mit, mert szorított egyet a száján.- Ki fog rád vigyázni? - fordult a fiú felé. - Vagy ő is veled megy?- Hogy jönne? - morogta a fiú.- Egy útra magukkal vihetik a hajósok a feleségüket, nem?- Később.- Micsoda az apja a DETERT-nél?- Nem érdekes.- Itthagysz csapot-papot.- Nekem az a fontos. Az anyajegyet nézegette a lány orrán. Most vette csak észre, milyen ostoba kifejezést ad az arcának.- Azt ígérted, később megmondod, hogy voltatok-e már úgy­- Ne kezdd újra! - szisszent fel a fiú. Két lány futott el mellettük eg orkán alá bújva. Egyikük tócsába lökte a káposztalevelet. Háromnegyed volt.- Átkísérjelek? - kérdezte a fiú.-Ne. A fiú legyintett, futólag megcsókolta a lány arcát, aztán szorosan a fal mellett elindult a Boráros tér felé. Az esőka­bátos mosolyogva simogatta két tenyerével a kabátja olda­lát. Azonnal átjött erre az oldalra. Elfordult a lány, de megfogta a karját. • - Ugyan, ne bolondozzon!- Mit akar? Kettőjük arca között megmozdult egy kicsit az esősza- gú levegő. Mind a ketten úgy tettek, mintha nem vették volna észre. A lány a férfi állát nézte.- Megvan még az a pulóvere? - kérdezte nyugodtan. A férfi mosolygott.- Mutatok mást is. mmrA Hildesheimi ég

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents