Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

1990. FEBRUÁR 3. Néplap A KOPOGTATÓCÉDULÁK NYOMÁBAN Csák óvatosan a politikával! Ha viharnak nem is nevezhe­tő a választások előszele, azért a kopogtatócédulák hire némileg felborzolta a kedélyeket. Az em­berek szembenéznek múltjuk­kal, számot vernek nosztalgiáik­kal, és ha tagadják is, azért az érzelmek mély rétegeiben rende­ződnek a pártokhoz, politikai orientációkhoz való vonzalom erővonalai. Egyik este egy papírgyári nyugdíjas kopogtatott a szer­kesztőségi szobám ajtaján. A fér­fi kissé körülményesen kezdte mondandóját, messziről futott neki, szemmel láthatóan tapasz­taltjátékos apolitika küzdőterén. - Mi lenne, tegyük fel - kérdezte könnyen átlátható furfanggal - ha valaki nem hazai politikusra ad­ná a voksát? Úgy mint ahogy szóba jött annak idején Habsburg Ottó személye. Nem, nem róla van szó, de a dolog valami ha­sonló... Aztán kiderült, hogy a némi­leg gyanakvó választópolgár je­löltje Tőkés László lenne. Az er­délyi református lelkészben ta­lálta meg azt a személyt, akit szíves-örömest láma Magyaror­szágon köztársasági elnökként. A dolognak első látásra is számtalan jogi akadálya mutat­kozott. Legelőbb is az állampol­gárság, de a lakóhely szerinti illetékesség sem figyelmen kívül hagyható tényező. Emberünk mindezt egy kézlegyintéssel el­intézte, mit aggályoskodunk, messze még a választás, addig lehet magyar állampolgár is Tő­kés László, de itteni lakos min­denképp. Aztán elment, nem tit­kolva a csalódását bennem, aki a vele együtt való lelkendezés he­lyett szőrszálakat kezdtem haso­gatni. Egy azonban bizonyos: az ő kopogtatócéduláján Tőkés László neve szerepel majd. Én pedig elgondolkodtam, vajon életünk drámai néhány évtizede miért nem teremtett olyan hősö­ket, akiknek megválasztásához még csak kétség sem férhetne? Zagyvarék as on a szép nevű Varjú Ivó is óvatosan bánik a po­litikával. Azt mondja, most ala­kul ki az elképzelése, melyik párt, melyik képviselő lenne az igazi. Mindenesetre ott volt a Magyar Demokrata Fórum előadóestjén, aztán a szociálde­mokrata párt bemutatkozását hallgatta meg a községi művelő­dési házban, megbeszélték, ki mit mondott, aztán hazamentek, majd teljesen magánügyként ke­zelve a dolgot határoznak arról, hogy ki, kire szavaz. Hogy ki lehet a nyerő a párt­harcokban? Az idősebb rékasi korosztály jószágtartó emberek­ből áll, arra kémének tehát ma­gyarázatot, hová megy el az a pénz, amit a húsáremelésből be­szedtek? Merthogy több mint negyven százalékkal emelték a hús bolti árát, a felvásárlásnál az állattar­tók meg csak tizenhat százalékot kaptak vissza. Hát ha valamelyik párt szavazatot, meg szimpati­zánsokat akar, arra adjon meg­nyugtató választ, hová ment a többi pénz? Bár hát ez nem is annyira a pártok dolga lenne, ha­nem inkább az államé, a kormá­nyé - mindenesetre aludni kell még egy sort arra, hogy a kopog­tatócédula dolgában a döntés megszülessék. Es hallgatni - be­lehallgatni a politikába, a kortes- beszédekbe, így biztos hogy lesz kiválasztott akkorra, amikorra kell. A falusi ember tehát óvatos. Hogy miért? Ennek a jelenség­nek egy szálát Rácz Ferenc, zagyvarékasi nyugdíjas így fej­tette ki:- öregek vagyunk, mi van már ránk bízva? Semmi. El va­gyunk nyűve, nyomorodva, is­kolánk is kevés. Elsüllyedt alat­tunk a hajó, csak a fejünk búbja van ki. Ám mielőtt az ember teljesen átadná magát a szánalom érzésé­nek, kiderül, hogy a község nyugdíjasai napra készek a poli­tikában! Csak hát nem szerezték vissza a bizalmukat napjainkra sem, amikor pedig győzködik őket, hogy a véleményalkotás semmi, de semmi kockázattal nem jár. Úgy vannak vele, hogy a politizálásból számukra nem jött még ki semmi jó. Sem a kö­zelmúltban, sem pedig a távoli múlt időben. Mert a Horthy-érá- ban is gyanús volt, aki nagyon járatta a száját országos ügyek­ben. A rékasi idősek azt mond­ják, hogy az aktív éveikben an­nak örültek, ha munkát kaptak, és ha volt kenyér a kezükben, igekeztek is megbecsülni. A po­litizálással pedig legtöbbször menesztés járt. A szegényember számára lu­xus volt a politika. Ha pedig is­kolája nem volt, mire j áratta vol­na a száját? Mint Rácz Ferenc is: volt juttatott földje, aztán kis örökség, ment hát az iparba. A vízügyi igazgatóságnál a kubi­kostalicska várta, aztán volt ott minden: a gödörásástól a WC- pucolásig. A legvastagabb végét fogta a dolognak, márpedig a rő- zsetermelés mellől nem könnyű okosnak lenni. Most meg már hogy nyugdíj van - nem is leszól­ni való - igazán nem kényszeríti semmi a politizálásra. De hát a szemét nem kötheti be, a fülét nem dughatja be az ember. Lát, hall a tévében ezt is, azt is - ám hogy kinek adja a kopogtatócé­dulát, ez már az ember belső ügye. Esténként villany gyullad a falvak közösségi épületeiben. A pártok képviselői szólnak a vá­lasztók eszéhez, szívéhez. Hogy milyen sikerrel? Március 25-én elválik. - pb­Elérkezett a drámai dátum, tegnap otthon szinte minden iskolás korú nebulónak szült kell val­lania arról, mi mindent csinált ősztől kezdve a suliban az órákon. Igaz, az "ősök" puhítása már napokkal korábban elkezdődött mondván apuci, anyuci, ez még nem az igazi bizonyítványosztás, hanem "csak" félévi ellenőrző. Ezeken még lehet javítani, mert a nagyot, a bizonyítványt majd június derekán adják. Akár igazi, akár félig az csak ez az oldalnyi, elgondolkoztató iromány, azért egyféle jártasságot, előmenetelt fehé- ren-feketén igazol. Persze ez a felvételünkön kivételt erősítő szabályként jelenik meg, hiszen a szolnoki Ságvári körúti iskola 629 tanulója közül az 5. a osztá­lyos Herceg Éva csupa ötössel dekorált ellenőrzőt vitt haza. Mit mondhatnánk are a nagy többség nevében? Például azt, hogy az én csemetém osztályzata koránt­sem ennyire egyhangú, unalmas. Van abban ilyen jegy is, meg olyan is. Éppen ezért gyanítom, a legtöbb helyen lesz egy kis időszerű atyai-anyai letolás. Persze csupán mértékkel, ha már az "igazi" jegyeket úgyis csak öt és fél hónap múlva adják... D.Sz.M. Fotó: K.É. Jászsági tűzoltóstatisztika Kevesebb tűz, kevesebb riasztás A Jászságban 77 tűzesetet ész­leltek tavaly a tűzoltók, ami 20 százalékkal volt kevesebb, mint az előző évben. Ez azonban nem az állampolgári fegyelemnek, mégcsak nem is annyira a meg­előzésnek köszönhető, hanem a csekély kárértékkel járó /5 ezer forint alatt/ tüzek jogi megítélé­sének, amit az Állami Biztosító ügyintézői a helyszínen megtérí­tenek és nem várnak hatósági be­avatkozásra. Az okok közé sorol­ható még az enyhe tél, amely nem viselte meg oly mértékben a tüzelőberendezéseket, mint a ne­gatív csúcsot produkáló ’87-es évben. Számban legtöbb volt /57/ a stagnálás után emelkedő lakóhá­zi tűzesetek száma. Általában apró tüzelőről, károkról van szó, melyet figyelmetlenség, gondat­lanság, gyakran felügyelet nél­kül hagyott gyermek okoz, de minden évre jut néhány szándé­kos gyújtogatás is. Az egyik ilyen bűncselek­mény 400 ezer forint kárt oko­zott. Dohányzásból eredő gon­datlanságból pedig Jászapátin meghalt egy személy. A mezőgazdasági tüzek száma felére, kilencre esett vissza, a legnagyobb kár mégis itt kelet­kezett. Jászfényszarun egy liba­nevelő leégése, melynek okát a tűzoltók nem tudták kideríteni, 1.6 milliós kárral járt. Ugyan­csak egy másik libanevelőnél a tüzelőberendezés okozott 800 ezer forintos kárt. Felfigyeltek a tűzoltók a személygépkocsikban keletkező tüzek számának növe­kedésére. Nem közlekedési bal­eset következtében nyolcszor ri­asztották az ügyeletet. Nagy Ist­ván százados tűzoltóparancsnok a gépkocsipark elöregedésével és szakszerűtlen javítási körül­ményekkel magyarázza a jelen­séget A 77 jászsági tűz közvetlenül 4.6 millió forint értékű kárt oko­zott, de a járulékos károk elérik a 10 milliót, a tűzoltók beavatko­zásával 14 millió forint érték me­nekült meg a lángoktól. A kivonulások száma megha­ladta a másfélszázat, ami mint­egy 20 százalékkal kevesebb az 1988-as riasztásoknál. Rend­szerint igénybe veszik segítségü­ket a szomszédos megyék közeli részein is. Gyakran előfordul té­ves tűzjelzés, amikor valaki tűz­re utaló jelet lát és szalad a tele­fonhoz. Ezekkel a jó szándékú értesítésekkel nincs is gond, ha már a gyanú felmerül, akkor menni kell, de hét alkalommal szándékos félrevezetés is volt. Ez pedig nemcsak a több hely­ről kivonuló technika költségei­vel jár, hanem azzal a veszéllyel is, hogy a kivonulás miatt meggyengült készültség az ugyanabban az időben keletkező tényleges tűzzel már nem tudja olyan hatékonyan felvenni a küz­delmet. Segítséget kértek tőlük közle­kedési baleseteknél mentéshez, házakat, légvezetéket, közleke­dést veszélyeztető fák kivágásá­hoz. Ezek mellett költöztettek óvodát, és összesen 280 ezer fo­rint értékű társadalmi munkát vé­geztek intézmények kérésére. LP A hűtlen lány "Amikor évközben nagy ritkán haza­látogatok Kunhegyesre, öreg szüleim­nek az mindig ünnep. Én vagyok az egyetlen gyerekük, a tanult, a messzire szakadt lányuk. Van rá példa, hogy néha hetente többször is írok azért, hogy ne legyenek olyan magányosak a kunsági esték ennek a két drága léleknek. Ha már én nem jöhetek Pécsről, legalább a levél üzenjen helyettem. Tisztában vagyok: elolvassák minden betűjét, és kétszer is meghányják-vetik mondatait. Beval­lom, én csak futólag olvasom át édes­anya reszkető sorait, hiszen majdnem mindig ugyanazt írja. Jól vagyunk lá­nyom, sokat eszik a baromfi, drága a takarmány, így jövőre csak két malacot tartunk, mert nem érdemes a mai árak mellett portán hizlalni. Azután kereszt­anyádéit is tisztelnek, mi is megva­gyunk, és remélem, a levél így talál té­ged is. Tudom, ennek csak a fele van így, mert hol van már az ő egészségük! Meg­ette az egésznapos kapálás, a temérdek hajnali ébresztő, a látástól vakulásig nyúló gürcölés. Ennivalóért, ruháért, a lányukért, hogy tanulhasson, ha ennyire jó fejű. A mi is megvagyunk közlemény­ben így azután nincs benne az éjszakai köhögés, a sűrűn rájuk törő szédülés, a szívet, mellkast szorító fájás, a meg­számlálhatatlan ébren töltött hajnal. Ezért ha bírok, iparkodom hozzájuk, mert tudom, hogy az igazi ünnep nekik. Tisztán vár a szobám, a polcon a kedves babám, ropogósán friss az ágynemű, és olyankor az asztalra mindig meleg ka­lács kerül. Rostélyos, vagy ablakos, aho­gyan mifelénk mondják. Apukám még édes bort is vásárol valahonnan. A ked­vemért ő is megiszik egy pohárral, pedig tudom, évek óta gyógyszereken él. Hányszor mondtam: minek költenek, de falra hányt borsó a tiltakozás. Olyan ez, mint a nevem, amikor általános iskolá­ba, majd Szolnokra a gimibe jártam: Éva, Évike voltam. Azután az egyetem után úgy mondták: a mi fordító lányunk, tanárnő lányunk. Pedig ha tudnák, hogy a jeles angol-orosz szakommal mennyi­re porszem vagyok a világban! Amikor tavaly nyáron például hosszas unszolás­ra végre már elvonatoztak hozzám a he­tedik emeleti cselédszobának nevezett albérletbe, a tekintetük ragyogott a meg­tiszteltetéstől, örömtől. Attól, hogy ez mekkora ház, nagyobb mint náluk bár­melyik, és onnan mennyire messzire el lehet látni. Én csak gépiesen helyesel­tem, még a fejem is lesütöttem, mert adódnak dolgok, amelyekben nem bí­runk zöld ágra vergődni. Harag nincsen, szóváltás sem, de látom a tekintetükben: ma sem értenek. Miért mentem el tőlük ennyire meszire, amikor itt, vagy a kö­zelben is szükség lenne rám. Egy napba beletelik, amíg három vonat ide- vagy odavisz. Azt meg végképp nem értik, hogy a második és harmadik iksz dere­kát elhagyva még doktorálni is akarok. Minek ez a flanc, hiszen a doktor szó csak akkor cseng tiszteletet parancsoló- an, ha az illető orvos, esetleg ügyvéd. De mint bölcsészdoktor? Mesélik: gyermekkori barátnőim kö­zül ki ment férjhez, melyiknek hány gye­reke van. Ilyenkor a tekintetük olyan, akár a hamuszínű alkony, a szemük né­ma szemrehányás. Ez már kényes téma, megértem fleet, hogy végre játszani sze­retnének az unokákkal, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Szánom őket, és hiába magyaráznám, hogy egy kis szabadság az ő óvó-féltő szárnyuk alól, ennyi talán nekem is kijár. De ezt el se merem mon­dani, mivel én vagyok az életük értelme. Tudom, velem együtt kelnek fel, benne élek a jajaikban, az éjszakai álmukban, messzire révedő tekintetükben, amikor ebéd körül a postást fürkészik. Éppen ezért nekem is csodálatos min­den hazalátogatás, mivel olyankor ne­vetni, mosolyogni is látom őket. A barát­nőim, a munkatársaim mesélik, hogy ők bizony néha veszekednek, porolnék is a szüleikkel - nálunk ez soha nem volt divat. Most azonban január derekán fur­csa eset történt. Délután hirtelen arra kértek: vigyek nagymamám, nagypa­pám sírjára virágot. Nem értettem az egészet, hiszen ilyentájt egy éjszaka megfagy a vágott szegfű, de nem szól­tam semmit. Közel a temető, negyedórá­nyi járásra, még nem is szürkül, és ha ez az óhajuk... Alig találtam meg a süt, mivel új, széles követ láttam rajta. De ami miatt kifutott az erő a lábamból: nagyapám, nagyanyám kőbe örökített önléke alatt két új név: az én drága szü­léimé. A lapról a születésük utáni elvá­lasztójel mögül már csak a haláluk év­száma hiányzott. Le kellett ülnöm újság­papírra a sfr peremére, mivel már jártá- nyi erőm sem maradt. Láttam magam előtt, ahogyan ez a két magányos ember nagy-nagy szomorúan eldöntötte: hoz­zájuk hűtelen lett a lányuk, életükben sem maradt velük, ugyan mire számít­hatnának azután, ha majd kihozza őket az örökös tanyára a fekete autó. Még a sírkövet, meg a rárótt neveket sem lehet ilyenre bízni, ezért ezt már életükben megtették helyettem. Más is megteszi, és nekem sem ez okozott szomorúságot, hanem a kimondhatatlan vád, a szemre­hányás: vegyem már észre, ezt is nélkü­lem tették. Telesírtam két zsebkendőt, mert min­dig ennyi van nálam. Már nagyon fáz­tam, ezért szipogva hazafelé eredtem. Két ismerőssel is találkoztam az úton, de igyekeztem rövidre fogni a csevegést ve­lük. Vánszorogva cipeltem az nem elkö­vetett vétkeimet, a kőbe vésett neveket, amelyekről mit sem sejtettem. Még az is megfordult a fejemben, hogy életemben először, 26 évesen veszekedem velük. Ahogy beléptem, már az asztalnál ül­tek. Ünnepélyesen, kicsit mereven, akár a templomban. Világított a szemük, és nem tehettem mást, hirtelen a fogas felé fordultam: levetettem a kabátomat, sála­mat. Szégyelltem, milyen alapon vagy jogon pörölhetnék én ezzel a két kis ma­dárral, akiknek az égvilágon rajtam kí­vül semmijük sincsöl. Csak a szédülés, az 5 ezer 270 forint havi nyugdíj, a szív­baj, meg az ébren töltött, átforgolódott hajnalok. Esetleg az átgürcölt életük. Egy mindjárt jövőkkel gyorsan beron­tottam a fürdőszobába, ahol megmostam a kezem és lelögyböltem az arcom. Ami­kor megtörülközve kiléptem, az asztal közepén egy nagy tányérban már az ab­lakos kalács várt. Még meleg volt, most vehette ki a sütőből anyukám. Leültünk, törtem egy darabot, és enni kezdtem. Tej is van benne, tette a kezét a karomra apukám.- Nincs ilyen finom édes kalács semer­re a világon, pedig már bejártam a felét - szakadt ki belőlem, hogy mondjak va­lamit. Ekkor végre felengedett az arcuk és elmosolyodtak. Törtem a kalácsból, rág­tam és nyeltem. Pedig sós volt az isten­adta, hiszen pár hatalmas csepp futott a szememből az arcomon át rája. Biztosan látták, de nem szóltak, csak ettek ők is. Csendesen, talán még boldogan is. A drága két emberke, meg a ritkán látott, hűtelen lányuk." Elmondta Kovács Éva volt kunhegye- si lakos, ma Pécsett angol-orosz szakos fordító. Lejegyezte: D. Szabó Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents