Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
6 Nemzetközi körkép 1990. FEBRUÁR 17 A szovjet vezetés aligha nevezhetné eseménytelennek a múlt hetet: előbb az eleve óriási érdeklődéssel várt, fordulatokban bővelkedő KB-ülésen jutott túl (látszólag sikerrel), majd következett - az egyértelműen eredményesnek elkönyvelt - szovjetamerikai külügyminiszteri találkozó. S hogy a hétvégére is maradjon valami izgalom, Gorbacsov és Sevardnadze nagy visszhangot kiváltó eszmecserét folytatott a bonni vezetőkkel. A KB-ülés jóformán még véget sem ért, amikor Eduard Sevardnadze már megtartotta első megbeszélését James Bakerrel. A maratoni moszkvai tárgyalásokat áldoznia, hiszen a korábbi folymatokhoz képest egyik kérdéskörben sem tett döntő fontosságú engedményeket, csupán az eddigieket erősítette meg apró, ám biztos lépésekkel. Már Sevardnadze és Baker megbeszélésein felvetődött - a hétvégi moszkvai tárgyalásokon pedig végképp előtérbe került - Európa mai nagy kérdése, a két német állam egyesítésének ügye. Szovjet és amerikai részről egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy ez csak is az európai realitások figyelembe vételével történhet meg. Washington - mintegy kompromisszumot ajánlva Moszkváazonban bizonyosnak látszik: Moszkva számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a német egyesülés elkerülhetetlen, mi több, jóval előbb fog megtörténni, mint arra korábban számítani lehetett, így hát nem maradt más választása - és ezek után feltehetőleg Washingtonnak, Londonnak és Párizsnak sem -, minthogy részt vegyen e folyamat irányításában, s lehetőséget teremtsen saját, illetve a közös európai otthon érdekeinek érvényesítésére. Másfelől Gorbacsov nyilván azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy egy esetleges merev elzárkózás kedvezőtlenül befolyásolhatja a gazdaságilag Nyikolaj Slunykov, a gazdasági ügyekért felelős KB-titkár, Alexander Jakovlev, pb-tag, KB-titkár és Gennagyij Gerasizmov, pb-tag, KB-titkár /b-j/ február 7-én, az SZKP KB háromnapos plénuma után tartott sajtóértekezleten. sok korábban nem tapasztalt módon lényegében valamennyi leszerelési kérdésben közelítették a két szuperhatalom álláspontjait. Ilymódon elérhető közelségbe került a hadászati támadófegyverek 50 százalékos csökkentéséről szóló megállapodás és az európai hagyományos fegyvere- zetek és fegyveres erők csökkentéséről szóló szerződés. Nem kizárt, hogy emelve a pillanat történelmi fényét, mindkettőt a helsinki folyamatban részt vevő országok vezetőinek idén esedékes találkozóján fogják aláírni. (Vagy az aláírás kedvéért az idén még egy második szovjet-amerikai csúcstalálkozóra is sor kerül.) Sevardnadze és Baker ugyanis úgy fogalmaztak, hogy a júniusi csúcstalálkozóra a HTF-megál- lapodással kapcsolatos valamennyi lényeges problémát meg kell oldani, hogy „még ez év végéig,, aláírható legyen az egyezmény. A szovjet-amerikai külügyminiszteri találkozó sikerében szerepe lehetett persze egy olyan momentumnak is, amelyre a KB- ülés előtti Gorbacsov-Bush telefonbeszélgetésből lehet következtetni. Washington, amelyet igen érzékenyen érintettek a Gorbacsov lemondásáról szóló hírek, ezzel is segíteni igyekezett Gorbacsovnak pozíciói megszilárdításában. (A szovjet vezetőt a KB-ülésen is érték olyan vádak, hogy kül- és belpolitikájában egyaránt a Nyugatnak tesz engedményeket.) Mindehhez Washingtonnak sem kellett túl nak és a NATO-nak - azt javasolta, hogy semlegesség helyett az új Németország legyen „társult tagja,, az atlanti blokknak. Egyelőre nem tudni, hogy végül is szóba került-e az indítvány Gorbacsov és Kohl megbeszélésein. A nyugatnémet kancellár azonban sajtóértekezletén kijelentette: Gorbacsov tudomására adta, hogy a semlegességet Bonn nem tartja elfogadhatónak, de a társult tagsággal sem ért egyet. Mindezek, valamint a KB-ülésen elhangzott és német ügyben meglehetősen merev álláspontot tükröző Ligacsov-beszéd ellenére Gorbacsov úgy nyilatkozott, hogy országa tiszteletben fogja tartani a német nép döntését az egyesülésről. Ezt a kijelentést, bár a szovjet vezetésnek voltak azért kikötései, Kohl egyértelműen úgy értékelte, mint zöld jelzést a német egység felé vivő úton, amit külön is megköszönt Gorbacsovnak. Kohl nem felejtette el hangsúlyozni azt sem, hogy Bonn az európai folyamatokkal összhangban, mindenekelőtt Berlinnel, valamint a négy nagyhatalommal folytatott tárgyalásokon kívánja meghatározni az egyesülés feltételeit és menetét. Ennek egyik sarkalatos pontja a határok változatlansága, amellyel Kohl is egyetértett Moszkvában. Feltehető, hogy a Szovjetunió látszólagos engedékenysége a német kérdésben nem részesül egyértelműen lelkes fogadtatásban a másik három, közvetlenül érdekelt fővárosban. Egy dolog csúcsformában levő NSZK viszonyát a Szovjetunióhoz, ami természetesen kihathat a gazdasági kapcsolatokra is. Már pedig ma ez az egyik olyan dolog, amit Gorbacsov a legkevésbé kockáztathat. Dorogi Sándor (Moszkva) Japán választások Sok kérdőjel—szoros eredmény? A hála, amint az oly sokszor tapasztalható kis hazánkon belül és kívül egyaránt, bizony nem politikai kategória. Ha az események fordulata, az érdekek változása úgy hozza, sokszor a legváratlanabb módon fordíthat hátat egy-egy párt vagy ország valamelyik - egész addig megkülönböztetett poszton szereplő - vezetőjének. Bármennyire furcsának tűnjön is, jónéhány szakértő hasonló forgatókönyvet lát megvalósulni rövidesen a távolkeleti szigetországban, ahol február 18-ikán járulnak urnákhoz a szavazópolgárok, hogy megújítsák a tokiói törvényhozás tagjait. A legszorosabb voksolás Kaifu Tosiki miniszterelnök tavaly augusztus óta, tehát alig fél éve áll az állam, s egyben a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) élén. Ez alatt átfogó reformokat természetesen nem vezethetett be, de a közvélemény-kutatások szerint mégis sokban hozzájárult a párt bizony alaposan megrendült tekintélyének helyreállításához. Emlékezetes, hogy a hírhedt Recruit- féle megvesztegetési botrány, Unó kormányfő gésaügyei mennyire szétzilálták az 1955 óta egyfolytában hatalmon lévő, s gazdasági bizonyítványára persze joggal büszke párt sorait. Ebben a helyzetben vette át a kormányrudat Kaifu, aki a botrányok hullámverésétől nem érintve, s egyben egy ifjabb nemzedéket képviselve, nem kevés alkalmazkodókészséggel és kommpromisszum-kikovácsol ási képességgel kezdett feladatához. Mégis, a Tokió-szerte terjengő pletykák szerint helyzete most. meglehetősen meggyengült. Jósolni ugyan nehéz lenne, mivel az ellenzék előretörése miatt a mostani választás talán a legszorosabb lesz a japán történelemben, s - legalábbis matematikailag - még az LDP kisebbségbe szorulása sem zárható ki. Ha ez bekövetkezik, akkor nyilvánvaló, hogy Kaifu pozíciója alapjaiban rendül meg. Néhány vezető társa elképzelhetőnek tart koalíciós megoldást más, középutas polgári pártokkal, ám a többség nem biztos, hogy ezt helyeselné, ő maga pedig biztos, hogy lemondana - helyezte kilátásba. Ám furcsa módon posztja még akkor sem látszik sziklaszilárdnak, ha a liberális demokraták (s ennek az esélye azért sokkal nagyobb) változatlanul megőrzik hatalmi állásaikat. Ez esetben ugyanis - vélik a kulisszák mögötti kötélhúzást is élénk figyelemmel kísérő szakértők - megnő annak veszélye, hogy az LDP „nagy öregjei,, ismét elérkezettnek látják majd az időt a kormányrúd visszavételére. Az első számú jelölt Megvan persze az egyes számújelölt is, Abe Sintaro egykori külügyminiszter személyében, aki épp most januárban (mellesleg Kaifu európai kőrútjával időben egybeesve) tett látogatást Moszkvában, találkozva Mihail Gorbacsovval. Ha a voksok kedvezők lesznek az LDP számára, az azt jelentené, hogy a szavazók „megbocsátották,, a Recruit- ügyet, vagy visszariadnak az ellenzéki erők, mindenekelőtt a Dói asszony vezette szocialisták kétségtelenül kipróbálatlan alternatíváitól, vélhetik egyes LDP-pártkorifeusok, így Kaifu további ténykedésére sem lenne múlhatatlan szükség. Ez a forgatókönyv persze szinte minden pontján bizonytalan. Száz százalékig elvégre aligha látható előre, milyen ha- tássaljár az LDP-ellenes csoportok sok hónapos, heves támadás- sorozata, a tavaly bevezetett, s napjainkig is legfontosabb kampánytémának bizonyult általános fogyasztási adó (ez a valamennyi árucikkre és szolgáltatásra kivetett 3 százalékos „japán ÁFA,, a háziasszonyok tömegét fordította egycsapásra szembe a kormányzattal), vagy például hogyan alakul az LDP támogatása a városokon kívül. A parasztság körében, márpedig ők jelentették a kormánypárt hagyományos bázisát, a rizsbehozatal eddigi tilalmának feloldása keltett érthető izgalmat. A tokiói illetékesek beadják a derekukat a washingtoni követelések előtt - hangzik bírálatuk, s a felhorgadt indulatokat a választókerületük sajátosságait szem előtt tartó képviselők és képviselőjelöltek sem tekinthetik elhanyagolhatónak. Viszont r. világkereskedelem egészében liberalizálást szorogalmazó japán illetékesek számára sem védhető a végtelenségig a saját piacuk óvására felhúzott néhány maradék tilalmi fal. Kifulladt-e a Madonna-kampány? Akad tehát bizonytalansági tényező. Az urnáknál fog csak eldőlni, kifulladt-e a „Madonnakampány,,, vagyis a nők politikai öntudatának érezhető növekedése; sikerül-e valamelyes egységbe kovácsolni az egymás között is számos ponton ütköző ellenzéki pártokat és így tovább. Az előjelek nem igazán kedvezőek számukra, bár a Szocialista Párt jelentős előretörését senki nem kétli. Az a tény azonban, hogy több hónapos egyeztetés és egyezkedés ellenére sem sikerült közös platformot kialakítani a többi kisebb párttal, arra utal, hogy esetleges győzelmük bizonytalan korszakot, a koalíciós kormányzás Japánban gyakorlatilag ismeretlen periódusát nyitná meg. Ez viszont aggodalmat kelt, s a szavazókat a folyamatosságot, a sikereket aláhúzó LDP mellé állíthatja. Kérdés, elég lesz-e ez az áhított parlamenti többséghez, s ha igen, csakugyan Kaifu vezetheti-e tovább a tokiói kabinetet? Vagy netán, amiként az Othelló- ból kiemelt idézet mondja, "a mór megtette kötelességét, a mór mehet?" Szegő Gábor Feljegyzések Mandela és társai életéről Nyomorúságos 27 évet töltött a börtönben a vasárnap szabadult Nelson Mandela. Az alábbiakban a Reuter brit hír- ügynökség vele készített interjúja és más sajtóösszeállítás alapján részleteket közlünk Mandela és rabtársainak hétköznapjairól: „Az őrök gyakran mondogatták: a világ már elfelejtett benneteket!. Ez volt a legfontosabb, amit közöltek Mandelával, amikor megérkezett a Robben Islandon lévő börtönébe,, (Ahmed Kathrada, Mandela volt rabtársa). Mandela és társai zabkását és zöldséget ettek, kétszer kétméteres kőcellában laktak. Az első években, félévente egyszer kaphattak levelet és ugyancsak egyszer fél órára fogadhattak látogatót. 1965 januárjában Mandelát és sok más rabot egy kőbányába vitték, ahol csákányt és lapátot nyomtak a kezükbe, majd rájuk parancsoltak: törjék a követ. A következő tíz évben ez mindennapos elfoglaltságukká vált. Az egyik testes, fehér fegyőr állandóan zaklatta. Azonnal sértéseket vágott a fejéhez, ha nem elég gyorsan dolgozott. És ilyeneket: mi még egyetlen háborút sem veszítettünk el, ezt sem fogjuk! Kézfejére hatalmas horogkereszt volt tetoválva... Az egyik nap nem a bányába, hanem a börtön előtti kertbe vezették őket, ahol rabruhákat kellett javítani. Nem sokkal később fotósok jelentek meg a londoni Daily Telegraph-tól és csináltak néhány képet. Ők még szerencsések voltak, mert csak nagyon kevés kollégájukat engedték be a szigetre. Mandelát és társait egyébként már másnap visszavitték a bányába. A politikai foglyok hínárt és tengeri moszatokat is gyűjtöttek, utat javítottak de maradt idejük tanulásra is. Mandela például afrikaner nyelvleckéket vett, közgazdaságot, történelmet és jogot is tanult. Mandela emellett a jobb börtönkörülményekért vívott harc élére is állt. Mérhetetlen kitartása volt. Éhségsztrájkokat és munkalassító sztrájkokat szerveztünk - mesélte Mac Maha- radzs, az egyik rabtárs. Petíciókkal és bíráló levelekkel bombáztuk az igazgatót. 1974-ben három politikai fogoly influenzás lett. Annyira legyengültek, hogy felkelni sem tudtak. Mandela, aki még egészséges volt, maga ment helyettük cellát takarítani és WC-t mosni. A hosszú börtönbüntetés egyik legnyomasztóbb velejárója, hogy az elítélt nem láthatja gyermekeit. így van ez a többi hozzátartozóval is. Bátyám 1964-ben írt egy levelet nekem. Az igazgatóság azt mondta, hogy nem vehetem át, mert kifogásolható volt a tartalma. 1984-ben aztán végre megkaptam. Az ominózus részlet az volt, hogy Harold Wilson és a Munkáspárt nyerte a brit általános választásokat. Rendkívül szigorú volt az ellenőrzés. 1969-ben, amikor az ember leszállt a Holdra, meg voltak róla győződve, hogy nem szerezhetünk tudomást erről az eseményről. (Katharada feljegyzése) Mandela csak 1984-ben fogadhatott először vendégeket, amikor felesége Winnie elvitte unokáját. „Megcsókoltuk és ; hosszú hosszú ideig átölelve i tartottuk egymást. Olyan él- j mény volt ez, amit egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Fantasztikus és fájó dolog volt egyszerre, amint ott csüngött a gyereken,, - mondta Winnie. „Látogatásaid, csodálatos leveleid és szerelmed nélkül már évekkel ezelőtt összeomoltam volna „ - írta feleségének 1979- ben.
