Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

6 Nemzetközi körkép 1990. FEBRUÁR 17 A szovjet vezetés aligha ne­vezhetné eseménytelennek a múlt hetet: előbb az eleve óriási érdeklődéssel várt, fordulatok­ban bővelkedő KB-ülésen jutott túl (látszólag sikerrel), majd kö­vetkezett - az egyértelműen ered­ményesnek elkönyvelt - szovjet­amerikai külügyminiszteri talál­kozó. S hogy a hétvégére is ma­radjon valami izgalom, Gorba­csov és Sevardnadze nagy vissz­hangot kiváltó eszmecserét foly­tatott a bonni vezetőkkel. A KB-ülés jóformán még vé­get sem ért, amikor Eduard Se­vardnadze már megtartotta első megbeszélését James Bakerrel. A maratoni moszkvai tárgyalá­sokat áldoznia, hiszen a korábbi folymatokhoz képest egyik kér­déskörben sem tett döntő fontos­ságú engedményeket, csupán az eddigieket erősítette meg apró, ám biztos lépésekkel. Már Sevardnadze és Baker megbeszélésein felvetődött - a hétvégi moszkvai tárgyalásokon pedig végképp előtérbe került - Európa mai nagy kérdése, a két német állam egyesítésének ügye. Szovjet és amerikai részről egy­aránt úgy nyilatkoztak, hogy ez csak is az európai realitások fi­gyelembe vételével történhet meg. Washington - mintegy komp­romisszumot ajánlva Moszkvá­azonban bizonyosnak látszik: Moszkva számára is nyilvánva­lóvá vált, hogy a német egyesü­lés elkerülhetetlen, mi több, jó­val előbb fog megtörténni, mint arra korábban számítani lehetett, így hát nem maradt más válasz­tása - és ezek után feltehetőleg Washingtonnak, Londonnak és Párizsnak sem -, minthogy részt vegyen e folyamat irányításá­ban, s lehetőséget teremtsen sa­ját, illetve a közös európai otthon érdekeinek érvényesítésére. Másfelől Gorbacsov nyilván azt sem hagyhatta figyelmen kí­vül, hogy egy esetleges merev elzárkózás kedvezőtlenül befo­lyásolhatja a gazdaságilag Nyikolaj Slunykov, a gazdasági ügyekért felelős KB-titkár, Alexander Jakovlev, pb-tag, KB-titkár és Gennagyij Gerasizmov, pb-tag, KB-titkár /b-j/ február 7-én, az SZKP KB háromnapos plénuma után tartott sajtóértekezleten. sok korábban nem tapasztalt mó­don lényegében valamennyi le­szerelési kérdésben közelítették a két szuperhatalom álláspontja­it. Ilymódon elérhető közelségbe került a hadászati támadófegy­verek 50 százalékos csökkenté­séről szóló megállapodás és az európai hagyományos fegyvere- zetek és fegyveres erők csökken­téséről szóló szerződés. Nem ki­zárt, hogy emelve a pillanat tör­ténelmi fényét, mindkettőt a hel­sinki folyamatban részt vevő or­szágok vezetőinek idén esedékes találkozóján fogják aláírni. (Vagy az aláírás kedvéért az idén még egy második szovjet-ameri­kai csúcstalálkozóra is sor kerül.) Sevardnadze és Baker ugyanis úgy fogalmaztak, hogy a júniusi csúcstalálkozóra a HTF-megál- lapodással kapcsolatos vala­mennyi lényeges problémát meg kell oldani, hogy „még ez év vé­géig,, aláírható legyen az egyez­mény. A szovjet-amerikai külügymi­niszteri találkozó sikerében sze­repe lehetett persze egy olyan momentumnak is, amelyre a KB- ülés előtti Gorbacsov-Bush tele­fonbeszélgetésből lehet követ­keztetni. Washington, amelyet igen érzékenyen érintettek a Gorbacsov lemondásáról szóló hírek, ezzel is segíteni igyekezett Gorbacsovnak pozíciói megszi­lárdításában. (A szovjet vezetőt a KB-ülésen is érték olyan vá­dak, hogy kül- és belpolitikájá­ban egyaránt a Nyugatnak tesz engedményeket.) Mindehhez Washingtonnak sem kellett túl nak és a NATO-nak - azt javasol­ta, hogy semlegesség helyett az új Németország legyen „társult tagja,, az atlanti blokknak. Egye­lőre nem tudni, hogy végül is szóba került-e az indítvány Gor­bacsov és Kohl megbeszélésein. A nyugatnémet kancellár azon­ban sajtóértekezletén kijelentet­te: Gorbacsov tudomására adta, hogy a semlegességet Bonn nem tartja elfogadhatónak, de a tár­sult tagsággal sem ért egyet. Mindezek, valamint a KB-ülé­sen elhangzott és német ügyben meglehetősen merev álláspontot tükröző Ligacsov-beszéd ellené­re Gorbacsov úgy nyilatkozott, hogy országa tiszteletben fogja tartani a német nép döntését az egyesülésről. Ezt a kijelentést, bár a szovjet vezetésnek voltak azért kikötései, Kohl egyértel­műen úgy értékelte, mint zöld jelzést a német egység felé vivő úton, amit külön is megköszönt Gorbacsovnak. Kohl nem felejtette el hangsú­lyozni azt sem, hogy Bonn az európai folyamatokkal össz­hangban, mindenekelőtt Berlin­nel, valamint a négy nagyhata­lommal folytatott tárgyalásokon kívánja meghatározni az egyesü­lés feltételeit és menetét. Ennek egyik sarkalatos pontja a határok változatlansága, amellyel Kohl is egyetértett Moszkvában. Feltehető, hogy a Szovjetunió látszólagos engedékenysége a német kérdésben nem részesül egyértelműen lelkes fogadtatás­ban a másik három, közvetlenül érdekelt fővárosban. Egy dolog csúcsformában levő NSZK vi­szonyát a Szovjetunióhoz, ami természetesen kihathat a gazda­sági kapcsolatokra is. Már pedig ma ez az egyik olyan dolog, amit Gorbacsov a legkevésbé kockáz­tathat. Dorogi Sándor (Moszkva) Japán választások Sok kérdőjel—szoros eredmény? A hála, amint az oly sokszor tapasztalható kis hazánkon belül és kívül egyaránt, bizony nem politikai kategória. Ha az esemé­nyek fordulata, az érdekek vál­tozása úgy hozza, sokszor a leg­váratlanabb módon fordíthat há­tat egy-egy párt vagy ország va­lamelyik - egész addig megkü­lönböztetett poszton szereplő - vezetőjének. Bármennyire fur­csának tűnjön is, jónéhány szak­értő hasonló forgatókönyvet lát megvalósulni rövidesen a távol­keleti szigetországban, ahol feb­ruár 18-ikán járulnak urnákhoz a szavazópolgárok, hogy megújít­sák a tokiói törvényhozás tagja­it. A legszorosabb voksolás Kaifu Tosiki miniszterelnök tavaly augusztus óta, tehát alig fél éve áll az állam, s egyben a kormányzó Liberális Demokra­ta Párt (LDP) élén. Ez alatt átfo­gó reformokat természetesen nem vezethetett be, de a közvé­lemény-kutatások szerint mégis sokban hozzájárult a párt bizony alaposan megrendült tekintélyé­nek helyreállításához. Emléke­zetes, hogy a hírhedt Recruit- féle megvesztegetési botrány, Unó kormányfő gésaügyei mennyire szétzilálták az 1955 óta egyfolytában hatalmon lévő, s gazdasági bizonyítványára persze joggal büszke párt sorait. Ebben a helyzetben vette át a kormányrudat Kaifu, aki a bot­rányok hullámverésétől nem érintve, s egyben egy ifjabb nemzedéket képviselve, nem ke­vés alkalmazkodókészséggel és kommpromisszum-kikovácsol ási képességgel kezdett feladatá­hoz. Mégis, a Tokió-szerte terjen­gő pletykák szerint helyzete most. meglehetősen meggyen­gült. Jósolni ugyan nehéz lenne, mivel az ellenzék előretörése miatt a mostani választás talán a legszorosabb lesz a japán törté­nelemben, s - legalábbis mate­matikailag - még az LDP kisebb­ségbe szorulása sem zárható ki. Ha ez bekövetkezik, akkor nyil­vánvaló, hogy Kaifu pozíciója alapjaiban rendül meg. Néhány vezető társa elképzelhetőnek tart koalíciós megoldást más, közép­utas polgári pártokkal, ám a többség nem biztos, hogy ezt he­lyeselné, ő maga pedig biztos, hogy lemondana - helyezte kilá­tásba. Ám furcsa módon posztja még akkor sem látszik sziklaszilárd­nak, ha a liberális demokraták (s ennek az esélye azért sokkal na­gyobb) változatlanul megőrzik hatalmi állásaikat. Ez esetben ugyanis - vélik a kulisszák mö­götti kötélhúzást is élénk figye­lemmel kísérő szakértők - meg­nő annak veszélye, hogy az LDP „nagy öregjei,, ismét elérkezett­nek látják majd az időt a kor­mányrúd visszavételére. Az első számú jelölt Megvan persze az egyes szá­mújelölt is, Abe Sintaro egykori külügyminiszter személyében, aki épp most januárban (melles­leg Kaifu európai kőrútjával idő­ben egybeesve) tett látogatást Moszkvában, találkozva Mihail Gorbacsovval. Ha a voksok ked­vezők lesznek az LDP számára, az azt jelentené, hogy a szavazók „megbocsátották,, a Recruit- ügyet, vagy visszariadnak az el­lenzéki erők, mindenekelőtt a Dói asszony vezette szocialisták kétségtelenül kipróbálatlan al­ternatíváitól, vélhetik egyes LDP-pártkorifeusok, így Kaifu további ténykedésére sem lenne múlhatatlan szükség. Ez a forgatókönyv persze szinte minden pontján bizonyta­lan. Száz százalékig elvégre aligha látható előre, milyen ha- tássaljár az LDP-ellenes csopor­tok sok hónapos, heves támadás- sorozata, a tavaly bevezetett, s napjainkig is legfontosabb kam­pánytémának bizonyult általá­nos fogyasztási adó (ez a vala­mennyi árucikkre és szolgálta­tásra kivetett 3 százalékos „ja­pán ÁFA,, a háziasszonyok tö­megét fordította egycsapásra szembe a kormányzattal), vagy például hogyan alakul az LDP támogatása a városokon kívül. A parasztság körében, márpe­dig ők jelentették a kormánypárt hagyományos bázisát, a rizsbe­hozatal eddigi tilalmának felol­dása keltett érthető izgalmat. A tokiói illetékesek beadják a de­rekukat a washingtoni követelé­sek előtt - hangzik bírálatuk, s a felhorgadt indulatokat a válasz­tókerületük sajátosságait szem előtt tartó képviselők és képvise­lőjelöltek sem tekinthetik elha­nyagolhatónak. Viszont r. világ­kereskedelem egészében libera­lizálást szorogalmazó japán ille­tékesek számára sem védhető a végtelenségig a saját piacuk óvására felhúzott néhány mara­dék tilalmi fal. Kifulladt-e a Ma­donna-kam­pány? Akad tehát bizonytalansági té­nyező. Az urnáknál fog csak el­dőlni, kifulladt-e a „Madonna­kampány,,, vagyis a nők politi­kai öntudatának érezhető növe­kedése; sikerül-e valamelyes egységbe kovácsolni az egymás között is számos ponton ütköző ellenzéki pártokat és így tovább. Az előjelek nem igazán kedve­zőek számukra, bár a Szocialista Párt jelentős előretörését senki nem kétli. Az a tény azonban, hogy több hónapos egyeztetés és egyezkedés ellenére sem sike­rült közös platformot kialakítani a többi kisebb párttal, arra utal, hogy esetleges győzelmük bi­zonytalan korszakot, a koalíciós kormányzás Japánban gyakorla­tilag ismeretlen periódusát nyit­ná meg. Ez viszont aggodalmat kelt, s a szavazókat a folyama­tosságot, a sikereket aláhúzó LDP mellé állíthatja. Kérdés, elég lesz-e ez az áhí­tott parlamenti többséghez, s ha igen, csakugyan Kaifu vezethe­ti-e tovább a tokiói kabinetet? Vagy netán, amiként az Othelló- ból kiemelt idézet mondja, "a mór megtette kötelességét, a mór mehet?" Szegő Gábor Feljegyzések Mandela és társai életéről Nyomorúságos 27 évet töl­tött a börtönben a vasárnap sza­badult Nelson Mandela. Az alábbiakban a Reuter brit hír- ügynökség vele készített inter­júja és más sajtóösszeállítás alapján részleteket közlünk Mandela és rabtársainak hét­köznapjairól: „Az őrök gyakran mondo­gatták: a világ már elfelejtett benneteket!. Ez volt a legfonto­sabb, amit közöltek Mandelá­val, amikor megérkezett a Rob­ben Islandon lévő börtönébe,, (Ahmed Kathrada, Mandela volt rabtársa). Mandela és társai zabkását és zöldséget ettek, kétszer kétmé­teres kőcellában laktak. Az első években, félévente egyszer kaphattak levelet és ugyancsak egyszer fél órára fogadhattak látogatót. 1965 januárjában Mandelát és sok más rabot egy kőbányá­ba vitték, ahol csákányt és lapá­tot nyomtak a kezükbe, majd rájuk parancsoltak: törjék a kö­vet. A következő tíz évben ez mindennapos elfoglaltságukká vált. Az egyik testes, fehér fegyőr állandóan zaklatta. Azonnal sértéseket vágott a fe­jéhez, ha nem elég gyorsan dol­gozott. És ilyeneket: mi még egyetlen háborút sem veszítet­tünk el, ezt sem fogjuk! Kézfe­jére hatalmas horogkereszt volt tetoválva... Az egyik nap nem a bányába, hanem a börtön előtti kertbe ve­zették őket, ahol rabruhákat kellett javítani. Nem sokkal ké­sőbb fotósok jelentek meg a londoni Daily Telegraph-tól és csináltak néhány képet. Ők még szerencsések voltak, mert csak nagyon kevés kollégáju­kat engedték be a szigetre. Mandelát és társait egyébként már másnap visszavitték a bá­nyába. A politikai foglyok hínárt és tengeri moszatokat is gyűjtöt­tek, utat javítottak de maradt idejük tanulásra is. Mandela például afrikaner nyelvlecké­ket vett, közgazdaságot, törté­nelmet és jogot is tanult. Mandela emellett a jobb bör­tönkörülményekért vívott harc élére is állt. Mérhetetlen kitar­tása volt. Éhségsztrájkokat és munkalassító sztrájkokat szer­veztünk - mesélte Mac Maha- radzs, az egyik rabtárs. Petíci­ókkal és bíráló levelekkel bom­báztuk az igazgatót. 1974-ben három politikai fogoly influen­zás lett. Annyira legyengültek, hogy felkelni sem tudtak. Man­dela, aki még egészséges volt, maga ment helyettük cellát ta­karítani és WC-t mosni. A hosszú börtönbüntetés egyik legnyomasztóbb velejá­rója, hogy az elítélt nem láthat­ja gyermekeit. így van ez a töb­bi hozzátartozóval is. Bátyám 1964-ben írt egy levelet nekem. Az igazgatóság azt mondta, hogy nem vehetem át, mert ki­fogásolható volt a tartalma. 1984-ben aztán végre megkap­tam. Az ominózus részlet az volt, hogy Harold Wilson és a Munkáspárt nyerte a brit általá­nos választásokat. Rendkívül szigorú volt az ellenőrzés. 1969-ben, amikor az ember le­szállt a Holdra, meg voltak róla győződve, hogy nem szerezhe­tünk tudomást erről az ese­ményről. (Katharada feljegyzé­se) Mandela csak 1984-ben fo­gadhatott először vendégeket, amikor felesége Winnie elvitte unokáját. „Megcsókoltuk és ; hosszú hosszú ideig átölelve i tartottuk egymást. Olyan él- j mény volt ez, amit egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Fantasztikus és fájó dolog volt egyszerre, amint ott csüngött a gyereken,, - mondta Winnie. „Látogatásaid, csodálatos le­veleid és szerelmed nélkül már évekkel ezelőtt összeomoltam volna „ - írta feleségének 1979- ben.

Next

/
Thumbnails
Contents